Gondoltál valamire, ugye?

^[1] A 2016. március 15-i ünnepnapot megelőző héten, évtizedes hagyomány szerint, a Pesti Magyar Színiakadémia első osztályosai elsősorban középiskolás diákoknak szóló, remekbe szabott ünnepi műsorral rukkoltak elő a Hevesi Sándor téren. A remekbe szabott kifejezést jóval többnek szánom holmi dicséretnél. Nemcsak azért, mert az általam látott előadásokon jól szórakozó, hálás közönséggé alakult a diákok tömege, hanem mert én nem láttam itt semmiféle ünnepi műsort – ellenben láttam és átéltem egy bizonyos ünnepi színházat, ahol nem mítoszokat, hanem levegőt lélegeztünk. Csöppet sem evidens mindez, érdemesnek tartom kigubancolni az élményeimet.

I.

Az előadás előtt Benkő Nóra, az Akadémia vezetője mond rövid bevezetőt a színpadon. Szokatlan humorról és fokozatos elsötétedéséről beszél – mindez ne érje váratlanul a diákokat, és a tanárokat, persze. Balra hátul dobogó, rajta zenészek. (A zene mindvégig élő, a zenészek néha gyűlnek-fogynak.) Dühös, szabadságharcos rapper ugrik elő hátulról és vezeti fel az előadást (Sebestyén Jakab), pergő, fontos, én-elbeszélő mondatokkal. A refrénben feszes tánccal és harsány katonanótával mutatja meg magát a kórus. Aztán hirtelen egy slampos és magabiztosan harsány konferanszié (Tóth Boglárka) karmai közé kerülünk. A bumfordi és erőszakos figura (magamban később porondmesternek neveztem el) erős és vicces alak, hálásan fogadjuk. Az ünnep pillanatok alatt termékbemutatóvá alakul, melynek keretében egy kávéfőző-időgép, némi mágikus „magyarosch” szuvenír és egy színpadra szólított gyermeknéző igénybevételével megidézzük magát Petőfi Sándort. Bohócok vagyunk, egyszerre ordítjuk: Segesváááár! Elsőre nem sikerül. (porondmester feddően az antennává formált bedrótozott diáknak: „Mert közben gondoltál valamire, ugye-ugye?”) A második kísérlet sikerrel jár. A porosan megjelenő, megszeppent költőt (Pálóczi Bence) a porondmester előbb levizsgáztatja saját tananyag-önmagából, majd megnézeti vele – és velünk – az „általa betanított” jeleneteket. Elsőként a forradalom kokárdavarró (?) előestéjén járunk Petőfiéknél, Pesten. Melyik a jó színsorrend? Petrovics anyuka (Támadi Anita) és Szendrey Júlia (Fodor Boglárka) vitatkoznak. Petőfi (Hrisztov Tamás) és Jókai (Kovács Dóra Eszter) nyafognak, izgulnak és bosszankodnak. A párbeszédekben a nyelv megőrül, a vita sokszor egymás megszólításában merül ki. A dúló-fúló és láthatóan úgy egészében már nem föltétlenül motivált költőt meggyőzik, hogy Szikra Ferencnek igaza van (jobb a „talpra”, mint a „rajta”). Végül anyja sajátos rítusa szerint kénytelen búcsúzni, kisvonatként pöfögve, brutális kokárdával a nyakában, mely már a (távoli) holnapot előlegezi. A jelenetet figyelő „valódi” Petőfi megdicséri a hitelességet, majd készségesen mondja, mi következett ezután. 1848. március 15. délelőttjét forradalmi és dühös-konformista szólamokat ütköztető szavalókórus idézi meg egy egyszerű szerkezetű lázálom-jelenetben, tömbös mozgással, kiemelkedő szólóhangokkal (Csizmadia Orsolya, Rugly Csaba). Az elhangzó 12 pontot az esernyős tömeggé alakult kórusból ki-kibukkanó apa (Kós Mátyás) és kislánya (Horgas Ráhel) beszélik meg. „Apa, mi az, hogy…?” És apa igyekszik válaszolni, figyelmesen, pedagógiailag, aztán van, amire már csak legyint (azt hiszem, a Nemzeti Bank volt az). A Táncsics kiszabadítására érkező csapat harcias tánccal próbál kommunikálni az unatkozó, keresztrejtvényt fejtő, udvariasan mosolygó, az ügy iránt teljesen közömbös börtönőrökkel (Hrisztov Tamás, Kedves Csaba). A forradalom hírét aztán a bécsi udvarba is megviszik (Trill Beatrix). A kertben teniszező Ferdinánd (Kedves Csaba) és neje (Urbán-Szabó Fanni) örülnek, hogy végre történik valami. Amikor a császár megtudja, hogy mi, megdöbben – majd vad röhögésben tör ki. Vele tart az udvar. „Erős lett a Pista!” „Kifutott a Gulaschsuppe!” Csak akkor komorul el mindenki, amikor a labdaszedő inas elsüti a viccet: „Fekete sereg!” Az előadás utolsó részében, a Batthyány-kormány ironikus, memorizáltató pantomimmel kísért bemutatása után, történelmi hűséggel narrált, ipari-hangköltészeti ihletésű élő zenével kísért hosszú, táncos némajátékban győzetik le a szabadságharc. Nagy robajjal dől ki és gurul elénk a kávéfőző-időgép. Sokan meghalnak, meghaltak. Petőfi és a porondmester egyformán elnémul, és a színpadról száz példányban szétrepül a szőlőszem-hasonlat az Apostolból. Aztán újra szabadságharcos rap. Az utolsó elhangzó szó, kiáltás a kórusé: talpra!

