Olvasási idő: 
21 perc
Author

Két kritika egy könyvről

NOVÁK GÉZA MÁTÉ – SZÁRI LAURA – KATONA VANDA: DEFEKT? – SZÍNHÁZ ÉS DRÁMA A FOGYATÉKOSSÁGÜGYÉRT. FOGYATÉKOS SZEMÉLYEK ESÉLYEGYENLŐSÉGÉÉRT KÖZHASZNÚ NONPROFIT KFT., 2014.

I. Körömi Gábor: Fogyatékosságügy és drámapedagógia

Ráhangolódás

Az a megtiszteltetés ért, hogy egy pedagógiai könyvbemutatón „első olvasóként” 2014. október 21-én a Hagyományok Házában én mutathattam be a könyvet. Ahhoz, hogy beszélni tudjak róla, meg kellett keresnem, hogy drámapedagógusként milyen kapcsolódásaim vannak a fogyatékosságügyhöz. Minden könyv utazás – amióta olvasom a könyvet, s utazom ebben a témában, számos olyan ember, emlék jut eszembe, ami mind azt jelzi, hogy bizony nagyon is sok közöm van hozzá.

Mindenekelőtt kamaszkorom egyik legmeghatározóbb személyisége, egy sclerosis multiplexes mozgássérült fiatalember jut eszembe, teológiára járt a Pázmányra, s a nyolcvanas évek második felében egy „Bokor-közösség” vezetőjeként határozta meg kis baráti társaságunk hétköznapjait. Amikor épp nem színjátszó próbán voltam, barátaimmal eljártunk Erikhez és a feleségéhez, Évához a gödöllői királyi kastélyba, melynek egyik fele szociális otthonként működött. Mit csináltunk együtt? Nem is tudom pontosan, beszélgettünk, pizzát sütöttünk, énekeltünk, ünnepeltünk, még kirándultunk is, és többet tanultam tőle elfogadásból és toleranciából, mint bármilyen iskolában.

Aztán fiatal pedagógusként találkoztam a ’90-es évek meghatározó elméleti szakemberével, a „Bárczi” első drámapedagógusával, a 2006-ban tragikusan elhunyt Szauder Erikkel. Erik egy kávéházi beszélgetés közben mesélt egy filmélményéről, egy skandináv kerekesszékes fiatalemberről, aki énekelni tanult, s Erik büszkén mesélte, hogy amikor az illető nem készült fel alaposan az órájára, akkor bizony alaposan leteremtették. Ezzel azt magyarázta, hogy az igazi elfogadás nem a könyörület, hanem az, ha azt érzi az illető, hogy egyenjogú a többiekkel, s nem csak egy megtűrt, egy eltűrt, egy „defektes” valaki.

És eszembe jutott az iskolám, ahol EU-s pályázat keretén belül „akadálymentesítették” az egész épületet, csak fogtuk a fejünket, mi mindennek meg kell felelni, mindenhol korlátok, sehol egy szabad falfelület. Pedig akkor már hozzánk járt Bence, aki harmadik osztályig még együtt futkározott a többiekkel, ám állapota kerekesszékbe kényszerítette. Megjegyzem, így is iskolánk legtehetségesebb tanulója, sorra nyeri a kémia- és a fizikaversenyeket. Csak járni és beszélni nem tud. Vagy Anett, aki beteg kisfia miatt nem tudott visszajönni tanítani az iskolánkba, helyette otthon ápolja és hordja kezelésekre Eriket (történetem harmadik Erikjét), s éli a gondozó szülők államilag alig, vagy pontosabban sehogyan el nem ismert hétköznapjait.

S ahogy közeledik a könyvbemutató határideje, úgy szaporodnak az emlékek, a tapasztalatok, a drámafoglalkozások. Mennyi minden vesz körül minket fogyatékosságügyben! Mégis mindaddig, amíg nincs a családban, vagy a saját környezetünkben ilyen szereplő, csak távolról nézzük a fogyatékosokat: ez velünk úgysem történik meg, ez mind mások problémája, igen, persze, valakiknek ez fontos, de hát ez engem úgysem érint…

Vagy mégis?

Mit tehet a fogyatékosságügy és mit tehet a drámapedagógia, ezen belül a színházi nevelés, hogy ez a kérdés megfogalmazódjon a fiatalokban? S merre induljunk, hogy esetleg a kérdésre érvényes válaszok szülessenek? Mit tud tenni a tudomány, mit tud tenni a művészet, a drámapedagógia azért, hogy a fiatalok elgondolkodjanak a fogyatékossággal élő, vagy épp csak „más” embertársaikhoz fűződő viszonyról?

