Hagyományos és modern jövőkép mint pedagógiai érték

A generáció központi kategória a pedagógiában, mivel az emberi életben a nevelés, tanulás és képzés előfeltételezi a generációs viszonyokat. A mai felgyorsult társadalmi változások azonban megkérdőjelezik a hagyományos, viszonylag nagy generációs távolságot, amelyben a fiatalok a felnőttek által képviselt vagy elképzelt jövőre készülhettek fel (Molnár–Zinnecker 1988a,b; Molnár 2002).

A fiatalok hagyományos jövőképének tartalma a bizalom és a reménykedés mint a következő generáció életfeltételeinek és kulturális értékeinek biztosítása, következésképpen az ember antropológiafelfogásának egyik leglényegesebb eleme. A 19. században Schleiermacher két generáció alapján a neveléselmélet kiindulópontjának tekintette a generációs alapkérdést, amit azért érdemes hangsúlyozni, mert a 20. században elhomályosult a két generáció pedagógiai viszonyának kérdése (Schleiermacher 1849). Ha a pedagógia lényegét a generációk közötti viszonyként fogjuk fel, akkor a társadalmi reprodukció leggyakrabban előtérbe állított iskoláztatási, foglalkoztatási és hatalmi szempontjai mellett a társadalom biológiai reprodukcióját sem hanyagolhatjuk el.

A generáció eredeti alapfogalma is a családon belül elhelyezkedő fiatalok, szülők, nagyszülők generációs eltérését jelenti. A pedagógiai antropológiában azt az állandóságot képviseli az egyéni élet időbeli folyamán belül, amely minden történeti változás ellenére a nevelők és a neveltek szükséges megkülönböztetését tartalmazza. Ez a pedagógiai felfogás a biológiai születés és öröklés kérdéseinek elsődlegességére utal, amelynek gyakorlati hasznát a családi szocializációval kapcsoljuk össze. Ebből következően egy kulturális és egy biológiai irányzatot különböztethetünk meg a pedagógia lényegének generációs meghatározásában.

A részletes elemzés előtt megemlítem, hogy az individuális fejlődés során 17 éves korra tehető a jövő tervezésének érettebb, a felnőtt életformához hasonlítható megjelenése (Molnár 1998). Természetesnek tekinthető, hogy a fiatalok optimistábbak idősebb társaiknál. Ezt a 2004. évi országosan reprezentatív ifjúsági felmérés adatait tartalmazó 1. ábra az optimisták és pesszimisták arányával mutatja be. Témánk szempontjából magyarázatra szorul, hogy az optimista jövőkép miért nem befolyásolja kedvezőbben a gyermekvállalási kedvet. (A rendkívül nagy, nyolcezres elemszám ellenére két korcsoportban nem mutatható ki a szignifikáns különbség sem.)

1. ábra • Tervezett gyermekek száma korcsoportonként

Demográfiai szempontból a következő generációt érintő, egyszerű reprodukciót biztosító két gyermek tervezéséről sem beszélhetünk. Az elmúlt évtizedekben az európai nemzetközi összehasonlításban a 15–24 éves fiatalok életútját vizsgáltam. Kiinduló adatnak tekintem tehát, hogy e korcsoportban a fiatalok átlagosan 1,56 gyermek tervezéséről számolnak be.

A pedagógiai generációs koncepciót közvetlenül érintik a kedvezőtlen demográfiai folyamatok, ezért az oktatás sokoldalú értékelésén belül három problémát emelek ki.

• Az oktatásirányítás értékelése valójában csak „utólag” követi a kedvezőtlen folyamatot. Az előrelátható jelenségeket nem építette be a koncepcióba. Például a felmenő rendszerben működő pedagógiai tervezést nem akkor kezdtük el, amikor az alacsony létszám miatt értelmes minőségi javításra lett volna lehetőség. Ezt a témát nem helyettesíti az aktuális finanszírozási problémák tárgyalása, ahol a jelen időt már „utólagos” beavatkozásnak tekinthetjük.
• Az oktatás olyan értelmes beruházás, amely önmagát gerjeszti a gazdasági haszon értelmében. Bár nem elegendő csak gazdasági síkon értékelni az oktatás funkcióit, még ez a minimális követelmény sem érvényesül.
• Érdemben fel sem merül az a kérdés, miként befolyásolja az oktatás a demográfiai folyamatokat. Azt a kérdést kívánom felvetni, hogy az oktatási-nevelési rendszer értékrendjében miképpen jelenik meg a fiatalok jövőképének formálása. Ez a téma közvetlenül érinti a nemzetközi összehasonlításban általam vizsgált ötvenéves civilizációs fejlődést és a demográfiában számon tartott gyermekvállalási tervet.

Generációs koncepció a pedagógiában

Európában a generációs kérdés a politikában, a civil társadalomban, a társadalomtudományokban és a pedagógiában egyaránt aktuális téma. Magyarországon az ifjúság témája már régóta közvetlenül érintette/érinti az oktatási rendszert, a munkavállalást és a demográfiai kérdéseket. A pedagógiai kérdések pontosabb meghatározásához a társadalomtudományokban megjelenő három alapkoncepcióból indultam ki (Liebau 1997, 20.):

• történeti koncepció;
• a neveléselméletben alkalmazott genealogikus (antropológiai) koncepció és a családi szocializáció jelentősége;
• pedagógiai alapkategória, amelyben a nevelés alapvető viszonyítása a közvetítő és az alkalmazkodó-befogadó generáció megkülönböztetése.

