Gyermekbarátok: tegnap, ma, holnap

A Monarchia nemcsak a „népek olvasztótégelye” volt, hanem az eszméké is. Nem csoda, hogy a gyermekbarát gondolat csakhamar nálunk is népszerűvé vált, és nem egész egy évtized múlva, 1917-ben – osztrák mintára és segítséggel – Magyarországon is létrejött a Magyarországi Munkások Gyermekbarát Egyesülete (MMGYE).

Bár sokan a kezdeményezők – Matós Jenő, Somogyi Béla, Szerdahelyi Sándor és társaik – mellé álltak, az indulás mégsem volt egyszerű. A korabeli jog szerint a civil szervezetek legális működéséhez belügyminiszteri jóváhagyás kellett, amit azonban az Apponyi Albert irányította Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium meg akart akadályozni.
1917. novemberi átiratában arra hivatkozott, hogy a „magukban véve helyes és nagyfontosságú célokat a közoktatási kormányzat magáénak vallja, meg akarja valósítani, de az azokra vonatkozó actió vezetését kezéből ki nem adhatja. Kerülni kell ugyanis ebben az actióban minden egyoldalúságot, mindent, ami osztály vagy vallási súrlódásokra vezethetne...”^[3]Az ellenállás okára részben magából a szövegből, részben más, korabeli dokumentumokból következtethetünk: a szociáldemokrata – tehát ellenzéki – háttér önmagában is aggodalomra adhatott okot, s nem lehetett kizárni, hogy a mozgalmat politikai agitációra, ideológiai nevelésre akarják felhasználni. Ez a szempont nyilván összefüggésbe hozható volt a katolikus klérus Gyermekbarátokkal szembeni fokozódó bizalmatlanságával. A katolikus egyház ugyanis, amely hivatásának tekintette ugyan a gyermekvédelmet és a szociális gondoskodást, de meglehetősen szerény eredményeket ért el e területen, féltékenyen figyelte a Gyermekbarátok növekvő sikereit. Kezdetben még követendő példaként tekintett a vetélytárs gyakorlatára, a későbbiekben azonban már az istentelenség vádjával hirdetett harcot ellene. A belügyminisztérium gyermekvédelmi főosztálya azonban a VKM kifogásait nem tartotta megalapozottnak, és már 1918 januárjában az egyesület alapszabályának aláírását javasolta a miniszternek, erre azonban – az egymást váltó kormányok és belügyminiszterek sodrában – csak a köztársaság kikiáltása után, 1918. november 2-án került sor.

Nem sokkal a megalakulást követően jelentős mértékben javultak a Gyermekbarátok működési feltételei. A Tanácsköztársaság rövid időszaka alatt számos fontos szociálpolitikai intézkedés történt, ami a Gyermekbarát kezdeményezések megvalósítását, vagy a megvalósítás kezdetét jelentette. A Népszava önálló rovatot indított Gyermekvédelem címen, a Gyermekbarátok taglétszáma 23 000-re nőtt. Különösen sikeresek voltak a tömeges élelmezési és üdültetési akciók.

A Tanácsköztársaság bukása után a szociálpolitikai vívmányok is megsemmisültek.

A következő évtizedek során a Gyermekbarátok folyamatosan változó, és általában egyáltalán nem kedvező feltételek között, gyakran a betiltás határán vagy azon túl végezték áldozatos munkájukat, tudatában annak, hogy szükség van rájuk. Álljon itt szemléltetésül egyetlen, de annál szemléletesebb adat: 1927 és 1937 között összesen 173.346 gyereket nyaraltattak Hűvösvölgyben, az 1934-ben létesített árpádföldi üdülőtelepen pedig négy év alatt 475 gyereket.

