[1]Volt egyetemi tanáromat nem egy könnyen leírható tanári módszer tette kiváló tanárrá, hanem egész személyisége, erkölcsi tartása, szókimondása, mértéktartása.
Első egyetemi évemben a romániai magyar irodalom tantárgyat vettem fel nála a kötelezők mellé. Óráról órára új írókat, műveket mutatott be nekünk. Mintha (és ez volt a valóság) máshol még le nem írt, ki nem mondott dolgokat tudtunk volna meg Tőle. Nem akartam lemaradni egy órájáról sem. Az előadásmódja mindig csendes volt, higgadt. A varázsa abban rejlett, hogy igazat mondott egy olyan korban, amikor a tanulmányainkat is beszőtte a hazugság. S tudott mindenről csendesen, szelíden beszélni. Szeretettel. Alázattal.
Egész nyáron azokat az írókat olvastam, akikről évközben beszélt, a hetvenes évek romániai magyar íróinak műveivel ismerkedtem, s részt vállaltam tudományos munkájában, nyolc diákja között én is ott voltam, akik a romániai magyar irodalom hetvenes évekbeli történetéhez elkészítették a válogatott bibliográfiát.
Jellemző volt kutatói magatartására és pedagógiai módszerére is ez az alaposság, hogy egy 156 oldalas tanulmányhoz 211 oldalas bibliográfia készült.
A bibliográfia gyűjtőköre a Magyarországon megjelent lapok mellett kiterjedt számos Romániában, Jugoszláviában és Csehszlovákiában megjelent folyóiratra is. Az elkészült könyv egy dedikált példányát 1983. december 21-én kaptuk meg Tőle férjemmel: „A Csengey házaspárnak, Melindának és Dénesnek, szeretettel és bizakodó reménységgel – Bertha Zoltán és Görömbei András”.
Az alaposság és az alázat mellett talán ez a szeretet és bizakodás volt számomra a legmegnyerőbb a személyiségében.
A következő évben nagy örömmel hallgattam előadásait Nagy László költészetéről.
Nem lehet külsőségekben követni, vagy módszertani leírást adni az óráiról, hiszen nem volt semmi rendkívüli, nem voltak különböző szemléltető eszközök, semmi látványos dolog. Volt egy személy, aki őszintén beszélt arról, amit szeretett, amit tisztelt, írókról, akiket mások nem méltattak még, s talán később sem méltattak eléggé.
Nem a módszere volt fontos, nem azért választottuk az óráit akkor, amikor még nem lett volna kötelező.
A személye, s az általa közvetített értékek által kaptunk valami olyasmit, ami magával ragadott sokunkat. Hiteles volt. Ízig-vérig tanár.
Értékeket közvetített anélkül, hogy bárkit bántott, kárhoztatott volna. Görömbei
Andrásról nem jutnak eszembe anekdoták, pedig Ő volt rám a legnagyobb hatással az egyetemen.
A tanulság ebből talán az, hogy az emberi példaadás a legfontosabb. A szellem, amit nem lehet lemérni – hiába próbálkoznak vele egyre bonyolultabb módszerekkel –, mert az igazi tanár észrevétlen gazdagítja a tanítványok lelkét, s noha kitörölhetetlen nyomot hagy bennük, maguk sem tudják később elmondani, mi is ragadta meg őket a szeretett oktatóban, mit kaptak Tőle, csak azt, hogy részükké vált, hogy nélküle nem azok lennének, mint akikké váltak.
Footnotes
- ^ Kossuth-díjas magyar irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A népi írók és a népi irodalom, valamint az összehasonlító irodalomtudomány neves tudósa. 1993 és 1995 között a Kossuth Lajos Tudományegyetem (ma: Debreceni Egyetem) oktatási rektorhelyettese, 1995 és 2003 között az egyetem Magyar és Összehasonlító Irodalomtudományi Intézete igazgatója.