Tóth Boglárka színiakadémista mint porondmester

II.

Az Akadémia első osztályosai tehetségesek, és tehetségüket tudatosan kihasználni, illetve felmutatni igyekszik a forgatókönyv. Sikerrel; az akadémistáknak a lehetőségekhez mérten bőséges játéklehetőséget nyújtó, okosan és takarékosan szőtt dramaturgiát a komolyan vett, pontos, erőteljes, élvezetes és emlékezetes színpadi játék feszíti ránctalanra.

Sebestyén Jakab színiakadémista mint forradalmi slammer (rapper)

Mindjárt az elején Sebestyén Jakab saját maga által írt rapje (raphez méltóan és a talmi pilvakeres produkciókkal ellentétben) tényleg énközlés, és nem ál-közösségi termékcsomagolás, a mondatai belső élményről, átélésről beszélnek, ennek tükrében használják a magyar szót – és nem fordítva. Tóth Boglárka porondmestere egyetlen perc alatt eléri, hogy semmilyen fal ne legyen a közönség és közte. Szinte „rokoni” elfogulatlansággal, bátran és jól játszik velünk; ráadásul egy potenciális ripacsszerepből ösztönöz minket belső párbeszédre – erről lesz még szó alább. Hrisztov Tamás, akinek hanghordozása, testbeszéde a Petőfit játszó színész szerepében önmagában is mesél, olyasféle kisszerű áldozati alázatossággal fog kezet a színpadon termett „valódi” Petőfivel, hogy a mozdulat jelentésképző erejéről nekem azonnal beugrott Kusturica Underground c. filmjének egy hasonló pillanata, a nemzeti hőst játszó filmszínész és a nemzeti hős találkozása.
A fia iránt nőstényi-uralkodói módon vonzódó Petrovics-anyukát játszó Támadi Anita hangja és színpadi „vonulása” is emlékezetes, ahogy Fodor Boglárka hirtelenkedő mozdulatai is, amint például férje nyakába veti a hatalmas kokárdát. (Egyáltalán nem jellemző, hogy egy kezdő jelenet pár perce után két 18-19 éves hölgy közül egyiküket határozottan anyukának, másikukat határozottan ifjú feleségnek tudom látni a színpadon, de most így történt.) Mellettük Kovács Dóra Eszter lelkesen okoskodik és izgul Jókai szerepében (valószínűleg szöget ütve ezzel a néző diákok fejébe). A szavalókórus szóló-versmondói, Csizmadia Orsolya és Rugly Csaba, egyszerre dühösek és pontosak (kiemelt szövege a jelenetnek Petri György Európa? c. verse). Ahogy a teljes koreográfia is az; az egyéni és a tömeges megszólalások, mozgások egymásba kapaszkodnak, sodor a hullámszerűen csapkodó ritmus, az ünnepet elutasító és a lelkes szólam összecsap, zeneként hat, jó hallgatni, jó figyelni rá. Kós Mátyás és Horgas Ráhel mint apa és lánya az esernyős tömegben azért jók, mert a kérdések-válaszok hangja tényleg apa és lánya hangja. (Többedszer csodálkozom rá a színészek életkorára.) Kedves Csaba és Hrisztov Tamás