HELYI KÖZÖSSÉGEK STRUKTURÁLT HÁLÓZATA

Ezekben az évtizedekben igen sok gyermekeket támogató-segélyező jótékonysági intézmény és szervezet működött Magyarországon. Az 1911-ben megjelent A fiatalkorúak támogatására hivatott jótékony célú intézmények Magyarországon c. kötet^[4]– az országos állami és egyházi szervezeteken és intézményeken kívül – csak Budapesten 48 jótékonysági egyesületet, alapítványt regisztrál, ezek szinte mindegyike foglalkozott gyermekellátással is. Közülük külön is meg kell említenünk az e feladatot nevükben is hirdetőket: az ekkor már negyedszázada eredményesen működő, szabadkőműves hátterű ’Gyermekbarát’ Szűkölködő és Gondozás Nélküli Iskolás Gyermekeket Gyámolító Egyesületet, a Kelenföldi Gyermekbarát Egyesületet és az Újpesti Gyermekbarát Egyesületet. Ezeknek az intézményeknek és szervezeteknek a tevékenysége azonban elsősorban az alapellátásra (étkeztetés és ruhaosztás) terjedt ki, és – bár jelentős erőforrásokat mozgósítottak – a Magyarország történetében egyedülállóan gyors népességnövekedésből (ezen belül a gyermeklétszám növekedéséből) és az egyre súlyosabb elnyomorodásból adódó problémáknak csak a felszínét érintették.

A Gyermekbarátok más úton indultak el. Miközben rendszeresen szerveztek nyomorenyhítő akciókat, távolabbra is tekintettek. Nem halat akartak adni, hanem halászni akarták megtanítani, a szegénységből akarták kiemelni a gyermekeket, mindenekelőtt a munkásgyermekeket. Azt akarták bebizonyítani, hogy munkásként is lehet teljes életet élni, és ennek feltételeit céltudatos neveléssel lehet megteremteni. Az MMGYE-ről mondta Kéthly Anna a Nemzetgyűlésben elhangzott interpellációjában.

A gyermekbarát nevelési elvek tartópillérei a közösség, a munkás szolidaritás és a testi-lelki egészség voltak. Példaértékűnek tekinthető a problémakör komplex megközelítése, amit a különböző szakemberek, orvosok, pedagógusok, pszichológusok, szociális munkások aktív közreműködése tett lehetővé. Felvilágosító előadásokat tartottak, nevelési tanácsadást, fürdetési akciókat szerveztek, kirándulni, nyaralni vitték a legyengült, beteges gyerekeket, sportversenyeket rendeztek számukra. Legendás emlékezetűek a hűvösvölgyi nyári napközik, de később Árpádföldön önálló üdülőtelepet is kialakítottak. Mesedélutánokat, szavalóesteket, színi előadásokat, nyilvános fellépéseket szerveztek szakszervezeti helyiségekben és munkásegyesületekben.

A Gyermekbarátok csoportokba szerveződtek. E csoportok néhány gyermekszerető felnőtt, gyakran egymással jó kapcsolatban lévő, együttműködő családok körül alakultak ki. Ez a forma nyilván nem független a munkásmozgalmi hagyományoktól, másrészt azonban – ha talán nem is tudatosan – megjelenik benne egy jóval későbbi, lényegében posztmodern gondolat, a lokális közösségek strukturált hálózatára épülő társadalom eszménye. Nem véletlen, hogy a gyermekbarát tevékenység döntő mértékben e csoportok keretén belül zajlott, és az – egyébként jól kiépített – vertikális hálózat szerepe a módszertani, szükség esetén anyagi segítség nyújtása, nagyobb méretű akciók szervezése volt.

GYERMEKFILLÉREK

Huszonegyedik századi ésszel nehéz elképzelni, hogy a Gyermekbarát csoportok működésének anyagi feltételeit a csoporttagok és a mozgalmat támogató szakszervezeti tagok filléreiből (az ún. „gyermekfillérekből”) meg lehetett teremteni. E mellett persze jelentős „külső” forrásokat is sikerült mozgósítani, sőt, az országos vezetés „fund raising” tevékenysége kifejezetten eredményes volt: jómódú orvosok, ügyvédek, bankárok, gyártulajdonosok is támogatták az egyesületet, jótékonysági rendezvényeik is sikeresek voltak. Az MMGYE gyermeknyomort enyhítő 1923. január 7-ei „nagy ünnepélyére” pl. a rendezvény plakátja szerint a jegyeket „1000 tagu Hölgybizottság” árusította, a plakát papírját a Goldzieher R.-T, a Felbert Gy. R.-T., valamint Sas és Bauer adományozta, a nyomtatást pedig ingyenesen végezte a Kunossy grafikai műintézet R.-T.  Ezzel együtt a mozgalom egyik alapelve az önszerveződés és munkás önigazgatás eszméje volt, az a meggyőződés, hogy a munkásgyerekeket elsősorban a munkásoknak kell felkarolni, és a tudatos, szervezett munkásságnak kell példát mutatni szolidaritásból.

