Intézményfejlesztés és hálózatépítés

Farkas Katalin: Köszönjük, hogy elfogadták meghívásunkat erre a találkozóra. Farkas Katalin vagyok, az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet főigazgatója. Az intézet nagyon nehéz időszakon van túl, mert az átszervezés egybekapcsolódott egy csoportos létszámleépítéssel. Az egyik legfontosabb feladatunk most az, hogy az Új Magyarország Fejlesztési Terv központi programjainak a tervezésében részt vegyünk. Az elmúlt hét-nyolc hónapban négy központi programot terveztünk. Ezek megvalósításán túl szeretnénk közelebb kerülni a gyakorlathoz, az iskolához, az iskolák fenntartóihoz a kutatásban, a fejlesztésben és a szolgáltatásban egyaránt. Ehhez az új stratégiához szeretnénk ötleteket, javaslatokat kérni. Kollégáimmal arra gondoltunk, hogy az elmúlt négy-öt hétben különböző célcsoportokból, különböző területeken dolgozókat hívtunk meg, hogy járuljanak hozzá ötleteikkel, tanácsaikkal ehhez a célkitűzésünkhöz.

Kérem, mindenki mondja el, honnan jött, és volt-e valamilyen szakmai kapcsolatban az elődintézményekkel.

Bíró Ibolya: A Fővárosi Pedagógiai Intézet szaktanácsadójaként az OKKER rendezvényein keresztül álltam kapcsolatban az intézettel.

Germánné Vastag Györgyi: 2006 decemberétől látom el a Fővárosi Közgyűlés Oktatási és Ifjúságpolitikai bizottságának elnöki tisztét, így tudom, hogy a főváros oktatási ügyosztálya az OKI anyagait nagyon aktívan használta például a korábbi előterjesztések elkészítésében, a közoktatás-fejlesztési vizsgálatokban vagy a szakképzés-fejlesztési stratégiák felvázolásában.

Aros János: Sárospatak város alpolgármestere vagyok. Korábban az általam vezetett gimnáziumnak voltam a tanára, illetve az igazgatóhelyettese. Ebben a pozíciómban álltam kapcsolatban az OKÉV-vel és az OKI-val.

Kánya Kinga: A soroksári önkormányzat munkatársaként a két önkormányzati társulásban dolgozom.

Hajnal Lajos: Jelenleg a Kondorosi Általános Iskola igazgatójaként tevékenykedem, de valamikor az OKI főigazgató-helyettese, majd a Békés Megyei Pedagógiai Intézet igazgatója voltam.

Ábrahám Éva: Az OFI-ban dolgozom, és az Oktatásügyi Közvetítő Szolgálatot képviselem. Nagyon sok vitás kérdés van az intézményátalakításokkal kapcsolatban, ebben, illetve az alternatív vitarendezési mód megismerésében igyekszünk segíteni az intézményvezetőknek és a pedagógusoknak.

Hajdú Józsefné: A Szerencsi Polgármesteri Hivatal oktatási osztályának vezetője vagyok, huszonegy éve veszek részt a közigazgatásban. Az OKI-val számos esetben voltunk kapcsolatban, és rendszeresen olvassuk az Új Pedagógiai Szemlét.

Önök milyen Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetet képzelnek el? Miben segíthet az OFI mint az OKM háttérintézménye a településeknek, a fenntartóknak?

Bíró Ibolya: Az első kérdésem, milyen kapcsolatban áll az intézet a Nemzeti Oktatási Kerekasztallal. A fővárosban is létezik egy oktatási kerekasztal-tárgyalás, amely elsősorban nem kutatással foglalkozik, hanem a végrehajtásban és a tanácsadásban működik közre. Miként segít az intézet a közoktatás általános problémáinak megoldásában? Például a szakképzés, a területi integrációs központok átszervezése, valamint ennek tartalmi vonatkozása vagy az értékelés és a követelményrendszer, a felmérések és a kompetenciamérések terén. Fontos kérdés, hogyan lehetne országos standardokat és az egész iskolarendszer tartalmára vonatkozó elemzéseket készíteni. A másik probléma az érettségi. Úgy tapasztalom, hogy a jelenlegi érettségi feladatok mennyisége és minősége nem kielégítő. A követelményrendszernek a fejlesztéshez kellene igazodnia. A bonyolult adminisztráción és a komplikált lebonyolításon is lehetne változtatni. Például a történelemérettségi feladatainak semmi közük nincs ahhoz, amit a tanterv szerint négy évig tanítunk a gyerekeknek. Tudomásul veszem, hogy a gyereknek gondolkodnia kell. De gondolkodni csak arról tud, amiről tanult. Ha olyan téma kerül elő, amelyről nem hallott, akkor nagyon nehéz helyzetbe hozzuk őt.

