Holokauszt – érdek – jellem – nevelés

“Az oktatás a szabadság gyakornoki időszaka”

(A. de Tocqueville)

A holokauszt 60. évfordulóján a hivatalos Magyarország teljes egyetértésben tett arról vallomást, hogy az, ami 1938 és 1945 között a magyar zsidósággal történt, az egész magyarság tragédiája volt. Ennél árnyaltabban, tanulságokig eljutva fogalmazott közös nyilatkozatban az államfő, a kormány feje és az Országgyűlés elnöke a magyarországi holokauszt emléknapján.

„Majd 600 ezer zsidó, roma és politikai okból üldözött honfitársunk esett áldozatul a tervszerű népirtásnak. (…) Kötelességünk a múlttal való tárgyilagos szembenézés és az ifjabb nemzedékek humanizmusra oktatása. Ez az előítéletektől, gyűlölettől, diszkriminációtól mentes, nyílt és befogadó társadalom záloga.”

Az új politikai kánonról

A holokausztról az elit látható egyetértésben új politikai kánont alakított ki. A köztársaság főméltóságai által aláírt nyilatkozat „csendes főhajtás”-t, „részvét”-et, a „tisztelet” kifejezését emlegeti az áldozatok és „a sokat szenvedett túlélők” előtt. Áder János a „szégyen” motívumával egészítette ki az új politikai kánont. Idézem ünnepi felhívásának egy részletét: „1944 tragikus tavaszán magyar és magyar közé ékelődött a szégyen.” A magyar politika (leszámítva a szélsőjobb extrémizmust) tehát kimondta, hogy a felelősséget vállalni kell a történtekért.

A közérzület, a társadalmi diskurzus és a nevelés számára megnyílt a lehetőség, hogy történeti összefüggéseibe helyezze ezt a példátlan genocídiumot. Térben kapcsolja az európai folyamatokhoz. Helyezze el korában, összevetve más hasonló rettenetekkel. És természetesen tárgyalja meg végre azt a tudati téren elgondolt, majd intézkedésekben megvalósuló cselekvéssort, amely a zsidóellenességtől a polgárjogi és egzisztenciális korlátozásokon keresztül, a teljes anyagi tönkretételig és az üldözöttek személyiségének – szándék szerint – hasonlóan teljes felmorzsolásáig vezet. Ez az eszkaláció torkollott a büntetőszázadok, gettók és lágerek fokozatain át a tömeghalálba. Jelképesen megnyílott a jövő kapuja is: Szudán, Ruanda, Aceh, Dél-Timor, Csecsenföld tanúsága szerint az embertelenségek minden földrészen és minden országban teret nyerhetnek. Hacsak a demokratikus gondolkodás, a megértés, az emberségért síkraszállni bátor emberek összefogása, a szükséghez mért állami és társadalmi áldozatkészség meg nem mozgat majd tömegeket.

 

Megkéstünk vagy el is késtünk?

Az új kánont bedobni a köztudatba erkölcsi bátorságra vall. Kár, hogy homályban maradnak a társadalmi elfogadás nehézségei. Fel kellett volna hívni a közösségek figyelmét, milyen súlyos tényekért kell felelősséget vállalniuk, hogyan s hány területen. És arra is, hogy késésben vagyunk. A múlt lezárásához, az emberibb közös jövő megalapozásához egyetértés, ahhoz pedig kölcsönösen felelős szavak kimondása szükséges. Nem egy, hanem két diktatórikus nagyhatalom és magyar klienseik országlása hagyta lenyomatát az emberekben. A társadalompedagógiának rövid idő alatt kell – mondjuk így – utókezelésben részesíteni a szenvedőket, ellenmérgeket adagolni a fertőzöttek szervezetébe, és védőoltással megelőzni az új fertőzéseket.

Kilencven esztendő kevés volt hozzá, hogy a trianoni tragédiát és az odavezető folyamatokat a megosztott magyar közvélemény feldolgozza. Hatvan év után tartunk ott holokausztügyben, ahol több hajdani kollaboráns rendszer, Ausztria, a Cseh Protektorátus, Vichy-Franciaország utódközvéleménye húsz-harminc évvel ezelőtt tartott. Áthárítunk, mellébeszélünk, hallgatunk és elhallgatunk dolgokat, megsértődünk, vádakat és ellenvádakat emelünk. A zsidóságot, amelynek lélekszámát nálunk még következetesen a faji törvények felfogásában számolják, megtetézve azzal, hogy „az a zsidó (az a cigány), akit környezete annak tart”, a közvélemény számottevő része még nem tekinti egyenrangú nemzettagnak. Az érintettek viszont szinte kivétel nélkül magyarnak tudják magukat, s azok is. A beolvadásra törekvőromák többségi fogadtatása még fagyosabb. Folytatólagosan éreztetik velük, hogy nem magyarok, és nem egyenrangúak. Egyesek még szenvedéseiket is kétségbe merik vonni. Vitatják, volt-e cigányholokauszt, s ha volt, az mennyi cigányt sújtott. Sajnos a fél ország gondolja magában, hogy a cigányok szenvedése nem az ő ügye. Az emberek jelentős hányada azért sem érez semmi felelősséget, hogy az ősök nemzedékeken át elnyomták a romákat, s hogy apáink idejétől máig a romák számára kijelölt és általuk el is foglalt peremlétet egzisztenciájuk tönkremenetele teszi elviselhetetlenné. Szerény előzmények után a polgári köztársaság fogott – ímmel-ámmal – hozzá, hogy a jövőben a cigányság kevésbé mostoha hazának érezze ezt az országot. Most van napirenden, hogy a cigánytelepeket felszámolják. (Éppen száz van belőlük.) Most vizsgálja egy kormányzati bizottság, hogy az etnikai-népi alapon elszenvedett meghurcolásokért a roma túlélők és a halottak közvetlen leszármazottai milyen feltételek szerint kapjanak kárpótlást. A vita főként azon van, hogy mennyit.

Rangsorolhatók-e a veszteségek? Rangsorolható-e a bűn? Rangsorolható-e a fájdalom?

Tudom, milyen megalázó egy önérzetes roma magyar számára, hogy ő nem kell sok-sok magyarnak. Azt is magam elé tudom képzelni, milyen jó ürügy a diszkrimináció megtapasztalása számos cigány számára, hogy ne tegyen semmit jobb sorsa érdekében. Elvárható-e ilyen körülmények között, hogy a roma közvélemény empátiával foglalkozzon annak a tragédiának a súlyával, amelyet a magyar társadalom 1944 és mondjuk 1953 között elszenvedett? A lassan elfogadottá váló zsidó magyar – keresztény magyar sorsközösségen belül azonban már megkérdezhetjük felebarátainkat, hány túlélő, hány leszármazott azonosul teljes szívéből például a magyarságra 1943 és 1945 között kimondott és érvényesített kollektív bűnösség szenvedőivel.

Kutatóknak és szépíróknak már van megvitatásra érdemes elgondolásuk arról is, hogy 1944/45 fordulójától a kommunistákhoz, az alakuló-kiteljesedő diktatúra közigazgatásához, rendvédelmi szerveihez csatlakozó zsidó csoportok mennyit ártottak a társadalom jogfosztott – részarányosan zsidó – többségének. Az sem terra incognita, hogy korábbi meghurcoltatásuk mennyire motiválta őket szerepvállalásra a diktatúra szervezetében.^[1]

Helyeslem a közeledési stratégiának azt az elvét – ha már éles a társadalmi megosztottság a különféle felelősségek vállalásával vagy elhárításával kapcsolatban is –, hogy minden részközösség a lelkiismereti vizsgálatot önvizsgálattal kezdje, és elsősorban ott érvényesüljön az empátiája, s ha kell, ott tegyen engesztelő lépéseket, ahol a sérelem a más részközösségek szemében a legfájdalmasabb. Ezek – 20. századi történelmünk alakulásának megfelelően – a nemzeti jelleggel függenek össze.^[2]

Nincs Magyarországon olyan család, nincs olyan nemzedék, amelyet ne ért volna 1914 óta fájdalmas csapás, társadalmi igazságtalanság. Sérelmeik eredete sokszor ellentétes, mértéke is különböző. Össznemzeti szempontból Glatz Ferenc a két világháború, a két méltatlan békekötés és a két diktatúra következményeit helyezi az élre. Más szempontból a szakértelem, a vállalkozó kedv, általában a munkakultúra hordozóinak megtizedelését, a munkaerkölcs becsületének értékcsökkenését tartja behozhatatlan veszteségnek. E folyamat minden állomását megnevezi: a kollektív bűnösség (ráfogásának következményei), a zsidóüldözés, a németek kitelepítése, a polgári középrétegek elleni egyéb repressziók, a birtokos parasztság felszámolása, az üzemi, a kisipari és a kereskedelmi szakértelem képviselőinek diszkriminálása.

