Gondolatok olvasás közben

Az új és a régi Pedagógiai Szemle rendszeres olvasója vagyok. A régi Pedagógiai Szemlét megalakulásától elmélyülten tanulmányoztam. Ez, mint a Pedagógiai Tudományos Intézet legfiatalabb munkatársának, feladatom is volt.

Az Új Pedagógiai Szemle folyóirat főszerkesztőjének (Schüttler Tamásnak) a lap első és utolsó lapján található „Szerkesztés közben” írásait alaposabban szoktam tanulmányozni. Ezeket az írásokat tömörségük ellenére tanulságosnak, figyelemre méltónak tartom. A főszerkesztő rendkívül lényeges gondolatokat, szakmai kérdéseket vet fel, sokszor filozófiai mélységekben.

A folyóirat 2003. márciusi számában található főszerkesztői gondolatokat a magyar közoktatás, a magyar pedagógia jelene és jövője szempontjából különösen alapvetőnek tartom. A főszerkesztő bizonyos következtetéseket von le Heller Ágnes A reneszánsz ember című könyvének tartalmából. Egyik következtetése e folyóiratban eddig még ki nem mondott lényeget összegez. Napjaink pedagógiai vitáiról, a magyar oktatásügy előtt álló, most az Európai Unióba bekerülő Magyarországon bizonyára felerősödő kihívásokról megállapítja: „az oktatás jövőjét nagyban meghatározó, fontos ügyekben nincsenek igazi, a pedagógusok széles körét megmozgató viták sem a nyilvánosságban, sem a tantestületekben.” Ezzel a kiemeléssel nagyon egyetértek. Ebben az írásban olvashatjuk, hogy „a vélemények ütköztetésére a mi szakmánkban milyen terek találhatóak”. Olvashatjuk a hosszú évek óta azonos és csak egy szűk pedagógiai elit által ismert vitaformákat.

A főszerkesztőnek abban is igaza van, hogy a tradicionálissá váló konferenciákon, a folyóiratok nyílt vitáin, a szaporodó internetes fórumokon megjelenő arcok, a felbukkanó nevek gyakran ismétlődnek. Azt is olvashatjuk ebben az írásban, hogy a viták, az érdekkifejtések egy szűk elit magánügyeként jelennek meg. Ehhez azt is hozzá lehetne tenni, hogy ez az elit sajnálatosan csak bizonyos ideológiák, bizonyos pártok képviselőiből áll, közöttük nagy szakadékok vannak. Ez a nagy szakadék a média területén is szembetűnő, hiába közügy például az oktatás, és ez nincs jól így. Ezzel a gondolattal is messzemenően egyetértek. Az írásban lényeges következtetés fogalmazódik meg a fentiek alapján. A magyarországi pedagógiai közéletben a demokrácia lehetőségei kiüresedtek. A pedagógustársadalomban a közömbösség jellemzőnek mondható. Érdemes ennél a következtetésnél megállni, és ennek alapján végiggondolni a tennivalókat. Fontos figyelmeztetések ezek a további előrehaladás szempontjából. Az is tudom, sokszor hallom, hogy mindezt árnyalni is lehet. Tudjuk, vannak (talán sokan is), akik nem közömbösek. Sokan vannak olyanok is, akik érzékenyek a magyar társadalom és így a magyar közoktatás minden fontos és apró kérdése iránt. Úgy gondolom, a magát pedagógiai szakmai elitnek tartó csoportok elgondolkodhatnak azon, hogy ismerik-e azokat a „névtelen” elméleti és gyakorlati szakembereket, akik a magyar pedagógia ma még nemzetközileg is elismert jó színvonalát biztosítják. Ismerik-e azokat a pedagógiai folyamatokban fellelhető valóságos eredményeket, hiányosságokat és problémákat, amelyek nemcsak egyes iskolákban, hanem a magyar közoktatás egészében mint fő tendenciák jelentkeznek?

