Gyerekek! Térjetek vissza a saját életetekbe!

A Természet és szabadság című szöveggyűjteményről beszélgetünk Lányi Andrással, a kötet szerkesztőjével. Ha az ember belelapoz ebbe a szép könyvbe, talál benne ismerős neveket. Például Theodore Roszakét, akinek Az információ kultusza című könyvét már olvashattuk, Garret Hardinnak a közlegelők tragédiájáról szóló írásáról hallottunk, ha az eredeti cikket nem is olvashattuk ez ideig magyarul. Meadows neve is ismerős, róla a Római Klub jelentése kapcsán esett szó. De őket leszámítva többnyire ismeretlen szerzőkkel találja szemben magát az olvasó. A könyv címe viszont két olyan fogalom - természet és szabadság -, melyeknek nagy filozófiai hagyományuk van Európában Lucretiustól Rousseau-ig. Mi indokolta éppen ezeknek a szerzőknek a felvonultatását, ezeknek az írásoknak a fordítását? Mi volt a válogatás fő szempontja?

A kötet szerzői az ökológiai szemléletű társadalomelmélet és filozófia legismertebb élő klasszikusai, akiktől sajnos Magyarországon csak egy-két tanulmány jelent meg, általában a Liget című folyóiratban, ezért a nagyközönség számára ismeretlenek. Más filozófiai és más gondolatrendszerekben a természet és a szabadság fogalma bizonyos értelemben egymást kizáró értelmet nyert, legalábbis az európai modernitásban. Szabadságunkban áll kiismerni, használni, legyőzni a természetet. A szabadság mutatója az, hogy erőt veszünk a természeten. De ennek az ellenkezője is gyökeret vert, hogy mindaz, ami a természetnek jó, ami az élővilág fönnmaradását, épségét, gazdag sokféleségét szolgálja, csak úgy érhető el, hogyha az ember korlátozza a szabadságát. Nagyrészt olyan szerzőket válogattam, akik ennek a szembenállásnak a feloldására tesznek kísérletet. A szabadság fogalma körül van egy félreértés. A szabadság nem jelenti azt, hogy az ember bármit megtehet. A szabadság az ember nyitottsága a világra, amely képessé teszi őt - egyedül a világmindenségben -, hogy másokhoz is úgy viszonyuljon, mint önmagához, és önmagához úgy viszonyuljon, mint másokhoz. Közkeletű megfogalmazásban: a szabadság mint az ember kitüntetett léthelyzete elválaszthatatlan a felelősség fogalmától. A felelősség, a tudás - lévén az ember univerzális lény - az egész világra kiterjed. Az ember kitüntetett léthelyzete, miszerint ő az egyedüli tanúja a létnek, ahogy ezt Heidegger megfogalmazza, inkább egy bensőséges, vagy ha úgy tetszik, megértő és tiszteletteli viszonyt jelentene a világ gazdag sokféleségéhez, mintsem ennek az alávetését az ember önkényének. Ez a gondolat a kötetben Leslie Paul Thiele floridai filozófus írásában jelenik meg, amelyet címadó írásul választottam. Ő egyike azoknak, akik rámutatnak arra, hogy amit ma ökológiai gondolkodásnak, ökofilozófiának nevezünk, az nem a semmiből született, még csak nem is valami természet iránti romantikus rajongásból, amely a természetet az ember fölé helyezné, hanem az ember léthelyzetének újraértelmezésére törekvő 20. századi bölcseleti iskolák egyenes folytatása; a fenomenológiai gondolkodásé, a filozófiai hermeneutikáé, az egzisztencialista perszonalizmusé. Sajnálatos módon nemcsak a civilek, de a mélyökológusok sem ismerik ezt a hagyományt, miközben a klasszikusok, például Arne Naess világosan hivatkozik ennek a hagyománynak bizonyos vonatkozásaira. Egyik törekvésem az volt e szerzők írásainak válogatásával, hogy ezeket a szellemi kapcsolatokat jelezzük.

Igen ellentmondásosan, vitatott módon kapcsolódnak ezek a gondolatok a mondottakon kívül a keresztény tradícióhoz vagy a hatvanas évek újbaloldali gondolkodásához. Theodore Roszak erre a legjobb példa. A filozófiai anarchizmushoz kapcsolódik Murray Bookchin, aki magát a szabadság ökológusának nevezi, és a társadalomökológia az amerikai szociológiában már a század elején meghonosodott iskolájának a folytatója. Fontos az alternatív közgazdaságtudomány hagyománya is. Ennek a központi figurája Polányi Károly, akit talán azért nem idézünk eleget, mert magyar. Őrá hivatkozik és idézi is Herman Daly, a legtekintélyesebb bioökológiai közgazdász, a Világbank volt tanácsadója.

Végül hadd mondjak el rögtön egy bíráló szót a kötetről. Mivel arra törekedtem, hogy az ökológiai közgazdaságtan, a társadalomökológia, az ökofilozófia és a környezeti etika területéről valami ízelítőt adjak - ha nem is többet - abból, amivel most már ideje lenne megismerkedni, ez rettenetesen heterogénné teszi a kötetet. Tudom, nem ilyen antológiákat kellene szerkeszteni, ezt a szükség hozta. Úgy látom az egyetemi kurzusaimon, az ELTE Szociológiai Intézet humánökológia szakirányán és a pécsi szociológiai tanszék környezetszociológiai szakirányán, hogy a növendékek nem nagyon olvasnak angolul, minden ellenkező híresztelés dacára. Magyarul a mi szakirodalmunkban ezek a szerzők hozzáférhetetlenek, ezért született elsőként egy ilyen heterogén válogatás.