Jelen cikk témáját a harmadik felfogás érinti, amelyben a nevelés alapvető viszonyítása a közvetítő és a befogadó generáció megkülönböztetése. A 20. század végén újra felerősödő vitákban Sünkel (1996) a „nem genetikus” információátadást hangsúlyozza, és meg kívánja reformálni a generáció pedagógiai fogalmát is. A 19. századi angolszász gyökerekre utalva Dilthey (1875) politikai-szociális dimenzióját sem fogadja el. Schleiermacherrel (1849) ellentétben nem a neveléselméletet vezeti le a generáció fogalmából, hanem fordítva: a neveléselméletből kiindulva határozza meg a generációk funkcióját. Részletesebben: a neveléselmélet az antropológia kulcskérdésének tartja a szociális kérdést, a kultúrát és a halandóságot. A nevelést olyan társadalmi tevékenységnek tekinti, amely által a kulturális kontinuitás egy nem genetikus tevékenységi diszpozícióval valósul meg. A nevelés szétosztható a közvetítés és a befogadás résztevékenységére, de ebből következően mindkét generáció lehet közvetítő és befogadó is. Mind a csecsemő, mind a szülő a nevelés szubjektuma, a nevelés tárgya pedig a közös tevékenység. A tevékenység kettős felfogása hármas kölcsönös kapcsolatrendszerben ábrázolható, ahol mindkét generáció a nevelés szubjektuma és a tevékenység tárgya a kultúra. Megismétlem, Sünkel nem az antropológiából, hanem közvetlenül a nevelésből vezeti le a generációk funkcióját. Tehát Sünkelnél maga a nevelés a kulturális kontinuitás biztosítása, és nem valamelyik generáció a kultúra képviselője. Ez a finom fogalmi megkülönböztetés a kommunikációelméleten alapul, és a kommunikációs relációkra teszi át a hangsúlyt (Sünkel 1996).

A generációs és antropológiai kérdéseket érintő közös modern fejlemény, hogy napjainkban bizonyos visszaesés tapasztalható a kérdések történetileg kialakult deduktív jellegű kidolgozásában. Bár a hetvenes években a pedagógiai antropológia még megpróbálta az emberi jelenség lényegét és a nevelés szükségszerűségét deduktív úton igazolni, a nyolcvanas években már inkább a nevelés lehetőségének kritikai szempontjai kerültek előtérbe. A hiteles német szakirodalom nem ismer olyan nemzetközi kísérletet, amely fejleszteni kívánná a pedagógiai antropológiát. Klika szerint csupán történelmi rekonstrukcióval vagy egyes speciális szempontok kiemelésével találkozhatunk (Klika 2002).

Hazai viszonylatban szerencsés kivételnek számít Angelusz Erzsébet munkássága, aki a filozófiai antropológia oldaláról alaposan megvizsgálta a nevelés és a társadalom viszonyát. Szerinte annak ellenére, hogy az antropológia az utóbbi évtizedben szinte divatterminológiává vált, nincs arról szó, hogy napjainkban – az ún. teológiai antropológiától eltekintve – a közismert két klasszikus problémakör közül bármelyik a filozófiai gondolkodás előterében állna. „A filozófiai antropológia klasszikus problémája az emberi lényeg mibenléte, illetve a lényeg reprodukciójának kérdése. Ez a vizsgálódási irány az egyes és általános kapcsolata körül kialakult filozófiai vitákkal, irányzatokkal hozta szoros kapcsolatba a filozófiai antropológiát.” (Angelusz 1996, 12.)

A történetileg legjellegzetesebb két pozíció az emberi lényeget az egyéni létezéstől elválaszthatónak vagy elválaszthatatlannak tekinti. Első esetben az emberi élet esszenciája nem saját tevékenységétől, hanem valamilyen világlélektől, ideáltól, istentől stb. függ, és a reprodukció során az egyén szubjektívan is létrehozza lelkiismerete, tudata, istenhite kimunkálásán át azt, amit „csíraformában” kifejletlenül magában hordoz. Utóbbi esetben az egyének maguk a „lényegi általános” teremtői, amit történetileg változóan erkölcsnek, munkának stb. tekintettek.

A nevelés kulturális szabályozó szerepe természetesen akkor működött hatékonyan, ha a társadalomban legalábbis értékbeli összhang uralkodott. A mai társadalom eszmény- és értékteremtő aktivitásának hanyatlása több tényezővel magyarázható, és közvetlenül érinti a pedagógiai elméletet és gyakorlatot. Témánk szempontjából kiindulópontnak tekintem Angelusz Erzsébet helyzetértékelését, amely szerint az egyre összetettebb és ellentétesebb társadalmi hatások kereszttüzében az iskolai nevelés egyre kevésbé tudja elérni saját céljait. „A nevelés emberi-eszmei bázisából útközben kizáródtak olyan, történetileg kialakult s az emberi létet nagyon is közelről érintő témakörök, mint a lélek, a lelkiismeret, a szabad akarat, a bölcsesség stb., s a célok, feladatok kijelölése az egydimenziós politikai, gazdasági síkon megreked.” (Angelusz 1996, 106.)

Magyari Beck István (2003) egy időszerű pedagógiai értéktan kifejtésének reményével írt tanulmányában a kérdés összetettségéről a következők szerepelnek: „Ha ugyanis az egyes ember, a társadalom, sőt a világ nem egy eleve megoldott rendszer – és nem is lehet az – a kutató emberi értelem számára, akkor jóformán semmilyen téren sincs mód tökéletesen konzisztens kérdésekre és válaszokra. Bár a kitűnő és roppant műveltséggel rendelkező Hász Erzsébet úgy látja, hogy voltak korok, amelyekben az emberek egy összefüggő világkép talaján kereshették problémáik megoldását, a kultúrtörténet emlékei nem látszanak igazolni e múltunkba vetett reményeket.” (Magyari 2003, 105.)

Magyari Beck István az egyik leglényegesebb kérdésre mutat rá, állásfoglalása azonban arra is jó példa, hogy valamely természettudományi szakterületen érvényes megállapítást csak gondos mérlegeléssel lehet átvinni a pedagógia területére, mivel a konzisztens kérdések vagy az egyértelmű válaszok hiányát nem tekinthetjük ténynek, csupán komoly kérdésfelvetésnek.