Germánné Vastag Györgyi: A szakképzéssel kezdem. Meg kellene vizsgálni, milyen a tanítás minősége és milyenek a tanulók továbbtanulási, valamint elhelyezkedési lehetőségei a különböző fenntartású intézményekben, és érdemes lenne összehasonlítani az egyes fenntartókat. Ez a kérdés azért vetődött fel, mert az iskolarendszeren belül viszonylag magas óraszámban folytatunk szakképzést. Az iskolarendszeren kívüli szakképzésben viszont minimális óraszámokkal dolgoznak. Véleményem szerint ez nem teremt esélyegyenlőséget a képzőintézmények között, és versenyhátrányba kerül az iskolarendszerű szakképzés. A fővárosi sajátosságokat külön kellene kezelni, vizsgálni. Fontosnak tartom a pályakövetés módszertanának kidolgozását is.

Természetesen foglalkozunk a szakképzésre vonatkozó kérdésekkel, sok helyütt szerepel a tervezési szakaszban és az egyes programokban is. Igaz ez az érettségivel kapcsolatban is. Fontos látni, hogy háttérintézmény vagyunk, a kutatás, a fejlesztés és a szolgáltatás a feladatunk.

Hajdú Józsefné: Csatlakoznék a szakképzés témájához, különösen a területi integrációs központok országos hálózatával összefüggésben. Úgy látom, nem érik el azt a célt, amiért létrehozták őket. A szakképzésben az egyenlőtlenségen, a színvonalbeli különbségeken túl problémát okoz, hogy nem érvényesül a gyakorlatorientált szemlélet, és még mindig túlsúlyban van az elméleti oktatás. A munkaerőpiac azt várja a szakmunkásoktól, hogy azonnal jól teljesítsenek, nincs idő arra, hogy betanítsák őket. A tíz hónapos, iskolarendszeren kívüli szakképzési forma véleményem szerint nem készíti fel kellőképpen a diákokat. A pályakövetést én sem tudom elképzelni úgy, ahogy a módosított oktatási törvényben megjelenik. Felhívnám a figyelmet az integrált oktatásra mint központi kérdésre; meg kellene nézni, milyen eredménye van, eléri-e a célját. Túl vagyunk a többcélú kistérségi társulások szervezésén, az intézmény-összevonásokon. Meg lehetne nézni, melyik részleg éri el a kitűzött célt, melyik kevéssé. A kistelepülések részéről nagy az ellenállás, szeretnék megtartani az intézményeiket. A pénz miatt azonban rákényszerülnek, hogy intézményfenntartó társulásokat hozzanak létre, vagy a többcélú kistérségi társulás tartsa fenn azokat. Ismereteim szerint Sátoraljaújhely kistérségében, Encs kistérségében az iskolák, óvodák nagy része már társulásban működik. Többféle típusú társulás van, érdemes lenne itt is tapasztalatokat szerezni arról, hogy melyik működik jól, melyik típust érdemes preferálni azoknak, akik még e folyamat előtt állnak.

Bíró Ibolya: Milyen kapcsolata van az intézetnek az NSZFI-vel (Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Intézet), ahol a szakképzés a fő kérdés? Logikus tehát, hogy létrejöjjön valamiféle koordináció a két intézmény között.

Természetesen van kapcsolat a két intézmény között, most éppen egy közös workshop szerveződik a keretrendszerek kapcsán, ezzel mindkét intézetnek foglalkoznia kell.