A sok kapcsolódási pont világosan mutatja, hogy ez a gondolkodásmód valóban nem gyökértelen, hanem szerves folytatása az európai filozófiai és közgazdasági tradícióknak. De miként viszonyul a természettudományokhoz, jelesül éppen az ökológiához? A kötet alcíme: Humánökológiai olvasókönyv. Az ökológusok a humánökológiát valami nagyon furcsa csodabogárnak tartják. Miről van itt szó tulajdonképpen?

Bevezető tanulmányom lábjegyzetében szerepel ez a kitétel: "humánökológusok márpedig nincsenek." Mondom ezt én mint egy humánökológiai szakirány vezetője. Az ökológia mást jelent a természet- és mást a társadalomtudományokban. A természettudományokban - mint hallom, hiszen mindehhez nem értek - a biológia egyik jól megkülönböztethető résztudománya, amely az élőlénytársulások mintázatának változásaiban megmutatkozó törvényszerűségekkel foglalkozik, kicsit leegyszerűsítve Juhász-Nagy Pál meghatározását. A társadalomtudományok, a szellemtudományok terén nincs olyan diszciplína, amely joggal viselhetné ezt a nevet. Úgy gondolom, a humánökológia egy szemléletmód neve, amely a társadalomtudományok legkülönbözőbb területein hozott új témákat, új kérdéseket és talán új értelmezési kereteket a gondolkodás számára. Mint ahogy van az etikában környezeti etika, az antropológiában ökológiai antropológia, van környezeti jog, ökológiai közgazdaságtan. Hol a környezet, hol az "öko" kifejezést használják szinonimaként, ám ennek nincs nagy jelentősége. De nincs egyetlen olyan szakterület sem, amely azt mondhatná magáról, hogy ő a humánökológia. Hogyha valaki azt mondja, hogy ő humánökológus, akkor megkérdezem: "És mi a foglalkozásod?" Nem szerencsés dolog egy világnézetnek vagy egy világmagyarázatnak a nevét "szakmásítani", ennek különösen a mi régiónkban rosszak az asszociációi. Emlékszünk még a dialektikus és történelmi materializmusra, amely a tudományok tudományaként szerepelt. A romantika, a pozitivizmus vagy a fenomenológia sem tudomány, hanem szemléletmód neve. Ilyen értelemben tartom jogosultnak a humánökológia szó használatát. Mélyen megértem Juhász-Nagy Pál ódzkodását, és emlékszem, amikor annak idején szinte könyörgött a humán szakembereknek, hogy ne használják az ő tudományos szakterületének a nevét ilyen korlátlanul. De ezen már nem lehet segíteni, törődjünk bele. Így születnek az irányzatnevek, kiszakadnak valahonnan, és önálló életre kelnek. Én csak szeretném megnyugtatni a biológusokat, meg a szociológusokat is, hogy a társadalomtudományok és a természettudományok értelmezési keretei továbbra sem moshatók össze. Ameddig az élő rendszerekben az emberi beavatkozás hatására végbemenő folyamatokat vizsgáljuk, ideértve az emberi egészségben bekövetkező változásokat is, addig nyugodtan megmaradhatunk a természettudományok nyelve és vizsgálati módszerei mellett. Ha ezeknek az emberi beavatkozásoknak az értelmére, céljára, magyarázatára, működésmódjára kérdezünk, hogy miért teszik ezt az emberek önmaguk és a világ ellenére, akkor viszont át kell térnünk a társadalomtudományok vagy a bölcselet nyelvére és fogalmaira. Kicsit szkeptikus vagyok az interdiszciplináris megközelítésekkel szemben, nekem ezek túl homályosak. Viszont a multidiszciplinaritás az, ha egy probléma megértéséhez segítségül hívjuk a természettudományokat és a társadalomtudományokat is.

Tehát nem természettudomány-ellenes ennek a könyvnek a szemlélete. Vagy igen?

Sőt! A könyv nem tartalmaz természettudományos megközelítéseket, hiszen sem az ökobiológia nem képezte tárgyát ezeknek a vizsgálódásoknak, sem a globális természeti változások értelmezésére nem vállalkozik. Bár erről is elkelne egy hasonló antológia! Mi megelégedtünk a feladat másik felével, mert azt gondolom, hogy nem a természetet kell megérteni. A természettel semmi gond nincs, az emberrel van szörnyű nagy baj! Aki az ökológiai válságot meg akarja érteni, annak az emberi összetevőket kell megértenie, azt, hogy milyen értelmet kell tulajdonítani az ember cselekedeteinek. A politikai, tudományos, kommunikációs és gazdasági rendszereknek milyen gátjai, tulajdonságai akadályozzák azt, hogy az a világos természettudományos felismerés, hogy végünk van, valamiképpen, mintegy negatív visszacsatolásként betöltse a szerepét a társadalomban. Elvileg az volna a természettudomány feladata, hogy ezeket a visszajelzéseket nyújtsa, és ezeket megszívleljék az emberek. Az viszont, hogy miért nem így történik, hogy a tudósok miért ismernek csak egyre szűkebb szakterületeket, miért hazudnak, miért lapítanak, ha kimondják az igazságot, az miért nem hallatszik, miért mindig a másik oldal hallatszik, már mind társadalomtudományi, morális, közgazdasági, kommunikációelméleti kérdés.