A pedagógiai antropológia kulcskérdését, az idősebb generációnak a jövő generációért érzett felelősségét ötven év nemzetközi idősoros adatai teszik társadalmilag és fejlődés-lélektanilag hitelessé (Molnár 1986, 2005a, 2005b). A nyolcvanas években abból indultunk ki, hogy a társadalmi struktúra reprodukciós mechanizmusaiban kimutatható a kulturális tőke domináns szerepe. Bourdieu vezette be a francia társadalom elemzése alapján ezt a fogalmat a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének magyarázata érdekében, de elmélete nem terjedt ki az ifjúkori életfázisnak mint átmeneti állapotnak az elemzésére (Bourdieu 1982). A nemzetközi összehasonlításban ezt a hiányt pótolva feltételeztük, hogy a kulturális tőke magas színvonala vagy relatív túlsúlya kedvez a nyugatnémet társadalomban az ifjúsági kultúra individualizálódási törekvéseinek (Zinnecker 1986, 1987), amit feltehetően követ a magyar fejlődés is. Az emberi természet antropológiai megalapozását és a jövő fogalmát azonban lényegesen átalakította a civilizációs fejlődés elmélete (Mead 1978), amelyhez nemzetközi összehasonlításban kerestünk alkalmas mérési lehetőségeket.

A generációs kérdés kutatási módszerei magyar és német fiatalok körében

Azonos módszerrel felvett kérdőíves szocializációs adatokból indultunk ki. A kérdőíves vizsgálatok kérdéseinek témakörei:

• életútelemzés a tanulási, munkavállalási, házassági és gyermekvállalási szokásokról; az életútesemények sorrendje és időpontja;
• az ifjúkor meghosszabbodása; a társadalmi reprodukció átalakulása;
• az ifjúsági kultúra tipizálása, szabadidős szokások, az egészség-magatartás néhány eleme, különösen a sportolási szokások;
• a fiatalok véleménye a társadalom jövőjéről és az egyén sikerességéről;
• a fiatalok szubjektív életérzését tükröző kérdőíves skálák.

A nemzetközi összehasonlító kérdőíves vizsgálatok bázisát az ötvenes évektől napjainkig felvett németországi Shell-ifjúságkutatás országosan reprezentatív adatai képezik. Magyarországon csak 1985-ben, a hetvenes évtizedben kibontakozó ifjúságkutatás nyomán lehetett megszervezni az országosan reprezentatív, azonos módszerrel elvégzett nemzetközi összehasonlítást, a jövőképre vonatkozó hiteles összehasonlításra pedig csak 2004-ben kerülhetett sor. Külön kérdés, hogy miért maradt el 2000-ig egy ifjúsági reprezentatív felvétel megszervezése, de jelen cikk szempontjából csak az a lényeges, hogy módszertanilag ez a felmérés sem vette figyelembe a jövőkép nemzetközi összehasonlításának lehetőségét. A hiányzó kutatási lehetőségek pótlására a következő két eljárást alkalmaztuk:

• Az ötvenes évtized kezdetének fiatal generációját 1984-ben retrospektív módszerrel vizsgáltuk, amikor már átlagosan 52 évesek voltak. Hasonlóképpen retrospektív vizsgálattal átlagosan 37 éves korban tájékozódtunk a hatvanas évtized végének fiatal generációjáról.
• Az 1984–1985. évi nemzetközi összehasonlítás eredményei alapján a civilizációs változásokra legérzékenyebb egyetemisták jövőképének alakulását követtük nem reprezentatív mintavétellel. Ellenőrzésül olyan reprezentatív adatok állnak rendelkezésre 1985-ben és 2004-ben, amelyek megnyugtatóan hitelesítik az egyetemistákra vonatkozó időközi eredményeket is. Az alkalmazott egyetemistaminták nagyságrendje reprezentatív adatok esetén 600-800 fő, az idősoros különböző egyetemekről származó heterogén (Budapest, Szeged, közgazdász, fogorvos, testnevelő, kertész), nem reprezentatív adatoknál 100 fő.

A 15–24 évesek, illetve egyetemisták körében végzett reprezentatív kérdőíves felméréseket és a jövőkép nem reprezentatív, egyetemistavizsgálatainak időpontját tömören úgy foglalja össze az 1. táblázat, hogy egységesen megbecsüli a vizsgált fiatalok 17 éves életkorát. (Természetesen ez a becslés csupán a gyors áttekintés érdekében készült!)

A német nyelvterületen megfigyelhető társadalmi változások következtében 1985-ben a fiatalok új szubjektív életérzését Rosenmayr a társadalomkép individualizálódásaként fogta fel (Rosenmayr 1978). A modern kultúra kibontakozását az oktatási expanzióval együtt elősegítették a társadalmi különbségek mérséklésére irányuló pedagógiai reformtörekvések és az ezzel járó ifjúsági életforma elfogadása.

Magyarországon a hatvanas években valójában a munkamegosztásban elfoglalt státus szerinti rétegek reprodukciója vált az érdeklődés középpontjává, ami egyébként nagy előrelépés volt a korábbi klasszikus három társadalmi osztály kiválasztásához képest (KSH 1966). Mindhárom generációs koncepció lényeges rendszerező elvnek tekinthető ma is. Mannheim monolitikus elméleti konstrukciója az idősebb generációról ezzel a felfogással is összehasonlítható, bár valójában Mannheim csak analógiának használta a társadalmi rétegeket. A magyar értelmiség körében az első kapcsolatok – a szomszéd kultúrák fejleményeivel –Hankiss Elemér üres individualizáció fogalmában jelentek meg. Azonban Hankiss is inkább elméleti szinten vezette be a fogalmat. Például az Európai Értékrendszer Kutatásból – 13 nyugat- és egy kelet-európai országra vonatkozóan – arra a következtetésre jutott 1982-ben, hogy „a magyar társadalom a mai Európában a legindividualistább, illetve a legegoistább társadalom” (Hankiss 1989).