A sérelmek azonban nem állnak önmagukban. Volt, aki elkövette. Volt, aki ellen elkövették. És ott voltak a Többiek. Minden társadalomban, természetesen a magyarban is, ők alkotják a többséget. Az elemző ebben a vegyes társaságban a legkülönbözőbb társadalmi típusokat találhatja meg: a gyűlölködőt, a haszonlesőt, a kárörvendőt, a kibicet, az együttérzőt, a szolidárist, a cselekvő barátot, a tudatos ellenállót (valamennyit a mindenkori áldozat szemszögéből minősítve). A háborúk, diktatúrák, forradalmak, gazdasági felfordulások következtében ugyanaz az ember könnyen lehetett egyszer tettes, másszor áldozat, harmadik időszakban szemlélő.

Hogyan közeledhetünk az igazsághoz?

A fájdalom, a gyász önmagában nem igazít el, hiszen fájdalom és fájdalom között nincs különbség, viszont a közösségi tragédiák következményei és az őket előidéző bűnök nagysága eltérő. A magyar állam az utóbbi száz évben három okból büntette szervezetten polgárainak nagyobb csoportjait: nemzeti hovatartozásuk miatt, osztály-hovatartozásuk okán, valamint a rájuk sütött vallási-etnikai idegenség bélyege következtében. Az állam lépéseit a közvélemény egy része minden esetben támogatta. A legkövetkezetesebb, a közel megsemmisítő erejű és utóhatásában mind közül a legrombolóbb üldözést a zsidóság szenvedte el. És ezt fogadta a legszélesebb körben társadalmi megértés. A németség meghurcolását s még inkább a kitelepítéseket sokkal többen ellenezték, s az üldözöttek mindkét esetben több szolidaritást kaptak, mint a holokauszt áldozatai. Érthető, hogy nálunk a humánum történelmi lakmuszpapírja ma is a holokauszt. Szükséges és hasznos, hogy újra, a korábbiaknál elmélyültebben foglalkozzanak vele. Indokolt a holokauszt visszhangjával kezdeni az önvizsgálatot. De meg kellene már kezdeni a ráhangolást arra is, hogy a társadalom úgy isten igazában nézzen szembe az osztályharc bűneivel, felelősségével is. Egy szó, mint száz, most történelmi témák megtárgyalása van napirenden, s azokon belül foglal el megkülönböztetett helyet a holokauszt mint nemzeti tragédia témája.

A század botránya, amelynek még nincs végleges neve

A cselekedet tényének és következményeinek súlyához képest e népirtás megnevezése meglepően ingadozó. A végrehajtók ridegen zsidódeportálásról írtak és beszéltek. A túlélők egy része, ha kerülte az érzelmi hangsúlyokat, zsidóüldözést vagy kis szépítéssel üldöztetést emlegetett. A háború után nyomban népszerű lett Magyarországon a Vészkorszak kifejezés is. Ezt az elnevezést manapság a befogadás nyelvi jeleként már kisbetűvel írják. Tartalma megfelel a ‘katasztrófa’ jelentésű héber soá, angolosan Shoahszónak.

A világot meglehetősen későn, de annál hatásosabban hódította meg egy másik, ezúttal görög gyökerű szó: aHolocaust (a mai akadémiai helyesírás szerint holokauszt). Az eredeti szó, a görög nyelvű Biblia-fordításba átvett holokauszton, a. m. ’égő (hús)áldozat az isten(ek)nek’. Ez a megnevezés nem illik a tömeggyilkosság kényszerek közt vergődő áldozataira – vetették fel sokan, szerintem tévesen. Az amerikai jelentésváltozat ugyanis profán jellegű, bár megőrzi sötét tartalmát. A ’teljes elégetés’-t eredetileg csak az égetőkemencékben hamuvá vált holttestekre értették. A hasonló című tv-filmsorozatot Németországban is bemutatták (1979). Innen vették át a szót mindenfelé, most már kibővített jelentésben.^[3] Találónak érezhették, mert a borzalmas tárgy kapcsán elkél a feszültségoldó eufemizmus. Ez pedig olyan, amely tiszteletben tartja az áldozat emberi méltóságát. Az üldözött cigányság is megalkotta a maga kifejezését a holokausztra. Ez a porrajmos. Romani^[4] nyelven annyit tesz, mint ’elnyeletés’, ’felfalatás’, ’elpusztítás’. A kifejezés minden szakrális árnyalat nélkül árasztja magából a halálos fenyegetettség hangulatát.

A jelenséget a nemzetközi jogi nyelvben is ki kellett fejezni. Az ENSZ közgyűlése 1948-ban – a német táborok tapasztalatait elemezve – egy általános érvényű határozatot hozott a genocídium, magyarul a népirtás tilalmáról. Ez a nevezetes Genocide Convention napjainkig számos per elvi alapja lett.

A holokausztot németül ellentétes hangulatú szavakkal írták le. Az egyik megnevezés szárazon pontos volt, illett a bürokratikus személytelenséghez: Judenmord, ’zsidógyilkosság’. A cinikus fedőszövegekből a legismertebb: a Lebensraum, a ’végső megoldás’. Ebbe a típusba tartozik a korábbi tömeggyilkosságok elnevezéseként az Eutanáziaprogram, amelynek végső mérlege kétszázezer áldozat lett. A nyelvhamisítók mindenre gondoltak. A táborhálózat működésének valódi értelmét elfedő szavaik óvatosságot árultak el. Példának vehetjük a zsidók meggyilkolását körülíró fordulatokat: Sauberung = ’tisztogatás’, Sonderbehandlung = ’különleges kezelés’. Utolsó példánk legyen egy ugyancsak elhíresült fogalom: a Judenfrei = kb. ’zsidómentesítés’, ’zsidótlanítás’ (rendszerint a hamvasztók kéményén át).^[5] Ezt joggal minősítette az utókor ’kedélyes bestialitás’-nak.

A különböző elnevezések közül a holokauszt vált kultuszszóvá. Nem magától persze, hanem a politikai propaganda hatására. A körülötte is kialakult ideológiai megosztottságot ikerjelenségének, a másik jelképes kultuszszónak, az Auschwitznak értelmi változataival világíthatjuk meg. A lengyel kisváros neve, tudjuk, átszállt a táborvárosra, amely fogoly-, kényszermunka- és megsemmisítőtáborok hálózatából állt, körülötte számos üzemmel. A politikai frontok később a körül a kérdés körül csaptak össze, hogy küldtek-e ott gázba üldözötteket, s hány áldozat halt meg azon a helyen különböző okokból. Az Auschwitz-tagadók külön gúnyszóval illették a holokausztjelenség valóságos dimenzióit hangsúlyozó szakemberek okfejtését:Auschwitz-Lüge – ’A.-hazugság’.^[6]

Mi a holokauszt? Értelmezési változatok

A kérdés körül viharzó szenvedélyek már felnyúlnak a történelemfilozófia magasságaiba is. A vita a kifejezés jellegéről, értelmezési tartományáról szól. Szorosan összetartozik a másik vitaponttal, hogy miben áll e holokauszt egyedisége. A kegyetlenségi sor csúcsa csupán összehasonlítva a tömeggyilkossággal, az etnikai tisztogatással és a népirtással, avagy egyszeri, megismételhetetlen, máshoz nem hasonlítható jelenség? A második álláspont hívei a haláltáborok létének képzeletbénító irracionalitásával érvelnek. Azt mondják, ami ott történt, annyira embertelen, hogy minőségét csak a metafizikához fordulva lehet körülírni.

Szerintem azonban a metafizikát is demisztifikálva érdemes bemutatni, elhelyezve történeti összefüggéseiben. Egy meghatározás szerint a holokauszt (1) totális, (2) globális és (3) ideologikusjelenség.

(1) Az elkövetők a célnak kiszemelt társadalmi nagycsoportot teljesen meg akarják semmisíteni. Vagy megölik őket, vagy kulturális holokausztot hajtanak végre rajtuk. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a „létben hagyottak” életkereteit elnyomóik egy vagy több szempontból megsemmisítik: közösségeiket szétrombolják, kultúrájukat ellehetetlenítik, személyiségük lelki támaszait – hit, értékrendszer, önbecsülés – megdöntik, s nem utolsósorban „beszélő szerszámok”-ká fokozzák le őket a nyomor, a kiszolgáltatottság és a megtorló ellenőrzés hármas bilincsében.