Roszaknak a gnózisról szóló tanulmányában szerepel egy nagyon érdekes hasonlat, amely a természettudományt a tudás spektrumának az egyik végére helyezi, a másik, sötétebbik végére pedig a vallásos gondolkodást. Eszerint a tudományból jönne az információ, a vallás pedig jelentést adna neki.

Ezt a részt nem én fordíttattam le, hanem már korábban megjelent a Filozófiai Figyelőben és úgy éreztem, hogy nem kell hozzányúlni. A jelentés szót ma inkább értelemnek fordítanánk, az értelmező-értékelő gondolkodás pedig nemcsak a vallás, hanem a modern társadalomelméleti és bölcseleti iskolák többsége szerint valamiképpen megelőzi a tényeket, előfeltétele annak, hogy "tények" birtokába jussunk.

Mintha ez a vallásos vonulat kimaradt volna a gyűjteményből. Noha sok utalás van az európai gondolkodás keresztény hagyományaira, hiányzik a könyvből a keresztény gondolkodók reflexiója azokra a kritikákra, amelyeket a kötet szerzői megfogalmaznak. Ez is praktikus rövidítés, vagy ebben valamiféle szándékosság van?

Ami Roszakot illeti, éppen ellenkezőleg. A Roszak-tanulmány a vallásos, látomásos és költői megismerésmódnak az elsődlegességét, nélkülözhetetlenségét hangsúlyozza a beszűkült objektivista modern szcientizmussal szemben. Ugyanebbe a sorba illeszkedik végül is Erazim Kohák az ökológiai tapasztalat változatairól szóló írásával és Leslie Paul Thiele a Természet és szabadság című írásával. Ebben egy heideggeri gondolatot elevenít fel, amely az emberi tudatosságnak azt a sokkal tágasabb, nem irracionális, hanem inkább úgy mondom, hogy nem csak racionális természetét hangsúlyozza. Azt hiszem, hogy a kötet önmagáért beszél. Részben terjedelmi kérdés az, hogy bevettem Lynn White Jr-nak a klasszikus szövegét, amely egyes keresztény dogmákban, az ember felsőbbrendűségét és uralomra rendeltetett voltát hangsúlyozó keresztény gondolatban látja az ökológiai válság eredetét. Valóban nem közöltünk ezt bíráló, cáfoló írásokat, jóllehet ismerünk ilyeneket. Ennek a fő oka az volt, hogy Lynn White klasszikusnak számít, az egész ökológiai diskurzusnak ő volt az egyik elindítója, a hatvanas évek második felében a Science című folyóiratban jelent meg a cikke, és sajnos nem találtam olyan tömör vagy hasonló terjedelmű választ, mely ehhez hasonlóan átfogó igényű. Remélem, születik majd ilyen kötet, hiszen a vallás és az ökológia párbeszéde nagyon sokakat foglalkoztat. A Védegyletben, amelynek az egyik szervezője vagyok, ebben az esztendőben tanácskozást rendezünk Vallás és ökológia címmel, ahol ennek jelentős hazai gondolkodóit is megszólaltatjuk. Itt csak utalnék olyan kitűnő hazai szerzőkre, mint Endreffy Zoltán, akinek a Liget Kiadónál jelent meg ...hogy művelje és őrizze... című kötete, amelyben megnyugtató választ kapunk Lynn White fölvetésére, vagy a református teológus Bolyki János professzornak a Teremtésvédelem című könyvére. Valójában az ember természetfeletti uralmának keresztény koncepciója az uralomnak olyan felfogásán alapul - ez az Evangéliumokból egyértelműen kiolvasható -, amely az uralmat a felelősség fogalmával azonosítja, a gondoskodás kötelezettségét ruházza az uralkodóra. Lásd a középkori uralkodók intelmeit, például Szent István intelmeit Imre herceghez. Az uralom fogalma ezt a "Használd ki és csinálj vele, amit akarsz!" értelmet csak szekuralizált formájában, a kora újkorban nyeri el. Thomas Hobbes fogalmazta meg ismeretelméleti krédóját úgy, hogy valamit ismerni annyi, mint tudni, hogy mit kezdjek vele, ha a kezembe kerül. Ennél őszintébben és brutálisabban ezt nem lehet megfogalmazni. Ezen a hobbesi mondaton épül az egész modernitás. Ez tett bennünket a természet hóhérává és rabszolgatartójává és nem az Evangélium.

Amikor a természet és az ember kapcsolatát vizsgáljuk, az ebből levont következtetések vezetnek bennünket etikai kötelességekhez? Vagy pedig fordítva, ha helyes az etikai hozzáállásunk - amely valahonnan származik -, akkor viszonyulunk jól a természethez?