Táncsics őrzőiként civilizáltan rágják a ceruzát, udvariasan mosolyognak, és teljesen érzéketlenek a magyarok tapsos-táncos betyáros drámájára (a koreográfia tömör, vicces, egyértelmű). Kedves Csaba fehér sortos Ferdinándja egy nagyra nőtt csecsemő, boldogan szórakozunk rajta. (Az egész udvar komikus karikatúra, Urbán-Szabó Fanni nyögdécselő császárnéja és Trill Beatrix rémült hírvivője is.) Egészen addig, amíg el nem hangzik az inas rossz vicce. A császár elkomorulása a „fekete sereg”-re megmutatja, hogy amin eddig szórakoztunk, nem boldog, hanem beteg infantilizmus: a sértett fensőbbség félelmetes önérzete. (Egyébként soha jobb, egyszerűbb pszichologizáló demonstrációt a történelem megértéséhez! A „fekete sereg” poénja rendkívül eltalált, sűrű színpadi közlés.) Rugly Csaba pár mondatnyi bohóckodása a labdaszedő inas szerepében a szánandó csicskást körvonalazza (aki, mint láttuk, azért fontos események katalizátora). Pálóczi Bence megidézett Petőfije jobbára készséges és szerény szemlélő, az ő „ismert” drámája kívül marad a színpadi játékon, a szabadságharcnak és bukásának is csak narrátora.

Pálóczi Bence színiakadémista mint Petőfi Sándor

Az együttmozgások, helyezkedések, táncok mindig nagyon szépek, sokszor valósággal lélegeztetik a színpadot. Egyszerűek, azok, amik; hiányzik belőlük a diákszínpadokon sokszor funkciótlanul burjánzó, modoros szimbolizáció. Ezek a mozgások, beállások inkább ikonok: nincs vélt egyediségükben tetszelgő „mögöttes tartalmuk”, inkább mechanizmusokat, emberi működéseket, majdhogynem automatizmusokat jeleznek egyszerű (és részben ezért mélyen empatikus) nyelven – ettől lesz tényleg közünk hozzá. Az élő zenei hatások szinte mindig az együttmozgásokat kísérik, nincsenek egyedül. Kevés az eszköz, és mindig erős a hatás. A zenészek a rapben húzósak, a hangköltészeti jellegű részeknél érti a fülük, amit csinálnak, hangeffektjeik viccesek. Sosem töltelék a mozgásjáték. A szabadságharc színpadi megidézése például egy algoritmikusan beszélő, kihívóan szikár zenés színpadi animáció keretében zajlik. Egy láthatatlan gépek által irányított táblajátékot látunk, ahol emberek a bábuk. Az alkalmi kórus éneke-zenéje egyszerre film- és videojáték-hangulatú, de csöppet sem mulatságos. Közben a szabadságharc időpontjait, eseményeit, fordulatait soroló hang hivatalossá, végül sötétessé válik. (Számonkérés, önsajnálat? Szó sincs róla. Csak tudni kell, hogy mindannyian rokonok vagyunk. A megidézett Petőfi és a porondmester hangja, testbeszéde demonstratívan egyformává válik, és elég erőteljesen dobják felénk a szőlőszem-hasonlatot is, nyomtatott papírokon.)

