Hogyan menthetnek életet gyermekeink?

PROBLÉMAFELVETÉS

A hazai helyzetet tekintve, a médiában többször hallani olyan kezdeményezésekről, melyekben gyermek résztvevőknek szerveznek elsősegélynyújtás-oktatást különböző helyszíneken (iskolában, családi rendezvényeken stb.) különböző szervezetek szakemberei (pl. az Országos Mentőszolgálat, a Magyar Vöröskereszt, civil szervezetek, egészségügyi felsőoktatási intézmények). Ezek a rendezvények a téma népszerűsítésére jók lehetnek, ám véleményünk szerint ennyi nem elég, illetve mindez jóval hatékonyabb lehetne, ha ezek az oktatások, programok országosan egységes elveket követnének. A 2012-es Nemzeti alaptanterv már elvárja az alapfokú elsősegélynyújtás oktatását az általános iskola 7–8. évfolyamán, valamint az alapfokú újraélesztést középiskolásoknál. Ennek ellenére eddig nem sikerült hatékonyan és egységesen integrálni az elsősegélynyújtást a közoktatás gyakorlatába. Ennek egyik oka véleményünk szerint az is lehet, hogy a Nat-ban az elsősegélynyújtással és az újraélesztéssel kapcsolatos részleteket pontatlanul tüntetik fel, nem egyértelmű a tananyagtartalom és a követelmények, ez pedig további nehézséget jelenthet a széles körben történő elterjesztéshez. Pontosabb tananyagtartalomra és az elvárások egyértelműbbé tételére volna szükség.^[3]

A gyermekkorban elkezdett elsősegélynyújtás oktatási-nevelési gyakorlatával kapcsolatban számos kérdés felmerül, melyeket meg kell tudnunk válaszolni ahhoz, hogy valódi hatékonyságot tudjunk elérni. A következőkben – az eddigi tudományos eredmények mentén – részletesebben tárgyaljuk az elsősegélynyújtás nevelésével-oktatásával kapcsolatban felmerülő legfontosabb kérdéseket. Kérdésfelvetéseink és válaszaink talán elősegíthetik majd az ismeretek széles körű terjesztését, valamint a pontosabb, gyakorlatibb, megvalósíthatóbb tantervi tematizálást és a tantervbe történő integrációt is.

Megválaszolandó kérdéseink a következők:

• Ki oktasson?
• Mit oktassunk?
• Hogyan, milyen módszerrel oktassunk?
• Milyen gyakran oktassunk?
• Melyik életkorban kezdjük el?
• Milyen erőforrások szükségesek a kivitelezéshez?
• Képesek-e a gyerekek az oktatáson való részvétel után egy valós helyzetben segíteni?

A gyerekeknek tartott elsősegélynyújtással kapcsolatos nevelés és oktatás esetében fontos kérdés, hogy ki végezze azt. Egy ilyen program tervezésénél több szempontot kell figyelembe venni. Bizonyított, hogy az elsősegélynyújtásban jártas szakemberek (orvosok, mentőtisztek, egyéb egészségügyi szakdolgozók) által tartott képzések hatékonyak (He, Wynn és Kendrick, 2014). Ugyanakkor ők sokkal kevesebben vannak annál és sokkal kevesebb erőforrásuk van arra, hogy általuk egyszerre sok gyermekhez eljuthatna az átadni kívánt ismeretanyag. Hazai viszonylatban oktatóként az egyes intézmények iskolavédőnőjének személye is felmerülhet, hiszen a védőnők feladatai között szerepel az elsősegélynyújtás oktatásában való részvétel. A jelenlegi helyzet alapján azonban a védőnők túlterheltek, adott esetben egy-egy védőnőre több intézmény is jut, így általában nem jut idejük az elsősegélynyújtás oktatására (Csordás, 2011).