Aros János: A három hozzászólásból látszik, mely problémák foglalkoztatják a települések fenntartóit, illetve azokat a szakembereket, akik más területről jöttek. A TISZK-ek (Térségi Integrált Szakképző Központ) esetében már van jól működő modell; hasznos lenne, ha tapasztalataikat megosztanák velünk. A mi környékünkön a TISZK-ek alakulása nem problémamentes, nem született megegyezés. A kistérségi társulásokkal kapcsolatban a következő észrevételem van. Nálunk, a Sárospataki Kistérségi Társulások esetében a kistelepülések a végsőkig kitartanak. Tizenhat településről van szó, de az egymáshoz közeli helységek nem tudnak egyezségre jutni, mert ősi ellentét feszül közöttük. Hiába lenne kézenfekvő és célszerű ez a megoldás, nem adják be a derekukat. Jövő tavaszig várnunk kell, akkor lejár a határidő, s vagy születik megegyezés, vagy forráshiány miatt megszűnik az iskola. A gyógypedagógiai intézetekről, intézményekről is szólni kell. Az utóbbi két-három évben jelentősen csökkent a normatíva, holott néhány évvel ezelőtt "pluszban" voltak az intézmények. A városi fenntartásból át kellett adnunk a megyének, amelynek ez kötelező feladata. Nekünk csak vállalt feladatunk volt. Csak ez az intézményünk 2007-ben hatvanmillió mínusszal zárt. A II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolával sem tudunk mit kezdeni. A régi szakemberek, akik tudtak volna foglalkozni ezekkel a gyerekekkel, az intézményben maradtak, de egy 124 millió forintnyi hiánnyal gazdálkodó iskolához nem tudunk újabb diákokat felvenni. Tisztában vagyunk azzal, hogy más, fejlettebb országrészekben, esetleg más, fejlettebb országban, ahol városi vagy térségi szinten egy-két gyerekről van szó, ez nem jelent problémát, mert az egészségesek segítik, támogatják őket, és esetleg a speciális végzettségű szakemberek valóban fejlesztik is őket. Sárospatak esetében, és gondolom, Borsodban, ahol több ilyen intézmény működik, ez fordítva van. Ha egy normál osztályba beteszünk tíz-tizenkét sérült gyereket, akkor sem velük, sem a többiekkel nem tettünk jót. Megváltozik az osztály tanulmányi előmenetele, a pedagógus nem bír velük, és a szülők előbb-utóbb szót emelnek. Pedig tudjuk, elkerülhetetlen az integráció.

Fontos problémakör az iskolai sport, a diáksport jövője. Úgy látom, leszállóágban van ez a terület is. Várjuk azokat a tanácsokat, amelyekkel ezen változtathatnánk. S még egy fontos kérdés: a tehetséggondozás. Annak idején, amikor az Arany János Tehetséggondozó Program elindult, sokan támadták. Még mindig akadnak olyanok, akik ellenzik, hogy elit iskolát hozzunk létre, hogy kiemelten foglalkozzunk a gyerekekkel, például kirándulni visszük őket. Nálunk ez kitűnően működik, ez a tehetséggondozás legjobb formája. Tudom, hogy főleg dunántúli, budapesti, de már miskolci iskolákban sem működik jól, ott, ahol az iskola tanulói összetétele sokkal jobb, mint az Arany János Tehetséggondozó Programba felvetteké.

Az intézeten belül az Arany János Programiroda a tehetséggondozás egyik eleme, emellett az Országos Tudományos Diákköri Tanács is itt működik, és van a kiemelt tehetségek gondozásával foglalkozó részlegünk. Mindez lehetőséget biztosít az OFI-nak arra, hogy a tehetséggondozás bázisává váljon. Hasonló kerekasztal-beszélgetést rendeztünk az Arany János Program és a Tudományos Diákkör résztvevőinek, illetve mindazoknak, akik szintén tehetséggondozással, tehetségfejlesztéssel foglalkoznak. Folytatni, erősíteni szeretnénk ezt a vonalat. Programiroda-vezetőként tudom, hogy az OKM álláspontja is az, hogy a tehetséggondozás, tehetségfejlesztés támogatott program maradjon. E kezdeményezések kapcsán hangsúlyozni kell, milyen fontos lenne, hogy egymás jó gyakorlatait megismerjük vagy megismertessük másokkal.

Hajdú Józsefné: Az általános iskolai tehetséggondozásra nem gondoltak?

Az Arany János Program két irányban fejlődik. Azt vizsgálja, hogy azok, akik felsőoktatási intézményben folytatják tanulmányaikat, miként teljesítenek. Kilenc évnek kell eltelnie, hogy megjelenjenek az első Arany János-os diplomával rendelkező fiatalok. Ugyanezt szeretnénk "lefelé" is, tehát már a 7. és a 8. osztályban felmérni, kik kerülhetnek az Arany János Programba.

Ábrahám Éva: Az elmúlt három és fél év alatt nagyon sok esetben tudtunk segíteni például a kistérségi társulásoknak az együttműködési megállapodás létrehozásában. Ha már a tárgyalások elején sikerül bevonni az érintetteket, akkor jó esély van az olyan megállapodásra, amely a pedagógusoknak, a gyerekeknek és az intézményfenntartóknak egyaránt jó. Hozzánk bármikor fordulhatnak, ingyenesek vagyunk, és biztosan tudunk segíteni. Csak ne olyankor hívjanak, amikor már áll a háború, mert akkor sokkal kisebb az esély a viszonyok rendezésére.