Én egyértelműen az utóbbi mellett vagyok. Úgy látom - bármennyire szeretem és tisztelem őket -, a mélyökológusoknak az a kísérlete, hogy az ember-természet viszony "tényeiből" vezessenek le valamilyen etikát, eleve kudarcra van ítélve. Maguk is elkövetik a pozitivista alaphibát, mikor úgy gondolják, hogy a tényekből értékítéletekre lehet következtetni. Azok a gondolatrendszerek, amelyekre az imént hivatkoztam, megfordítják ezt, és azt tanítják, hogy értékválasztásaink az eredendőek, és ezeken múlik, hogy milyen tényekre bukkanunk. Így van ez az ember és a természet viszonyában is, annál inkább, mert a tudás univerzumának legjobb tudomásunk szerint az ember az egyetlen lakója. Ember mivoltából nagyon is következnek olyan kötelességek, amelyek más élőlényekkel szemben rá hárulnak. Az állatok jogai a mi kötelezettségeinkből vezethetők le, mivel a jog kulturális konstrukció, a természetben nincsenek jogok. Viszont amellett elég könnyű érvelni, hogy az embernek az élővilág fenntartásával vagy más, élni vágyó és szenvedni képes lényekkel szemben vannak kötelezettségei.

Itt az ideje rátérni arra, miként festenek ezek a problémák a hazai tanítás gyakorlatában. Hogyan illeszthető be ez az összetett, sok diszciplínát felölelő szemlélet a mi iskolai keretünkbe, ahol a tantárgyak hagyományosan elkülönítve, diszciplináris rendszer szerint tagolódnak? Tudjuk, az elfogadott kerettantervbe elég sok helyen beépültek a könyvben is föllelhető gondolatok, mégis kérdés, hogy nem söpri-e el a tantárgyi érdekeknek a határa ezeket a törekvéseket. Beilleszthető-e okosan, jól a tantárgyak rendszerébe az ökológiai szemléletmód?

Remekül beilleszthető, és hozzá sem kell nyúlni a tantárgyak rendszeréhez. A kudarc nem emiatt fog bekövetkezni, ha bekövetkezik. A történelem tanításában és magyarázatában ugyanúgy, mint a biológiában, ma már nyilvánvalóan helye és jelentősége van azoknak a témáknak, amelyeket korábban hajlamosak voltunk háttérbe szorítani. Ezek csak izgalmasabbá, időszerűbbé és a diák számára is érdekesebbé teszik a tananyagot. A kerettanterv és az ezt megelőző Nemzeti alaptanterv tartalmazza is azokat az utalásokat, amelyek ezt kötelezettségként róják az iskolára. Nagy szerencsének tartom, hogy egy kicsit most talán több szó lesz az ember nevű lényről az iskolában, ha csak modulszinten is. Megjelenik a társadalomismeret, a jelenismeret és nem utolsósorban az emberismeret-etika. Ezek a kerettanterv megfogalmazása szerint is gazdagon tartalmazzák azokat az ökológiai vonatkozásokat, amelyekkel meggyőződésünk szerint az ezredfordulón foglalkozni kell. Más kérdés az, hogy a hagyományos tankönyvek, a hagyományos kiképzést szerzett tanárok mennyire lesznek hajlandóak arra, hogy ezt a szemléleti fordulatot végrehajtsák, amelyet a tudomány sem végzett el. Várhatjuk-e az iskoláktól, hogy hamarabb vegyék észre a kor kihívását, mint a tudomány? Talán igen, mert az iskolában élő gyerekek kellemetlen kérdéseket tesznek föl, ezekre válaszolni kell. Olyan korban élünk, amikor a napi hírek erről szólnak, amikor nem lehet szemet hunyni afölött, hogy soha nem látott gyorsaságú és nagyságrendű változások mennek végbe a földi éghajlati viszonyokban, az élővilág pusztulásában, az emberi életlehetőségek beszűkülésében. Amikor a gyerek, aki új betegségekkel, új természeti csapásokkal, mindennapi életének új és újfajta korlátozásával találkozik nap mint nap, föl fogja tenni ezeket a kérdéseket, és a tanár nehezebben tér ki a válasz elől, mint az a tudós, aki intézetébe zárva nagyítója, kémcsöve vagy kötetei fölé hajolva kitarthat a saját vizsgált kutatási témája vagy előítéletei mellett. Tehát lehet, hogy éppen az iskolában következik be ez a szemléleti váltás. Mint az etika és jelenismeret kerettantervek egyik szerzője, erre tettem ajánlatot, mert ez csak egy ajánlat a tanárok számára. Akkor válik valósággá, ha a pedagógusképzésben is megjelenik.

Én nem vagyok ilyen optimista. Ha a tanárok ráébrednek e kérdés fontosságára és megfogalmazzák tantárgyaik keretein belül ennek üzenetét, furcsa és ellentmondásos helyzet áll elő. A gyerekek olyan világból érkeznek az iskolába és olyan világba térnek is vissza, amely homlokegyenest mást üzen nekik egyéni életük értelméről és céljáról. Teszi ezt tudományos alapon és hallatlanul kifinomult eszközökkel, a befolyásolásra építő pszichológia teljes fegyvertárát felhasználva és óriási anyagi háttérrel. Nehéz felvenni a versenyt a reklámipar életvidám, magabiztos, a pillanatnak örülő fiatal figuráival, akik nem erőfeszítésre, munkára buzdítanak, hanem a fogyasztás örömét, élvezetét hirdetik. Ezek az ideák vonzóak, csábítóak, erőfeszítésre, kritikus gondolkodásra aligha sarkallják a fiatalokat. Szomorú hétköznapi tapasztalatok mutatják, hogy alig van esélyünk velük szemben.