Az említett egészségügyi szakembereknél könnyebben elérhető, jól bevonható oktatók lehetnek a különböző egészségügyi képzések hallgatói. E gondolat jogosságát alá is támasztották olyan vizsgálatokkal, melyekben orvostanhallgatók tantervébe feladatként beemelték az alapszintű újraélesztés (BLS)^[4]oktatását középiskolás diákoknak (14–16 éveseknek). A kutatások eredményei alapján pedig a medikusok képesek voltak a BLS hatékony oktatására, illetve a saját ismereteik és készségeik is javultak e tevékenység során (Breckwoldt és mtsai, 2007; Beck és mtsai, 2016).

Egy másik lehetőség a gyerekek saját tanárainak bevonása, melynek eredményességét több korábbi kutatás is alátámasztotta (Fleischackl és mtsai, 2009; Lukas és mtsai, 2016). A társadalmi felelősségvállalás jegyében végzett tanári munkába az elsősegélynyújtással kapcsolatos nevelés természetes módon beletartozhat. Másfelől a gyerekek azoktól a személyektől tanulnak leginkább, akikkel naponta találkoznak, akiket jól ismernek. A tanárok elsősegélynyújtás-oktatásba való bevonása azért is mérlegelendő, mert attól, hogy egy egészségügyi szakember ismeri és képes kivitelezni az egyes beavatkozások lépéseit, egyáltalán nem biztos, hogy hatékonyan tudja oktatni is ezeket. Franciaországban az Egészségügyi Minisztériummal együttműködve meg is vizsgálták, hogy hatévesnél fiatalabb gyerekeknek képesek-e saját tanáraik/nevelőik elsősegélyt oktatni, s a kezdeményezés pozitív eredménnyel zárult. (Ammirati, Gagnayre, Amsallem, Némitz és Gignon, 2014) Ám bizonyos vélemények szerint a gyerekek jobban felfigyelnek egy olyan személyre, aki a megszokott környezetükön kívülről érkezett – s épp emiatt lenne érdemes mégis inkább egészségügyi szakembereket alkalmazni a feladatra.

Egy, a korábbiakban már bemutatott kutatásban az orvostanhallgatók által végzett újraélesztés-oktatás előnyeit kombinálták a közoktatásban dolgozó tanárok által tartott újraélesztés-oktatás lehetséges előnyeivel, mégpedig úgy, hogy a medikusok az orvosi képzésben megtanulták a BLS alapjait, majd az ismereteket továbbadták a tanároknak, akik ez alapján tudtak oktatni a saját iskolájukban tanuló gyermekeknek. A módszer segítségével közel 25 ezer iskolás gyermek részesült ilyen oktatásban (Connolly, Toner, Connolly és McCluskey, 2007).

Az eddigi kutatásokban kapott, pozitívnak tekinthető eredmények ellenére meg kell vizsgálni a gyerekek saját tanárai által végzett elsősegélynyújtás-oktatásának lehetőségét egy másik szempontból is: akarnak-e egyáltalán a tanárok elsősegélynyújtást oktatni? Egy belga kutatás eredményei alapján az általános és középiskolás tanárok, valamint a felsőoktatásban dolgozó oktatók 61%-a nem érzi magát alkalmasnak erre a feladatra, és nem is szeretné ezt végezni. Az indoklásnál 8%-uk nem adott meg kifejezett indokot, 3%-uk az időhiányra utalt, míg 50%-uk a hiányos ismereteket jelölte meg gátló tényezőként. Ezen hiányosságokat a kutatásnak a tanárok elméleti ismereteire rákérdező része is alátámasztotta, hiszen ebből kiderült, hogy a helyes segélyhívó számot mindössze a résztvevők 66%-a ismerte. A résztvevők közül a legmagasabb arányú hajlandóság az általános iskolában tanító tanárok körében volt megfigyelhető (Mpotos, Vekeman, Monsiers, Derese és Valcke, 2013).