A nyolcvanas években az volt a kérdés lényege, hogy a kutatásban operacionalizálható-e egy ifjúságra vonatkozó elméleti állítás, vagy csupán a politikai igényeknek megfelelő artefacthatásokat lehet kimutatni. Ebből a szempontból fontos volt, hogy Mead már korábban önállóan tárgyalta a generáció kérdését – a német szakirodalomtól függetlenül –, és konkrét empirikus mérési lehetőségekre is módot találtunk a közös német–magyar vizsgálatban. Kultúrantropológiai generációs elméletében Mead mutatott rá a generációs konfliktus, a fiatalok szubjektív véleményében is tetten érhető jövőkép és a civilizációs fejlődés szakaszainak összefüggésére (Mead 1978). A szociológiai értékkutatás hazai helyzetéről Varga Károlykészített összefoglalást, amelyben a jelenlegi reprezentatív felvételek és a rendszerelmélet alapján javasol egy új elméleti modellt többek között a konfliktusok feloldására (Varga 2005).

Mead civilizációs fejlődésre kidolgozott koncepciója szerint a posztfiguratív kultúrákban alig változnak az emberi normák, a magatartásminták és a jövőkép. A több ezer éves ősi posztfiguratív civilizációs korszakban a jövő mintegy ismétli a múltat, hiszen a társadalmak olyan lassan változtak, hogy egy-egy felnövekvő generációnak a jövő nem jelentett mást, mint a jelenben, sőt a múltban is meglévő hétköznapi tapasztalatok elsajátítását és alkalmazását. Éppen a társadalmi változások tették szükségessé, hogy ezt a statikus képet meghaladva értelmezzük az ifjúsági kultúrák változását. Mead központi kérdésként kezeli a fiatalok identitását. Kofiguratív korszaknak nevezte el azt a társadalmi fejlettségi fokot, amelyben a fiatal a jelenben a jövő új elvárásaira készül fel, tehát a jövő már nem a múlt puszta ismétlése. A felkészülés azt is jelenti, hogy a fiatalok nemcsak a felnőtt életformára készülnek fel, hanem életvitelükben egyre világosabban elkülönülnek az új, fiatalos és a hagyományos, felnőtt magatartásminták. Többek között oldódik az ifjúság függősége a felnőttektől, és a fiatalok egyre inkább autonóm szerepeket töltenek be. Mindez azonban meglehetősen célratörően a jövő elvárásainak teljesítése érdekében történik. A kofiguratív ifjúsági kultúra világosan elkülönült már az NSZK-ban, amikor a külföldi munkavállalók gyermekei nem a szüleiktől sajátították el a társadalom legfontosabb normáit és értékeit, hanem sokkal inkább saját kortárs csoportjuktól.

A prefiguratív ifjúsági kultúrát Mead szerint a világ globális egységének megjelenése, a kommunikációs és információs technikák rohamos elterjedése teszi lehetővé. Ebben a korszakban a jövő már a jelen integráns részeként jelenik meg. Az ifjúság értékeiben, cselekvési mintáiban mintegy függetlenedik a felnőtt társadalomtól. Az ismeretek egyre gyorsabb bővülése miatt nemcsak a fiatalok tanulnak a felnőttektől, hanem a felnőtt társadalom is kénytelen mintákat, értékeket átvenni a fiataloktól. A prefiguratív ifjúsági kultúra hatását már a felületes szemlélő is észreveszi, amikor a felnőtt társadalomban felfedezi a fiatalos öltözködési szokásokat. Mead valójában abból a jelenségből indult ki, amikor a fiatalok autonóm aktivitása valóban generációs szakadékhoz vezetett. Ugyanis a hagyományos szociológia nem vette tekintetbe az ifjúság önálló cselekvésének lehetőségét, még akkor sem, amikor a generációs konfliktus mibenlétét tárgyalta.

A modern ifjúsági kultúrában a hetvenes évek óta jól megfigyelhető változásokat az identitáskeresés társadalmi és személyes szempontjai alapján attitűdskálákkal vizsgáltuk 15–24 éves korban. Ebben a munkában segítségünkre volt, hogy a társadalmi különbségek tipizálásához német mintán már 1981-ben megtörtént a jövőorientáció és az életérzések attitűdskáláinak kidolgozása (Jugend-81). A felhasznált skálák német, magyar, angol nyelvű publikációiban találhatók a részletes itemek. A szociológiai méretű vizsgálatokban csupán 5-8 itemről van szó, amelyek megbízhatóságát Cronbach-alpha-mutatóval mértük. (Lásd a skála megnevezése utáni statisztikai adatokat. Részletesebb információk találhatók a következő publikációkban: Gábor–Molnár 1992; Molnár 2005a, 2005b). A német Shell-vizsgálatokban a skálákat 1996-ig alkalmazták (Silbereisen–Vaskovics–Zinnecker 1996).

Ifjúságközpontúság-skála, ifjúsági szubkultúra követése

Az ifjúság-központúságnak nevezett orientációs minta kiindulópontja a fiatalok és a felnőttek kultúrája közötti konfliktus. A társadalomban a felnőttek hagyományosan útmutatást, irányítást nyújtanak a fejlődő fiatal nemzedékeknek, akiknek egyik fejlődési feladata a felnőttszerepek közüli válogatás és azok sikeres elsajátítása. A felnőttek azonban negatív vonatkoztatási csoportként is megjelenhetnek a fiatalok előtt, amikor a fiatalok számára az ellenőrzést, a felügyeletet, a megalkuvó morált és a hétköznapi élet „realitásaiba” való beletörődést jelentik.