A reklámgyerekek, a tévégyerekek meg a plakátgyerekek valóban a minél több mérgezett üdítőital-fogyasztásnak, az újfajta személygépkocsiknak és technológiai berendezések használatának örülnek. De a többséget - azokat a gyerekeket, akikkel az utcán találkozunk - rengeteg probléma, szenvedés kínozza. Nem hiszem, hogy a gyerekek borzasztóan hinnének a reklámoknak, sőt egyáltalán, a felnőtteknek. Ez nem jó és nem rossz. Ez ténymegállapítás. A mai korra nem jellemző, hogy a felnőttek valamilyen értékvilágot nagyon határozottan és egyértelműen közvetítenének, inkább kétértelműen viselkedünk a gyerekekkel. A plakáton azt mondjuk nekik, hogy fogyassz, élvezz, keress több pénzt, az iskolában és sok élethelyzetben azt, hogy szeresd felebarátodat, légy tekintettel, részvéttel mások iránt. A munkahelyen azt mondjuk, hogy tönkremegy a céged, ha részvéttel vagy mások iránt. Szóval a gyerekek észreveszik ezeket az ellentmondásokat, meg is szenvedik őket, ezért tele vannak kérdésekkel. Aki már látott életében kamaszt, tudja, hogy a kérdés nem úgy hangzik el, mint a klasszikus iratokban, hogy a tanítvány a mester lába elé ül:Ó, mester, gyógyítsd meg a lelkemet! Hanem természetes védekezésből nagyon agresszíven kijelentenek valamit, esetleg azt, hogy én fütyülök erre az egész környezetvédelemre, micsoda marhaság, én jól akarom érezni magam. Esetleg ugyanilyen agresszíven, hogy gyűlölöm ezt az egész modern világot, és én a hagyományos értékek mellett tartok ki. Bármelyik értékválasztás esetleg arrogánsan, esetleg külsőségekben, fölszínesen jelenik meg, és irritálni fogja a felnőtteket. Ne felejtsük el, hogy a gyerekek nagyon határozott értékválasztásaiban és pimaszságaiban rejtett kérdés lapul. Na, mit szól ehhez a tanár!? Van rá válasza? És akkor bátran válaszolni kell. Úgy vettem észre - no jó, én egyetemistákkal találkozom, bár úgy hiszem, nincs nagy különbség egy 18 és egy 20-25 éves között -, hogy a legkitartóbb hallgatóim azokból lettek, akik a legélesebb elutasítással fogadták először az én kicsit szokatlan kijelentéseimet, és vitába szálltak, megpróbáltak felbosszantani, leégetni. Ezekből később jó szellemi kapcsolat lett. És önállóan gondolkodó emberek, akik nyitottak maradtak ezekre a dolgokra. Tudták, hogy a saját problémáikról van szó. Éppen azért zárkóztak el az elején: Ne tessék nekem ezt magyarázni, tanár úr, én igenis akkor érzem jól magam, mikor a fülhallgatót a fülemre teszem és beülök a kocsimba...

Ilyen provokatív helyzetekkel mi is gyakran találkozunk gimnazisták között.

Minden provokáció jó alkalom arra, hogy beszélgetést kezdeményezzünk. De avval számolni kell, hogy amire a mindennapos életvitel szocializálja őket, az mégiscsak konformizmus: Fogadd el, fiam, azokat az életfeltételeket, értékválasztást, amelyeken a mai világ ténylegesen forog! Lázadónak, kritikusnak lenni, más életformát választani mindig hálátlan, fáradságos feladat, amihez esetleg nincs is meg egy gyereknek a szellemi vagy a morális fegyverzete. Vagy túl nagy áldozatot, túl sok konfliktust okozna önmagának, társainak. Tehát ehhez segítségre van szüksége. Már akkor sokat tettünk, ha tudtunk valamit mutatni arról, hogy egyáltalán létezik más megoldás. Ma mesélte el nekem egy újságíró egy globalizációról szóló nemrégiben készült közvélemény-kutatás tapasztalatait, amelyből kiderül, hogy a gyerekek nem tudják pontosan, mit is jelent ez a szó. Egyrészt természetesnek veszik, hogy beszélünk róla, másrészt magukra nézve inkább rosszat várnak ezektől a folyamatoktól, mint jót. Ez azt mutatja, hogy nem felhőtlen az ő szocializációjuk, hanem inkább kényszerű. A megkérdezett fiatalok, az egyetemisták túlnyomó többsége tehetetlennek érzi magát, úgy véli, úgysem tehetünk semmit, így kell elfogadni, bár nem lesz nagyon jó. Ez a tehetetlenség mély realitást tükröz, amely viszont nem igaz. Tehát reális, de nem igaz. Mindennapos szinten az egyes ember vajon mit tehetne? A tehetetlenség érzetét a tömegtájékoztatás rendszere is sugalmazza: a döntések tőlünk távol születnek, személytelen gazdasági, jogi automatizmusok intézkednek az emberiség sorsáról, a technológia fejlődése nem lehet másmilyen. Ha azt akarod, hogy egyre több ember egyre jobban éljen, akkor egyre többet kell a természettől elvenned. Teljes marhaság! Elhitetnek valamit, ami nem igaz! Jobb híján az iskola, a mezei próféták, a seattle-i, a prágai és a genovai tüntetők, a mozgalmak és a tömegtájékoztatás feladata volna, hogy ezzel szembesítsen egy másik igazságot. Ez megváltoztatható, de mindenkin múlik. Vannak alternatívák. Ez már nem fejlődés, hanem egy megcsontosodott gazdasági, társadalmi rendszernek az önmozgása, amely maga alá gyűri nemcsak a természetet, de az emberi világot is. Hiszen az ember addig ember, ameddig maga képes rendelkezni a sorsáról, viszont a most élő emberek és a gyerekeink egyre kevésbé vannak abban a helyzetben, hogy valóban szabadon válasszanak. Nem a bevásárlóközpontban a hatféle előcsomagolt sajt közül, bár már ott sem választhatnak olyan sajtot, amely nincs előcsomagolva, hanem az igazi választások nem adatnak meg számukra. A rendszer működésének a logikája egyre inkább arra kényszerít, hogy alapvető döntésekben, életvitelben, gazdálkodásban, megélhetésben, karrierben, pályaválasztásban alárendeljék magukat a külső kényszerűségeknek. Hol ebben a szabadság? A legrosszabb jelszó, amellyel a környezetvédők élhetnek, az ökológiai önkorlátozás. Hát nem korlátoz bennünket eléggé ez a világ? Én inkább ökológiai önfelszabadításról beszélek. Ezért is Természet és szabadság a kötet címe, nem természet "vagy" szabadság. A mondanivaló az "és"-ben rejlik. Igazából az egyetlen út számunkra önmagunk felszabadítása a technológiai, gazdasági rendszerek uralma alól, ami csak akkor lehetséges, ha megbékélünk a természettel, önnön természetünkkel és az élővilággal. Nekünk már csak az lehet jó, ami más élőlényeknek, az élet fönnmaradásának a szempontjából is jó.