Egy Barcelonában végzett kutatás eredményei azt mutatták, hogy a középiskolák igazgatóinak véleménye alapján a pedagógusok nagy része (85%) hasznosnak tartaná a gyerekeknek átadott újraélesztési ismereteket, s hogy a tanárok 69%-a lenne hajlandó önállóan megtartani a foglalkozást, amennyiben részesülne előzetes képzésben – ugyanakkor sokkal hatékonyabbnak tartanák, ha a gyerekeket egészségügyi szakemberek oktatnák. A szervezési és az időhiányból fakadó problémák miatt az oktatást csak szűk keretek között tartanák indokoltnak: kizárólag a középiskola utolsó két évfolyamában, maximum összesen 5 óra időtartamban (Miro és mtsai; 2006). Más korábbi kutatásokban is hasonló ellenérvek merültek fel azon pedagógusok részéről, akik nem támogatták az újraélesztés oktatásának tantervbe történő beemelését, annak ellenére, hogy ez a jogszabályok által kötelező lenne (Hansen és mtsai, 2017; Salciccioli és mtsai, 2017).

Korábbi eredményeink alapján Magyarországon is hasonló a helyzet, a megkérdezett pedagógusok nagy része nem vállalkozna az elsősegélynyújtás oktatására (Bánfai és munkatársai, 2018a).

Beck és munkatársai a kortársoktatás (peer-education) módszerét vizsgálták abból a szempontból, hogy a BLS-oktatásban korábban részt vett középiskolás diákok milyen hatékonysággal tudják közvetíteni az ismereteket a képzésen részt nem vett társaiknak. Az eredményeket egy másik csoportéval vetették össze, akiknek az újraélesztés oktatásában jártas szakemberek tartották a foglalkozást. A felmérés érdekes eredménnyel zárult, hiszen nem volt különbség a két csoport eredményei között. A kortársoktatás tehát újabb érvényes lehetőséget kínálhat az ismeretek széles körű terjesztésére: hiszen az oktatottakból válhatnak később oktatók (Beck, Issleib, Daubmann és Zöllner, 2015). Ehhez persze szükség van arra, hogy a gyerekek rendelkezzenek az ismeretek továbbadásához szükséges motivációval. Ennek eléréséhez adódik keretként – többek között – a kötelező közösségi szolgálat, ahol a kötelességteljesítés egyértelműen a társadalomért végzett munka is egyben.

Hazánkban eddig ezzel a kérdéskörrel csak korlátozottan foglalkoztak, jóllehet több alkalommal rendeztek arról fórumot, hogy ki lehet jogosult az elsősegély oktatására. Korábbi kutatásainkban oktatóként mentőtisztek és mentőtiszthallgatók vettek részt; az ő közreműködésüket az eredmények alapján hatékonynak tekinthetjük óvodás és általános iskolás gyermekek esetében (Bánfai, Pandur, Schiszler, Csonka és Betlehem, 2017a; Bánfai, Pék, Pandur, Csonka és Betlehem, 2017b, Bánfai és munkatársai, 2018b). Mások által szervezett, gyermekeknek szóló oktatási programokról hazai szinten – szakirodalmi adatokkal és kutatásokkal alátámasztottan – nincs információnk.

Mit oktassunk?

Ahogy a korábbiakból látható, a legtöbb eddigi program az újraélesztés megtanítását tűzte ki célul (Cave és mtsai, 2011; Böttiger és Van Aken, 2015; Plant és Taylor, 2013). Ennek ellenére úgy gondoljuk, hogy az elsősegélynyújtással kapcsolatos nevelésre-oktatásra érdemes tágabb látószöggel tekintetnünk (De Buck és mtsai, 2015; Eisenburger és Safar, 1999). Bollig és munkatársai az eszméletlen beteg ellátását tanították meg óvodás, illetve általános iskolás gyermekeknek (Bollig, Wahl és Svendsen, 2009; Bollig, Myklebust és Ostringen, 2011).
Fleischackl és munkatársai az újraélesztés mellett az eszméletlen beteg ellátását, valamint a vérzéscsillapítást tanították meg a résztvevőknek (Fleischackl és mtsai, 2009). Uray és munkatársai Ausztriában, míg Lubrano és munkatársai Olaszországban tartottak sikeres elsősegélynyújtással kapcsolatos programot általános iskolás gyerekeknek, melynek az újraélesztés mellett más témakörök is részét képezték (Uray és mtsai, 2003; Lubrano és mtsai, 2005).