Aros János: Köszönjük, remélem, még nem késő, és tudunk élni a lehetőséggel. Egyébként mi is kidolgoztuk a legoptimálisabb tervet, mégsem tetszett. Most ugyanoda tértünk vissza, ahol elkezdtük, tehát az eredeti, általunk előterjesztett ajánlathoz. De sokan az utolsókig kitartanak, ha tíz-húsz millió mínuszuk van, akkor is ragaszkodnak az iskoláikhoz.

Hajnal Lajos: Véleményem szerint három területen lehet fontos szerepe az intézetnek. Az egyik a folyamatosság képviselete. A magyar valóság olyan, amilyen; meghatározó, hogy éppen ki van hatalmon, de ekkora kilengéseket nem visel el az oktatásügy. Egy ilyen intézmény esetében a perspektíva biztosítása és annak folyamatos, tudatos képviselete a legfontosabb. Hasonlóan fontos a hálózatosodás a kutatás és a fejlesztés terén egyaránt. Nagyon szomorú például, hogy a régi terepek, ahol dolgoztam, többnyire tönkrementek. Teljesen abszurd, hogy nincsenek szigetek, amelyek a folytonosságot, az értéket képviselik. Jelenleg is történnek nagy fejlesztések, de mi lesz utána. Például Békés megyében a HEFOP-pályázat keretében - sok pénzért - háromszáz pedagógust képeztek tovább a kompetenciafejlesztés területén. Ez jövőre véget ér, kérdezem, mi lesz utána. A második fontos kérdés a szakszerűség problémaköre. Nagyon gondosan meg kell válogatni azokat a statisztikai mutatókat, amelyeket felhasználunk, illetve azt, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítunk nekik. A harmadik: a minőségbiztosítás esetében mindig azt kérdezem, mekkora a blöffhányada. Most ezt az iskolakezdés, a sajátos nevelési igényű gyerekek problémája kapcsán idézem. Hatéves korban nagyon sok minden eldől, és nemcsak SNI-s, hanem szocializációs probléma is van. Külön kellene választani az SNI- és a szocializációs problémát, ha másképp nem, akkor kísérletezve vagy projektet szervezve rá, hogy ne minden gyereket engedjünk a formális oktatásba, hanem egy ún. iskola-előkészítőbe küldjük a rászorultakat. Ez már nem óvoda, de még nem iskola. A hatvan első osztályosunk közül tizenegy gyerekkel semmit sem tudunk kezdeni. Pedig nincsenek olyan típusú fogyatékosságaik, hogy az SNI-be kellene besorolni őket, hanem szocializációs problémákkal küzdenek. Úgy vélem, ennek az első szakasznak sokkal nagyobb a jelentősége, mint ahogy gondolnánk. Ebben az évben az elsősöknél 29 százalékkal, a másodikosoknál 15 százalékkal, a harmadikosoknál 15 százalékkal csökkent a költségvetési támogatás, míg a hetedik és a nyolcadik évfolyam esetében ennyivel növekedett. Ha alulról visszük el a pénzt, egyre inkább lebutítjuk az alsó tagozatot, és csak gyerekmegőrző lesz.

Kánya Kinga: Két dolgot emelnék ki. Az egyik az esélyegyenlőség kérdése, amelyet nem kifejezetten a roma kisebbség, hanem például a nők érvényesülésének szempontjából említek. Szerintem fontos, hogy ez miként jelenik meg az oktatásban, illetve van-e lehetőség ennek mérésére. A másik probléma a kistérségi társulásokon belüli intézményi együttműködés. Az önkormányzat az óvoda, iskola és középiskola fenntartójaként külön-külön tart kapcsolatot az említett intézményekkel, amelyek között előfordulhat konfliktus, például az elvonások miatt. Figyelni kellene a folyamatosságra is, az óvodából az iskolába/középiskolába történő átmenetre. Például a kistelepülésről hova mennek középiskolába a tanulók?

Az OFI több kommunikációs csatornával rendelkezik. Az Új Pedagógiai Szemle mellett az Educatio című folyóiratban és a különböző kiadványokban is megjelennek a kutatási eredmények. Az intézet része az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum is. Vannak-e javaslatok, ötletek arra vonatkozóan, hogyan lehetne még hatékonyabban eljuttatni az intézményekhez, a pedagógusokhoz, a szülőkhöz az itt születő kutatási és fejlesztési eredményeket?

