Kendő, kereszt, kipa - avagy vallási jelképek az iskolákban
A polgári társadalmak fejlődésének egyik legkarakterisztikusabb eleme az állam és az egyház szétválasztása, amely együtt járt az állami oktatás világivá válásának, hitéleti semlegességének erősödésével. Mindezek ellenére a vallás sokféle formában jelen van az iskola mindennapjaiban. Az alábbi tanulmány áttekinti, miként sikerül Európában és Amerikában biztosítani ezt a semlegességet. A szerző betekintést enged azokba a vitákba is, amelyek a vallási jelképek iskolai jelenléte körül robbantak ki több európai országban. A tanulmány fontos következtetése, hogy a multikulturális nevelés szempontjából lehet funkciója a különböző vallások iskolai jelenlétének, mivel ezeken keresztül az egyes vallások mögötti kultúrák cseréjének nőhet meg az esélye.
Németországban egy tanárnő nemrégiben óriási botrányt kavart maga körül azzal, hogy az iskolában a muzulmán nők jellegzetes kendőjében jelent meg. Ügyében az oktatásügyi hatóságoknak kellett döntést hozniuk, de ezzel nem sikerült pontot tenni az ügyre. Franciaországban is időről időre felborzolja a szakmai és a laikus közvéleményt egy-egy olyan esemény, amely ráirányítja a figyelmet a vallási jelképek iskolai jelenlétének kérdéseire. A legutóbb történtek kapcsán – két középiskolás lány csadorba öltözése ügyében – a tanácstalan helyi oktatásügyi hatóságok egyenesen a köztársasági elnököt kérték fel döntésre.
Az egyház és az állam szétválasztása
Az egyház és az állam szétválasztására elsőként Amerikában került sor; ezt az 1791-es alkotmány tette meg. Franciaország[1] jóval később, 1882. március 28-án iktatta törvénybe az iskoláztatásnak a vallás „gyámsága” alóli felszabadulását. Ezt a törvényt később, az 1886. október 30-i döntéssel meg is erősítették. Ámde ott is, másutt is és természetesen továbbra is megmaradtak azok az iskolák, amelyeket a különféle egyházak tartanak fenn. Egy 1923-as felmérés szerint például a világi iskolák a francia tanulóknak korosztályonként valamivel kevesebb mint a felét fogadták; a többi gyerek valamilyen felekezeti iskolában tanult. Bennünket azonban jelen esetben kizárólag az állami iskolarendszerhez tartozó világi – azaz laikus – iskolák foglalkoztatnak.
A franciaországi világi oktatás kezdeti éveit egyes kutatók[2] „harcos világiasságnak” nevezték el, melyet – egészen a 20. század harmincas éveiig – az „aktív világiasság” szakasza követett. A mai időszak – ebben az értékelésben – a „nyitott világiasság” meghatározást kapta. Minden bizonnyal nem ok nélkül.
Az 1882-es törvény a világi iskolák jellegzetességeit három fő pontban foglalta össze:
- az oktatók,
- a programok, valamint
- a tanulók világi jellegének biztosítása.
Mindez persze nem zárja ki – érvelt már akkor is a francia törvény – sem a vallások történetének, miként a kultúra történetének a tanítását, sem pedig a Biblia, a Korán szövegeinek és a vallások által ihletett művészi alkotásoknak a megismertetését. A brit oktatási előírások[3] pedig a vallások iskolai bemutatásától azt várták el, hogy az effajta ismertetés legyen leíró jellegű, objektív, kritikus szemléletű, tapasztalaton alapuló, ugyanakkor tiszteletteljes. Így kívánták biztosítani a vallások által képviselt humanista értékek megfelelő közvetítését. De – és most ismét a több mint száz esztendős francia törvény szövegére hivatkozunk – a tanulóknak ezután sem kellett megtagadniuk vallásos meggyőződésüket vagy vallástalanságukat; mert csak a hozzájuk kapcsolódó tevékenység nem kaphatott helyet az iskolában. A francia oktatási hatóságok azóta is igyekeznek következetesen tartani magukat ehhez az alapelvhez. Nem változtatnak semmit az iskolai tanmeneten vagy a magatartási előírásokon azért, mert valamelyik vallás ezt elvárná tőlük; nem mentik fel – például – a moszlim vallású kislányokat az iskolai testnevelési órák látogatása alól[4], és a koedukált oktatásban való részvétel kötelezettsége alól sem vonják ki őket. Annak ellenére sem, hogy újabban egyre nagyobb az oktatási rendszerre ható – a hivatkozott törvény szellemével ellentétes irányú – nyomás.