Hazai környezetben elvégzett kutatásaink során szerzett tapasztalataink alapján készítettünk egy, a különböző korcsoportok életkori sajátosságait figyelembe vevő programtervet, amely nagycsoportos óvodás kortól (5–6 év) általános iskola nyolcadik osztályáig (14 év) tartalmazza az általunk javasolt, átadni kívánt ismeretanyagokat (2. táblázat), felmenő rendszerben^[5](Bánfai és mtsai, 2017b; Bánfai és mtsai, 2018b).

Azért választottuk a táblázatban látható témaköröket, mert az időfaktor ezekben az esetekben a legmagasabb, itt van szükség a legrövidebb időn belüli beavatkozásra. Természetesen a jövőben – további tapasztalatok szerzését követően – az ismeretanyag egyéb témakörökkel kiegészíthető.

A kidolgozott tematikában az átadni kívánt ismeretek mellett feltüntettük az elsajátítandó készségek mellett a fókuszba vett attitűdöket is. Az attitűd formálása azért fontos, mert a gyermekkorban elkezdett elsősegélynyújtással kapcsolatos nevelésnek és oktatásnak az ismeretek terjesztése mellett nagyon fontos célja, hogy a segítségnyújtási hajlandóságot is növelje (He és mtsai, 2014).

Hogyan, milyen módszerrel oktassunk?

A kérdés nagyon összetett, korábban számos módszert kipróbáltak már. Az egyik fő kérdés az elmélet és gyakorlat arányának meghatározása lehet. Értelemszerűen jobban „teljesítenek” azok, akiknek az oktatása gyakorlati elemekkel is kiegészül (Lubrano és mtsai, 2005). A programok gyakorlatorientált szervezésével a figyelem és a motiváció is jobban fenntartható. Az eddigi tapasztalatok alapján a foglalkozások kis létszámú csoportokban megtartva (maximum 8–10 fő/csoport) hatékonynak bizonyultak (Bánfai és mtsai, 2017b; Bánfai és mtsai, 2018b).

Gyermekkorban a játéknak nagy jelentősége van – így a tanulásban és a tanításban is kiemelt szerepet kap (Ginsburg, 2007). A játékos módszerek körében hasznos lehet a szerepjáték, melynek során a résztvevők kipróbálhatják magukat ellátóként és bajbajutottként egyaránt. Ugyancsak javíthatja a hatékonyságot imitátorok bevonása, akik segítségével az egyes szituációk valósághűbbé válhatnak.

Amennyiben az ismereteket sok résztvevő számára szeretnénk egyszerre elérhetővé tenni, más módszert kell választanunk. Lorem és munkatársai hetedik osztályos (12 éves) diákok, illetve felnőttek számára készítettek otthoni használatra alkalmas, 30 perc időtartamú DVD-t, melynek segítségével a laikusok újraélesztést tanulhattak. A gyerekek az iskolában tekintették meg a DVD-t, majd egy felfújható fantomon,^[6]tanári segítséggel gyakorolhatták az újraélesztést. Ezt követően arra kérték őket, hogy vigyék haza a segédanyagot és mutassák meg családjuknak, ismerőseiknek. A kezdeményezés célja az ismeretek széles körű elterjesztése volt, és sikeresnek bizonyult, hiszen a programban több mint 54 ezer gyermek és közel 120 ezer felnőtt vett részt. A felmérés eredményei a gyerekek és a felnőttek esetében is javulást mutattak a segédanyag használata után (Lorem, Palm és Wik, 2008).

Hasonló módszer lehet az online oktatás, viszont hangsúlyoznunk kell, hogy eddig ismert változataiban ez inkább az elméleti ismeretek növelésében hatásos, a gyakorlati készségeket nem fejleszti (Teague és Riley, 2006).