Igaznak érzem a folyóirat említett számának 68. oldalán található, Lengyel László által megfogalmazott gondolatokat, melyek szerint a szakmai elit nincs jelen az iskolákban. Lengyel László általánosítását is lehet árnyalni, mivel számos egyetemi és főiskolai oktató dolgozott középfokú oktatási intézményekben és általános iskolákban is. Az óvodákban működő pedagógusok pedig egyértelműen jelen vannak. Szerintem a szakmai elit körébe tartoznak – az arra érdemes egyetemi oktatók mellett – az arra érdemes főiskolai, középiskolai, általános iskolai oktatók és óvodapedagógusok is, akik mindennapi nevelőmunkájukban jól látható módon jelentős eredményeket érnek el a magyar gyerekek, az ifjúság nevelésében és oktatásában.

Főszerkesztő úr! Az Ön által szerkesztett jelentős múltú és rendkívül tartalmas folyóirat legújabb számának olvasása közben (részemről ez a leggyakrabban inkább tanulmányozás és elemzés) szembetűnő és jelentős témákkal találkoztam. Néhány példát megemlítek.

A Lillafüred: a magyar pedagógia Szárszója című írás (Báthory Zoltán) jó áttekintést ad e konferenciák tízéves múltjára visszatekintve. Tíz év alatt a résztvevők nagyobbrészt ugyanazok voltak. Hazánkban előfordul, hogy eredményes munkát végző főiskolai oktatókat (bizonyára számos hasonlóan háttérbe szorult szakemberrel együtt) tíz év alatt e konferenciára nem hívtak meg. Az én esetemben is ez a tény, bár a konferenciák valamennyi megjelent anyagát elmélyülten tanulmányoztam, és előadásaimban a pedagógusképzés, -továbbképzés során azt hallgatóimmal és a gyakorló pedagógusokkal megismertettem. A lillafüredi konferencia nyolc pontja – Zárszó című kitűnő íráshoz (Halász Gábor) lennének másoknak is, akik a konferencia közelébe sem kerülhettek, értékes gondolatai.

A folyóirat említett számában olvasom Lengyel László gondolatait, mely szerint „… végképp disznóság, nem az elit tanít az egyetemeken”. Érdemes lenne ezt a kérdést, „hozzáértőknek” alaposabban tanulmányozniuk. Úgy gondolom, itt is lehetséges árnyalás. E megállapításban nagy igazság fogalmazódik meg, hiszen mindannyian ismerünk olyan szerény, „felfedezésre váró”, nem túlságosan ismert szakembereket, akik nagy tudás és jelentős pedagógiai tapasztalatok birtokában az egyetemeken is jól megállnák a helyüket. Ezek felsorolásától természetesen eltekintek. A gondolatok között megfogalmazott jelentős megállapításokra jobban oda kellene figyelniük mindazoknak, akik a nyilvánosság előtt zajló vitákat, a szakmai vélemények ütköztetését szervezik. A 21. század elején, az Európai Unióba került Magyarországon mindenképpen gyűlölettől és politikai kirekesztéstől mentesen lehetne, kellene az ilyen vitákat és véleményütköztetéseket létrehozni. Arra is sort kellene keríteni, hogy jelentősebb „ellenzéki vélemények” vitája se maradjon el. AzÚj Pedagógiai Szemle írásai a vitatható vélemények tömegét tartalmazzák. Ezeket a témaköröket, résztémákat és altémákat más szaklapok és kiváló szakkönyvek is bővítik. A különféle nyomtatott médiatermékek, a napilapok pedagógiai közgondolkodást befolyásoló írásaira is jobban kellene reagálni. Ilyen írásokat (a szokásos könyvismertetéseken kívül) alig lehet találni az Ön lapjában. Pedig jól érzékelhető, hogy ez a folyóirat törekszik az igazi demokratikus alapokon állásra. A más véleményt képviselők is teret kapnak.

Fontos lenne, ha a magukat pedagógiai szakmai elitnek tartók, az egyetemeken oktatók, a pedagógiai professzorok reagálnának az olyan átfogó írásokra, amelyeket időszakonként bizonyos napilapokban olvasni lehet. Nagy hiba lenne, ha politikai beállítottságok miatt például a Magyar Nemzet című napilapban megjelent írásokra a szakmai elit nem válaszolna. Két példát említek, amelyek elmélyült gondolkodást és választ igényelnének azok részéről, akik ma a pedagógiai Olümposzon érzik magukat.