(2) Bárhol és a jövőben bármikor kialakulhat a világon, ha kedvez neki a körülmények összjátéka. A holokausztjelenség a 20. században először valóban Európában jelent meg, de a feltételek nincsenek földrészhez kötve.

(3) Mozgatórugói közül az ideológiai meghatározottság áll az első helyen. A szükséges feltételeket a szakértők többsége az állami irányítás, az ideológiai szempont (származás, vallás, antropológiai jellemzők, a nyelv/kultúra, veszélyesnek ítélt társadalmi nagycsoport, például osztály, továbbá vagylagosan etnikai, biológiai, esetleg kulturális szélsőség alkotta kisebbség), a tömegesség, a modern – úgymond „nagyipari” – módszerek és az emberek egyenlőtlenségéből kiinduló többségi erkölcs együtt járása jellemzi. Ha csak egy-két feltétel kapcsolódik össze, a kirekesztés és üldözés még nem éri el a holokauszt – negatív – minőségét.

A távolabbi múltból csak a mongol népirtásokat, a gyarmati múltból elsősorban a belga király, Coburg Lipót magángyarmatán, Kongóban végbement genocídiumot tekinthetjük holokausztnak. A gyarmatosítás többi példája, amelyekre holokausztként hivatkozik a magyar szélsőjobb előszeretettel, nem az. A 20. század számba jöhető genocídiumai közül a török területen végrehajtott örményirtás (1915, 1922) közelíti meg leginkább a holokauszt negatív minőségét. Kérdéses, hova soroljuk be azokat a (polgár)háborúskodásokat, amelyeket a – formai – függetlenség megszerzése utáni időkben az afrikai etnikumok egymás között vívtak-vívnak meg (Ruanda, Szudán, Kongó). A palesztin–zsidó szembenállás motívumainak, harci cselekményeinek előzményei ma már legalább százévesek, miközben céljai, fegyverei teljesen korszerűek. (A kamikaze-civilek lelki rugói talán archaikusak, de bevetésük hátterében profi számítás áll.) Azt a propagandát is profik állítják elő, amely az intifáda sokszor kegyetlen izraeli ellencsapásait holokausztnak minősíti. E tétel népszerűségét azonban leginkább az elfogult gyűlöletnek és a megalázottság vakságának köszönheti.

Tudják-e vajon a szakértők valaha is közös nevezőre hozni egymásnak feszülő véleményeiket a lenini–sztálini típusú diktatúrák és a náci Németország eszméinek, politikai berendezkedésének, terrortörekvéseinek hasonló és eltérő vonásairól? A megítélésbe közvetlenül beleszól a politika. Olykor előíró módon. A holokauszt meghatározásával foglalkozó ENSZ-állásfoglalás (1948) például a célcsoportok felsorolásába nem vette föl a társadalmi osztály fogalmát.^[7] Ennek következtében a szocializmus országaiban végrehajtott, ideológiai alapú, állam által szervezett tömeggyilkosságok és népirtások akkor sem minősíthetők e nemzetközi határozat alapján holokausztnak, ha egyébként a többi negatív feltételt a szakértők meg is találják. Ezt a megszorítást a holokausztértelmezésekből ki kellene iktatni. Vállalva a hátrányt, hogy a fogalom kiterjesztéséből pillanatnyilag a mai szélsőjobb húz hasznot. Amennyiben a nácizmus bűntetteinek relativizálására alkalmazza a két rendszer teljes vagy közel azonosságának teóriáját.

Miért Auschwitz a 20. századi erőszak jelképe?

Láttuk, Auschwitz kultuszszó, a felfoghatatlanságig fokozott szenvedés hívószava. De mitől jelkép? A modern erőszak jelképe? Legfőképpen azért, mert létrehozói kibontották az ellentmondásos európai civilizáció antihumánus, erőszakos vonásait, összekapcsolták őket, miáltal új minőség jött létre: a negatív Európa.

Úgy indult, hogy csalódott értelmiségiek egy csoportja következetes szívóssággal átültetett a gyakorlatba egy felismerést: a(z első) világháborúban győzött a technika, és vereséget szenvedett a humanista erkölcs. A háborúban viszont jobban helytálltak azok, akik a militáns tulajdonságokat egyesíteni tudták egy kisebb körre – bajtársaikra, a velük azonos gondolkodásúakra, saját nemzetükre – leszűkített hagyományos pozitív vonásokkal. Ezt a „mi” kört idealizálták részben a romantikától, részben a germán-skandináv hőskorból kölcsönzött eszmékkel. Ehhez hozzátették a maguk szájíze szerint értelmezve a forradalmi tömegerő tapasztalatát, amelyben összeszövődtek az ösztönösség és a hierarchikus rend élén elhelyezkedő elit értékei. Az erejének tudatában lévő „populus” és a kor elnevezésével illetett vezér, a populista cézár összefogása sikert ígért egy olyan békeidőszakban, amikor a demokrácia és az alkotmányosság politikusai kétszer is újabb kudarcot vallottak: egyszer a sikerületlen békerendszerrel, majd a gazdaság válságba juttatásával. Az elvesztett háború mellé az elvesztett béke tanulsága is odakerült a német tapasztalatok polcára. Megvolt a karizmatikus vezér, megvoltak a technika és tudomány innovatív szakemberei. Rendelkezésre állt a lelkesítő – nacionalista – eszmekör, mégpedig a nacionalizmus támadó változata, amely híveinek fölénytudatát a náci hatalomátvétel után a maga szempontjából előnyösen alátámaszthatta a szervezeti erő, a föllendülő gazdaság, a fölfegyverzettség és a terjeszkedésben jeleskedő politika sikereivel.

Nagyon jól illett ehhez a nacionalizmushoz – amely az irracionális vonásokkal felruházott nép és a néppel egybeforrott vezér ugyancsak irracionális eszméjét képviselte – egy olyan részideológia, amely az egészségvédelem racionális programját a fajtisztaság védelmének szociáldarwinista programjává alakította át. Magától adódott az ellenségkép: a pénz- és kereskedelmi tőke figurái, a különböző politikai ellenfelek, a bizonytalan egészségük vagy laza életmódjuk alapján megbízhatatlannak, az antropológiai jegyeik (bőrszín) szerint eleve alsóbbrendűnek minősült emberek. Tehát – leszámítva a vegyes összetételű politikai ellenfeleket – a következő kategóriákat állították fel: zsidók, cigányok, színesek, testi és szellemi fogyatékosok, a gyógyíthatatlan betegek, az aszociális természetek, kiemelten a homoerotikus férfiak.

A háború alatt fölkerültek a listára a leigázott szlávok is. Átrendeződtek a kategóriák: az elpusztítandókközé a zsidók, a cigányok, az aszociálisok s – ameddig a német közvélemény eltűrte – a terméketlen „éhes szájak” kerültek. Átmenetet alkottak a megritkítandókhoz a szláv politikai elit és a szláv értelmiség tagjai. A tartós alávetettségre szánt szlávok egy részét kivégzésekkel, robotmunkával, kiéheztetéssel halálra ítélték, a többség sorsát kb. a volt német gyarmatok feketéinek mintájára, azok szintjén képzelték el. Még a táborrendszeren belül is jutott hely a „kímélt” kategóriának. A kíméletesség persze viszonylagos volt. Ide nagy általánosságban a déli, a nyugati és az északi országok náciellenes elitje, valamint hadifoglyai kerültek. A németek közül azokat sorolhatjuk ide, akiket a rabságból visszaengedtek a jogilag szabad közemberek társadalmába: a veszélytelennek látszó politikai ellenfelek, valamint a közbűntényesek egy része.

Azt, hogy miként kell részletes elgondolású aprómunkával elvégezni a szegregálást, másfelől sport- és katonai ideálok szerint fokozni a „tiszta vérű árjaság” egészségét, a hivatalnokok biztosították. A fegyelmezett, jól képzett, alattvalói engedelmességű tisztviselők, irodai segéderők általános nélkülözhetetlensége gyorsan bebizonyosodott, presztízsük fokozatosan nőtt. A bürószellem fokozatosan a diktatúra minden szektorát, még a megsemmisítőtáborok vezetési módját és gazdálkodását is átitatta.