Svájcban is sikerült megvalósítani az állami iskolákban a teljes hitéleti semlegességet. Az Amerikai Egyesült Államokban az ott hagyományosnak tekinthető valódi neutralizmus[5] egészen az 1940-es évekig láthatóan folyamatosan erősödött, majd az azt követő félszáz esztendő során szilárdan tartotta magát. Több országban valamilyen szinten – még a világi iskolákban is – továbbra is megmaradt a vallásoktatás. Németországban – például – a Szövetségi Alkotmány VII. cikke egyenesen kötelezővé teszi az állami iskolákban is a vallástanítást, és ugyanez a helyzet Dániában, ahol azonban a vallásoktatás programjait a parlamentnek kell jóváhagynia (vagyis nem az egyházaknak!). Nagy-Britannia pedig – mint már jeleztük – a hetvenes évektől kezdődően a világi iskolák programjába is beiktatta általában a vallásokkal kapcsolatos tájékoztatás kötelezettségét. Görögországban ma is kötelező minden állami iskolában az ortodox vallás tanítása;Írországban pedig még mindig a katolikus egyház irányítja az általános és középiskolák 80 százalékát.
Hiba lenne azonban azt hinni, hogy ha az utóbbi időkben a vallásoktatás, de főleg a hitéleti tevékenység a legtöbb helyen az iskola falain kívülre szorult is, az oktatást évszázadokon át átitató vallásos gondolkodás – elsősorban annak erkölcsi eszményrendszere – olyan könnyen kikerült volna a már elvilágiasodott iskolák curriculumából. Mert ez egyáltalán nem volt így; ez a trend jószerivel csak a korai 1900-as években indult el, akkor is elsősorban az erősödő urbanizációs változások hatására.[6] Ezt követően – jó fél évszázadon át – az iskolai szekularizáció folyamata valóban felgyorsult; amiben elsősorban éppen a városias-polgári viselkedési előírások térhódításának volt meghatározó szerepe. Ez az irányzat ugyanis pontosan ráérzett arra, amit a szakemberek[7] így határoztak meg: „a vallásos nevelés elsősorban az emberi kapcsolatokat uraló szabályok (etika és erkölcs) integrált rendszere”; ezért – a világiasság szelleméhez alkalmazkodva – akkoriban éppen a magatartási szabályok laicizálására törekedtek.
Mindenesetre a kilencvenes évek elején végzett felmérések már világszerte – különösképp a fiatalok körében – a vallásosság valamiféle csökkenését mutatták.[8] Franciaországban 1994-ben a 18 és 24 éves fiatalok 42 százaléka jelezte, hogy valamely valláshoz tartozik. Ez az arány hozzávetőleg azonos a nem világi iskolákban tanulókéval; ugyanakkor jócskán eltér a szüleik nemzedékétől, ahol a férfiak 69, a nők 75 százaléka elmondásuk szerint gyermekkorában vallásos nevelésben részesült. Hollandiában 1990-ben a magukat vallásosnak valló fiatalok aránya 39, Nagy-Britanniában pedig ugyanabban az évben 43 százalék volt.
A vallásos szertartásokon való részvétel csökkenésével egyidejűleg – legalábbis Franciaországban – növekedni látszik az ún. vallásos individualizmus aránya. Ugyanis az 1994-ben megkérdezett 18 esztendős fiatalok között sokan voltak már olyanok, akik azt vallották, hogy vallásosak, de az ő vallásosságuk teljesen független az egyházaktól. Egyes szakértők[9] szerint tulajdonképpen ezeknek az 1960 és 1970 között született fiataloknak a nemzedékeivel kezdődött meg az újfajta vallásosság terjedése Európában.
