Józsa Krisztián: Az elsajátítási motiváció

Akár a felsőoktatás keretei közt kérdezünk leendő pedagógusjelölteket, akár a pedagógus-továbbképzés során tesszük fel a kérdést – „Mivel szeretnének a képzés során többet foglalkozni?” –, biztosak lehetünk benne, hogy dobogós helyen szerepel a motiváció témaköre. A kérdések ilyen esetben döntően arra irányulnak, hogy miképp motiválhatja egy tanár a diákokat, vagyis a leggyakrabban megfogalmazott dilemma a következőképp hangzik: Hogyan motiváljak?

Ebben a kérdésfelvetésben gyakran érzékelhető, hogy a motivációt valamilyen csodaszernek, kívülről generálható vagy egyszerűen leírható inger-válasz mechanizmusként értelmezik, azaz a mindennapok gyakorlatából származó jogos igény és érdeklődés gyakran a receptúrák gyors megtanulására szorítkozna.Józsa Krisztián könyve épp azért fontos minden neveléstudománnyal foglalkozó szakember számára, mert következetesen képviseli, hogy a motiváció folyamata komplex, összetett rendszer, amelynek minél pontosabb megértése és megismerése minden pedagógus elengedhetetlen kötelessége. A munka a tudományos közélet szakmai elvárásai alapján megírt, átfogó elméleti és kiterjedt kutatási tevékenységről beszámoló kötet. Ebben az ajánlóban azonban mégsem ezt hangsúlyozom, hanem azt szándékozom megmutatni, hogy a szerző milyen következetesen és pontosan jelöli ki a motiváció, szűkebben az elsajátítási motiváció kapcsán annak a tanulási-tanítási keretnek a rendszerét, amely kellően adaptív lehetne egy hatékony és önszabályozó tanuláshoz, az iskolai folyamatok tudatos értelmezéséhez, esetleg átgondolásához. Vagyis példát láthatunk arra, miképp lehet az elméleti és kutatási eredményeket pontosan és jól megkonstruáltan, erőltetett és leegyszerűsítő módszertani ajánlások nélkül a gyakorlat szolgálatába állítani. Ebben az értelemben is hasznos kézikönyv ez a kiadvány mind a pedagógusképzés, mind a pedagógus-továbbképzés számára.

Miközben az előzőek szempontjából megvizsgálunk néhány, a motivációval kapcsolatban gyakran felmerülő kérdést, érdemes megismerni a könyv főbb tartalmi elemeit is.

A nyitó fejezetekben a szerző az elméleti keretek, a tanulási motiváció, az elsajátítási motiváció fogalmi tisztázásán túl kitér az elsajátítási motívumok fejlődésre és azok megismerésének lehetőségeire. E szakaszok legmarkánsabb üzenete annak a komplex viszonyrendszernek a feltárása, amely nem dichotóm szembenállásokkal kívánja leírni a tanulási motivációval foglalkozó elméleteket és kutatási eredményeket, hanem mindvégig a ténye­zők, motívumok ötvöződésére, egymásra ható működésének megértésére irányítja a figyelmet. S épp ez a komplexitás jellemzi az eredményekből következő tanulságok megfogalmazását.

Már az első fejezetben tárgyalt tanulási motivációval foglalkozó számos kutatás elemzése kapcsán feltehetjük újra a bevezetőben elhangzó kérdést: Hogyan motiváljak? Ha a fejezetből kirajzolódó következtetések alapján a tanulási motívumokat a személyiség összetevőinek, az adott viselkedés viszonyítási alapjának tekintjük, akkor a motiváció a tantárgyközpontú megközelítésekkel szemben a tanulót magát helyezi a középpontba. Vagyis ebben a megközelítésben a motiváció nem csupán a tanítási óra egy eleme, gyakran csupán nyitó eleme, amely a tanítás eredményességét kívánja növelni, hanem a tanuló megértésére és támogatására irányuló folyamattá válhat. Ebben az értelemben – White elméleti keretrendszerére is alapozva – egy olyan tanulófelfogás bontakozik ki, ahol a diák s persze a felnőtt is folyamatosan kompetenciái fejlesztésére törekszik. Képes akar lenni egy könyv elolvasására, arra, hogy levelet írjon a barátainak, a kapuba tudja rúgni a labdát, egyedül felverje a sátrat, rajzoljon egy szép képet, egyedül meg tudja keresni a térképen Portugáliát; tudni akarja, hogy mi a különbség az elnök és a király között, hogyan olvashatja le a bicikli kilométerórájáról, hogy milyen messzire tekert, és mennyi ideig tartott a túra. A gondolatsor messzire vezet, de talán fontos kiemelni, milyen nagy jelentősége van a környezetnek, adott esetben az iskolai környezetnek abban, hogy ehhez kihívásokat teremtsen, ne csak rutinok, automatizált szokások megjelenését várja el, vagyis a white-i értelemben támogassa a motiváció fenntartását. A szerző által elemzett más kutatásokból azt is megismerhetjük, hogy a célok milyen lényeges szerepet játszanak a motiváció folyamatában. Így előző gondolatunkat követve a jó tanítás művészete abban rejlik, hogy ezeket a kihívásokat és lehetőségeket behozzuk az iskolába, és mind a diák, mind a pedagógus számára értelmes célokhoz kössük. Más szóval: a tanár feladata, hogy fogékonyságán és a helyzetekre adott helyes válaszokon keresztül az egyénhez igazítsa az oktatást.