A felnőttminták követése vagy ezzel szemben azok elutasítása, az ebből fakadó konfliktusok a felnőttekhez való viszony ellentétes pólusait képviselik. A feltételezett skála a felnőttekhez való pragmatikus és viszonylag pozitív kötődéstől a más eszményektől inspirált negatív feszültségig terjed, bár utóbbit nem feltétlenül ismerik el kellemetlennek a fiatalok. Zinnecker korábbi kutatásaiban kimutatta, hogy a fiatalok felnőttorientált viselkedését nemcsak a felnőttek iránti pozitív attitűdök befolyásolják, hanem a felnőttekkel töltött idő mennyisége is, továbbá az, hogy a fiatalok milyen mértékben fordulnak tanácsért, támogatásért a felnőttekhez, milyen mértékben érzik a felnőtteket segítőkésznek és hasznosnak.

Ezzel szemben az ifjúság-központúsággal jellemezhető fiatalok ellentétben állnak a felnőttek kultúrájával és politikai magatartásával. A skála bevezetése éppen a politikaiattitűd-kutatásokban jelentkező hiányt kívánta kiküszöbölni az USA-ban (Watts–Zinnecker 1988). Tudniillik e kutatásokban olyan verbális skálákat alkalmaztak, amelyek nem fordítottak különösebb figyelmet a fiatalok rendelkezésére álló egyre újabb és újabb, gyakran csak fiatalokból álló vonatkoztatási csoportokra.

Jövőorientációs skála

A reprezentatív mintával dolgozó Shell-vizsgálatokban több évtizede bevált és legutoljára 2002-ben alkalmazott szigorúan dichotom kérdés teljesen azonos magyar megismétlése képezi a módszertani összehasonlítás alapját. A kérdés ismertetése érdekében a 2. táblázatban az egyetemi hallgatók és a teljes 15–24 éves korcsoport adatait hasonlítjuk össze. Magyar reprezentatív vizsgálatban ezt 2004-ben sikerült újra biztosítani (Bauer–Szabó 2005).

A jövőkép leírására olyan vizsgálati technikát is alkalmaztunk, amellyel magasabb mérési szinten többváltozós elemzéssel választhatjuk el egymástól a két kultúrában megfigyelhető hasonló gyermekkori fejlődési mechanizmusokat a serdülőkorban már erőteljesen érvényesülő társadalmi különbségektől. Korrespondencia-analízissel végzett másodelemzés során kiderült, hogyha csak az előző fejezetben említett életkori eseményekkel jellemezzük a két kultúrát és a kulturális tőke színvonalát, akkor a jövőre orientáltság jellemzi az első faktort, és a kultúrák közötti eltérés csak a második faktorban jelenik meg (Molnár 1996). Végül is módszertani szempontból azzal a kérdőíves technikával vizsgáltuk a jövőorientációt, amelynek néhány itemét már 1981-ben kidolgozták. (A 2004-es magyar vizsgálatban kényszerűen elfogadhatónak tekintettük az ország várható gazdasági fejlődésére utaló egyetlen ötfokú skálát.)

A jövőorientációs minta modern generációs tartalmát egyetemisták idősoros adatai alapján a bemutatott skálákkal elemezzük, és az eredmények megbízhatóságát a reprezentatív nemzetközi összehasonlító adatokkal ellenőrizzük. Reprezentatív vizsgálat esetén választ kaphatunk a jövőorientáció és a demográfiai, életkori, kulturális színvonal és az ifjúsági kultúra típusai közötti összefüggésekre. Természetesen a rövid és hosszú távú társadalmi változások generációs feszültségei jelzik legerőteljesebben a pedagógiai feladatokat. Itt érdemes hangsúlyozni, hogy a német pedagógiában önálló kérdés az optimista jövőorientáció pedagógiai formálása (Trommsdorff 1986). A fejlődéslélektanban Nurmi foglalta össze a jövőorientáció kialakulásának témáját (Nurmi 1991).

Önérvényesítési skála

Ennél az ifjúsági orientációs mintánál az egyén sikeresen védi meg saját igényeit, fejlődési lehetőségeit azokkal a környezeti hatásokkal szemben, amelyeket a fiatal felfokozott önállósodási igénye következtében gátló tényezőként él át. Az egyéni vágyak és célok reális lehetőségként jelennek meg, és legáltalánosabban olyan önérvényesítésről beszélhetünk, amely az adott életkori szakaszban érzékelt társadalmi akadályok leküzdését jelenti. Valójában a fiatalok felhasználják azokat a viselkedési mintákat, amelyeket az őket felnevelő kultúra kínál, tehát nem feltétlenül jellemző a felnőttkori minták elutasítása, de a kritikusság és az autonómiatörekvés mindenképpen jelen van ennél az orientációs mintánál. Az önérvényesítési orientációs minta kifejezi egyrészt az autonómiaigény eleven lüktetését, másrészt a sikeresség életérzését is. Utóbbi azt is jelenti, hogy a fiatal nem tud távolságot tartani a hétköznapi élet szociális normarendszerétől, hanem küzdelemként éli át saját vágyai, céljai és a szociális normák ütközését.