A munkaerő tetszés szerinti racionális felhasználását vagy éppen ellenkezőleg, pazarlását elfogadta adiktatúra erkölcse. A vele szemben álló morális megfontolásokat figyelmen kívül hagyták, s ha kellett, el is nyomták. Az új, a holokauszt éveiben bizonyosan többségi mentalitás az erkölcsöt és ésszerűséget korlátok között, általában eszközjelleggel ismerte el. Hogy mikor, mi racionális, arról tekintélytiszteletből elfogadták mások döntéseit. Milliók számára tűnt rokonszenvesnek ez a parcellagondolkodás. Lelki kényelmüket szolgálta, hogy csak a maguk dolgával kellett törődniük. Hivatkozhattak a szolgálati viszonyra, mondhatták, hogy „kérem, ahhoz nem értek, nem is foglalkozom vele”. Kímélhették az érzelmeiket, jegelhették a lelkiismeretüket, becsukhatták a szemüket a kellemetlen dolgok előtt.

Ez a diktatúrához igazodó gondolkodás a mindennapok részét alkotta, ahogy azt a háború utáni büntetőperek vallomásrészletei is alátámasztják. Rudolf Höss, az auschwitzi táborparancsnok megvilágító mondata elhíresült: „Bennünket az SS-ben nem tanítottak gondolkodni.” Egy francia író érdeklődését annyira megragadta ez a parcellagondolkodás, hogy regényt írt a Lagerführerről, aki jó családapa volt, szépen muzsikált, segített barátságossá tenni a tábor hivatali és kaszárnyakörletét, miközben megnézte az általa is jóváhagyott orvosi kísérletezést, amelyeket foglyokon hajtottak végre.^[8] Más forrás^[9] annak a felelős beosztású mérnöknek a vallomását idézi, aki aggódott az általa megtervezett hamvasztók műszaki állapota miatt, és miután elfogadta, hogy a szabálytalan túlhasználat „birodalmi érdek”, önszántából hozzálátott egy technikailag korszerűbb, nagyobb teljesítményű hamvasztó megtervezéséhez, kialakítva a foglyok elpusztítására szánt helyiségeket is. Az áldozatokkal nem foglalkozott.

Kutatók utóbb kiszámították, hogy a hatóságok a holokauszt feladatainak ellátásához összesen egymillió embert vettek igénybe. Ezeknek családtagjai, a táborok közelében lakó civilek, a kényszermunkásokkal együtt dolgozó német munkások és mindazok, akik az SS különböző hivatalaival munkakapcsolatban álltak, sok mindent tudtak és észrevettek. A keleten szolgáló katonák otthoni élménybeszámolói sem voltak éppen diszkrétek.

A bűnök indokait (a fajelméletet, a „barbár szlavo-mongolok” ellen vívott igazságos háború tételét) a katonák és civilek nagyon sokáig általában elfogadták. A látszat mögötti zavaró tényekről hallgattak. Hallgatásuk hátterében meghúzódhatott a félelem is, a cinkosság is. Bihari Péter^[10] szép cikkben foglalja össze, milyen okokból fogadták el a németek a holokausztot. Volt, aki a csoportkomformizmus hatására a normalitás részének ismerte el az embertelenséget. A stréber túlteljesítők karriert reméltek. Megint mások hatalomvágyuknak, faji gőgjüknek engedtek. Széles körben hatott az anyagi érdek. Önálló fejezet a náci diktatúra történetében, hogyan terjedt át eredetileg más alkatú emberekre is az ideológiai fűtöttségből eredő magatartás. Ennek a gondolkodásnak, a belőle fakadó cselekedeteknek gyakran beteges formái is átmentek a gyakorlatba. Bizonyos körülmények között a fölöttesek engedték, sőt támogatták alárendeltjeik negatív önmegvalósítását. Képek, vallomások sora bizonyítja, hogy a holokauszt színterein mindenütt jelen volt az olyan szadizmus, amelyet elkövetői élveztek.

Tévedés volna e szörnyűségeket pusztán egyes emberek vagy szervezetek, netán a hivatalos ideológia irracionalista vonásaival magyarázni. Mélyebbre látunk, ha bevonjuk az elemzésbe az alakváltó irracionalizmus fogalmát. Emberek lemészárlása megbocsáthatatlan bűn az elemi erkölcs szemében is. Munkaképes, pláne képzett emberek százezreit elpusztítani teljesen ésszerűtlen dolog az erkölcs nélküli, de a munkaerő értékével tisztában lévő pártvezető vagy menedzser szemében. A náci gondolkodást elemző történészek nem is találtak magyarázatot rá, mitől maradtak az elkövetők teljes mértékben sokáig közömbösek az áldozatok hasznossága iránt. A tömeggyilkosságokat jobb híján az öncélú faji gyűlölettel magyarázták. Legföljebb arra hivatkoztak – a tényeket illetően helyesen –, hogy a német hadigazdaságban több millió szerződéses, kényszer- és rabszolgamunkást foglalkoztattak. Kivétel nélkül külföldieket. Velük pótolták a frontra küldött német munkaerőt. Csak akkor vetődött fel, hogy az elvetemültség és hideg számítás szépen ki tudja egymást egészíteni, amikor a történészek áttanulmányozták egy-egy óriásvállalat és az SS szerződéskötésének részleteit. A cégek rabszolgamunkásokat béreltek az SS-től. Kölcsönösen költségszámításokat végeztek az emberbérlés várható hasznáról (racionalitás). A bérbe adott rabok létszámánál azt mérlegelték: a bérleti idő végéig milyen feltételeket kell kialakítani, hogy a kölcsönrabok közül nagyjából annyian haljanak meg, mint ha a táborokban maradtak volna (irracionalitás). Szó esett az élelmezési normáról, a munkatempóról, a bánásmód szigoráról és arról, hogy mindezt össze tudják-e egyeztetni a cég termelési és szállítási kötelezettségeivel (a racionalitás és az irrealitás itt összeolvadt). Az SS normáitól el lehetett térni, ha például a megrendelések a hadseregtől származtak. Ebben az esetben tehát az irracionális kiindulást érintetlenül hagyva a felek a továbbiakban már a gazdasági racionalitás logikája szerint egyezkedtek.

Német modell, vagy a modernitás „barbár” útjának minősített esete a holokauszt?

Csak évtizedekkel Németország veresége után ismerkedett meg Európa a nácik feltételezett győzelmét követő átszervezések összefüggő elgondolásaival. Ezeket az irányelveket, kiérleltebb terveket két-háromezer magasan kvalifikált szakértő segítségével dolgozták ki. Volt közöttük közgazda, mezőgazdász, demográfus, munkaerő-gazdálkodási szakember, mérnök, természet- és társadalomtudós, statisztikus és médiaszakember. A legtöbb tervezet első megközelítésben szabályos modernizációs programként olvastatja magát. A termelékenység növelését, a termelési innovációt, a közlekedés fejlesztését, az urbanizációt, a közoktatást ésszerűen, a népességi viszonyok, a földrajzi környezet és más hasonló tényezők figyelembevételével készítették elő.

A rasszizmust érvényesítő politikai előfeltételek voltak önmagukban irracionálisak. A túlnépesedést, az alulképezettséget, a szegénységet és a tudatlanságot, persze a keleti területeken, a kevéssé produktív rétegek radikális csökkentésével látták megoldhatónak. A hosszú távú gazdasági-társadalmi tervezést összekapcsolták az emberek kiirtásával. Számításba vették a közvetlen erőszakot, a deportálással, az áttelepítésekkel és a helyben alkalmazható elkülönítéssel kombinált kiéheztetést és a javak kisajátítását. Kidolgozták, milyen szervezeti munkamegosztásban, mit kell megoldani rövid távon, hosszabb idő alatt és távlatilag. Mindez együttvéve: az „Endlösung”. A végrehajtás kapta az utókortól a holokauszt nevet.

Az eljárási módokat menet közben tökéletesítették, és fokozatosan vezették be. Egyes vonatkozásait a békeidők „árjásításának” (a zsidó érdekeltségek kisajátításának) bécsi és berlini végrehajtásában, más vonatkozásait az eutanáziaprogramban próbálták ki. A további tanulságokat a lágervilág korai tapasztalatai, Lengyelország gyarmattá alakítása, illetve a megszállt szovjet területek katonai-rendőri igazgatásának bevezetése szolgáltatta. Fennállása alatt e rasszista diktatúra sosem működött zökkenőmentesen. A valóságos tevékenységet a különböző hatósági, gazdasági, katonai, rendőrségi és főhivatalnoki különérdekek ütközései, alkudozásai éppúgy befolyásolták, mint a hadi helyzet.