A globalizáció is olyan szó, mint az ökológia: sokféleképpen használjuk, egymással ellentétes értelemben is. A Cselekedj lokálisan és gondolkodj globálisan! - derék jelszó, csak éppen ez a "globális" jelző kicsit mást jelent, mint ami az újságokban nap mint nap szerepel.

Muszáj globálisan gondolkodnunk, mert - ami az emberiség történetében példa nélkül álló -, egyetlencivilizáció egyetlen kulturális mintázatot tett egyeduralkodóvá az egész világon. Példátlan és önmagában is tragikus fejlemény ez, hiszen minden faj életképessége a mintázatok sokféleségén múlik, ez alól az ember sem kivétel. A sokféle kultúra, sokféle életforma azt jelenti, hogy az új kihívásokra mindig válasz érkezik valahonnan. Minél homogénebb egy civilizáció, annál sérülékenyebb, lásd a Római Birodalmat, amely a mediterrán antikvitás területén, tehát az akkor ismert teljes világban egyetlen mintát, egyetlen gazdasági, politikai berendezkedést érvényesített. Össze is omlott, éppen akkor, amikor a legnagyobb volt, a legszilárdabbnak látszott, a luxusjavak legnagyobb bőségét állította elő, és nagy volt a jólét a térségben. A hanyatlásnak semmi nyoma nem volt. A felszínen most is hasonló a helyzet... A globalizáció az a folyamat, amely a modern technológiai, gazdasági rendszerben sajnos alapvetően a növekedés, a terjeszkedés kényszerűségét hordozza magával. Addig képes fennmaradni, ameddig új erőforrásokat von be a működésébe, és ha erre nem képes, akkor összeomlik. Egyre nagyobb befolyásra tesznek szert azok a tényezők, amelyek a tömegtájékoztatás, a tömegközlekedés és a technológiai kommunikációs rendszerek fejlesztésében, terjesztésében működtetésében érdekeltek. Természetes, hogy a globalizáció prófétái lesznek a médiumok. Ki az, aki köztünk, emberek között közvetít? A médiumok. Ezek a globalizáció erői, amelyekkel szemben mélységes képmutatás arról beszélni, hogy ez kulturális jelenség. Nem az európai kultúra áldásai globalizálódnak! Sőt, az európai kultúra kivételes, nagyszerű teljesítményei is veszélybe kerülnek és elszigetelődnek mind Európában, mind Észak-Amerikában a tömegkultúra technológiáival szemben. Leszoktatnak például arról, hogy hosszú szövegeket olvassunk papírlapról, inkább rövid szövegeket olvasunk számítógépről. Anélkül, hogy ebbe mélyebben belemennénk, egyszerű tény, hogy az emberiség tudása általában száz oldalnál hosszabb, lineáris szövegekben van fölhalmozva, és hogy ilyeneket senki számítógéppel nem olvas, nem is olvashat, mert kifolyik a szeme. Elképesztő mértékű tudatlanság hódít a világ egyetemein, és ez természetesen "begyűrűzik" a magyar egyetemekre is. Amikor kollégám elégedetlenkedett, hogy nem olvasták a klasszikus irodalmat, büszkén közölte egy hallgató: Tanár úr, mi vagyunk a nem olvasó nemzedék! Nem szégyellte, örömmel újságolta. Miközben kulturális globalizációról beszélünk, éppen most nullázzuk le a kultúránk örökségét, azt a kincset, amelyet éppen ez a mediterrán-európai kultúra halmozott fel az elmúlt századokban vagy évezredekben. Az utolsó tíz évben az Atlanti-óceán két partján előállított, publikált és rövid kivonatokban terjeszthető tudás lép ennek helyébe. Nem csak Arisztotelészre és Platónra gondolok, klasszikusnak számít ma már Franz Kafka vagy Edmund Husserl is. Ma már legfeljebb egy tavalyi szerző lábjegyzetében találkozunk a műveik címével, és természetesen nem néznek utána annak sem.