III.

Számomra különös, hogy egy nemzeti ünnepi műsor nézőjeként nem érzem magam rosszul. Azt hiszem, nem akarnak tőlem semmit. Ezért tudok egyre jobban figyelni. Persze egy darabig gyanakszom, várom a nemzeti mítoszt pro vagy kontra, a heroikus simulást vagy a gúnyos-elutasító paródiát. Mindkettőt unnám – de mindkettő elmarad. Ehelyett a színpadra lépő porondmester máris megkínál egy szokatlan élménnyel: forradalmi termékbemutatóján, lendületén, lelkesedésén nevetek, de ezzel együtt nem paródia az, amit látok. A szerepet Tóth Boglárka nem teszi idézőjelbe, eggyé válik vele, nem gúnyol, nincs elvonás, nincs összekacsintás a nézővel a szerep fölött egy vélt fensőbb tudás nevében. A porondmesternek „ezze van” és ezzel nagyon-nagyon akar boldogulni! Fensőbb tudás? Az maga az empátia, amit érzek iránta. Ő: mi vagyunk mindannyian. Ez a folyton félresikerülő, erőszakos, de tökéletesen megmagyarázható igyekvés. A szánalmas hétköznapi flow, a valahogy-megfelelni-tudás lyukas fenekű boldogsága, iskolástul, jódumástul, gubancos kábelestül. („Kicsit batár, de még nem készült el a wifis verzió.”) A diákközönség figyel, talán érzi, hogy nem szórakoztatni akarják, hanem épp beengedik önmagába. Ám a porondmester többet is tesz ennél: nyíltan büszke rá, hogy a jeleneteket ő tanította be, azaz hogy ő a felelős azért, hogy itt mi minek látszik. Mi ezt általában letagadjuk (nem vállaljuk a felelősséget), helyette hagyományokat, ideákat emlegetünk döntéseink okául (nehéz dolog a szabad akarat). A figura viszont bumfordi büszkeségével leleplezi ezt a tagadást, és mi boldogan nevetünk ezen. Empátia és nevetés; a közösség visszakapta önmagát, és örülhet szabad akaratának. Nem kötelező ünnepelni, és nem kötelező nem ünnepelni sem. (Mindkettő reakció volna így, azaz függés attól, amire reagál.) Végre magunkat érezhetjük, anélkül, hogy az ünnepet meg kéne tagadnunk. „Magyarnak lenni sosem volt szégyen” – szólt a rap befejező sora. Vagyis mindenképp otthon vagyunk, Pilmax 3000 időgéppel, szóviccekkel, poros Petőfivel – de otthon. Ez végre a közös ünneplés üres tere.

Fodor Boglárka színiakadémista mint Szendrey Júlia

Rugly Csaba színiakadémista mint verssel lázadó

Csizmadia Orsolya színiakadémista mint verssel lázadó    

A bohózatszerűség mögött az előadás (tervezett vagy önkéntelen) vezérelve az empátia. Az összes eseményidéző „történelmi” jelenet az ízléstelenséggel, az öncélúsággal és a gúnnyal játszik – szociálisan érzékeny figyelemmel. Az egyéni sorsvillanások túlgyulladnak a poénokon, és rendre valódi – bennem belső ráismerésként átélt – színházi feszültséget teremtenek. Például a jelenetbeli Petőfi eredeti testükből kiszakított verssorait körülötte és neki pufogtatják bornírt párbeszédekben, ez pedig így nem vicc, hanem bántalmazás. Közöny, infantilizálás. Ezen röhögni zavarba ejtő érzés (és az a színház egyik dolga, hogy az is maradjon).