A náci teoretikusok abból indultak ki, hogy a gazdasági fejlesztést, a hatékonyabb munkát, a háborús helyzet nehézségeinek (a nyersanyagok és élelmiszerek, a felhasználható pénz és valuta hiánya) megoldását legkönnyebben a népesség arányainak és összetételének, valamint a mentalitás megváltoztatásával tudják biztosítani. A „pozitív demográfiai politikát” a német családok támogatásával, a „negatív demográfiai politikát” a holokauszttal kezdték megvalósítani. A birodalomban nem a magánérdekeltségeket, hanem az embereket államosították. A vezetők belátták, hogy a lakosság szívesebben fogadja el a kötöttségeket, ha egy kis mozgásteret biztosítanak számukra. E mozgásteret a porkolábszabadság minőségében legtisztábban a lágerekben valósíthatták meg. Ez is adalék ahhoz, mitől lett Auschwitz a „negatív Európa” jelképe. A jelkép valósága felfokozva képviseli mindazt a rosszat, amit a náci Németország az európai hagyományok és új lehetőségek sötét oldalából magának kiválasztott. Auschwitz ideológiai alapon létrehozott, bürokratikusan irányított, ipari módszereket alkalmazó megsemmisítő központ, amely felhasználta a gyarmatosítás, a gépesített tömegtermelés és a totális háború tapasztalatait.

A nácik által kigondolt és kivitelezett holokauszt – saját céljaik szempontjából – eredményeket is hozott. Bebizonyították a világnak, hogy a holokauszt – a nagyipari módon megszervezett tömeghalál, a tervszerű tömegkiéheztetés és az ugyancsak tömeges kényszermunka többfunkciós felhasználása – keresztülvihető, s egyedisége valóban képviseli a „negatív Európát”. A nácik elpusztítottak 5,6 millió zsidót, megközelítőleg félmillió cigányt s további ötmillió embert, főleg oroszokat, lengyeleket, belaruszokat és ukránokat. A Vörös Hadsereg több mint ötmillió fogságba esett katonájából közel hárommillió vált a holokauszt áldozatává. A holokausztból jelentős gazdasági és társadalmi előnyök is származtak a Herrenvolk számára. Politikusok és történészek sokáig alábecsülték a náci ideológia és szervezőképesség lélektani sikereit. A vezetők népükkel nagyjából elfogadtatták a rasszizmust. Nagyjából megtörték az üldözöttek/áldozatok lelkierejét. Elérték, hogy a nyugati hatalmak, valamint az Európa fejlett civilizációját képviselő megszállt országok lakossága jelentőségéhez és pusztító erkölcsi hatásához képest kevés figyelmet fordítson a holokausztra. Megtapasztalhatták, hogy a holokausztnak és háttéreszméinek Európán kívül is van táptalaja. Elsősorban a gyarmati, protektorátusi helyzet ellen szervezkedő arab értelmiség, tisztikar, városi kispolgárság volt fogékony rá. Sőt, a moszlim papság körében is szerzett híveket.

Az Auschwitz-paradigma és a pedagógia

Az eddig összegyűjtött forrásokra támaszkodva, indokolt a holokausztot/Auschwitzot úgy jellemezni, mint amodern népirtás kultúrájának korai, de – sajnos – érett példáját. E „kultúratörténeti” jelenség megjelenési formái az újabb válságokhoz igazodva, más ideológiákra támaszkodva, a nacionalista/vallásos szélsőségek Európán kívüli hagyományai szerint alakulnak. Nyilván megmaradnak a nácizmushoz hasonló alapvonások, de kicsi a valószínűsége, hogy a hitleri mintához fog hasonlítani. A globalizáció fejlettsége, az új fegyverrendszerek, a kommunikációs vívmányok, a vizuális kultúra új vonásai, a támogatásra mozgósítható, a második világháború idején még elképzelhetetlenül sok pénz, az emberek manipulálása előtt megnyílt új lehetőségek megkönnyítik, hogy az ilyen diktatúrák másutt is teret nyerjenek. Ugyanezek az előnyök a liberális demokrácia számára is adva vannak. A lélektani összefüggések is kétesélyesek. A náci gondolkodást a polgári alkotmányos német kormányzat korán és sikeresen marginalizálta. Hogyan érték el? Milyen útmutatást ad az a példa az uniós országoknak, jelesül Magyarországnak? Ezt is érdemes megbeszélni.

A holokauszttémának van egy érzelemtelibb, hétköznap közelibb szintje is. Nevezhetjük eztmikrotörténelmi, családi szintnek is. Erről a magyar, illetve magyarországi holokauszthoz kapcsolódva szeretnék szót ejteni.

Holokauszt Magyarországon, avagy holokauszt magyar módra?

Szerintem létezik a „magyar módi”, mert a diszkriminációnak, az elszegényítésnek és a népirtásnak sok lényeges vonása a magyar viszonyokból nőtt ki, ezáltal el is üt a régió többi holokausztjától. Általánosságban a magyar holokauszt annyival volt kezdetlegesebb, mint a német megvalósítás, amennyire a magyar társadalom kevésbé volt modern, mint a náci Németország. Csak utalok rá, hogy nálunk az államhatalmon a nagybirtokos arisztokrácia és a dzsentri-dzsentroid („keresztény”) középosztály osztozott. A gazdasági hatalom viszont a nagybirtokos nemesség és a (főleg zsidó) nagytőke kezében volt. A parlamentarizmust (a többpártrendszert, a hatalmi ágak egyensúlyát, a politikai jogok alkotmányos érvényesülését) együttesen korlátozták a kormányzói előjogok, a felsőház, a nem teljes választójog alapján megválasztott képviselőház domináns kormánypártjának nyomasztó fölénye, a retrográd politikai jogrendszer. Az eredmény az antiliberális tekintélyuralom keretében létező satnya parlamentarizmus lett. Változtatásra a jobboldalnak volt esélye. Az első nemzedéki dzsentri-katonatiszti elit a hatalomból nagyobb részt akart kapni. Programjaik a tekintélyuralom katonai vonásainak erősítését és az olasz fasizmus átvett ideáit vegyítették. 1920 és 1937 között a politikai hatalom két frakciója között nézetegység uralkodott a fegyverkezés, a határrevízió, az erőteljes nacionalizmus, a politizáló történeti egyházak befolyásának elismerésében. A közélet és közvélemény állandó jegye volt a nyílt politikai zsidóellenesség.

Az új politikusnemzedék szintén a középrétegekből indult, de képviselte a kispolgárságot, a fiatalabb munkásokat, sőt az állam támogatásával erősödő új (keresztény) nagypolgárságot is. Önállósult ahungarizmus: a radikális nemzeti szocializmus magyar változata. Programja a nemzetiszocialista modernizáció. Antifeudális: gyengíteni akarja a nagybirtokosságot. „Antikapitalista”: korlátozni akarja a zsidó nagytőkét. Kötött (államkapitalista) gazdasággal cserélné föl a szabadpiacon alapulót. Nacionalizmusa sértő: a területnyereségen túl magyar vezető szerepet követel a Kárpát-medencében. A polgári szabadságjogokat az „úri fasiszta” csoport csak korlátozná, a hungaristák teljesen felszámolnák. 1937 és 1944. március 19. (német megszállás) között a konzervatív politikusok és a mérsékeltebb szélsőjobb koalíciója vezeti az országot.

A 20. század első felében Magyarországon élt Európa harmadik legnépesebb, valószínűleg leggazdagabb, erős kulturális hagyományokkal rendelkező zsidó közössége. Lélekszáma 1941-ben a trianoni határokat véve alapul, 490 ezer, a visszacsatolt területeket is hozzászámolva 825 ezer fő. A zsidóság 1918-ig akadály nélkül illeszkedett be a fogadó társadalomba. Meggyorsította a polgárosodást, az iskolázottság folyamatát, az urbanizációt és a magyarosodást. Politikai és vallási egyenjogúságot élvezett, politikai és társadalmi befolyásra tett szert, uralkodó helyzetbe került a gazdasági életben. A zsidók nem csupán sikeresen emancipálódtak, hanem asszimilálódtak is, azaz „zsidó gyökereiktől elfordultak” (ahogy akkoriban ezt nevezték). A zsidóság többsége lelkesen vallotta magát magyarnak, és semmivel sem volt kevésbé nacionalista, mint a keresztény magyarok. A megmagyarosodás ütemét, annak esetenként megfigyelt felszínességét, a lojalitáson és a rokonszenven is túlmenő lelkesedést a keresztény többség már 1918 előtt is bizonyos távolságtartással kezelte. A vesztett háború, a zsidó túlreprezentáció a forradalmak vezérkarában, továbbá, hogy a súlyos békefeltételek következtében menekültekkel felduzzadt magyar középréteg vetélytársat látott a zsidó polgári középosztályban, politikai zsidógyűlölet gerjesztett. Még a fehérterrort ellenző jobboldali politikusok is állami intézkedéseket követeltek a zsidó konkurencia korlátozására. Ebből a zsidó fiatalok egyetemi felvételét korlátozó „zártszámtörvény”, a Numerus clausus született meg (1920).