Az országok vallási térképének átalakulása
Időközben átrajzolódott Európa és Amerika hagyományos vallási térképe is. A gazdaságilag fejlett országokban – különösen a hatvanas, hetvenes években megindult migrációs folyamatok következtében – nemcsak más népcsoportok jelentek meg, hanem velük együtt, tetszik, nem tetszik, új, a közvélemény számára addig ismeretlen vallási közösségekkel is kapcsolatba került a lakosság. Az 1994-es franciaországiadatok szerint például a hagyományos keresztény egyházak hívőin kívül az országban akkor már négymillió muzulmán – kétmillióan már francia állampolgárok! –, félmillió buddhista – közel egyharmaduk ugyancsak francia állampolgárság birtokosa! –, 600 ezer zsidó – egyharmaduk ortodox –, 130 ezer jehovista, és közel egymillió, magát valamilyen protestáns kisegyházhoz tartozónak valló felnőtt élt. A soknemzetiségűAmerikában pedig speciális vallási igényekkel léptek fel az indiánok, a spanyol-amerikaiak és az afroamerikaiak is. Belgiumba is mind több marokkói és algériai bevándorló érkezett, magukkal hozva a muzulmán vallást és kultúrát; Nagy-Britanniában pedig – a muzulmánok mellett – komoly vallási kisebbséggé váltak a hinduk, illetve a szikhek is.
Az újonnan érkezett – többségükben gazdasági menekült – csoportok a kezdeti tétovaság-bizonytalanság után mind nyíltabban és határozottabban kezdték követelni hitük hivatalos elismertetését, vallási szokásaik nyílt vállalhatóságát. Gyermekeik iskoláztatása kapcsán aztán a vallás szerepe a közoktatás területén ismét felfedeződött, sőt kifejezetten feléledt[10]; legfeljebb csak a stratégia változott a korábbiakhoz képest. A hajdani bevándorlók ugyanis követeléseiknek egyre inkább úgy szereznek politikai alapot, hogy gyakran még szóhasználatukban is mellőzik a hit és a vallásos kötelességtudat nevelő hatásaira vonatkozó érveket, helyette – például saját felekezeti iskoláztatásuk támogatásának elérése érdekében – elsősorban amultikulturalizmus és a szabad iskolaválasztás őket is megillető demokratikus jogait hangsúlyozzák. Ennek következtében a legkülönbözőbb társadalmakban a vallás egyre inkább olyan sajátos kultúrává változik át, amelynek – főként a kisebbségi jogok gyakorlása érdekében – törvény által biztosított védelemre és támogatásra van szüksége.
A más vallású, más kultúrájú gyerekek szempontjából azonban ez a folyamat nehezen feloldható dichotómiát idéz elő.[11] Ahhoz ugyanis, hogy boldogulni tudjanak, be kell illeszkedniük, minél jobban el kell sajátítaniuk a fogadó ország nyelvét, szokásait és értékeit. A közösség túléléséhez viszont – másrészről – mindennek az ellenkezője szükséges: meg kellene őrizniük a nyelvet, a vallást és az értékeket, ami viszont az egész közösségnek az ún. „főáramlattól” való elszigetelődése irányába hat. Akármelyik változat érvényesül tehát, az egyént vagy a közösséget érő veszteség nagysága nehezen bagatellizálható. Sok vallási közösség mégis inkább az elszigetelődést választja, vagyis az új szociális-kulturális közegben is következetesen ragaszkodni kíván vallása-kultúrája nevelési és viselkedési hagyományaihoz, s azt is elvárná, hogy ezt a fogadó ország törvényei – köztük az oktatási jogszabályok – is biztosítsák számára.
A vallás által kialakított magatartási hagyományok pedig – talán legerősebben – a nemi szerepek különbségének megőrzésére irányulnak. A muzulmán vallású csoportok tehát (de a hinduk és a szikhek is) mind több helyen kezdik követelni a fiúk és a lányok szeparált iskolai oktatását, s a curriculum nemek szerinti differenciálását,[12] hivatkozva a köreikben ma is élő és alapvető szerep- és érdekkülönbségekre. A szélsőségesebb irányzatok követői pedig egyenesen elutasítják gyermekeik iskolai osztályközösségekbe való bekapcsolódását és a pedagógusok irányító szerepének elfogadását is. Ezzel viszont a fogadó ország hatályos törvényeivel kerülnek szembe.