Ehhez a szemléletváltáshoz, ehhez a társadalmi ügyhöz tesz hozzá valami nagyon fontosat ez a projekt, és a projekthez kapcsolódó kutatás alapján készült könyv.

„A szerzők az esztétikai élmény megidézése, a tudományos kutatás és a nyílt emberi párbeszéd hármasságában tettek tanulságos kísérletet arra, hogy programjaik ifjú résztvevőiben ez a „defekt” – ha van – kijavítódjék.” – emeli ki Trencsényi László a könyvhöz írt bevezetőjében.

 

Mi is ez a könyv?

Egy TÁMOP pályázatra[1] jelentkezett a 21. Színház a Nevelésért Egyesület a Megálló Csoport Alapítvánnyal, egy színházi nevelési program és a hozzá kapcsolódó kutatás szándékával.

Céljuk az volt, hogy olyan színházi nevelési programot próbáljanak ki, mely a fogyatékosságügy témájában segíti a középiskolások nevelését.

Maga a színházi nevelési projekt, amiből ez a könyv született, 2013. szeptember és 2014. január között zajlott középiskolás csoportok részvételével. De maga a projekt nem itt kezdődött.

Sokkal inkább valahol évekkel ezelőtt, amikor Novák Géza Máté elkezdett dolgozni az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán. Olyan fiatal gyógypedagógusokkal, akik nyitottak voltak a drámapedagógia felé, létrehozott egy drámacsoportot. Tehetséggondozó programként a művészeti nevelés és a színházterápia területén – érzékenyítő színházi nevelési programot dolgoztak ki a fogyatékosságügy és a köznevelés számára, közben folyamatosan képezték magukat az egyetemen belül, majd partnereket kerestek az együttműködésre. Az említett két civil egyesület együttműködésében készült egy előadás You Can Change! (Szálljál már le!) címmel. Ennek a munkának színházpedagógiai folytatása volt a Defekt? című program.

 

Hogyan épült fel a projekt?

A könyv részletesen bemutatja a színházi nevelési projektet. Leírja, hogy mi történik a foglalkozáson, a jelenetek bemutatása mellett a képanyag is betekintést nyújt a színházi stílusba. A Kutatók Éjszakáján nekem is volt lehetőségem megnézni a színházi jeleneteket. Igazi színházat, visszafogott, mindenféle érzelgősségtől és tanári póztól mentes színházi jeleneteket láttam, melyek a másság köré épülnek. Hétköznapi jelmezekben, jelzésekkel játszottak, sok esetben maguk előtt tartva a reflektort, hogy megvilágítsák egymás jeleneteit.

Helyzetek, melyekben mindig valaki valamiben más. Van, aki túlságosan hangos, akad, aki épp ellenkezőleg, nem hall, az egyiket a mássága miatt szólják meg, és van, akit a különössége miatt. „Máshogy mindenki más…” talán ezzel az Oravecz Imre-sorral lehetne összefoglalni a jelenetsort, ha… ha nem lenne az a néhány jelenet, mely már egyértelműen a fogyatékosságügyhöz viszi közel a nézőket. Az egyikben egy gondnok mutatja be „az egyetemistáknak” az „intézményt”, ahol felnőtt fogyatékosok élnek, de a vendégeket inkább elijeszti az intézetbe zárt másság. A másik, az utolsó jelenetként előadott, tulajdonképpen hétköznapi helyzet, egy gyorsétteremben járunk, ahol a szomszéd asztaltáraság ünnepeltje háborodik fel egy kerekesszékes fiú, Jonas és kísérője jelenlétén… A színházi jelenetek után elindul a párbeszéd, megszólítják a fiatalokat, megbeszélik a jeleneteket, majd a forró szék és a fórum színház konvencióját alkalmazva a fiatalok kipróbálják, hogyan oldható meg „másképpen” ez a helyzet.

A könyv ezután bevezet a projekt kutatásmódszertanába. Kevert módszerrel dolgoznak, kérdőíves kutatás mellett fókuszcsoportos és egyéni interjúkkal, kérdőívekkel igyekeznek a fiatalok témához való viszonyulását vizsgálni a foglalkozások előtt és után. Hívószavaik a beszélgetésekhez: defekt, másság, fogyatékosság. A foglalkozás és az interjúk után felkínálják a fiataloknak a további együttműködés lehetőségét is, egy blogot indítottak, ahol nemcsak a színész drámatanárok, hanem a középiskolások is megoszthatják a reflexióikat.