A hatékonyság és a részvételi hajlandóság, motiváció növelése érdekében a hagyományosnak tekinthető módszerek mellett a modern technika vívmányainak felhasználása is hasznos lehet. Megjelentek az elsősegélynyújtással összefüggő mobiltelefonos alkalmazások, melyek nagy része laikusok számára készült. Olaszországban kifejlesztettek egy alkalmazást, mely valós idejű visszajelzést ad újraélesztés közben (Semeraro és mtsai, 2011). Az alkalmazás azóta több nyelven is elérhető. A serdülők és ifjak számára a virtuális valóság (VR-, azaz Virtual Reality)-játékok azon verziói is elérhetők, melyekbe valamilyen formában adaptálták a segítségnyújtást (Semeraro és mtsai, 2017).

Milyen gyakran oktassunk?

Ugyancsak sokszor felmerülő kérdés, hogy milyen időközönként szükséges, illetve egyáltalán szükséges-e az ismeretek frissítése. Az eddigi eredmények alapján az egyszeri alkalommal történő részvétel után a felejtés mértéke jelentős (Fleischhackl és mtsai, 2009; Bánfai és mtsai, 2017b; Bánfai és mtsai, 2018b). Az ismétlés mellett szól az is, hogy az irányelvek bizonyos időközönként megújulnak, így fontos az ismeretek naprakész volta.

A jelenlegi tapasztalatok alapján az ismétlést évente érdemes megtartani (Bohn és mtsai, 2015). Egy korábbi kutatásban kimutatták, hogy a félévente történő ismétlés nem javította az eredményeket az évente történő ismétléshez képest, illetve csökkentette a motivációt (Lukas és mtsai, 2016). Saját eredményeink alapján 15 hónap után már jelentős mértékű volt a felejtés, így ennél gyakrabban javasolt a tudatos, frissítő ismétlés – az egy év tehát több szempontból megfelelő lehet (Bánfai és mtsai, 2017b; Bánfai és mtsai, 2018b).

Milyen életkorban kezdjük el?

Azzal kapcsolatban, hogy a gyerekek milyen életkortól kezdődően képesek az egyes beavatkozásokat megtanulni és kivitelezni, egyelőre nem áll rendelkezésre elegendő információ (De Buck és mtsai, 2015; Plant és Taylor, 2013). Egyes szerzők a 10–12 éves életkortól kezdődő oktatást tekintik optimálisnak (Böttiger és Van Aken, 2015; Lukas és mtsai, 2016; Jones és mtsai, 2007; Abelairas-Gomes, Rodriguez-Núnez, Casillas-Cabana, Romo-Péres és Barcala-Furelos, 2014). Ennek ellenére az eddigi eredményekből látható, hogy hasznosnak bizonyul az ennél fiatalabb életkorban elkezdett elsősegélynyújtással kapcsolatos nevelés-oktatás akkor is, ha a gyermekek pszichés és fizikai fejlettsége még nem teszi lehetővé az egyes beavatkozások teljes hatékonysággal történő elsajátítását – hiszen a későbbi életkorokban lehetővé válik számukra ezen ismeretek és készségek elmélyítése (De Buck és mtsai, 2015; Ammirati és mtsai, 2014; Bánfai és mtsai, 2017a; Bánfai és mtsai, 2018b). Tekintettel arra, hogy gyermekkorban az egyik fő célunk a segítségnyújtási hajlandóság fejlesztése, nem tartjuk problémának, ha még nem tudnak a résztvevők mindent teljes hatékonysággal kivitelezni, de a témáról már szereznek ismereteket, ezáltal attitűdjük is formálódik. A 2. táblázatban látható, általunk összeállított programtervben már a nagycsoportos óvodás korosztálytól (5–6 év) kezdődően javasoljuk – az életkori sajátosságok figyelembevételével – az ismeretek átadását (Bánfai és mtsai, 2018b).