Az egyik Végh Alpár Sándor A tanügy tükre görbe tükör. Levélféle Magyar Bálinthoz című írása (Magyar Nemzet, 2003. március 29.). A pedagógiai szakmai elitnek és nem a félművelt újságíróknak (ilyenek is vannak) állást kellene foglalniuk az itt leírtakkal kapcsolatosan.

Miért nem követi a mai oktatási kormányzat az említett cikkben az erkölcsi neveléssel kapcsolatosan kiemelt külföldi példákat? Miért nem tanulmányozzák Japán, Finnország, India, Izrael közoktatásának főbb törekvéseit és a nevelési minőséget biztosító eljárásait? Ezzel kapcsolatosan említem meg (ez is kitűnő vitatéma), hogy számomra nem meggyőzőek dr. Mihály Ottó Nevelési kihívások a pedagógiai tudomány aspektusából című előadásában megfogalmazott gondolatok (lásd III. Országos Osztályfőnöki Konferencia. Szombathely, 2002. június 19–22. a 16–18. lapokon). Az itt olvasható tételek közül vitatni lehetne például azt az odavetett megállapítást, hogy a történelemben Magyarországon valaha is tanították-e azt, hogy Mohácsnál mennyi lehetett a Csele-patak hőmérséklete. Ilyen korlátolt pedagógussal fél évszázados tevékenységem során még nem találkoztam. Vitatni lehetne azt a megállapítást is, hogy a fejlesztendő képességekkel ellentmondásban áll-e a tanítási-tanulási folyamatok beszabályozása. Az általam valójában tisztelt Mihály Ottó miért írja le ebben az írásában, hogy szerinte a „köz oktatásának” a nevelési célok kijelölését illetően csak a funkcionális tudások, képességek leírásáig szabad elmennie. A többi (szerinte a magyar alkotmány értelmében) a szülők és az egyén dolga. Mihály Ottó szerint az iskolának a nevelési feladatok kitűzéséhez „semmi köze nincs”. Nem akarok hinni a szememnek, amikor a konferencia kötetében ezeket a sorokat, gondolatokat olvasom. Jól ismerem Mihály Ottó értékes munkásságának szinte minden termékét. Néhány évvel ezelőtt gyökeresen más volt a véleménye. Lásd például A szocialista nevelőiskola vázlata című értékes és egyáltalán nem liberális eszméket tartalmazó könyvét.

Mihály Ottótól azt is várnánk, hogy a Végh Alpár Sándor írásában található gondolatokkal kapcsolatosan mondja el véleményét. Helyesnek tartja-e például azt, hogy Japánban és Izraelben a nevelési feladatok iskolai kitűzésében a pedagógusoknak jelentős szerepük van? Pályám során, a hazai pedagógiai gyakorlat mellett, szerencsém volt megismerni a legtöbb európai ország és az Egyesült Államok pedagógiai elméletét és gyakorlatát is. A mai gyakorlatát is ismerem. A legtöbb országban például a nemzeti identitástudatra, hazaszeretetre nevelés központi kérdés! Ez így van az Európai Unió országaiban is! Ezekben az országokban az ilyen pedagógusokat nem nevezik nacionalistának, sőt, igazi patriótáknak tartják őket.

Érdemes lenne vitatkozni a pedagógiai szellemi elitnek, az egyetemen oktatóknak az olyan pedagógiai „apróságokról” is, mint a viselkedéskultúra, a túlterhelés, a magyar tanügy európai rangra emelése. Érdemes itt is a japán, a finn, az izraeli példát stb. kiemelni. Érdemes lenne a magyar közoktatás színvonalának megítéléséről nyilatkozó Vízi E. Szilveszternek, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének véleményét is elemezni, értékelni, amelyet a Mindentudás Egyeteme előadássorozatában hangsúlyozott: véleménye szerint a magyar közoktatás még mindig magas színvonalú. Csak el ne rontsák! Ez az igaz, vagy az, amit az egyes pedagógiai folyóiratokban olvashatunk? Vagy amiről a mai pedagógiai szellemi elit néhány képviselője nyilatkozik? Miszerint kétségtelenül lemaradtunk, és hibás a magyar nevelés és oktatás mindennapi gyakorlata.