A politikai antiszemitizmus radikálisabb képviselői ebből társadalmi programot formáltak. Fű alatt elterjedt az a meggyőződés, hogy a zsidók csak „jött-magyarok”, nemzetietlenek, a magyar revizionizmus számára nem kellenek szövetségesnek. Formálódóban volt, hogy a zsidóság nem szívesen látott országlakó.

A zsidóság erre nem volt felkészülve, passzívvá vált, viszont fokozta lojalitásának kifejezését. Vezetői több ízben nyújtottak ahhoz külföldön segítséget, hogy oldódjék a rezsim politikai elszigeteltsége. Az óvatos konzervativizmust az is indokolta, hogy a zsidóságnak ugyancsak volt féltenivalója. 1938-ban a magyar nemzeti vagyonnak közel egynegyede volt zsidó kézen: tízezer család birtokolta a nemzeti vagyon 16 százalékát, harmincezer család további 5 százalék tulajdonosa volt. A többi család (kétszázezer família) osztozott a nemzeti vagyon további néhány százalékán. A zsidó értelmiségiek néhány szabadfoglalkozású pályán (ügyvéd, orvos) többséget alkottak. Más értelmiségi pályákon, továbbá a kiskereskedők, iparosok és a magántisztviselők között minden harmadik, negyedik szakember volt zsidó.

 

A holokauszt első szakasza

A magyar törvényhozás 1938 és 1944 között megszüntette a zsidóság polgári és vallási egyenjogúságát, kizárta számos foglalkozás gyakorlásából, betiltotta az új vegyes házasságokat, fajgyalázásként büntette a zsidó–keresztény nemi kapcsolatot. A férfiakat 1939-től fegyvertelen katonaként, munkaszolgálatra kötelezte. A zsidó földbirtokosokat, nagybérlőket tulajdonuk áron aluli eladására kötelezte. Faji alapra helyezkedve, 1941-től a mintegy százezer zsidó származású keresztény is zsidónak minősült. 1943-ra a zsidók 83 ezer, zömében fehérgalléros állásból szorultak ki, s 850 ezer hold földbirtok került keresztény kézre. Ezekkel a korlátozásokkal együtt is azt remélték a megbélyegzettek, hogy esélyük van a túlélésre. Illúziókat fűztek a kormányzó jóindulatához, nemzetközi tekintélyéhez, hogy meg akarja és meg is fogja védeni őket, de erőt merítettek a román és bolgár zsidóság viszonylagos védettségéből is.

Négy esemény már ezekben az években megelőlegezte a holokauszt második, népirtásba torkolló szakaszát. Az egyik: 1941 nyarán a Magyarországra menekült lengyel, román, szlovák zsidókat, köztük számos magyar anyanyelvűt kiutasítottak Magyarországról Galíciába. A vagonokban kihurcolt 18 ezer emberből az SS alakulatai 14 ezret lemészároltak. A másik: 1943 januárjában a bácskai szerb partizánok elleni razzia zsidópogromba torkollt, mintegy ezer zsidó áldozattal. A harmadik: a doni áttörés és visszavonulás idején (1942–43 telén) vált ismertté Magyarországon, hogy a munkaszolgálatosok súlyos veszteségeit részben a honvédkeret (az őrszemélyzet) kegyetlensége okozta. Sok „musz”-os megfagyott, sok fogságba került. Az orosz oldalon nem tettek különbséget a fegyveres és fegyvertelen katonafogoly között. Ez magyarázza, hogy a munkaszolgálatosok háborús veszteségének kétötöde már a hadifogság viszontagságainak köszönhető. S végül, 1943-ban háromezer magyar munkaszolgálatost a szerbiai Borba vezényeltek a Todt-szervezet irányítása alá. Ez már kényszermunka volt katonai átvezénylésnek álcázva.

 

A magyar zsidóság és cigányság vészkorszaka (1944. március – 1945. május)

Hitler a megszállás után is a helyén hagyta a kormányzót, egészen október 15-éig. Erre a formai tényre hivatkozva döntött úgy a háború után a négy győztes nagyhatalom, hogy nem tekinti Magyarország két kollaboráns kormányát cselekvésében korlátozottnak, azaz teljes felelősséget kell hogy viseljenek mindazért, ami az országban történt. A hungarista koalíciós kormányt Szálasi Ferenc hatalomátvétele után a szövetségesek már bábkormánynak, Quisling-kormánynak minősítették. Jogi szempontból elsősorban a Sztólyai-kormány öntevékeny zsidóüldözése mond ellent annak, hogy a gettóba zárást, a deportálást, a tömeggyilkosságokat, a javak elkonfiskálását és egy sor önmagában csak megalázó zsidóellenes jogszabályt a III. Birodalom erőszakolta rá Magyarországra.

A német politika a magyar ügyekben elsősorban katonai szempontokat érvényesített: a magyar „katonaanyag” intenzív felhasználását a Wehrmacht tehermentesítésére, a német ajkú magyar állampolgárok mielőbbi besorozását a birodalmi fegyveres erőkbe, valamint azt, hogy bizonyos stratégiai körzetekben mindenáron lassítsák le a szovjet előnyomulást (így Budapestnél, a zalai olajmezők előterében, legvégül az osztrák határ mentén húzódó erődvonalon). Másodsorban azt tartotta szem előtt, hogy a magyar hadiipar teljesítőképessége megmaradjon, s a visszavonulás során a gazdasági javak minél nagyobb része kerüljön át német területre.

A magyar hatóságok buzgalma láttán a holokauszt ügye a német operatív tennivalók sorában hátrébb szorult. A két fél még kellő időben állapodott meg, hogy csekély német szaksegítséggel (elsősorban Adolf Eichmann 150-200 főnyi különítményével) a magyar hatóságok fogják „zsidótlanítani” (vö. Judenfrei) az országot. A közös intézkedések végcélja a megsemmisítés (Endlösung). Sietségben állapodtak meg. A gyors lebonyolítást az motiválta magyar részről, hogy a kisajátított zsidó javakkal enyhíteni tudják a gazdasági és társadalmi feszültségeket. Német részről katonai szempont volt a zsidók eltávolításával biztonságosabbá tenni a hadműveleti területet. Másrészt a rasszizmus jutalomjátékának tekintették, hogy a romló katonai helyzetben is képesek felszámolni Európa utolsó nagy zsidó tömbjét.

A németeket nem érdekelte a magyar cigányság sorsa, jóllehet a birodalom területén és uralmi övezetének legtöbb országában a cigányokat likvidálták. A magyarországi romáktól semmit sem lehetett elvenni, társadalmi veszélyt nem jelentettek, munkájuk gazdasági értékét nem tartották sokra. Ezenkívül meggyőződtek róla, hogy a cigányságot a lakosság társadalmon kívülre űzte, a hatóságok pedig szigorú ellenőrzés alá vetették őket már 1944 előtt is. A cigány holokauszt abban különbözött a zsidó lakosság ellehetetlenítésétől, hogy ötletszerűen és rapszodikusan folyt. Voltak cigánygettók, munkatáborok, sok cigányt köztörvényes bűnösként börtönbe zártak. Júliustól a férfiakat munkaszolgálatra kötelezték. Sok ezer cigányt így is deportáltak. Augusztus 4-én a magyar cigányok 4000 fős táborát Birkenauban tömeggyilkossággal felszámolták. Itt a roma családokat együtt szállásolták el. A biztos halál küszöbén a roma férfiak fellázadtak s harcban estek el. (Ez a nap lett a cigány holokauszt, a porrajmos nemzetközi emléknapja, amelyről ma már Magyarországon is megemlékeznek.) Nyáron még csak elvétve, a nyilas terror idején több-kevesebb rendszerességgel került sor romapogromokra, miközben a deportált férfiak hozzátartozóit szabadon bocsátották. Mind Magyarországra, mind a német táborokra nézve igaz, hogy a romákat sújtó sokféle embertelenség rugója a megvetés, a szabadjára engedett öldöklési vágy kielégítése volt. A cigányok balsorsának ez a „csőcselékjellege” más üldözöttek esetében kevésbé érvényesült, így az indulatiság a porrajmos egyik sajátos jegye. Az áldozatok becsült száma ötezer és ötvenezer közé esik, a kutatók szerint közelebb a felső értékhez.^[11]

A zsidók sorsát kb. száz magasabb, alacsonyabb szintű jogszabály, általában minisztertanácsi és tárcarendelet szabályozta. A sárga csillag viselését április 5-én, a gettók felállítását április 7-én rendelték el. A zsidóvagyon zárolása két lépésben, április 21-én és 29-én történt meg. A november 3-i rendelet értelmében aztán a zsidó javakat nemzeti tulajdonba vették, s egyes javak magánkézbe adásáról az állam képviselője döntött. A gettókból Auschwitz-Birkenauba való deportálást belső utasításokkal rendezték. A vidéki zsidóság elszállítását május 15-én kezdték meg, s július 7-én fejezték be. 437 ezer embert deportáltak. Június 15-én a budapesti zsidóság összeköltöztetése is megkezdődött az úgynevezett sárga csillagos házakba. A kormányzó július elején leállíttatta a további deportálást. November közepén állították fel a budapesti gettót, majd december közepére a nemzetközi gettót. Budapestről novemberben még kb. 50 ezer kölcsönkényszermunkást indítottak útnak gyalogmenetben Ausztriába. Egy részük Dachauba került, többségük viszont erődvonalat épített a magyar határ mentén. A Vészkorszak budapesti záróaktusaként számos mészárlást követtek el a nyilas pártszolgálatosok, akik különösképpen sok áldozatot lőttek a Dunába.