Milyen erőforrások szükségesek a kivitelezéshez?

A programok megtartásához szükséges anyagi, tárgyi és humán erőforrások megteremtése és bevonása fontos tényező. A korábbi vizsgálatok nagy részében az anyagi és tárgyi források hiánya – az oktatók kiválasztására vonatkozó kérdéskör nehézsége mellett – oka lehetett a megvalósítás elmaradásának (Hansen és mtsai, 2017; Salciccioli és mtsai, 2017). Az átadni kívánt ismeretanyag egy része – ha igazodni szeretnénk a korábbiakban említett gyakorlatorientált kivitelezéshez – valóban igényel anyagi és tárgyi forrásokat is. Ilyenek a gyakorláshoz szükséges eszközök (pl. az újraélesztési fantom, a gyakorló félautomata defibrillátor, kötszer stb.) vagy az optimális helyszín – de ide tartozik a foglalkozást megtartó személyek munkabére is.

Hazánkban a jelenlegi viszonyok mellett az oktatók sokszor önkéntes alapon, ingyenesen dolgoznak. Eszközökre azonban így is szükség van. Átmeneti megoldás, ha az oktatást végző személy/szervezet ezeket tudja biztosítani, ugyanakkor ez nem teremti meg a folyamatos gyakorlás lehetőségét. A köznevelési intézményekben zajló nevelés és oktatás megszervezése a Klebelsberg Központ, valamint az irányítása alatt működő tankerületek feladata. A széles körben megvalósuló oktatáshoz szükséges eszközellátottság akkor lenne optimálisnak mondható, ha minden intézmény rendelkezne a szükséges eszközökkel. Ez azonban nehezen megvalósítható, így legalább arra lenne szükség, hogy az intézmények tankerületenként rendelkezzenek a szükséges eszközökkel, melyeket az intézmények felváltva használhatnának. Ennek biztosítása a KK felelőssége kellene, hogy legyen.

Az eszközökről gondolkodva felvetődik a kérdés, hogy szükség van-e a magas valósághűségű – ezáltal drágább – eszközökre a jobb eredmények eléréséhez. Korábbi vizsgálatok azt mutatják, hogy az alacsonyabb valósághűségű megoldások is hatékonyak lehetnek.
Egy Raemdonck és munkatársai által végzett felmérésben nem találtak különbséget azon csoportok eredményei között, akik újraélesztési fantomon, illetve akik egy szivacsból készült, alkalmi eszközön gyakorolhattak (Raemdonck, Monsiers, Aerenhouts és De Martelaer, 2014). Ezt figyelembe véve léteznek költséghatékony megoldások (pl. saját plüssállatokon történő gyakorlás), melyek elősegítik az egyszerűbb megvalósítást. De a probléma megoldásában lehetőség szerint segíthet különböző támogatások igénybevétele is.

Képesek-e a gyerekek az oktatáson való részvétel után valós helyzetben segíteni?

A hatékonyságot tekintve talán az egyik legfontosabb kérdés, hogy a résztvevők vajon képesek-e a megszerzett ismereteket és készségeket a valóságban is alkalmazni, ha szükség van rá. Az egyes programok után a hatékonyság felmérése számos esetben megtörtént, de az itt kapott pozitív eredmények nem jelzik előre automatikusan, hogy a gyerekek egy valós helyzetben is tudnának-e segíteni. Kizárólag gyerekekre korlátozódó, valós hatékonyságot vizsgáló kutatás eddig nem született. Vannak azonban laikusok körében (felnőttek és gyermekek együttes bevonásával) szerzett bizonyítékok, melyek azt mutatják, hogy az elsősegélynyújtás-oktatásnak a valódi balesetek és rosszullétek ellátása tekintetében van pozitív hatása. Norvégiában a széleskörű – már az iskolában elkezdett – elsősegélynyújtás-oktatás utáni években 60%-ról 73%-ra emelkedett a laikusok segítségnyújtási aránya a kórházon kívül bekövetkezett keringésmegállások esetén (Lorem és mtsai 2008; Lindner, Soreide, Nielsen, Torunn és Lossius, 2011).