A nem keresztény vallások közül az utóbbi esztendők során Európában és Amerikában is különös mértékben megerősödött az iszlám közösségek szembenállása a befogadó országok nevelési rendszerével. 1991-ben például már nyolc iszlám akadémia működött nem muzulmán ország területén.[13] Az 1992-ben megtartott Muszlim Parlament pedig egyenesen az iskoláskorú gyerekek vallási alapon elkülönített nevelése mellett tette le a voksot[14], nem gondolva arra, milyen messzire mutató következményei lehetnek egy ilyesfajta szelekciónak és differenciálásnak. Az iszlám egyre láthatóbban jelen van – például – Franciaország iskoláiban, az ottani tankönyvekben is; erről az Európa Tanácsnak egy 1991-ben, Besançonban megtartott konferenciáján is szó volt, hivatkozva arra, hogy az iskolarendszernek a továbbiakban nem szabad nem tudomásul vennie a francia társadalomban élő muzulmánok kultúráját.[15] (A konferencia anyagát egy nyolc éven át tartó vizsgálat alapozta meg, melyet az 1989-ben publikált ún.Joutard-jelentés kezdeményezésére indítottak el.)
A vallások társadalmi megítélése, a vallás és az oktatás kapcsolatának megváltozása
A kilencvenes években – a korábbiakhoz képest – kezdett megváltozni a vallás(ok) társadalmi megítélése. Az okok között több olyan faktort is számba kell vennünk, amely felelőssé tehető a korábbi szekularizációs folyamat megtorpanásáért, sőt sok helyütt annak kifejezett visszafordulásáért. Egyrészt abban az időben már nemcsak a pedagógusokat, hanem az átlagpolgárokat is mind inkább foglalkoztatni kezdte a közerkölcsök világszerte tapasztalható romlása.[16] Az egyre súlyosabb bűncselekmények száma megszaporodott, soha nem látott mértékben terjedt a fiatalok körében az erőszak, szedte áldozatait a pornográfia, az alkohol és a drog, s egyre több terhesség következett be a tizenévesek körében. Ennek hatására sokan mondogatni is kezdték: lám, a társadalom elvesztette morális tartását. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy ezeknek a jelenségeknek kritikusai mindinkább hajlottak arra, hogy vissza kellene állítani az erkölcsök becsületét, és ehhez – szerintük – a legeredményesebben járható útnak az látszott, ha a világi iskolákban ismét nagyobb hangsúlyt helyeznek a vallásos értékek elsajátíttatására. A vallásos konzervatívok pedig – a népszerű sajtótermékek által felkínált lehetőségeket igénybe véve – igyekeztek mindjobban kihasználni ezt a közhangulatot, és hamarosan hangoztatni kezdték az egyén valláshoz való jogát is.
A vallás és az iskola, a vallás és az oktatás kapcsolatának kérdése az elmondottak eredményeként a kilencvenes évek közepére a laikus közéletnek is az egyik „slágertémája” lett. Ezt jól illusztrálja az a tény, hogy csak az amerikai Nexis adatbank két esztendő alatt közel húszezer ilyen kérdésekkel foglalkozó közleményt regisztrált.[17] S egy újabb érdekesség: míg korábban a városi iskolák szekularizálódtak hamarabb és erősebben, ebben a mostani folyamatban már nem tapasztalható szignifikáns különbség a városi és a vidéki oktatási intézmények között. A vallás térhódítása mindkét településtípusban azonosnak mondható, sőt egyes szerzők[18] szerint újabban éppen a nagyvárosokban tapasztalható a vallás iránti igény feltűnő mértékű erősödése. Ebben a helyzetben hangzott el Clinton elnök 1995. júliusi felhívása: Állítsák vissza a vallást az őt megillető helyre a közoktatásban!
