Két könyv a légkörről, a Földről és a jövőről

A Kulturtrade, majd ennek folytatásaként a Vince Kiadó által megjelentetett két sorozat a természettudományos ismeretterjesztés legjobb hagyományait eleveníti föl. A Tudomány-egyetem sorozat hazai, a Világegyetem sorozat külföldi szerzők műveiből áll. Egyik sem nyújt enciklopédikus teljességet, de mindegyik az adott tudományterület legújabb eredményeivel és módszereivel ismertet meg, tömören, néha szórakoztatóan, irodalmi igényességgel. S. Schneider könyve a sorozat korai darabjai közé tartozik. Szerzője biológus, a Gaia-hipotézist kidolgozó kutatócsoport egyik tagja.¹ Fő kérdése a Föld éghajlatának várható változása, az ember szerepének elemzése. Ez bonyolult kérdéskör, mely csillagászati, kémiai, geológiai, biológiai, közgazdasági és politikai kérdéseket is fölvet. Annál is inkább így van, mert Schneider politikai tanácsadóként is dolgozott, így mindennapi munkája során is tapasztalta, milyen nehéz a különböző képzettségű és érdekeltségű csoportokkal közös nevezőre jutni. A könyv legérdekesebb lapjai azok, melyekben a Föld kémiai és biológiai rendszereinek kapcsolatáról olvashatunk. Schneider nem elfogult a Gaia-hipotézissel szemben, inkább közös gondolkodásra hívja az olvasót. A jégkorszakok ciklikus váltakozása például a föltételezett "szuperorganizmus" szabályozó működését jelzi, vagy csak biológiai és geológiai változások "koevolúciójáról", egymást kölcsönösen befolyásoló - ám nem szabályozott - lefutásáról van szó? Véletlenül esnek-e egybe a földpálya jellemzőinek ciklikus változásai a jégkorszakokkal, vagy oksági összefüggés van köztük (miként azt a szerb Milankovich és a minden külföldi szerző által elfelejtett Bacsák György állította)? Egyáltalán: hogyan igazolható egy-egy ilyen bonyolult jelenséget leíró modell, s ha igazolható, lehet-e ezek alapján megbízható jóslásokra vállalkozni? A könyv egyik legérdekesebb "betétfejezete" (mely a fő témához csak annyiban kapcsolódik, hogy szintén modell) asziget-biogeográfiával foglalkozik: a fennmaradáshoz szükséges területnagyság és a biológiai sokféleség kapcsolatát mutatja be MacArthur és Wilson eredményei alapján². Bármilyen élettől elrugaszkodott problémának tűnik is első pillanatra a kopár szigetek benépesülésének dinamikája, hamarosan kiderül, hogy húsba vágó gyakorlati kérdésekhez vezet. Például mekkora erdőterület vágható ki a fajok kipusztulásának veszélyeztetése nélkül, megadható-e egzakt módon a "túlélési küszöb", s ha igen, kire milyen kötelezettségeket ró ez? A mai magyar politikai életben sajnos huszadrangú kérdés a természetvédelem, de előbb-utóbb választott döntéshozóink is rá fognak kényszerülni, hogy megértsék és figyelembe vegyék például a sziget-biogeográfia eredményeit.