BETILTÁS ÉS FELOSZLATÁS

Az MMGYE a második világháború viszontagságos körülményei között fokozott erővel folytatta tevékenységét, mindaddig, amíg – Magyarország német megszállását követően – Jaross Andor belügyminiszter be nem tiltotta működésüket.

Okkal-joggal lehetett azt gondolni, hogy a felszabadulás után létrejövő demokratikus intézményrendszer kedvező feltételeket biztosít további munkájukhoz. Ezzel szemben minden jel arra mutat, hogy a koalíciós években a szociáldemokraták sem tettek meg mindent annak érdekében, hogy a szükséges források a Gyermekbarátok rendelkezésére álljanak, és megvédjék őket az egyre fokozódó kommunista nyomástól, a kommunistáknak viszont sikerült rövid idő alatt beépülni a Gyermekbarátok soraiba, hamarosan át is vették az irányítást, ami végül a Gyermekbarátok megszűnéséhez vezetett. A trójai faló taktika ezúttal is bevált.

Időközben azonban – még 1946-ban – az MMGYE az SZDP és MKP közötti megegyezés nyomán Országos Gyermekbarát Egyesületre (OGYE) változtatta a nevét, és fiókszervezetet hozott létre, a Gyermekbarát Úttörőmozgalmat, a későbbi úttörőmozgalom ősét. A névváltoztatásra azért volt szükség, mert a kommunisták népfrontos taktikájához nem illeszkedett az eredeti névben szereplő „munkás” jelző. Másrészt az MMGYE nem gyermekszervezet volt, a kommunisták viszont egy szovjet mintájú gyermekszervezet létrehozására törekedtek. Ehhez azonban nem volt sem tapasztalatuk, sem megfelelő szakembereik, a Gyermekbarátok viszont mindkét feltételt biztosították.

A mór megtette kötelességét, a mór mehet. Az úttörőmozgalom a Cserkész-
fiúk Szövetségével való 1948-as egyesülés után monopolhelyzetbe került, így a Gyermekbarát-ra a továbbiakban nem volt szükség. Hivatalos feloszlatására 1950. április 11-én került sor, tevékenységében ezután négy évtizedes szünet következett.

A rendszerváltás lázas eufóriájában, az egyesülési törvény által biztosított, évtizedeken át elképzelhetetlen lehetőségek közepette a civil társadalom is magához tért. Hetek, hónapok alatt alapítványok, egyesületek százai, talán ezrei alakultak meg vagy újjá, némelyek valós igényeket megjelenítve, mások a nosztalgia okán.

A nyolcvanas évek végén még éltek azok, akik egykor aktív munkát végeztek a Gyermekbarátok között, még inkább azok, akik számára a Gyermekbarátok tevékenysége jelentette a lehetőséget az emberibb, szabadabb élethez. Természetes hát, hogy több kísérlet is történt a Gyermekbarát mozgalom újjászervezésére. E kísérletek egy részét nem jegyezte fel a krónika, mások irányt változtattak, mint a XIII. kerületi Gyermekbarátok kísérlete, amely végül Úttörők Baráti Köre néven működött huszonöt évig. 1992-ben viszont létrejött a Magyar Gyermekbarát Mozgalom. A kezdeti nekibuzdulás számos, sikeresen működő helyi szervezet alakításához vezetett. Mára azonban – úgy tűnik – elfogyott ez a lendület, a források beszűkültek, az egyre barátságtalanabb jogi környezetben, a lassan elerőtlenedő országos vezetés védőernyője alól kikerült helyi szervezetek mind nehezebben tudnak megállni a saját lábukon.