Vége lett hát Amerika korábban egységesen, minden államára érvényesen meghirdetett vallási semlegességének. Az amerikai legfelsőbb bíróság állásfoglalása is egyértelművé tette azt az újabb felfogást, miszerint a vallásosság a szabadság védelmezője, és minden tanulónak joga van arra, hogy vallásos hitének és meggyőződésének az iskolán belül is kifejezést adjon. Az amerikai iskola tehát többé már nem az a „vallásmentes övezet”, aminek azt évtizedeken keresztül tartották. A tanulók vallásossága újabban a házi feladat elkészítésekor, valamely művészi tevékenység formájában, sőt bármilyen szóbeli megnyilvánulásban is megmutatkozhat. Mi több, vallási hitüket egyesek öltözködésükkel, a különféle vallási szimbólumok viselésével is jelezhetik. Az amerikai állami iskolákban a tanulók újabban már a vallási hovatartozásukat jelző kipát, iszlám kendőt és akár csadort is hordhatnak, mert az új törvény[19] mindezt már lehetővé teszi számukra.
Rövid idő alatt aztán jószerével az egész angolszász pedagógiai elmélet és gyakorlat egyaránt erre az útra lépett. A szakirodalom egyszeriben mintha felfedezte volna, hogy a multikulturális nevelés legfontosabb eleme a vallásos nevelés,[20] sőt azt, hogy az iskola tulajdonképpen csak ezáltal lehet képes tanulóit hatékonyan felkészíteni a valós életre, a társas kapcsolatokra és a megfelelő szabadidős tevékenységi formák igénybevételére.[21] S mivel az elmúlt időszakban az oktatáspolitikában – mondják – erről nem sok szó esett, a korábbi mulasztások pótlására minél gyorsabban meg kell keresni a vallásos nevelés új, korszerű formáit, hogy minden tanuló ténylegesen érvényesíthesse az iskolában is a szabad vallásgyakorláshoz való jogát, természetesen oly módon – teszik még hozzá –, hogy ezzel nem akadályozza mások jogainak az érvényesülését.
E fordulat első lépéseként Amerikában egy miniszteri levél megfelelően gyors formában adott utasítást arra, hogy mielőbb készítsenek a főbb vallásokat korrekt módon ismertető oktatási segédanyagokat a pedagógusok számára, valamint a tanmenetbe kerüljenek bele a különféle vallások társadalmi egymás mellett éléséhez szükséges pozitív attitűdök kialakítását lehetővé tévő speciális tudnivalók. S minden iskolának – természetesen a multikulturalitás jegyében – már a minőségbiztosítási rendszer alapjául szolgáló ún. küldetésnyilatkozatában is meg kell jelölnie, mely vallás értékeit kívánja érvényesíteni pedagógiai munkája során.[22]
Újabban már a brit iskolai oktatás is túllép korábbi, a multikulturális nevelést bizonyos értelemben korlátok közé szorító vallási törvényeinek az előírásain, és szakértőik náluk is keresni kezdik a fiatalok életével ténylegesen releváns vallási identitás megteremtésének lehetőségét.[23] Sőt az utóbbi esztendőkben mintegy felborulni látszik az egyházi és világi iskoláknak, valamint még az egyes felekezetek iskoláinak hosszú időn keresztüli egyértelmű elkülönülése is. Egy közleményben[24] arról számolnak be, hogy a katolikus felekezeti iskoláknak ma már három típusa is működik az országban. Egyik a dualista, amelyben a tanterv világi, de vallásoktatás is van; másik a pluralista, ahol különféle vallású tanulókat egyaránt fogadnak, és mindegyikük számára biztosítják a megfelelő vallásoktatást, a harmadik pedig az ún. holisztikus iskolák csoportja, amely – speciálisan katolikus szemléletmód alapján – megpróbálkozik a hit és a kultúra egyfajta szintézisével is.