Alkalmazkodási (konformizmus)skála

Az alkalmazkodás dimenziójában az egyén és az őt körülvevő szociális világ viszonya elértéktelenedik, mivel nem illeszkednek egymáshoz. Nincs más lehetőség, mint hogy a fiatal egyéni karaktere alkalmazkodjék az őt körülvevő szociális világ adottságaihoz. Feltételezhetjük, hogy ekkor nagyon labilis az egyensúly az énkoncepció szociális és egyéni szempontjai között, de nem állíthatjuk, hogy teljesen kiszolgáltatott, vak alávetettségben él az a fiatal, aki az egyén és a társadalom viszonyát így éli meg. Az alkalmazkodási orientációs skála azt fejezi ki, hogy a saját vágyak és célok csak kismértékben találhatók meg a szociálisan rendelkezésre álló minták között. Olyan ez, mint egy veszélyes ismeretlen táj, amely korlátozza az életlehetőségeket, de mégis együtt kell vele élni. A fiatal leginkább ennél az orientációs mintánál érzékeli akadályként a társadalmat, bár kényszerűen mégis elfogadja azt. Az alkalmazkodási skála esetében azonban számolni kellett a magyar és a német társadalmi körülmények tartalmi eltéréseivel is.

Módszertani kérdésünk a vizsgált ifjúsági életérzések társadalmi integrációban játszott szerepének és az időbeli változásoknak az értelmezése volt. A módszertani eredmények érdekében – társadalmi ismereteink alapján – 1985-ben megbízhatónak bizonyult a német egyetemisták és a magyar szakmunkástanulók szélső csoportjainak összehasonlítása. Tudjuk, hogy éppen a felsőoktatás bővítésével alakult ki a modern ifjúsági kultúra, míg a magyar szakmunkástanulók a klasszikus társadalmi hierarchiarendszerben az ellentétes póluson helyezkednek el.

Az egyetemistáknál az énkép személyes és társadalmi oldalát reprezentáló két olyan faktort kaptunk, amely képes volt integrálni az érettségre és cselekvésre utaló kiegészítő faktorokat is. A privatizációs skála és az alkalmazkodási skála esetében a fiatal tudomásul veszi a társadalom igényeit, ha másképpen reagál is rájuk; az önérvényesítési skála és különösen az új ifjúsági kultúrában megjelenő ifjúságközpontúság-skála a fiatalok akadályokat leküzdő energiáit jelzi, ha az előbbi hagyományosabb formában, míg az utóbbi a felnőtt társadalom elutasítása árán érvényesül. Az orientációs mintákból kapott két faktor a kibontakozó önálló ifjúsági törekvések két – nem egymást tagadó – szempontját képviseli: az individuális és a közösségi-társadalmi erőket (Molnár 1996).

A 1984. évi német egyetemistaadatok szerint az önérvényesítés-ifjúságközpontúság faktor tartalmazza az elidegenedést is, amíg a privatizációval ellentétes a jövőpesszimizmus-skála szerepe. Tehát a jövőpesszimizmus-skála a társadalmi cselekvést is jelenti szemben a privatizációban megjelenő visszahúzódással. A pesszimista információfeldolgozás szerepét hasonlóan értékelte Forgács (2005). A modern ifjúsági kultúrában megfigyelhető orientációs mintastruktúra tehát – Mead civilizációs elméletének megfelelően – közel áll a generációs szakadékot képviselő prefiguratív civilizációs korszakhoz, de legalábbis a társadalmi változásokat rejti magában. 1985-ben a Magyarországon még nem létező jelenség mérésére nem volt módunk, de 1989-ben lehetségessé vált, mivel a társadalmi változások szelét már a magyar egyetemi fiatalság is érzékelte. A jövőpesszimizmus-skála pesszimista pólusa tehát társadalomkritikai elemeket is tartalmaz, nemcsak eredeti értelemben az identitászavart tükrözi vissza.

Az ifjúkori lázadás mint befelé fordulás

A hagyományos orientációs mintáknál Schelsky (1957) már az ötvenes években jelezte az önérvényesítés és az úgynevezett „leválással” járó ifjúkori lázadás közötti kapcsolatot. Az újabb német szakirodalomban a privatizációs skála elnevezést használják, ez azonban Magyarországon félreérthető, mert inkább a gazdasági életben megjelenő magatartásformát jelenti. Az ilyen attitűddel jellemezhető fiatalok számára a nagy társadalmi összefüggések áttekinthetetlennek tűnnek. Az egyén nem talál olyan csatlakozási pontokat, amelyekkel befolyásolhatja a társadalmi összefüggéseket, saját identitásának kiépítése során nem tudja felhasználni a társadalomkép elemeit, következésképpen saját világának olyan értelmet próbál adni, amelyet lehetőleg nem zavarnak meg a társadalmi hatások.

Nem feltétlenül naiv kritikátlanság jellemzi ezt az attitűdöt, hanem a fiataloknak azt a rendkívül erős igényét fejezi ki, hogy semmi se zavarja meg törekvéseik érvényesülését, még a társadalom se. A hagyományos ifjúságpszichológiában és a mindennapi szóhasználatban az ifjúkori ellenállás és lázadás felel meg a befelé fordulás orientációs mintának. A hagyományos ifjúságpszichológiában az önállóság igénye gyakran a családtól való távolodásként kerül szóba az ebből eredő konfliktusokkal együtt.

Az 2. ábrán a 2004-es hazai ifjúsági kutatásból származó adatok a fiatalok átmeneti élethelyzeteit mutatják. Az átmeneti élethelyzetek arányait alapvetően az iskolából a munkába történő belépés lehetőségei és a biológiai reprodukció határozzák meg. Utóbbi az európai összehasonlító vizsgálatokban nem zárul le a 15–24 éves életkori szakaszban. A pedagógiai feladatok látszólag csak a tanulókat érintik, az ifjúságkutatásban gyakran éppen a generációs ciklus miatt a 15–29 éves periódust tekintik alapegységnek, ami az átmeneti jelleg rendkívül eltérő élethelyzeteinek elemzését igényli.