Nemcsak a fiatalok lesznek a kutatás részesei, hanem maguk az alkotók is, hiszen kutatás közben ők is reflektálnak a színházi munkára és a fiatalokkal végigjátszott foglalkozássorozatra. Arra keresik a választ, hogy a saját életükben mi történik most velük – fiatal drámatanár gyógypedagógusokban és a kortárs segítőkben. A foglalkozásokat megelőző és követő fókuszcsoportos interjúk összegzése után a könyv az egyéni interjúkra adott kutatói reflexiókat elemzi. Befejezésül egy összegzést kapunk, majd részletes és alapos irodalomjegyzék és melléklet következik.

 

Kik tudják használni?

Fontos kérdés, hogy egy színházpedagógiai munka és kutatás lenyomataként készült könyvet kik tudnak majd használni? Mindenekelőtt úgy gondolom, hogy olyan, fogyatékosságügyben érdekelt pedagógusok, akik a felsőoktatásban szívesen vesznek minden módszertani segítséget. Természetesen haszonnal forgathatják a pedagógusképzésben, különösen a gyógypedagógus-képzésben részt vevő hallgatók, de számíthatunk a drámapedagógusok, színházi nevelésben érintett szakemberek érdeklődésére is. S haszonnal forgathatja minden olyan középiskolai tanár, aki a pedagógiai munkát a gyerekekkel együtt és nem a fejük fölött, tantervet és nevelési programot végrehajtóként képzeli el. Tanulságos a kérdezési mód és az odafigyelés, ahogy a kutatók az interjúk során meghallgatják a fiatalokat.

Nem utolsó sorban pedig minden olyan, humán érdeklődésű, dráma­pedagógiá­ban érdekelt doktorandusz hallgatónak ajánlom, akiknek, mint e sorok írójának, ez a könyv segít egy kicsit elmélyülni a fogyatékosságügy jelenlegi szakirodalmában és szaknyelvében.

Végezetül két fontos gondolatot szeretnék kiemelni a könyvből. Az összegzés tanulságaira és a továbblépés lehetőségeire vetnek fényt az alábbi sorok.

„Az elfogadás mértékét nagyban befolyásolja, hogy mennyire van a résztvevőknek közvetlenebb kapcsolatuk fogyatékos személyekkel.”

Úgy gondolom, Novák Géza Máté és csapata ebben a projektben arra tett kísérletet, hogy a középiskolásoknak közvetlenebb kapcsolatuk legyen a fogyatékosságüggyel, ahogy én is erre tettem kísérletet ebben az ismertetőben.

„A bizalom és az elfogadás hiánya, a cselekvés, a részvétel hiánya, a segítségnyújtás, vagy a segítés respektálásának a hiánya, a törődés, gondolkodás, neveltetés hiánya hatja át motívumok szintjén a fiatalok történeteit. A fiatalok passzivitásával, érdektelenségével kapcsolatban jól rímel mindez az Ifjúságkutatás 2012 eredményeire: »Az új nemzedék legfontosabb életszakaszát egy olyan világban éli, ahol a társadalom alrendszereiben strukturálisan kódolt a bizonytalanság, ahol az elhomályosult tradíciók helyett csupán ködös és távoli igazodási pontok léteznek«.”

Hiszem, ha egy színházi nevelési program megérint és elgondolkodtat több mint százötven középiskolást olyan kérdésekről, mint a másság és a fogyatékosság, akkor az már egy kis igazodási pont lehet zajló világunkban.

 

II. Kiss Hajnal: Egy drámapeda­gógiai kutatás zárókötetéről a Zöld Vadonban

Október 16-án a Zöld Vadonban, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar könyvtárában került sor a Defekt? Színház- és dráma a fogyatékosságügyért című projekt- és könyvbemutatóra. Az esemény moderátoraként Trencsényi László, a kar pedagógiatanára, egyben a Beszélgetések a Zöld Vadon­ban-sorozat kezdeményezője bevezetőjében felidézte a könyvtári külön­gyűjte­mény­nek adott  – nemzedékének életérzésére utaló –  elnevezést,  a kései József Attilától köl­csön­zött fogalmat: „Ifjúságom, e zöld vadont/szabadnak hittem és öröknek.” Ezek az összejövetelek a közös gondolkodás által élővé tehetik olvasmányélményeinket. Ezen a negyedik beszél­ge­té­sen a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karról jöttek a bemutatott kötet szerzői és a program munkatársai.