Bíró Ibolya: Korábban a pedagógiai folyóiratoknak széles olvasótáboruk volt. Ma már csak igazgatók, kutatók olvassák őket. Olyan művek jelennek meg, amelyek olvastán a pedagógus nem érzi, hogy okosabb lett, vagy hogy másként tart meg egy órát. A szaklapok alapvető célja az lehet, hogy a pedagógushoz eljussanak, akinek a továbbképzése és pedagógiai kultúrájának fejlesztése is fontos. Ugyancsak elengedhetetlen, hogy a gyerekek megtanuljanak tanulni, és képesek legyenek eligazodni a világ dolgaiban. Erre a mai tanterv és a módszertani eljárások nem alkalmasak. Olyan mértékben megnőtt a felesleg tananyag, hogy az már komoly problémát jelent. A NAT felülvizsgálatakor szigorúbban kellene fellépni a túlméretezett tananyagok ellen. Ha a pedagógiai kultúrában szeretnénk változást elérni, célszerű volna újraindítani a módszertani folyóiratokat. Emellett az ellenőrzésnek is nagyobb szerepet kellene kapnia. Magyarországon nem ellenőrzik azt, ami az iskolában folyik. Legfeljebb azt vizsgálják, hogy betartják-e a költségvetést, és megfelelően használják-e a normatívát. Hiányzik egy olyan középső szervezet, mint amilyen a régi tanfelügyelőség volt. Visszaállítanám. A tanfelügyelők képesek voltak a saját területükön a szakmai ellenőrzés biztosítására. Arra a típusú felügyeletre gondolok, amely a tartalmi munkában gondoskodó, szolgáltató, ugyanakkor ellenőrző szervezet volt.

Hajdú Józsefné: Csak egy kiegészítést tennék. Önök is elmondták, hogy erősíteni szeretnék a szolgáltató jelleget. Úgy gondolom, erre egy igényes folyóirat a legalkalmasabb. Nagy szükség lenne arra, hogy a pedagógusok folyamatosan olvassák, és a jó példák, jó gyakorlatok eljussanak mindenhova.

Aros János: Én az Új Pedagógiai Szemlét így hagynám, ahogy van. Bár jelenleg szűk réteg olvassa, de a publikációknak itt van a helyük, és itt is keresik őket. Szükség lenne egy új folyóiratra is, amely szakok szerint segítené az érdeklődőket az önképzésben, a továbbképzésben. Jelenleg a legnagyobb probléma, hogy ugyanannyit keres az is, aki harminc éve oktat, és ugyanúgy tartja az óráit, és az is, aki szakmailag felkészültebb, aktívabb, például követi a szakma fejlődését, igyekszik hasznosítani az új módszereket a saját oktatási gyakorlatában. Nagy hiba, hogy nem tudjuk értékelni azt, aki folyamatosan képezi magát, a motivációját nem tudjuk megfelelően honorálni. Egyetértek a szakfelügyelői, tanfelügyelői rendszer visszaállításával, mert tartanak ugyan szakmai továbbképzéseket, de ezeken nem mindenki vesz részt, s ha mégis jelen van, akkor sem biztos, hogy a későbbiekben alkalmazza is az ott hallottakat. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy mindent jól csinál. Egy idő után azonban ez káros lehet.

Bíró Ibolya: Nemrég könyvet írtam Az osztályfőnöki munka titkai címmel. Összefoglaltam, milyennek képzelem az általános iskolai és a középiskolai osztályfőnököt. Úgy gondolom, a minőség és a hatékonyság összefügg egymással, és ha esélyt akarunk teremteni a gyerekek számára, akkor minőséget kell nyújtanunk. A problémát a rengeteg adminisztráció okozza. Ezzel kapcsolatban sok tantestületi értekezlet jegyzőkönyvét olvastam, és teljesen elképedtem, hogy milyen kevés új gondolatot tartalmaznak. A minőség tartalmilag sehol nem jelenik meg. Meg kellene vizsgálni, hogyan működik a minőségfejlesztés és -támogatás, és hogyan lehetne megőrizni. Harmincegy évet töltöttem az Eötvös József Gimnáziumban. Szakfelügyelőként kerültem oda, és mondtam a kollégáimnak, hogy bárki bejöhet az órámra, én is bemehetek bárkihez, mert itt nem vagyok szakfelügyelő. Harmincegy évig senki sem jött be az órámra. Minden szaktanácsadó először a tanárt vizsgálja, ahelyett, hogy a gyereket vizsgálná, vagy azt, hogy hol tart az osztály az adott témában. Valamit mindenképpen tenni kell ezen a területen is. A szakképzési reform lényege, hogy több iskola működjön együtt, és alapozó képzést nyújtsunk, hogy a közösen kialakított pedagógiai programok, modulok egymásra épülve megvalósuljanak. Ennél nagyobb vállalkozás, nyugodtan merem állítani, a közoktatásban még nem volt.