2. ábra • Ifjúkori (15-24 évesek) átmeneti élethelyzetek százalékos arányai (2004)

Témánk szempontjából fontos a megnövekedett felsőfokú tanulási lehetőségek bemutatása az 2. ábrán,mivel a fiatalok hétköznapi kultúráját korábban éppen az egyetemi hallgatók életformája befolyásolta Nyugat-Európában. Nálunk ez a hatás nem volt jelentős a közismerten alacsony arányok miatt sem. Nyugat-Európában a munka melletti tanulás és a munkanélküliség is az ifjúsági kultúra agresszív formáinak adott táptalajt.

A modern társadalomban a felgyorsult változások hatására összetörik Schleiermacher klasszikus generációfelfogása. A magyar pedagógiában nem látható világosan, hogy az európai kompetenciaigény, a politikai pluralizmusigény és a ma már nyilvánvalóan létező ifjúsági kultúra közös tőről származik, sőt az ismeretek hiányában gyakran találkozhatunk az összefüggések tagadásával. A generáció kérdése mai populáris formájában az életmód individualizálódásának és pluralizálódásának elfogadásában jelenik meg. A fiatalok nem feltétlenül az idősebbektől tanulnak, hanem egy sor saját kompetenciával rendelkeznek.Bábosik István felfogása az önfejlesztő magatartás és tevékenységformák megerősítéséről elméletileg összhangban van a kor generációs problémáival, ugyan nem hangsúlyozza, de természetesnek tekinti a fiatal generáció igényeit. Az elmélet gyakorlatiasabb átfogalmazása segítséget nyújt témánk módszertani megközelítéséhez. „Kissé gyakorlatiasabban fogalmazva azt mondhatjuk, hogy a nevelésnek az is feladata, hogy az egyént az életben maradásra, a létfenntartásra is felkészítse. Amennyiben csupán morális, altruisztikus magatartás- és tevékenységformák megerősítését, kialakítását végeznénk el, elmulasztanánk az egyén jövőjéről való kötelező gondoskodást.” (Bábosik 2004, 26.)

Magyar és német fiatalok jövőképének változása 1985-től 2004-ig

Az 1985. évi magyar ifjúsági adatok 15–30 éves késést jeleztek a feltételezett közös európai civilizációs folyamatban civilizáltabbnak tekinthető nyugatnémet fiatalokhoz képest (Molnár–Zinnecker 1988). Eddigi eredményeink azonban már 1985-ben is tartalmaztak a két kultúrában együttesen értelmezhető közös kulturális és fejlődési jegyeket. A felgyorsult társadalmi változásokat követően 1989-ben már közös ifjúsági attitűdmintákat találtunk. A nyugatnémet–keletnémet ifjúsági összehasonlító vizsgálat legnagyobb meglepetése volt a két német fiatalság hasonlósága (Silbereisen–Vaskovics–Zinnecker 1996). A 2004. évi legfrissebb magyar adatok is a korábban már elvetett konvergenciahipotézis igazolásához szolgáltattak érveket. A 3. ábra a társadalom jövőjének pesszimista és optimista megítélését tartalmazó tényleges idősoros adatokat tartalmazza 1981-től 2004-ig. Első ránézésre feltűnő az optimista–pesszimista arányok ingadozása, ami azt jelzi, hogy a mutató a rövidebb távú változásokra érzékeny. Az ábrán megjelölt időpontban radikális társadalmi változásokat élt át mindkét ország, tehát érdemes ezek időpontjait figyelmesen szemügyre venni.

3. ábra • A társadalom jövőjét pesszimistán értékelő 15-24 éves fiatalok aránya

Nyugat-Németországban a nyolcvanas évek elején ért sokkhatásokat tükröző 58 százalékos pesszimista arány fokozatosan csökkent a német egyesítést követően is. Az első néhány év tapasztalatát tükröző 1996-os adat azonban újra meglepően magas (51 százalék), és újabb ingadozás nyomán nem csökkent napjainkra sem. A volt NDK területéről származó első 1991/1992. évi adatból kiderülő euforikusan magas optimizmus napjainkra fokozatosan érte el a 65 százalékos pesszimista rekordértéket.

A Magyarországon is sejthető hullámzásról csak az egyetemisták adatai adnak hírt. A 15–24 éves fiatalok 1985. és 2004. évi azonos 33 százalék pesszimizmus- és 67 százalék optimizmusértékéhez képest kezdetben az egyetemisták még pesszimisták voltak, ma a több mint háromszorosára növekedett egyetemista fiatalok optimizmusa mutat rekordértéket, 73 százalékot. A magyarországi egyetemisták optimista beállítottsága 1985–1989-ben volt a legalacsonyabb színvonalon, tehát hosszú távon nőtt az optimisták aránya, de nem tekinthetünk el a rövid távú ingadozásoktól és az optimista életérzés 1998-ban látható másik 70 százalékos maximumától.

A 3. táblázat abból a szempontból tekinti át a fenti változásokat, hogy Magyarországon valóban követik-e az egyetemisták a nyugati hatásokat, vagy az azonos szintű optimizmus mögött más társadalmi érvényesülési lehetőségek rejlenek. Ezt biztosítja a kidolgozott mérési skálák korrelációs összefüggéseinek feltárása az idősoros magyar egyetemistamintán.

Az idősoros adatok alapján a jövőorientáció-attitűd tartalma hagyományos alkalmazkodást jelentett (+0,19) a magyar egyetemisták körében 1985-ben. Tartalmilag ez az összefüggés azt jelenti, hogy a pesszimista egyetemi hallgatók passzívan elfogadják környezetük elvárásait, míg azok, akik a társadalom jövőjét optimistán látják, nem kívánnak alkalmazkodni a társadalmi realitásokhoz. A táblázatban formálisan megjelenő korreláció a jövőorientáció pesszimista pólusa és az ifjúság-központúság között (+0,15) fordítva az optimista jövőkép és a felnőttek követésének együttjárását jelentette 1985-ben. Akkor még nem volt látható, hogy akár a felnőttek, akár a fiatalok hamarosan teljesen új társadalmi körülmények között élhetnek tovább, csupán a gazdasági problémák zsákutcájának pesszimista érzékeléséről beszélhettünk.