***

Úgy tűnik, a történet – a magyar Gyermekbarátok története – ezzel véget is ért. Még folynak ugyan az utóvédharcok, még vannak működő szervezetek, de ezek is most élik fel forrásaik maradékát. Nem marad más hátra, mint elismerően fejet hajtani egy évszázados történet felett, mondván: szép volt, jó volt, kár, hogy elmúlt.

Csakhogy.

Csakhogy megfeledkeztünk a történet legfontosabb szereplőiről. A gyerekekről, akikért a Gyermekbarátok egy évszázadon keresztül – legalábbis, amikor éppen hagyták őket – tevékenykedtek. Segítségre, támogatásra szoruló gyerekek ma is bőven vannak Magyarországon.

Szégyenkezhetünk is, ha arra gondolunk, hogy egy évszázad múltán még mindig vannak – s nem is kevesen – gyerekek, akik nem táplálkoznak kielégítően, akik elfogadhatatlan higiéniás körülmények között élnek, akik nem jutnak megfelelő egészségügyi ellátáshoz, akiket sosem visznek nyaralni...

A mai helyzet azonban ennél sokkal súlyosabb. Mert az elmúlt évtizedekben az említetteken kívül más, talán még sokkal súlyosabb veszélyeztető tényezők jelentek meg: a kábítószer, az elmagányosodás és egyéb gyermekpszichiátriai veszélyeztető tényezők, s mindezek ősoka, a közösség-
hiány. És tegyük rögtön hozzá: a mai nagy ellátó rendszerek sem tudják orvosolni ezeket a problémákat – ha akarják sem. Ha éppen nem mással vannak elfoglalva.

Tapasztalhattuk, hogy az e problémák kezelésére létrejött állami intézmények és szervezetek soha nem voltak képesek megoldani a hátrányos helyzetű, nehezen nevelhető, sérült gyermekek és fiatalok nehézségeit, és talán a jövőben sem lesznek képesek rá. Megkockáztatom: a társadalmi szolidaritás, a civil közreműködés szükséglete kódolva van ezen a területen. De vajon rendelkezésünkre áll-e az a szolidaritási tőke, a munkás szolidaritásnak az a hatalmas ereje, amely annak idején a Gyermekbarát mozgalmat létrehozta és éltette? Lehetne talán árnyaltabb megfogalmazással próbálkozni, de az egyszavas lényegen ez mit sem változtatna: nem. A társadalmi viszonyok átrendeződésével a munkás szolidaritás a munkásosztállyal együtt kerül a múlt relikviái közé.

Mégis: alakulnak új társadalmi csoportok, új civil szervezetek és jelentkeznek segítő szándékok. De tanulnunk lehet és tanulnunk érdemes a Gyermekbarátoktól, hogy e szándékok ne rekedjenek meg a jótékonykodás szintjén.

„Az egyesület tisztában van azzal, hogy egyes apró, bármely dekoratív részletkérdések megoldása, jótékony nemtők dilettáns pepecselése nem lehet alapja a munkásság gyermekvédelmi mozgalmának” – olvasható A Magyarországi Munkások Gyermekbarát Egyesülete 1917–1921. évi jelentése és zárszámadásai c. dokumentumban^[6],s a gondolatot akár ma is aktuálisnak tarthatjuk, ha a mondatot így fejezzük be: a civil gyermekvédelmi mozgalmaknak. Hozzátehetjük: a még oly jó szándékú adományozás is csak a pillanatnyi keserveket enyhíti, miközben azok okát nem is kísérli meg kiiktatni.

KÖZÖSSÉGHIÁNYOS ÁLLAPOT

Akkor tehát hogyan? Forduljunk ismét a Gyermekbarátokhoz, és vegyük észre: a közösség, ha megoldást nem is, de páratlan lehetőséget kínál a gyermekek, fiatalok befogadására, gondjaik, problémáik komplex kezelésére. A közösség mára ismét eltűnni látszik a korosztály életéből. Az április
22-ei Gyermekbarát Piknik szervezői éppen a gyermekvilág közösséghiányos állapotára kívánták a társadalom figyelmét ráirányítani.