Ami az alapvető segítségnyújtási hajlandóságot illeti, korábbi kutatások eredményei azt mutatták, hogy az oktatáson való részvétel a gyerekek (önbevalláson alapuló) segítségnyújtási hajlandóságát, attitűdjét javította (De Buck és mtsai, 2015; He és mtsai 2014). Hasonlóan a bemutatottakhoz, hazánkban is pozitív eredményeket kaptunk ebben a tekintetben, hiszen a segítségnyújtási hajlandóság csaknem kétszeresére nőtt a programon való részvétel után (Bánfai és mtsai, 2017b, Bánfai és mtsai, 2018b).

HOGY VISZONYULNAK MINDEHHEZ A GYEREKEK?

Miután végigtekintettünk a fenti kérdéseken és lehetőségeken, vessünk fel még egy problémát. Hasonlóan ahhoz, amin a tanárok esetében elgondolkoztunk (akarnak-e egyáltalán oktatni), felmerülhet a kérdés: akarnak-e egyáltalán a gyerekek elsősegélyt tanulni? Ez nagyon fontos kérdés, hiszen a motiváció alapvetően szükséges az új ismeretek és készségek megszerzéséhez. Az eddigi eredmények azt mutatják, hogy a gyerekek szívesen tanultak elsősegélynyújtást, élvezték a programokat, elmondásuk alapján szívesen részt vennének ilyeneken máskor is (De Buck és mtsai, 2015; Bánfai és mtsai, 2018a; Plant és Taylor, 2013).

A fentiekkel összefügg, és szülők, pedagógusok részéről további kérdés lehet, hogy a gyerekek képesek-e megfelelően kezelni, illetve feldolgozni a tanultakat, a nagyon fiatalokat nem ijesztjük-e el a neveléssel és oktatással a segítségnyújtástól. Mi úgy gondoljuk, hogy a megfelelő módszereket alkalmazva – tekintettel a gyerekeknél megfigyelhető érdeklődésre a téma iránt – ez nem jelent problémát, nem kell, hogy a megvalósuló programok gátja legyen.

A lehetséges oktatók korábban tárgyalt leterheltsége mellett meg kell említenünk a gyerekek leterheltségének problémáját is. Korábbi felmérésünkben szerepeltek olyan szülői vélemények, amelyek arról tanúskodtak, hogy a szülők kizárólag akkor tartanák elfogadhatónak az elsősegélynyújtás tantervbe való konkrétabb bekerülését, ha az valamilyen más tárgyat váltana ki – hiszen már így is sok mindent kell tanulnia gyermeküknek (Bánfai és mtsai, 2018a).

KÖVETKEZTETÉSEK

Összefoglalónkban igyekeztünk körképet adni a gyermekkorban elkezdett, elsősegélynyújtással kapcsolatos nevelés és oktatás jelenlegi helyzetéről, ideértve a hazai helyzetet is. Mivel a gyermekek tekintetében erre Magyarországon még nem volt példa, munkánkat hiánypótlásnak is szántuk.

Az eddigi eredmények alapján nem kérdés, hogy a gyermekkorban elkezdett elsősegélynyújtással (és nem kizárólag az újraélesztéssel) kapcsolatos nevelés és oktatás egy megfelelő módja lehet az elsősegélynyújtás társadalmasításának, viszont számos kérdés vetődik fel, melyeket meg kell válaszolnunk ahhoz, hogy valódi hatékonyságot tudjunk elérni. 

A bizonyított hatékonyság ellenére az elsősegélynyújtással kapcsolatos nevelés és oktatás sok országban nem valósul meg központosított, egységes formában. Hazánkban is ez a helyzet, viszont jelenleg zajlanak az egyeztetések az új Nat kialakításáról, mely lehetőséget biztosíthat a közoktatás keretein belül megjelenő elsősegélynyújtással kapcsolatos nevelés-oktatás minőségének javítására is.