Ez a változás nem váltott ki azonban osztatlan egyetértést a különböző országok lakosai körében. Különösen nem olyan esetekben, amikor egy-egy vallás követői – a saját előírásaikhoz való alkalmazkodás látványos gesztusával – nyilvánvalóan szembekerülnek az adott ország monokulturális jellegű, hagyományosan keresztény hagyományú oktatási rendszerével; de akkor sem, ha a különböző emberi jogvédő szervezetek ilyen esetekben azonnal akcióba lépnek, és nemegyszer kifejezetten agresszívan a vallásos másságot elfogadtató, sokak által[25] kultúrfunkcionálisnak is tekintett látásmódot akarják a közvéleményre kényszeríteni. Ez a magyarázata annak, hogy olyan ügyek, mint akár a muszlim diáklányok kendőviselése[26], akár a különféle vallási szimbólumok – a kereszt, a menóra, a Dávid-csillag, vagy az amerikai őslakosok sastolla és egyéb indián jelképek – iskolai jelenléte országos, sőt nemegyszer nemzetközi méretű vitákat válthat ki. Az ilyen – szélsőséges megnyilvánulásoktól sem mentes – viták pedig nemcsak az írott és elsősorban a szakmai sajtóban, hanem egyre növekvő vehemenciával az interneten is folytatódnak.
Az egymással szemben álló vélemények egyébként jobbára a korábban már általunk is hivatkozott álláspontokat képviselik. Az egyik tábor úgy látja, hogy végre tudomásul kellene venni, hogy az iskola nem a legmegfelelőbb hely sem a vallási ünnepségek rendezésére, sem pedig bármiféle más vallási üzenet közvetítésére (az ehhez a táborhoz tartozó vitatkozó felek szerint ilyen üzenetet hordoznak – például – a vallási előírások szerinti öltözékek és egyéb jelképek is), mert ezek egyidejűleg a többiekből a kívülállóságnem kellemes érzését válthatják ki. Egyes vélemények pedig már azt is megtiltanák, hogy valakinek a nyakában kisméretű kereszt vagy Dávid-csillag legyen, vagy hogy állami iskolában a falra keresztet tegyenek. (Ezt az utóbbit éppen egy Olaszországban élő, a környezetében tapasztalt vallási szélsőségek miatt végletesen elkeseredett szakíró fogalmazta meg.)
A másik fronton pedig azok küzdenek, akik szerint igenis fontos az, hogy mindenhol – így az iskolákban is – szabadon lehessen vállalni a vallási jelképeket, mert ezek nemcsak a vallási, hanem a kulturális örökségnek is megbecsülendő részét képezik. Eszerint segíteni kell azoknak, akik szűkebb környezetükben nem találnak gyermekeik számára a vallásuknak is megfelelő iskolát. A világhálón olyan listák találhatók már, amelyek felsorolják, hogy – például Brüsszelben – melyik iskolába járhatnak bekendőzött fejű muszlim kislányok; vagy hogy melyik az a 65 Kansas City-i iskola, ahol még mindig megtűrik az indián jelképeket a tantermekben.
Vajon meddig kell még tanulóknak és családjaiknak, valamint egész iskolai közösségeknek ebben a feszültségben élniük? Remélhetőleg minél hamarabb általánossá válnak az olyan igazi multikulturális nevelési programok, amelyek a különféle etnikai és vallási csoportok közötti tényleges megértést és együttműködést sugallják – anélkül, hogy az iskolát bármelyik közösség ki akarná sajátítani. A kevés, már ma is létező jó példa közül kiemelkedően érdekesnek látszik az a három tanévet átölelő izraeli projekt[27], amely arab és zsidó gyerekeket ismertet meg egymás kultúrájával és vallásával. Az első esztendőben – a 10 éves gyerekeknek – nevelőik különféle tradicionális arab, illetve zsidó játékokat tanítottak meg, a második év során az arab és a zsidó gasztronómiai hagyományokkal ismertették meg őket, arab és zsidó ételeket mutattak be nekik, a harmadik évben pedig úgy alakították az iskolai feladatokat, hogy a gyerekek önmagukról és egymástól is minél többet tanulhassanak. Így azok a 12-13 évesek, akik ebben a projektben részt vettek, a sokféle hasznos ismeret mellett elsajátíthatták a másik iránti megértés, a tapintat és a másikkal való együttműködés készségeit is. S ők – remélhetőleg – felnőttkorukban nem válnak a másik életét veszélyeztető, de akárcsak az emberi méltóságát sértő szélsőséges emberré.