Ez a gondolatsor csupán egyetlen illusztráció volt arra nézve, hogy milyen szerteágazó és az elmélet-gyakorlat szempontjából is lényegbevágó kérdések megfogalmazására készteti az olvasót egy-egy fejezet, minden esetben lehetőséget kínálva a pontos és több szempontú, tudományos igényű mérlegelésre.

A három elméleti szakaszban számos hasonlóan izgalmas szempontot találhatunk még. Ezek közül csak néhányat emelünk ki a bevezetőben is megidézett kérdésfeltevés mintájára.

• Hova lesz a tanulókból a bennük rejlő belső késztetés? – Új utak a tanulási motívumok feltárásában.^[1]
• Mit tudhatunk az intrinzik és az extrinzik motiváció hatásáról, miképp formáljuk például ezek alapján jutalmazási gyakorlatunkat? S milyen új kutatási eredmények alapján érdemes ezt a területet is árnyaltabban, nem csupán e kettősségben vizsgálni? – Önjutalmazó motívumok.
• Miképp segítheti az önszabályozó tanulás kialakulását a tanulási célok megfogalmazása? – Célok mint motívumok.
• Milyen szerepet játszik a kihívás az elsajátítási motivációban? Ezzel összefüggésben képet alkothatunk a szociális közeg szerepéről is. – A szociális környezet és az elsajátítási motiváció.

A negyediktől a hatodik fejezetig az elsajátítási motiváció empirikus vizsgálatát követhetjük nyomon, ahol mind a vizsgált minta életkora szempontjából, mind az alkalmazott módszeregyüttes tekintetében újszerű eredményekkel, megoldásokkal találkozhatunk. A minta tekintetében az óvodás és kisiskolás korosztály vizsgálata úttörő az elsajátítási motívumok és a kognitív készségek és képességek vizsgálata terén. Az alkalmazott eljárások tekintetében lényeges kiemelni, hogy a tanulói önjellemzések mellett a szerző a vizsgálat tanári és szülői kérdőívek együttes értékelésén keresztül ad képet a gyerekek értelmi, szociális és motoros elsajátítási motívumairól, valamint az elsajátítási örömről. E fejezetek módszertani szempontból is megfontolandó tanulságokkal szolgálnak.

A hatalmas ívű és több évig tartó vizsgálatok három főbb irányba ágaznak.

• „Hogyan fejlődnek az elsajátítási motívumok óvodás- és kisiskoláskorban?
• Milyen tényezők befolyásolják az elsajátítási motívumok fejlődését?
• Milyen kapcsolat van az elsajátítási motívumok és az értelmi fejlettség között ebben az életkorban?” (218.)

Mindhárom nagyobb terület eredményei a hetedik, az összegző, pedagógiai szempontú, az iskolai folyamatokra is koncentráló fejezetben összegződnek, amely az elsajátítási motívumok fejlődésének megismeréséhez és fejlesztésének átgondolásához járul hozzá. Ezen a ponton komoly dilemma előtt áll a könyvet ajánló, hisz fontosnak gondolná a kutatások főbb eredményeinek rövid összegzését. Ugyanakkor a szerző precizitása és igényesen tömör megfogalmazásai csupán azok megismétlésére teremtenének alkalmat e rövid keretek közt. Így végezetül ajánlom a könyvet a szerző szándéka és a magam meggyőződése szerint pedagógusoknak, képzőknek és jelölteknek éppúgy, mint a neveléstudománnyal foglalkozó elméleti szakértőknek, hiszen nem csupán izgalmas és tartalmas szellemi kihívást jelent a kötet elolvasása, hanem számos gyakorlati következtetés megfogalmazásához is alapot teremt.