A kutatásvezető Novák Géza Máté, egyúttal a 17 éve működő 21. Színház a Nevelésért Egyesületet is képviselve arról számolt be, hogy a középiskolásokkal dolgozó osztálytermi program szerteágazó kooperációból született: a 21. Színház a Nevelésért Egyesület: Defekt? című színházi nevelési foglalkozása a  Megálló Csoport Alapítvány és Színház klienseit, művészetterapeutáit bevonva a Fogyatékos Személyek E­sély­e­gyen­lő­sé­gé­ért Közhasznú Nonprofit Kft. tá­mo­ga­tá­sá­val valósult meg. Színház iránt érzékeny gyógypedagógusok segítették a munkájukat. A program reményeik szerint „elősegíti a köznevelés szereplőinek a fogyatékosságügy iránti érzékenyítését.” (7. o.).

 

Egyenrangú szerepek és horizontális tanulás

A könyvbemutatón Szári Laura beszélt az oktatási, kutatási módszerükről, amely egyúttal „művészeti eseménynek” is tekinthető. A hatfős kutatócsoport az infokommunikációs és akadálymentesítési kísér­leti képzésében résztvevő hét középiskola tanulócsoportjaival – „a közös munka megalapozása érdekében” – tizennégy 40-50 perces fókuszcsoportos interjút készített a drámafoglalkozások előtt. Elsődleges cél itt a bevonódás elősegítése volt. Ezt egy tizenöt alkalmas, kétlépcsős dráma­fog­lal­kozás követte a fiatalokkal, akiknek nem nagyon voltak előzetes színházi élményeik. (A foglalkozások előtt és után kérdőívvel mérték fel a diákok alapadatait és a témával kapcsolatos attitűdjét.) Az első, 135 perces érzékenyítő drámafoglalkozás „a ráhangolódást, a csoportdinamikák feltérképezését és a dramatikus munkaformákkal való ismerkedést” (7. o.) szolgálta. A második, 180 perces foglalkozáson a kiscsoportos reflektív beszélgetést egy rövidebb és egy hosszabb színházi rész fogja közre, majd mindez később „defektusorientált” fórumszínházas jelenetté változott.[2] A programon belül a folyamatos visszacsatolás is biztosított volt: a résztvevő diákok anonim blog­bejegyzésekben írhatták le megjegyzéseiket a történtekről. (Trencsényi László nem véletlenül vetette fel azt, hogy egy új, „praxisban igazolódó módszer” született, amely talán a hagyományos kutatásokkal is egyenrangú.)

Izgalmas kérdés, hogy milyen egyéni és társadalmi anomáliákkal foglalkoztak a kutatócsoport által kifejlesztett színházi etűdök, és azok feldolgozásával milyen hatást lehetett elérni a középiskolásokban. Az osztályteremben „színpadra vitt” színházi etűdsorozat (12 etűd, 40 perces időtartammal) olyan problémákat feszegetett, mint az önelfogadás – szorongás/megfelelés, a szociális kompetencia hiánya, a szexizmus, a családon belüli diszfunkciók, (társ)függőség, a fogyatékossághoz való viszonyulás (figyelemhiány, elutasítás), a szélsőséges egoizmus és a látszatsegítés. Az etűdök „indirekt módon fogalmazzák meg a különbözőség és fogyatékosság témája körüli kihívásokat és sztereotípiákat.” (106. o.) A kutató maga is résztvevő, a kutatás alanya maga is értelmezői szerepben, kölcsönösen érintettekként, erős érzelmi töltéssel.

Katona Vanda megjegyezte, hogy a gyorsétteremben játszódó kerekesszékes Jonas-jelenet előadása az egyik résztvevő-nézőből rokoni érintettsége kapcsán erős érzelmeket váltott ki. És épp ez a cél, hogy a tanulók saját életükre vonatkoztatva is éljék át a színházi jelenetek felkínálta problémákat. A könyvbemutató egyik résztvevője megjegyzésére, hogy érdemes lenne pszichológust is bevonni a kutatócsoportba, Katona Vanda válasza szerint nincs szükség, a felszínre hozott erős érzelmeket sikerült kezelni a kutatás biztonsági hálójával: a kutatócsoportban ugyanis van csoportterápiás tapasztalattal rendelkező szakember, míg a néző-részvevőt maga a dráma-keret is védte.

 

Kiderült: „…mindenki más a maga módján.”

A diákok az eljátszott etűdökben, a kérdőívek nyitott kérdéseire adott válaszaikban és a nyolcfős fókuszcsoportokban szabad asszociációval határozhatták meg a normalitás, a másság, a defekt és a hátrányos ­helyzet fogalmát. Minél inkább sikerült bevonni a diákokat a munkába, annál elmélyültebb válaszokat adtak: a másság egyre kevésbé negatív jelentéssel (az egyénben rejlő hibákat feltételezve) jelent meg, hanem egyre inkább, mint érték, mint önmegvalósítás.