Pedagógiai változatok a holokauszt tanulságaira

1. Megbűnhődte már e nép… Megbűnhődte?

Sokszor fogják hallani a tanárok ezt az elhárító-ellenséges mondatot: „Más is szenvedett 1944-ben, nemcsak a zsidók. Róluk miért nem esik szó?” Ajánlatos azonnal elismerni, hogy más is szenvedett. Nyomban tegyük hozzá (példákkal szemléltetve), hogy nagyon is beszélnek róluk (is). Fölhívhatjuk a figyelmet, hogy ezért az egymásba fonódó szenvedés- és veszteségtörténetért hangsúlyozzák a politikusok: a nemzeti tragédia éppen abból a felismerésből adódik, hogy a szenvedés és a veszteség közös. És ezután adjuk át a szót a számoknak.

• A harci cselekményeknek (bombatámadások, földi harcok) kb. 80 ezer polgári halottja volt. Megközelítően pontos adatot Budapestről ismerünk: itt 38 ezer ember, ebből 15 ezer zsidó. Ez nem sokkal kevesebb családot jelent.
• A katonák közül harci körülmények között csaknem százezren haltak meg.
• A fogságban – együttvéve a hadifoglyokat és a kényszermunkára hurcolt civileket – kb. negyedmilliónyian vesztek oda. Közülük 30 ezren – főleg zsidó – munkaszolgálatosok voltak. Minden harmadik halott civil, köztük kis számban volt üldözöttek is.
• A holokauszt embervesztesége a trianoni határok között 300 ezer, a megnagyobbodott államterületen nézve 490 ezer sárga csillagos, továbbá néhány tízezer cigány. Más szempontból elmondhatjuk, hogy „kiürült” Magyarország, mert a keleti és nyugati fogságba együttvéve 700 ezer katona esett, nyugatra menekült több mint százezer civil (kompromittálódott németek, politikai vezetők, közalkalmazottak, soknak a családtagjai is). Az önkéntes és kényszeráttelepülés, valamint a tönkrement, elkobzott lakások miatt nem sokkal a háború után minden második család nem az otthonában lakott. Növelte a nehézségeket, hogy a határon túlról Magyarországra menekült 200 ezer koldusszegény hontalan, valamint nagyjából ugyanennyi, hasonlóképpen koldusszegény hazatérő üldözött.

Nem térek ki a háború utáni számonkérésekre, még kevésbé a Rákosi-diktatúra meghurcoltjaira (elbocsátás, internálás, munkatábor, kitelepítés, munkaszolgálat, börtön, kivégzés, illetve rendőri felügyelet). Sok volt természetesen a sebesülések miatt fogyatékosok, illetve a tartós betegségekkel küszködők száma is, részben a háború, részben a holokauszt, részben az osztályszemléletű meghurcoltatások miatt. Külön lapra tartozik a román, szlovák, cseh és jugoszláv területeken élő magyarok kollektív meghurcolása, több tízezer halottal. Végül a magyar hatóságok – nemzetközi jóváhagyással – 170 ezer németet kitelepítettek, illetve a csehszlovák–magyar áttelepülési egyezmény következtében 70 ezer szlovák elhagyta az országot, s betelepült 50 ezer szlovákiai magyar. A fájdalom és gyász mérlegén megjelenik a magyar–zsidó sorsközösség, és – erre külön rákérdeznék – miért nem merül fel a magyar–cigány sorsközösség, amikor megpróbáltatásaik összefonódnak, legalábbis egymással párhuzamba állíthatók.

A sorsközösségre két fontos gazdasági összefüggést idéznék fel. Az egyik a mindenkit, bár nem egyformán sújtó elszegényedés. A háborúban elpusztult a nemzeti vagyon 40 százaléka, benne a zsidók javaival. Növelte a szegénységet a német és szovjet kifosztás. A megítéltnél háromszor nagyobb jóvátételt fizettünk, elsősorban a Szovjetuniónak. Közben az ország átélte a pénztörténelem addigi legnagyobb pénzromlását. S végül a diktatúra gazdaságpolitikája, az országra ráerőszakolt erőltetett háborús készülődés, a vele járó pazarlás, rablógazdálkodás.

A másik összefüggés. Arra mutatnék rá, hogy a tulajdonáthelyezés folyamatossá vált. A zsidó javak rasszista jellegű kisajátítása egy éles ideológiai fordulattal kiszélesedett a magántulajdon általános megsemmisítésévé. Fontosnak tartanám kiemelni, hogy az emberekben a sérelmek összeadódtak, az életbiztonság kiesése, a nyugodt megélhetés eltűnése állandósította a társadalmi feszültséget. A sérelmek megbékélő jellegű megvitatása a messze jövőbe tolódott.

 

2. A holokauszt és az erkölcsválság

A holokauszt cáfolni látszik az ember természetére vonatkozó optimista nézeteket. A magyar tapasztalatok is alátámasztják, hogy vele a negatív Európa mutatkozott be. A holokauszt magyar változatában más országoknál erőteljesebben zúdult a zsidóságra. A fajelmélet inkább a cigányság esetében állt előtérben. A gazdag és sikeres zsidó közösséggel kapcsolatban nemigen lehetett alsóbbrendűségre hivatkozni. Az antiszemita érvelés a „romboló géniusz”, a „bomlasztó (mert meggyőző) kozmopolitizmus” (Prohászka Ottokár) sémájával élt. Merőben materiális szempont: a javak megszerzése hajtotta végkifejlet felé a kirekesztés folyamatát.

A holokauszt tönkretette a magyar politikai kultúrát. Az erkölcsöt leválasztották a cselekvésről. A konzervatív politikusok, a keresztény középosztály egyetemlegesen lezüllött a hungarista kispolgárság szintjére. Az ő különítményes vadságuk egészen más volt, mint Eichmann techno-bürokrata módszeres kegyetlensége, de együtt haladt vele és a hungaristák által gyávának, gyengének, képmutatónak tartott kollaboráns konzervatívokkal is.

Ungvári Krisztián^[12] kutatásai legalább két tanulsággal szolgáltak. Annak a leleményességnek a dokumentálásával, amellyel a kormányzat és a közigazgatás a kisajátított vagyonból megszilárdította átmenetileg a gazdasági és pénzügyi helyzetet, javította a szociális viszonyokat, emellett ügyesen összepárosította a jogszabályokkal alátámasztott és a spontán rablást. Morálisan elemzi, hogy a zsidóság mély sérelmei milyen összetevőkből alakultak ki: a horthysta vezetőréteg jellemtelen árulásának felismeréséből, a társadalom leplezetlen mohóságának érzékeléséből, a deportálás élményére kialakuló megsemmisülés közeli állapot tudatából, a rettenetes veszteségekből és a túlélőket ért további megaláztatásokból. A félrevezetett zsidó közösségek belső indítékból működtek közre a hatóságokkal. Az ő lojalitásuk nélkül nem zajlott volna le békésen a kiszállítás.

Jellemneveléssel hálás dolog összefüggésbe hozni, hogy felismertetjük: a náci mentalitás jelen van a mai magyar közéletben. Ennél azonban fontosabb megbeszélni: nem lett volna-e hasznosabb és természetesebb az ellenállás a zsidó közösség önsorsrontó törvénytiszteleténél.

Egy vonatkozásban bővíthetjük a tanulók történeti-szociológiai ismereteit is. Abból indulhatunk ki, hogy a kétszáznál kevesebb német mintegy kétszázezer tevékeny magyar közreműködővel dolgozott: a csendőrséggel, a rendőrséggel, a teljes magyar közigazgatási szervezettel, vasutasokkal, postásokkal, értelmiségi szakemberekkel, a zsidó önkormányzati vezetőkkel. Milyen motivációk hajtották ezeket a foglalkozási csoportokat?