A drámaiságot hordozó jelenetekben különben is visszatérő elem a lelombozott lelkesedés. Mindig van, de mindig megölik, értéktelenné vagy értelmetlenné válik. Petőfiét az anya és a társak destruálják, a Pilvax és a Múzeumkert tömege elutasító és szkeptikus hangokkal teli. A 12 pont-jelenet jó szándékú apukája, aki kislányának magyaráz, önkéntelenül is egyre nevetségesebb kommentárokat fűz a pontokhoz, pedig ő csak őszintén válaszol – ettől fáj. A Táncsicsot őrző őrök a bennszülött vadaknak „kijáró” mosolygó elnézéssel viseltetnek a felhevült szabadítók iránt, így a nyitott kapukat döngető tömeg szánalmas magyarosch táncegyüttessé válik a szemünk előtt. Még V. Ferdinánd sem szórakozhatja ki magát felhőtlenül a magyarok forradalmán egy rossz poén miatt.

A porondmesteri kontextus miatt az alakokra nemigen tekinthetünk hiteles történelmi alakokként, ezt a lehetőséget azonban az alkotók bölcsen arra használják, hogy a teljes emberi fajt ábrázolják mindig ugyanúgy esendőnek, szeretetreméltónak, segítségre szorulónak. Ez mindannyiunk rokonságának lényege. Izgalmas átélni egy ünnepi műsorban, hogy az interpretációs félreértésekkel és a nyelvi inkompetenciával is játszó „jelenet-betanítások” valódibbnak hatnak, mint bármilyen bevett történelmi reprezentáció.

Meggyőződésem, hogy most tényleg ünnepeltünk. A színpadról nem rángattak bele egy vélt közös szabadságba – se az elhivatott magyarokéba, se az ünneptagadókéba. A belém bújt tizenéves is örül a pedagógia finom hiányának. Nem tudja, az volt-e a kimondott cél, hogy „hozzuk közelebb a diákokhoz a történelem valóságát”, de vele ennél jobb dolog történt: ő mehetett és menne még közelebb önszántából, pedig amúgy nagyon gyanakvó és sértődős.

Nem könnyű feladat az ünneplő reflexeket mindegyre újratanító mágikus társadalmi diskurzusba úgy belebeszélni, hogy a beszéd ne simuljon, de ne is terrorizálja a diskurzust. Ha viszont sikerül, akkor az alkotók épp azt teszik, ami a színház dolga: közös valóságunkba, a mítoszok mögé kalauzolnak el anélkül, hogy ennek feltételeként megtagadnák a mítoszokat. Elfogadni ezeket, és közben a valóságról beszélni: óriási kihívás a nemzeti ünnepen szót kérő színház számára. Különösen akkor, ha az oktatás segítőjeként a történelem-tananyagot is vinni akarja magával a közös valóság terébe. 2016 tavaszán a Pesti Magyar Színiakadémia első évfolyamosainak mindez sikerült. A csapat, tanáraikkal és más segítőikkel közös munkájuk eredményeképp, apró, fontos mélyfúrásokkal teli, friss, izgalmas, emlékezetes színházat játszott. Ez nem kevés, tanúsíthatom: nagyjából huszonöt éves befogadói szkepszisemen ütöttek jókora rést.

Bús Dániel színiakadémista mint Batthyány-kormány

Egyéb, nem nevesített szerepekben: Bús Dániel, Csarkó Bettina, Csúcs Olívia, Hajdú-Sobor Csaba, Nagy Rebeka. Koreográfia: Takács László. Zenei vezető: Puskás Péter. Osztályfőnök: Pál András. Osztályfőnök-helyettes: Takács Géza Áron.