Jövőképek

Két jó és fontos könyvről készülök írni. Közös mindkettőben az is, hogy a jövő iskolájának vonásaira kíváncsi, a „megszerkesztett szép jövő” iránt kívánja felkelteni az olvasó, pedagógiai szakolvasó figyelmét. Közösségbe sodorja a két kötetet az a tény is, hogy olyan történelmi időben láttak napvilágot, amelyben a jövőről zajló gondolkodás – legalábbis hazánkban – az utópiák világát idézi, az iskola nem akar, nem képes a kívánatos változások irányába fordulni, sőt akár a változások motorja lenni. Ennek több oka van, magán a rendszeren belüli inercia is okolható, s olyan külső befolyások, melyek – többen, többször leírtuk – a visszarendeződés felé tolják az iskolarendszert. (A szóban forgó kötetek szerzői ezt a kontextust nem elemzik, elegánsan, de makacsul kitartanak határozottan más jövőképük mellett, erről szólnak a könyveik.)

Két jó és fontos könyv.

A recenzens mégis elidőz egy pillanatra a kötetek hivatkozásain. Már csak azért is, mert élénken emlékezik arra a 35 év előtti időre, amikor a szakma ugyancsak intenzíven foglalkozott iskolai jövőképekkel – olykor állami megrendelésre is (ld. Az ezredforduló iskolája néven elhíresült kutatásokat és kiadványokat)^[1] Az emlegetett 35 év előtti időszak dinamikáját az adta – hogy maradjak a József Attila-i toposznál –, hogy a „tudatos jövő” látszott, a hatalom – itt most nem tárgyalandó, de szintén szakmánkban jól leírt – különböző motívumokból, akár „húzd meg, ereszd meg” taktikával mégiscsak konstruktív együttműködést ígért az álmodozóknak, mondhatni biztatta is őket.

A kontinuum – e könyvek ezt igazolják – a maga fizikai valóságában megszakadt. Radó Péter hivatkozásai közt immár se Kozma Tamás, se Lukács Péter, se Gáspár László, se Loránd Ferenc, se Vekerdy, se Mihály Ottó nem szerepel, Tamáska Máté és Sárkány Péter antológiájában két szerény lábjegyzet jut Jeney Lajosnak. Valamennyien pedig meghatározó szereplői voltak az emlegetett forrongó időnek. S ami még izgalmasabbá teszi ezt a szóvá tett hiányt, hogy az említettek gondolkodásmódja, sőt akár jövőképe is igencsak hasonló volt a mai szerzőkéhez. Demokratikus, humanista, személyközpontú, gyermektisztelő, autonóm intézményeket körvonalaztak az emlegetett elődök. Nemcsak az ismertetett két könyv szerzőitől, szerkesztőitől kérdem: elfeledtük volna őket? Ilyen gyorsan pörög a történelem? Vagy a tervezőasztal történelmi tűzbehajításával, az álmok (bár az említettek nem voltak álmodozók) is szertefoszlottak a „szép új világban”, s ezért ítéltetnek felejtésre?

Megválaszolandó kérdés ez mégiscsak. A XXI. század első harmadának jövőfogalmazói nem igénylik, hogy hagyományok talapzatára állítsák elgondolásaikat, s e hagyományok közt szóba hozzák a 35 év előtti elődöket (akik pedig igencsak el voltak foglalva a gyökérkereséssel – összekötendő a jövő és a múlt (főként a XX. századi, olykor nagyon különböző ihletésű és eredményű reformpedagógiák) politikai játszmák, politikai erőszak által szétszakított szálait (gondoljunk a Steiner-reneszánszra, a settlement-gondolat felelevenítésére, de akár a megtisztított makarenkói hagyományra, Neillre, erőteljesen a
’68-as amerikaiakra, akár Illichre is).

De elég a dohogásból. Méltassuk a köteteket.

Mert méltatásra érdemesek. Külön-külön, de együtt is.

Radó Péter iskolai jövőképét ezúttal elsősorban az emberről, a tanuló emberről, a gyermekről és a tanulásról alkotott új tudásokból építi fel. A konstruktivizmus gondolatköre igényli a „falak” lebontását, az „egyéni tanulási utakat” maximálisan és optimálisan támogató iskola eljövetelét, ehhez az új viszonyhoz létesülő személyi feltételrendszert és infrastruktúrát. „Tanulási ökoszisztémáról” beszél, ez az új fogalom megszüntetve őrzi meg a tradicionális iskolai funkciókat, új kereteket teremtve az új nemzedékek tanulásának, közösségi együttlétének. Így szól Setényi Jánosra – egyébként kutató kortársára –, hivatkozva a meghatározás:

Mondanám: Radó akárhogy is, de Vészi János „scifijét”, az Alfát^[2]idézi (mely hazánkban rövid időre és nem mindig dicsőségesen, de a tragikus elbukásra végképp méltatlan általános művelődési központ gyanánt próbált megtestesülni).

Ehhez a „tanulási ökoszisztémához” tervez téri kereteket az építészetszociológus és a szociálpedagógus-nevelésfilozófus antológiája, mely nyugat-európai mintákat idéz egy korszerű iskolaépület és iskolaépítészeti technológia jó gyakorlataiból. Mindkét elem fontos: a tervezésnek egyszerre szakszerű és közösségi (a majdani használókat involváló) volta, másfelől az épületnek új módon, a benntartózkodásnak abszolút funkcionalitását és komfortosságát együtt szolgáló tervezése és kivitelezése.

Meggyőző levezetések, igazolt kutatási eredmények, interdiszciplinaritás, az utóbbi kötet esetében megannyi létező gyakorlat! „Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!”^[3]Lakásunk! – sóhajt fel a hivatásos olvasó, kötéseket keresve a jelen és a jövőképek között.

S mégiscsak József Attilával tudja zárni: „Könnyezve intlek, szép jövőnk, ne légy ily sivár!”