 

A szolidaritás, a mentőakciók. A humanitás megjelenése

Minden használatban lévő tankönyv foglalkozik az egyházi segítségnyújtással, a diplomáciai mentőakciókkal, az illegális csoportok szervezett mentéseivel. A cionista fiatalok szerepével. Mi hozzátehetjük az egyéni mentőakciók jelentőségét.

Tanítványainknak tudniuk kell, hogy mintegy százezer zsidót bújtattak, a hatóságok által elismerten működtek egyes egyházi menedékek. Ilyen státust kaptak a védett házak is. Érdemes beszélgetéseket folytatni az életmentés, oltalom sajátos változatairól is. Azokról az esetekről, amikor a németek pénzért kedvezményes elbánást biztosítottak egyes csoportoknak, sőt kiengedték őket Svájcba is. Mitől válhatott a munkaszolgálat Auschwitz egyetlen alternatívájává? Hogyan sikerült a német parancsnokság támogatásával megmenteni a gettót, amelyet így szoros kivételként a világháborús gettók történetében a Vörös Hadsereg szabadított fel?

A diákok látókörébe kell hogy kerüljön a holokauszt történetének legnagyobb szabású, legsikeresebb diplomáciai mentési akciója. Ez mai ismereteink szerint 40 ezer ember életét mentette meg, a gettó 70 ezer túlélőjével együtt 110 ezret. Nagyon hálás feladat bemutatni Angelo Rotta pápai nunciust, Carl Lutzot, Raoul Wallenberget, tulajdonképpen bárkit, aki ezekben az összehangolt cselekedetekben vezető szerepet vitt. Több ezer üldözött köszönheti életét a magyar egyházi vezetőknek, egyházi szociális nővéreknek. Megemlíteném, hogy a humanista egyházi szolgálattételnek van egy vértanúja is: Schalkházy (Salkházi) Sára nővér, akit védenceinek egy részével együtt nyilas suhancok a Dunába lőttek.

 

A humanitás érveivel

A kibővített, határozottabb igényekkel fellépő új politikai kánon támaszt találhat az iskolai nevelőmunkában, ha átgondoljuk, mit, miért és hogyan teszünk. Loránd Ferenc egyik cikkében^[13] idéziAdorno észrevételét: „Az egyetlen valóságos erő az Auschwitz-principium ellen az autonómia, az erő a reflexióra, az önmeghatározásra, a kollaboráció elutasítására.” Azt is mondhatta volna, hogy az ember becsülje meg és védelmezze szabadságjogait, küzdje le a jóra való restségét, szedje össze a bátorságát, és vállalja tetteiért a felelősséget. Ez hosszú tanulási folyamat, amelyben valószínűek a visszaesések. Ennek a folyamatnak része, hogy megtanuljunk felháborodni. Tesztelni kell a világot, hogy világos fejjel döntsünk, miért érdemes és miért kell néha felháborodni. Ehhez szükséges megismernünk, hogy úgy mondjam, a Hold sötét oldalát is. Az emberi természetnek, a társadalomnak, kultúrának úgyszintén van sötét oldala. Fel kell ismerni, mi az, és azt is, mikor kezd veszélyessé válni. A diktatúrák általában egészükben sötétek. Veszélyességük olyan, mint a Hold járása: ciklikus. Veszélyességük most növekszik, de mert a történelem nem fátum, csak lehetőség, nem törvény, hogy az önszabályozó folyamatokra kellene hagyatkoznunk. Nemcsak félni lehet a diktatúrákról, hanem megismerve őket, kifogni is lehet rajtuk.

A mai diktatúrák kiismerésének laboratóriumi módja, ha a félmúltnak azt a diktatúráját vesszük szemügyre, amelyik a világ folyására a legnagyobb hatást gyakorolta: Adolf Hitler tanát, a nemzetiszocializmust s a tan megvalósulását, a III. Birodalmat. Ezzel elérkeztünk a holokauszthoz.

Ez ma tananyag, de életanyag is, mert Magyarországon szabadon terjeszthető, és buzgón terjesztik is. A maga idejében a diktátor és diktatúrája nagy sikereket ért el: majdnem kiirtott egy vallást és egy népet. Majdnem. Majdnem megnyerte a világháborút. De csak majdnem. Nagyon tudott hatni az emberi lélekre. Mozgósítani tudta azokat a belső erőket, amelyek jó cél híján, bizony, károsak. Gyakorlati bemutatót tartott a világnak arról, hogyan töri össze, ha akarja, az emberi személyiséget. Azt hiszem, mindennél jobban gyűlölte a demokráciát és a humanizmust. Éppen azt, amit társadalmunk legfőbb értéknek tart, s amelynek meg akarja nyerni a fiatalokat. Ebből adódik feladatunk: kivenni részünket a felkészítésből. Még az is adva van, hogy a téma természete miatt az antihumánum felmutatásával kell – nyilván az ellentét erejével – ráhangolni a tanulókat a humánumra.

Bevallom, miközben a cikkhez készülődtem, elővettem egy ív papírt, és elkezdtem összeírni, milyen érvei vannak egy antiszemitának a maga álláspontja mellett, és milyen érvekkel kritizálja azt, amit helytelenít. Úgy gondoltam, helyesen járok el, ha tükörmódszerhez folyamodom. Alátámasztom, amit cáfol, és az ellen beszélek, amire felnéz. Így is tettem. Amire jutottam, az nem velőtrázóan új. Nagyjából annyi, hogy a holokauszt az emberi erkölcs eddigi mélypontja. Tegyünk róla, hogy meg is maradjon annak! Bármelyik osztályban megkérhetjük, kérdezzék meg otthon, érték-e a háborúval összefüggésben fölmenőit sérelmek, és ők kikre neheztelnek érte.

Pillanatnyilag még az a helyzet, hogy a holokauszt mély sebeket vágott, nyomában szekértáborok alakultak. A kiengesztelődésnek kevés jele van. Meg lehet azonban tenni, hogy a valóságos károkat bemutatjuk, elsősorban magyar példákon. Identitászavar és bizonytalan személyiség mutathatja a rombolást. De arra is rámutatunk, hogy más magyarok máshol, mástól sérülnek meg, de hasonló tüneteket hoznak létre. Mert a holokauszt mellett történt még valami, amit úgy nevezünk: háború, hadszíntér, menekülés. Mindkét példabeli személyiség gyógyulni, feledni akar. Hát legyen, de gyógyulás közben mindkettőjük előtt váljék világossá, hogy a tömény rossz, ami lehet háború, lehet holokauszt, kiemeli, milyen fontos, hogy saját múltunk ismerete, az összeütközés feldolgozása legyen része személyiségünknek. S ha még a tanulási folyamat végén ott lesz az a felismerés is, hogy az emberi minőséget tisztelni kell, a tisztelet jogát meg kell védeni a lenézés, a gúny, az emberi egyenlőtlenség jogával szemben, akkor már talán nem is olyan veszélyesek a mai diktátorok.

Footnotes

1. ^ Szabó Róbert: A kommunista párt és a zsidóság. Windsor Kiadó, Budapest, 1995.
2. ^ Csepeli György: Nemzet által homályosan. Századvég Kiadó, Budapest, 1992, 108–137. o.
3. ^ Komoróczy Géza: Holocaust. A pernye beleég a bőrünkbe. Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 10–11. o.
4. ^ A nyelvet a romák rromaninak írják.
5. ^ Komoróczy Géza: i. m. 123–124. o.
6. ^ Komoróczy Géza: i. m. 67. o.
7. ^ Gáspár Zsuzsa (szerk.): Szemtől szembe a történelemmel (szöveggyűjtemény). Korona Nova Kiadó, Budapest, 1997, 443. o.
8. ^ Robert Merle: Mesterségem a halál. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000.
9. ^ Gáspár Zsuzsa: i. m. 420. o. (Höss), 422. o. (a mérnök).
10. ^ Bihari Péter: Holokauszt a történelemórákon. Holocaust Füzetek, 1999. 13. sz. 88–92. o.
11. ^ Szita Szabolcs: A romák kirekesztése és deportálása. História, 2004. 2–3. sz. 61–63. o.
12. ^ Ungvári Krisztián: Nagy jelentőségű szociális akció. In Rainer M. János – Standeisky Éva (szerk.): Évkönyv. 2002, 287–321. o.
13. ^ Loránd Ferenc: A holokauszt mint pedagógiai kihívás. Új Pedagógiai Szemle, 2001. 4. sz.