Ezzel elérkeztünk Schneider könyvének legkényesebb fejezetéhez. A biológus szerző, aki szakterületén annyira otthonosan mozog, láthatóan zavarban van, amikor a közgazdasági és politikai színtérre lép. Kritikája, mely a "klasszikus" (szabadpiaci) gazdaságtan ellen irányul, kimerül egy-két, önmagában igaz (de nem éppen mélyenszántó) kijelentésben és néhány találó viccben. Valóban az lenne az ökológia és aközgazdaságtan lényegi különbsége, hogy az egyik jin, a másik jang, az ökológia elméletekhez, a közgazdaságtan pedig adatokhoz ragaszkodik? (126. p.) Nem derül ki, hogy Schneider tulajdonképpen miellen tiltakozik. Ki-ki utánanézhet ugyan ennek a közgazdaságtan valamely tankönyvéből, ám ez nem menti a fejezet bőbeszédűséggel leplezett zavarát. Szerencsére már olvasható több magyar nyelvű írás, mely "laikusoknak" is érthetően vizsgálja ökológia és gazdaság viszonyát.³ Schneider művében a zavart csak fokozza a "politikai alternatívák integrált értékelésének" (ígért) módszere (az utolsó fejezet címe ez). A fejezetben számokat olvashatunk és grafikonokat láthatunk a szén-dioxid-kibocsátás és a várható tengerszint-emelkedés lehetséges kapcsolatairól, ám végül az derül ki, hogy ezek nem elméletek kiértékelései, hanem vélemények szórási görbéi. A tudományos kutatás közvélemény-kutatássá alakul, noha a "köz" itt kétségkívül a hozzáértő szakemberek csoportját jelenti. Ám ne feledjük, hogy a "hozzáértés" viszonylagos és szakmafüggő, éppen Schneider küzd a szakmai szűklátókörűség ellen. Integrációs kísérlete azonban a recenzens benyomása szerint teljes kudarcba fullad. A döntéshozás lehet demokratikus, a tudomány aligha. Mégis nagyon hasznos és gondolatébresztő olvasmány a könyv utolsó fejezete is. Egyrészt azért, mert őszinte. A szerző valóban aggódik a vesztébe rohanó, szűk látókörű emberi társadalom sorsáért, és aggodalma jogos. Másrészt kiderül belőle mélységes tudatlanságunk. A töménytelen adat és a bonyolult számítógépes modellek ellenére nem tudjuk, hogy milyen globális hőmérséklet-emelkedéssel vagy tengerszintváltozással kell számolnunk. Harmadrészt pedig ráébredhetünk, hogy nem takarózhatunk tudatlanságunkkal. A teljesebb tudás erkölcsi és gyakorlati kötelességünk, mert folyamatosan és minden szinten döntenünk kell.

A csapongó, változó színvonalú Schneider-könyv ellentéte Czelnai Rudolf alkotása, a Világóceán, melyet bátran nevezhetünk a természettudományos ismeretterjesztés mesterművének. Czelnai meteorológus, és nem ígér sem többet, sem kevesebbet, mint hogy megismertet a fizikai oceanográfiával. Pontosan ezt teszi. Ahogy a kötet hátoldalán Gábris Gyula írja: "a bonyolult fizikai-matematikai ismereteket igénylő jelenségek magyarázatakor sikerül az a bravúr, hogy a közérthetőség érdekében végzett egyszerűsítések nem válnak a tudományosság kárára". A könyv tehát közérthető, de nem könnyű olvasmány. Kevés az anekdota, módszerek, mérések, tények kapcsolódnak egymáshoz s építik fel logikusan, lépésről lépésre a vízkörzési modell szellemi építményét. Aki veszi a fáradságot, és követi a szerzőt, igazi élményben részesülhet: megért valamit, ami részleteiben végtelenül bonyolult, egészében mégis áttekinthető. Az adatok egy része ismerős lehet gimnáziumi tanulmányainkból, más része új, és így, ebben a rendszerben aligha találkoztunk még velük.

Ha valaki egyébként sohasem látott tengert, és különösebben nem is kíváncsi rá, annak is érdemes elolvasnia a művet, mint egy tetszőleges jelenség didaktikailag tökéletesen fölépített megközelítését. Ha pedig valaki érdeklődik például a Schneider-könyvben is feszegetett jégkorszakprobléma iránt, az megkapja rá a Broecker-féle oceanográfiai magyarázatot. Mely ugyan csak egy a sok rivális hipotézis közül, de a Világóceán működési modelljéből logikusan következik. Czelnai nem is foglalkozik a többi magyarázat ismertetésével, latolgatásával, cáfolatával. Ő nem az elméletek dzsungelébe csalogatja olvasóját, hanem egy világos ívű gondolatmenetet zár le. Tudásunk határait, feladatainkat éppúgy kijelöli, mint Schneider, de ezt a könyvet egészen más érzésekkel tesszük le.

Ha Schneider írását rapszódiához hasonlítjuk, akkor Czelnaié fúga. Mindkettőt érdemes elolvasni.

Stephen Schneider: A nagy földi laboratórium (Kísérlet, melyben bolygónk a tét). Világ-egyetem sorozat. 1997, Kulturtrade Kiadó.

Czelnai Rudolf: A világóceán - modern fizikai oceanográfia. Tudomány-egyetem sorozat. 1999, Vince Kiadó.