Mi a teendő ezzel a globális médiával? Ki kell vonulni a hatása alól? Vagy megesz minket, ha ezt megkíséreljük?

Ez komoly dilemma, mert nem lehet akármilyen tudást akármilyen eszközzel terjeszteni. Nem véletlen, hogy általában csődöt mond, felsül vagy korrumpálódik a személyes tudás, az ökológiai gondolat a médiumokban, ha egyáltalán bekerül. Azok a rendszerek, amelyek a gyors, könnyen emészthető, végiggondolást nem igénylő tudás terjesztésére rendezkedtek be, nem alkalmasak arra, hogy egy szemléleti fordulat hordozói legyenek. A komoly tárgy mindig kisebbségben marad, és fárasztó, nehéz vagy érdektelen műsor válik belőle a televízióban, esetleg újra és újra megpróbál szórakoztatóvá válni, és ebben a pillanatban a műsor része lesz. Erre a legjobb példa a természetfilmek sorsa, amelyeket szeretek, és nem is ellenük beszélek. De mindig el kell mondanom, hogy a természetfilmekben gyönyörködő tévénéző közömbös lesz a saját környezetének természeti adottságaival szemben, mert ameddig a trópusi őserdők fantasztikus vegetációjában gyönyörködik, mit bánja ő, hogy két énekesmadárfaj Magyarországról ismét eltűnik. Miért kell neki a saját patakpartjának az épségével törődnie, amikor a Niagara csobog három csatornán egyszerre? Akármilyen mondanivalóval, üzenettel lépünk át a virtuális valóságba, árulói leszünk az élő valóságnak. Nekünk nem lehet más feladatunk, mint azt magyarázni, mondogatni, hogy többet ér egy igazi szerelem, mint egy virtuális kapcsolat a legizgalmasabb virtuális partnerrel az interneten. Vagy többet ér egy séta a jól ismert domboldalon a város mellett, ha még vannak rajta fák, ha még nem vágták ki és nem építették be, mint egy izgalmas film az Északi-sarkvidékről vagy a trópusokról. Gyerekek! Térjetek vissza a saját életetekbe! Itt éltek-haltok, szenvedtek és örültök, és csak rossz, talmi kárpótlás az, amit ehelyett a felnőttek a virtuális téridőben kínálnak.

Nem könnyű hatni a gyerekekre sem észérvekkel, sem személyes példával. Mindig megdöbbent diákjaim reakciója, amikor hitetlenkedve, csalódottan veszik tudomásul, hogy nincs televíziónk, így esténként nem szoktam tévét nézni. El sem tudják képzelni, hogy így is lehet élni.

Újabb pozitív visszacsatolás, nagyon szép példa! Az a család, amelyik televízió mellett nőtt fel, elfelejtett beszélgetni, elfelejtett egy csomó olyan tenni-venni valót, tevékenységformát, amelyet azelőtt az emberek szerettek. Olyan feladatokat és munkatevékenységeket hagytak el, amelyek szellemi vagy testi erőkifejtést vagy éppen ügyességet igényeltek, és - horribile dictu! - örömet szerezhettek. Az élvezet olyan passzív befogadással azonosult, amely nem igényli egy másik ember partneri együttműködését. Az én időmben a gyerekek még sportoltak, összemérték ügyességüket, erejüket egymással, ma testépítő szalonokban gépekkel hadakoznak. Otthon a család úgy étkezik, és úgy találkozik, úgy teszi túl magát a heti családi együttlét kínos kötelezettségén, mondjuk vasárnap, hogy egész idő alatt mindenkinek a nyaka ki van tekeredve a televízió felé. Ne szóljunk most ennek az élettani vagy a családi életre való hatásáról. Ha az ilyen emberektől megvonják a televíziót - egy német kísérlet tanúsága szerint -, akkor igazi elvonási tünetek jelentkeznek rajtuk. Az ismert kísérlet szerint egy hónapra szerződést kötöttek akkor még Nyugat-Németországban néhány családdal, hogy ha elviszik a lakásból a tévét, és egy hónapig nem nézhetik azt, akkor fizetnek nekik érte. Két hét után a családok fele visszavitte az előleget és könyörögve kérte a televíziós készülékét, mert életre szólóan összevesztek a családtagok, belebetegedtek, nem tudták elviselni egymást. Tehát ne higgyük, hogy a kábítószerek ellen próbálván föllépni, csak azokkal a drogokkal kell szembeszállnunk, amelyek szájon át vagy intravénásan kerülnek az emberbe. Nem csak a kemikáliákkal kell megküzdeni, mert valódi elvonási tüneteket okoz, tehát valódi szenvedélybetegséggé, függőséggé és rabszolgasággá válhat a televízió, a fogyasztáshoz, vásárláshoz vagy éppen az internethez való viszony is. A lipótmezei nagy elmegyógyintézetben már van külön osztály a számítógépes, a mániákus internetezők számára. Nem azért, mert az internet gonosz dolog! Ne tévesszük össze az okot az okozattal! Az elviselhetetlenül korlátozott, frusztrált, kielégületlen mai ember igen nagy hajlandóságot mutat rá, hogy frusztrációit és kielégületlenségét valamilyen kényszercselekvésbe ölje bele, és ebben az alkohol, a számítógép, a televízió és a kábítószer egymás alternatívái.