A helyzet ma lényegesen bonyolultabb, mint száz évvel ezelőtt, vagy akár a két világháború között. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a család, mint primer közösség szerepe – minden nehézség, erózió és diszfunkcionalitás ellenére – ma is elvitathatatlan és pótolhatatlan. Jelentőségét felerősítheti a Gyermekbarátok nagyszerű találmánya, szövetkező és „idegen” gyermekeket is befogadó családokból kialakuló alapközösség. Ez a modell egyébként azért is figyelemre méltó, mert tekintettel van a gyermeknek arra a „kritikus tömeg” iránti természetes igényére, hogy a közösség létszáma elegendő legyen a közös játékhoz.

Fontos szerepük lehet a közművelődési intézményekben létrejövő gyermekcsoportoknak és a virtuális közösségeknek is, de a módszertani tapasztalatok az utóbbi területen még nem kielégítőek.

A már említett „kritikus tömeg” a gyermek- és ifjúsági szervezetekben többnyire rendelkezésre áll, ezeket hagyományaik, felkészült szakembereik eleve predesztinálják erre a feladatra. Az, hogy talpra tudnak-e állni, ki tudnak-e lábalni a jelenlegi gödörből, döntően azon múlik, hogy képesek-e levetni azt a militarista-falanszteri bélyeget, amelyet – általában alaptalanul – a média irányította közvélekedés sütött rájuk.

Az eredményes működés további feltétele a megfelelő források mozgósítása. Nagy kérdés, hogy e szervezetek milyen módon és mértékben várhatnak el tevékenységükhöz állami forrásokat. A kérdés a civil lét és működés lényegét érinti, hiszen a mai magyar közgondolkodás szerint a döntően állami forrásokra támaszkodó szervezetek kénytelenek kenyéradó gazdájuk kedvét keresni. Álláspontom szerint egyfelől az államnak kötelessége a tőle fontos feladatokat átvállaló civil szervezetek működési feltételeit biztosítani, másfelől a civil szervezeteknek – közöttük a gyermek- és ifjúsági szervezeteknek – lehetőség szerint minél kisebb mértékben kellene erre a forrásra támaszkodni. Az, hogy milyen mértékben tudnak az államtól független forrásokat bevonni, természetesen csak egy jól működő, tőkeerős közegben lehet a társadalmi hasznosság mércéje, de már ma is – és a jövőben egyre inkább – élniük kell a forrásteremtés minden hagyományos és újabb keletű eszközével. A gyermek- és ifjúsági szervezetekben ezért is különös jelentőséget kap a szolidaritás, hiszen fokozott mértékben lehet számítani azok munkájára és támogatására, akik ezekben a szervezetekben tevékenykedtek, vagy éppenséggel itt szocializálódtak.

Az elmúlt években-évtizedekben a gyermek- és ifjúsági közösségek világában számos kitűnő civil kezdeményezésnek lehettünk tanúi, amelyek többsége mára eltűnt. Minden jel arra utal, hogy a lokális siker általában nem jelent hosszú távú fenntarthatóságot. A Gyermekbarát mozgalom egyik fontos tanulsága a jól átgondolt szervezeti-működési modell: hagyni kell a helyi szervezeteket saját adottságaiknak és igényeiknek megfelelően működni, de központilag kell módszertani segítséget nyújtani és ehhez szakembereket biztosítani, valamint – szükség esetén – központilag kellene kiegyenlíteni a helyi szervezetek forrásteremtési lehetőségei közötti egyenlőtlenséget. Ez a struktúra ugyan nem garantálja a helyi egységek örökkévalóságát (mivel az nem is lehetséges), de biztosítja a mozgalom és a szervezet hosszú távú működőképességét.

A Gyermekbarát mozgalom eszményeit, céljait és eredményeit plasztikusan foglalta össze Kéthly Anna 1947-ben. Szavai ma, hét évtized múltán is érvényesek és mozgósító erejűek, egy olyan társadalomban is, amely szerkezetét és alapvető értékeit tekintve lényegesen eltér a Kéthly által (is) megálmodottól: 

Gyermekbarát piknik, Budapest, Szent István park (2017. április 22.)