Sok csoportnál előkerültek társadalmi szempontok is, amelyek defektessé te­het­nek egy helyzetet vagy személyt. „Én defektesnek érzem magam, mert nem vagyok tömeggyártmány. Én nem vagyok Barbie […] én defektes vagyok, mert nem azonosulok a társadalommal” – vallja az egyik diák (94. o.). A foglalkozások előtti és utáni fókuszcsoport és az egyéni interjúk remek „adatgyűjtési” módszereknek bizonyultak. A tizenhat éves átlagéletkorú középiskolás csoportok ugyanis megdöbbentő éleslátással tisztázták a fogalmakat, és mutattak rá az általuk tapasztalt társadalmi problémákra. „A mentalitásbeli problémák között leginkább az elfogadás hiánya és az egymással szembeni előítéletek és érdektelenség volt a leghangsúlyosabb. […] Az emberek nem figyelnek eléggé egymásra, sokat panaszkodnak, de nem tesznek semmit a problémák megoldására” – fejtette ki az egyik résztvevő (59. o.). A hátrányos helyzet kapcsán „az érdektelenségre mutatott az is, hogy magas volt a válaszmegtagadók és a »nem tudom« válaszok aránya is” (63. o). Ennek ellenére több csoportban a drámafoglalkozás az „önkifejezés eszközévé vált” (157. o.), a foglalkozások után felvett fókuszcsoportos interjúkon pedig a középiskolások nagyra értékelték az interaktivitást, a saját véleményalkotásra megteremtett lehetőséget és az élményszerűséget. Megvitatták, hogy miközben a fogyatékos szó megbélyegző, mennyire terjeszthető ki az empátia, a drámaforma hatására pedig „magába néz egy kicsit az ember” (128. o.). A tanulók elkezdtek nyíltabban kommunikálni egymással saját osztályukon belül. Az egyéni interjúk révén önreflexióhoz, személyes, saját élmények és történetek megosztásához is eljutottak.

A könyvbemutató zárásaként elhangzott, hogy a program hatása évek múlva is előjöhet. Sőt az egyik érintett, részt vevő színház-terapeuta szerint „nem biztos, hogy abban megy végbe a legnagyobb változás, aki erről beszél” (47. o.).

Trencsényi László konklúziója szerint a kutatás tapasztalatai fellazító hatásúak, vagyis a több verzióban készült forgatókönyvtől ezek után bátrabb eltérést engedélyez magának az alkotó közösség. A kutatás dokumentációját illetően javasolta rögzíteni videó-melléklettel vagy egyéb innovatív lejegyzési stílussal azt, ami nehezen megfogható, de drámapedagógiai szempontból a legizgalmasabb: amikor a folyamatban részt vevő fiatalok a felkínált motívumokkal elkezdenek színházszerű játékokat játszani. Hogy megtudjuk: mi játszódik le abban a fiatalban, aki éppen improvizál.A zárszó szerint a kutatók várják a többlépcsős folytatást, amikor „a fiata­lok saját élményből hoznak létre jelene­teket,” talán a felsőoktatásban is. A blogbejegyzések szerint a középiskolásokban a program valódi szükségletet elégített ki, de várnák a folytatást.         

Lábjegyzet

  1. ^ Az Új Széchenyi Terv: A fizikai és info-kommunikációs akadálymentesítés szakmai tudásának kialakítása elnevezésű, TÁMOP 5.4.5. 11/01 2012 0001 számú projektjének Középfokú adaptáció komponensében készült a pályázat. 
  2. ^ A Fórumszínház Augusto Boal rendező, népművelő által kidolgozott munkaforma, amely kettős hatáson alapul. Egyrészt „az értelmet” és „azt az előzetes tudást” hangsúlyozó és a lineáris történetmesélést kerülő brechti hagyományt fejleszti tovább, amikor „a színészek által prezentált színházi jelenet egy olyan helyzetet dolgoz fel, amelyben elnyomott helyzetbe kerül az egyik szereplő. A nézők (tanuló, kliens) közül valaki belép ebbe a szituációba és a saját elgondolásai alapján alakítja a főhőst (protagonistát). […] a nézők a sorozatos visszajátszások (remake), szerepbelépések alkalmazásával utat találnak a szorongató helyzet leküzdésére” a foglalkozásvezető irányításával. Boal drámapedagógiájára „Paulo Freire nevelésfilozófiája, a „tranzitív tanulás” elve hatott, melyben a tanuló (…) a tanulási folyamat aktív résztvevője, alakítója. A tanár segítőtárs, aki közös megegyezés alapján irányítja a munkát.” (24. o.)