Engedj meg egy személyes kérdést, amely korábbi életpályádhoz kapcsolódik. Ha hirtelen sok-sok pénzed lenne, és Magyarországon a viszonyok is kedvezőek lennének, akkor milyen filmet rendeznél ma?

Nem véletlenül hagytam abba a filmrendezést. Semmilyet. Ez sorsválasztás volt, és ha sok pénzem lenne, arra fordítanám, hogy ne kelljen pénzt keresnem, és megírhassam azokat a könyveimet, amelyeket most nem írhatok meg. De még akkor is nagy bajban lennék, mert a tanítást sem szívesen hagynám abba. Énrajtam pénzzel már nem lehet segíteni.

Tehát a film mint kifejezőeszköz nyújtotta lehetőségeket már nem tartod jónak, elégnek?

Erősen biztatnék másokat, hogy bátran használják! A legnagyobb hatású kifejezési eszköznek ma is a filmet tartom. Kétségbe ejt az, hogy a szórakoztatóipar erős nyomása következtében a film művészete világszerte milyen súlyos válságba jutott. Komoly homogenizálódás ment végbe, kisebb a film létjogosultsága ma, egyre inkább hatásvadász, és az igazi filmművészet is azzá válik. Ez nem a médium tulajdonsága, ez a helyzet következménye. Úgy gondolom, ha lennének független és tisztességes televíziós csatornák - de hát tanítom, hogy szükségképpen nem lehetnek, de hogyha lennének és lehetnének -, akkor az ezekben folyó műsorok hatása óriási lenne. Megmutatnák, segítenének megérteni és átérezni azt, hogy mi történik ma a világban. Ezeknek lenne a legnagyobb hatásuk, a legnagyobb befolyásuk arra, hogy a következő nemzedék gondolkodása gyorsabban forduljon meg, mint amilyen gyorsan az ökológiai krízis ilyen kiszolgáltatott helyzetbe hozza őket. Én hiszek a filmben! A saját tehetségemben nem hiszek, abban, hogy én jó filmrendező lennék. Szívesen engedem át másoknak a lehetőséget, de nem irigylem őket, mert sajnos ma Magyarországon különösen hálátlan és áldatlan helyzetben vannak, akik filmeket készítenek. Szokás szerint itt sem a tehetség hiányzik, hanem a feltételek. Ezek részben kulturálisak, részben anyagiak. Nagy dolognak tartom, hogy az iskolában megjelenik a vizuális kultúra önálló tantárgyként, épp ideje volt.

Tudod-e, hogy sok tanár mennyire fél ettől? Sokan a filmet "az ördög eszközének" tartják...

Ez a tragikus tapasztalatuk abból adódik, hogy már ők sem látnak más filmet, csak azokat a legigénytelenebb szórakoztatásra szolgáló gyári termékeket, amelyek kiszorították a moziból a nézhető, változatos, érdekes filmeket. Azokat a filmeket, amelyek aktivizálják az embert és valódi szellemi munkára serkentenek. A médiumok ilyen kábítószerszerű hatásával szemben egyetlen ellenszer van. Ha meg tudod mutatni a diáknak azt a filmet, amelyik sokkal jobb! Először furcsa, de jobb. Aztán megmutatod neki, hogyan működik a film, hogy milyen ócska trükkökkel készítik azt, vagy milyen svindlivel bilincselik őt a nézőtéri székhez. Így talán kicsit védettebb lesz. Vagy ha meg tudod mutatni, melyek a televíziós műsorok kimondatlan és mégis mindenki számára világos üzenetei. Törődj bele, kapcsolódj ki, ne vedd komolyan, szórakozz, ne törődj vele, mit mondunk! Alapjában véve nincs nagy baj addig, ameddig a műsor rendje folyamatos, az a katasztrófa nem is lehet akkora katasztrófa, hogyha a televízióban bemondják! Ezeket valahol meg kell tanítani, érdemes elmondani, és akkor elképzelhető, hogy a diák kritikusabb lesz azzal szemben, amit kap, esetleg igényesebb az iránt, amit kaphatna. És akkor visszatér az élet a művészmozikba.

Térjünk vissza befejezésként a kiindulóponthoz, egy képhez! Nagyon szép címlapja van a szöveggyűjteménynek, önmagáért beszél. Egy fa törzse látható rajta, amelybe belenőtt egy kovácsoltvas kerítés. Hol készült ez a felvétel? Mi az üzenete?

Különösen kedves számomra ez a kép, mert a nagyobbik lányom készítette. A felvétel Budapesten az Andrássy úton készült, a volt szovjet követség épületének a rácsát látjuk rajta. Valóban, sorsszimbólum az, amit ábrázol. A fa, amely szegény a maga természetes módján növekedni akart, lassan belenőtt a kerítésbe, és így a vaskerítés belehasít a fába, elválaszthatatlan részévé lett a fának. A helyzet iróniája, hogy a vaskerítésből egy virág, egy kovácsoltvas virág nyílik.

 

Beszélgetőtársak voltak Both Mária és Csorba F. László.