Ha a minőségről beszélünk, nagyon körültekintően kell eljárnunk, annak minden szegmensét alaposan meg kell vizsgálnunk. Ebben az OFI-nak jelentős szerepe van. Az ilyen kutatásokra szerencsére jut pénz, és rajtunk múlik, mit kutatunk, és mit szolgáltatunk. Önöktől azt kérdezem, miként tudnának kapcsolódni az intézet kutatásaihoz, fejlesztéseihez, projektjeihez, szolgáltatásaihoz. Kire, miben, hogyan számíthatunk? Ahhoz, hogy a kerekasztal-beszélgetéseken megfogalmazódott igényeket megvalósíthassuk, szeretnénk bevonni azokat, akik ezeket az igényeket megfogalmazták.

Bíró Ibolya: Ha a szakmai folyóiratok továbbra is megjelennek, az Educatiónak vagy az Új Pedagógiai Szemlének lehetne szakmai melléklete, például módszertani cikkek gyűjteménye. Ha ez rendszeres lenne, szélesebb körben fejthetné ki a hatását. A civilszervezetek bevonásával akár rendszeres tankönyvbírálatokat, tantárgyi-módszertani elképzeléseket is közölhetnének a lapok.

Hajdú Józsefné: Nem véletlenül kérdeztem, hogy gondoltak-e az általános iskolai tanulók tehetséggondozására. Borsod-Abaúj-Zemplén megyében négy évvel ezelőtt kezdtük építeni a hálózati programot. Minden kistérségnek van tehetséggondozó decentruma, ez megyei szinten összekapcsolódik. Szívesen megosztjuk bárkivel az e téren szerzett tapasztalatainkat. A megyei pedagógiai intézettel közösen törekszünk az együttműködésre a pedagógus-továbbképzés, a pedagógus szakmai szolgáltatás és a szakszolgálat területén. A szerencsi többcélú kistérségi társulásban évek óta nagyon jól működik a pedagógus-továbbképzés. A tizennyolc óvoda és iskola vezetőinek véleményét kikérve döntünk a továbbképzésekről. Kilenc éve az utazó pedagógusok hálózatának kiépítésével tudjuk elvégezni a szakszolgálati feladatokat. Szintén kilenc éve működtetjük óvodai szinten és alsó tagozaton a szaktanácsadói hálózatot. Az elején szaktárgyakkal kezdtük, de pénz hiányában ez nem működött. Személy szerint a nyelvoktatás terén tudnék segíteni. Testvérvárosainkon keresztül nyugat-európai tapasztalatokkal rendelkezünk, magam is nyelvszakos tanár vagyok, érdekel a téma, sokat foglalkozom vele.

Aros János: A polgármester úr azzal bízott meg, hogy olyan típusú támogatásról biztosítsam az intézetet, mint például egy vidékre kihelyezett kutató alközpont létrehozása. Emellett felajánlom, hogy a gimnáziumban működő tehetséggondozással, illetve konkrétan az Arany János Programmal kapcsolatban minden információt a rendelkezésükre bocsátunk, munkatársaik különböző kutatásokat is végezhetnek nálunk.

Hajnal Lajos: Az intézet munkájába szerintem az interneten keresztül, a honlap segítségével is be lehet kapcsolódni. Szükség lenne a honlap interaktivitásának növelésére.

Ábrahám Éva: A szülő-pedagógus vitában vagy az önkormányzatok különböző szintű intézményei közötti problémák kezelésében eredményes lehet a mediáció. Ezzel az alternatív vitarendezési móddal számos problémát tudnának kezelni a pedagógusok és az önkormányzatok. Az az álmunk, hogy a NAT-ban is helyet kapjon ez a konfliktuskezelési mód, hogy a gyerekek is megtanulják.

Köszönöm a részvételt, az ötleteket, a javaslatokat.