1989-ben megváltozott a jövőkép tartalma, amit az ifjúság-központúság és a jövőorientáció pesszimista pólusa közötti +0,18 értékű korreláció mutat az eltűnt alkalmazkodási beállítódással együtt. A jövővel szembeni pesszimista attitűd megegyezett a modern társadalomban már korábban megfigyelhető modern ifjúsági öntudattal. Ez a jelenség még 1996-ban is tetten érhető volt, de 1998-ban már nem követhető. Az 1998. évi optimista jövőkép arányának 70 százalékos csúcsértéke is logikusan kizárja ezt a határozott magatartási következményekkel járó mentalitást. Sőt 2000-ben a jövőorientációs attitűd a magyar egyetemisták körében ismét az alkalmazkodás életérzésével jár együtt, amely emlékeztet arra a hagyományos társadalomban felismert jelenségre, amelyet Magyarországon 1985-ben reprezentatív vizsgálat is kimutatott egészen más társadalmi berendezkedésnél.

20–24 éves fiatalok optimista társadalmi jövőképének tartalma 2004-ben

A 2004. évi adatokból óvatosan csak azt következtethetjük, hogy megtört valamiféle egységes tartalmi trend, hiszen a rendszerváltás kezdetén már sokkal modernebb tartalmú jövőorientációs attitűd volt megfigyelhető Magyarországon. A magyar fiatalok és köztük az egyetemisták elmúlt évtizedekben tapasztalt rekord arányú (73 százalékos) optimizmusát is jobban megérthetjük a nemzetközi összehasonlítás alapján. A 15–24 éves fiatalok 2004. évi reprezentatív mintájában szereplő nemzetközi összehasonlításra is alkalmas optimista–pesszimista társadalomkép elemzéséhez támpontot nyújtott a német fiatalok 1996. évi rendkívüli pesszimizmusával együtt járó negatív korreláció (–0,19) értelmezése. A 3. táblázat német idősorában csak itt figyelhető meg radikális változás az 1984. és az 1992. évi adatokhoz képest, amely szerint 1996-ban az individuális érvényesülés hiánya pesszimista, a siker optimista jövőképpel jár együtt.

A részletes elemzés meghaladja e cikk kereteit, de két grafikonnal illusztrálom az eredményeket. Ma Magyarországon az optimista jövőkép kompetitív versengéssel jellemezhető, és valójában csak a pillanatnyi individuális elégedettség és politikai érdeklődés kapcsolódik össze.

A 4. ábra 20–24 éves fiatalok körében mutatja a három változó összefüggését. Ez az individualizmus nem képviseli a társadalom hosszú távú jövőjét biztosító attitűdöt. A társadalom kettészakadásának veszélyével jár együtt, hogy csak szűkebb körben jelenik meg jól elkülöníthetően az optimista attitűd kooperatív tartalma és a gyermekvállalási kedv.

4. ábra • A politika iránti érdeklődés 20-24 éves fiatalok elégedettségének színvonala és jövőképe szerint

Az 5. ábrán láthatóan a pillanatnyi elégedettséghez és nem a hosszú távú optimizmushoz kapcsolódik a gyermekvállalás tervezése. Különösen figyelemre méltó, hogy nem a legjobb vagy legrosszabb helyzetben lévő fiatalok, hanem a társadalom többséget kitevő középosztály nem vállalja a következő generáció gondozását. Tudjuk, hogy a valóságban a tervezettnél kevesebb gyermek születik, és a 20–24 éveseknél átlagosan tervezett 1,65 gyermek alapján hiú remény volna az érettebb idősebb korosztály eltérő attitűdjében bízni.

5. ábra • A tervezett gyermekek száma a 20-24 éves fiatalok elégedettségének színvonala és jövőképe szerint

A nyitott kérdések lezárása helyett idézem a részletesebb elemzés összefoglaló tanulságait (Molnár 2005b). Az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig az ifjúkorból a felnőttkorba vezető átmeneti életszakasz egyre hosszabbá vált, és a nemzetközi összehasonlítás során bizonyítható, hogy a civilizációs fejlődés során a kulturális tőke magas színvonala kedvezett az ifjúsági kultúra individualizálódási törekvéseinek. Ez megfelel M. Mead civilizációs elméletének. A nyolcvanas évektől napjainkig a civilizációs fejlődésre legérzékenyebben reagáló egyetemisták társadalmi jövőképe rövid távon folyamatosan követi a drámai társadalmi változásokat.

A történeti adatsorban fordulópontként jelentkező történeti eseményeknél – pl. a magyar rendszerváltás és belépés az Európai Unióba – jelentősen változott a jövőorientáció tartalma. A jövőorientáció attitűdjének tartalmi (individuális vagy közösségi faktorok) ellenőrzésével kimutatható volt, hogy a kilencvenes évtized végén a magyar egyetemisták optimista jövőképét az alkalmazkodás jellemezte. A jelenség magyarázata, hogy a rendszerváltás első évtizedében a magyar fiatalok a centrumhoz tartozó országok fiataljaihoz képest a perifériára szorultak.

Ma Magyarországon az optimista jövőkép kompetitív versengéssel jellemezhető. Napjaink friss ifjúsági adatai két ellentétes folyamat lehetőségére utalnak: az európai ifjúsági kultúrák (német és magyar) konvergenciájára vagy az egyetemisták túlzott optimizmusára, amit az első nagy létszámú egyetemre járó magyar korosztály indokol. A társadalom kettészakadásának veszélyével jár együtt, hogy csak szűkebb körben jelenik meg jól elkülöníthetően az optimista attitűd kooperatív tartalma és a gyermekvállalási kedv.

Irodalom