Fontos leszögezni, hogy szakmai kérdésekre a válaszainkat mindig az adott viszonyokat figyelembe véve kell megadnunk, amihez a jövőben további kutatások elvégzése szükséges. A szükséges feltételek teljesülése esetén az ismeretek széleskörű átadásának talán legoptimálisabb – s így javasolt – módja az elsősegélynyújtás közoktatásba történő integrálása, ami azonban egyelőre hazánkban nem tekinthető hatékonynak. A tananyagtartalom tekintetében az újraélesztésen túl érdemes az elsősegélynyújtásra tágabb értelemben tekinteni. Az eddigi eredmények egy része alapján a gyerekek 10–12 éves életkortól kezdődően képesek az egyes beavatkozások hatékony kivitelezésére, ennek ellenére már ennél fiatalabb életkortól kezdődően javasoljuk az ismeretek közvetítésének elkezdését. Ezzel összefüggésben – hazai környezetben végzett felméréseink eredményei alapján – összeállítottunk egy javasolt tematikát, mely nagycsoportos óvodás kortól kezdődően, 14 éves életkorig tartalmazza az átadni kívánt ismereteket, kialakítandó készségeket és az attitűd formálását. Ebben – más szakirodalmi adatokhoz hasonlóan – évente javasoljuk az ismeretek frissítését.

Az eddigi szakirodalmi adatok alapján – néhány személyes beszámolót leszámítva – nem rendelkezünk tudományos bizonyítékokkal azzal kapcsolatban, hogy a szimulált körülmények között elsajátított ismereteket és készségeket a gyerekek tudnák-e használni egy valós helyzetben. Ennek ellenére mindenképpen hasznosnak találjuk a gyermekek elsősegélynyújtással kapcsolatos nevelését és oktatását már fiatal életkortól kezdődően, hiszen ez az ismeretek és készségek fejlesztése mellett a segítségnyújtással kapcsolatos attitűdre is pozitív hatással lehet.

A gyermekek elsősegélynyújtással kapcsolatos nevelését és oktatását illetően az egységesség megteremtésével a hatékonyság véleményünk szerint megsokszorozható lenne. Ehhez viszont pontosan fel kell térképeznünk a jelenlegi helyzetet, a résztvevők/érintettek véleményét, valamint a rendelkezésre álló és a megteremthető erőforrásokat. Az azonban biztosnak látszik, hogy az elsősegélynyújtás-oktatásnak a közoktatási gyakorlatba történő beemelésével hosszú távon elérhetővé válhat, hogy növekedjen a valós sürgősségi helyzetekben cselekedni képes, „aktív laikusok” aránya. Ez pedig növelheti a bajbajutottak túlélési esélyeit.

2. táblázat
Javasolt tananyagtartalom az 5–14 éves korosztály számára az elsősegélynyújtás fontos témaköreiben

Footnotes

1. ^{^} Az LSFA kifejezés maga is Safartól származik.
2. ^{^}  A hazai kezdeményezés a „Kids save lives in Hungary” néven fut, koordinálása a PTE Egészségtudományi Kar Sürgősségi Ellátási és Egészségpedagógiai Intézet feladata.
3. ^{^} 2018 augusztusában elérhetővé vált az új Nat vázlata, melynek elsősegélynyújtással foglalkozó részei tekintetében a PTE Egészségtudományi Kar Sürgősségi Ellátási és Egészségpedagógiai Intézet munkacsoportja javaslatokat is megfogalmazott. Ezekkel kapcsolatban jelenleg zajlanak az egyeztetések, amelyek lehetőséget biztosíthatnak majd az elsősegélynyújtással kapcsolatos nevelés-oktatás minőségének javítására.
4. ^{^} Basic Life Support
5. ^{^} A 2. táblázat a tanulmány végén található.
6. ^{^} Így nevezik szakszerűen az elsősegélynyújtás tanulásában alkalmazott speciális „bábut”.