2003. december 17-én Jacques Chirac francia elnök egyebek között bejelentette, hogy törvényt kezdeményez a világiság elvének világos és határozott megvédése céljából”. Ennek érdekében az állami iskolákban, közhivatalokban, kórházakban meg fogják tiltani a vallásra utaló ruhadarabok és vallási jelképek viselését, így például az iszlám leplet, a zsidó kipát és a nagyobb méretű keresztet is. Ezzel kapcsolatban egyes szakértők arra figyelmeztetnek, hogy a várható intézkedések hatására tovább nő annak a veszélye, hogy a muszlim vagy a zsidó gyerekek az eddiginél nagyobb létszámban iratkoznak be vallási iskolákba, azaz az elkülönülés tovább erősödik. Ez pedig senkinek sem lehet jó.[28]
Footnotes
- ^ Revue Française de Pédagogie 1998 octobre-novembre-décembre: École et culture religieuse (különszám).
- ^ Nicole Allien: Laicité et culture religieuse a l’école. ESF, Paris, 1996.
- ^ Lásd École et culture religieuse.
- ^ 1994-ben ugyanis óriási vihart kavart egy muzulmán vallású szülő, aki megtiltotta, hogy kilencéves kislánya az iskolai tornaórák miatt – úgymond – mások jelenlétében levetkőzzön. Akkor az oktatási minisztérium – az emberjogi szervezetek tiltakozása ellenére – elutasította ezt a követelést.
- ^ „Mivel a tanárok és az iskolavezetés az államot képviselik, tilos vallásos tevékenységre buzdítaniuk és ilyesfajta tevékenységben a tanulókkal együtt részt venniük” – fogalmazta meg a jogszabály is ezt.
- ^ Education and Urban Society. An independent quarterly journal of social research with implications for public policy. Vol. 28. No. 3. 1996. This issue is devoted to „Religion and the Politics of Education”. Ed. by Donald H. Layton.
- ^ The International Encyclopedia of Education. Vol. 9. Editors in Chief: Torsten Husén – T. Neville Postlethwaite.
- ^ Jean-Paul Willaime: École et religions: une nouvell donne? In Revue Française de Pédagogie.
- ^ Roland J. Campiche: Culture, jeunes et religions en Europe. Paris, 1997.
- ^ Scott Davies: From moral duty to cultural rights. A case study of political framing in education. Sociology of Education, 1999. No. 1.
- ^ Problems and Prospects in European Education. Ed. by Elisabeth Sherman Swing, Jürgen Schriewer and François Orwel. Praeger, 2000.
- ^ Problems and Prospects in European Education.
- ^ Education, Culture and Values, Vol. IV. Moral Education and Pluralism. Ed. by Mal Leicester, Celia Modgil and Sohan Modgil. Falmer Press, 2000.
- ^ Educational Dilemmes: Debate and Diversity, Vol. 3. Power and Responsibility in Education. 1997. Ed. by Keith Watson, Celia Modgil and Sohan Modgil.
- ^ Françoise Dunard: Manuels scolaires et religions; une enquete, 1991–1998.
- ^ Education and Urban Society.
- ^ Gail Sorenson: Religion and American public education. Lásd Education and Urban Society.
- ^ Lásd Education and Urban Society, 1996, No. 3.
- ^ Religions Freedom Restoration Act.
- ^ Neue Sammlung, 1997. No. 2. és No. 4.
- ^ Education, Cultures and Values, Vol. V. Spiritual and Religious Education. Ed. by Mal Leicester, Celia Modgil and Sohan Modgil. 2000.
- ^ Education, Culture and Values, Vol. V.
- ^ Kathleen Lynch – Anne Lodge: Equality, and Power in Schools. Redistribution, Recognition and Representation. London, 2002.
- ^ British Journal of Educational Studies, 1997, No. 4.
- ^ Medien und Erziehung, 2000. No. 6.
- ^ Herbert Gudjons: Das Kopftuch und die Wiekehr des Gaubens. Pädagogik, 2000. No. 4.
- ^ Education, Culture and Values, Vol. IV.
- ^ 2004. február 10-én a francia nemzetgyűlés alsóháza megszavazta a vallási jelképek használatát korlátozó törvényt, amely az állami iskolákban megtiltja a feszület, a kipa és a muszlim fejkendő viselését.