A másik, nyilvános vitát is érdemlő írás: Tőkéczky László A liberális iskolamodell. Hogyan teremtsünk gyurmálható, tehetetlen népet? (Magyar Nemzet, 2003. április 14.). Tőkéczky László országosan elismert tudós, egyetemi tanár. Az igazi szellemi elithez tartozik! Ebben a cikkében tudományos színvonalon érint számos jelentős témát. Azt gondolom, hogy az egyetemeken napjainkban tanító pedagógiai szakmai elit ezt az írást is elfogulatlanul elemzi és értékeli. A szükséges tudományos érvekkel (amelyekkel nem értenek egyet) vitatkoznak is. Nem kézlegyintéssel intézik el, hogy itt csak egy ellenzéki „szakemberről” van szó. És ez az írás csak a Magyar Nemzetben jelent meg. Magam elítélném azt, aki valakinek az írását vagy véleményét azzal „intézné el”, hogy a szerző baloldali. És az írás például csak a Népszabadságban jelenne meg. Gyorsan túl kellene jutnia a magyar pedagógiai szellemi elitnek az ilyen alantas szemléleten, mert ez csak további züllesztéshez vezethet. És a lemaradásunk valójában bekövetkezhet az Európai Unió vagy a világ fejlettebb országaihoz viszonyítva.

Remélem, hogy a főszerkesztői írás által kiváltott gondolattöredékeimből érezhető, hogy magam nem tartozom egyetlenegy szellemi „elit” csoporthoz sem. Csak egy szerény, nem magamutogató napszámosa vagyok a magyar közoktatásnak. De azért a magyar közoktatásért fél évszázados pályafutásom során mindig (és ma is) nagy felelősséget éreztem és érzek. Pedagógiai visszapillantásaimat életkoromból is fakadóan íróasztalom fiókja számára már írogatom. És van véleményem napjaink pedagógiai vitáiról is. Ezeket a vitákat nem egyes pártok, hanem a magyarság és Magyarország szempontjából vizsgálom. Arra is figyelek, mit tanulhatok Báthory Zoltántól, Mihály Ottótól, Loránd Ferenctől és a magyar pedagógia más kiválóságaitól. Őszintén mondom, sokat tanulok tőlük. És köszönöm is ezt nekik. Gondolataik által több leszek. Mindazt, amit megtanultam, igyekszem főiskolai hallgatóim és a gyakorló pedagógusok számára előadásaimban továbbadni.

Az Ön említett írása arra ösztönöz, hogy a jövőben – pedagógiai közéletünk demokratizálódását segítve – még határozottabban és nyíltabban valljam meg nézeteimet, és tudásom, tapasztalataim alapján tegyem meg javaslataimat a „köz oktatásának” témáiban, a fontos ügyekben. Az ilyen, a magyarság szempontjából kiemelt fontos ügyek közé tartozik mindaz, amit például Ön a folyóirat korábbi számaiban, a Szerkesztés közben rovatában oly meggyőzően kiemelt. Érdemes lenne, ha az eddig megjelent írásaiból, akár e rovatban is, egy problémagyűjteményt állítana össze. És utalna rá, hogy az Ön által eddig kiemelt témákkal kapcsolatosan ma mi a helyzet hazánkban. Milyen tényleges megoldások vannak folyamatban? Mit terveznek az oktatás irányítói, hogy például az Ön által fontosnak tartott kérdéseket megoldják? Nagy hiba lenne, ha évekig, évtizedekig ugyanazokat a témákat emlegetnénk, mint például az esélyegyenlőség biztosítása. Ezzel kapcsolatosan csak annyit említek meg, hogy a Magyar Pedagógiai Társaság 2002-ben megalakult Napközi Otthoni Nevelési Szakosztálya az oktatási miniszter számára Ajánlások az esélyteremtő napközi otthonok fejlesztéséhez címen anyagot adott át. Ezt a társaság főtitkára küldte el a miniszter nevére. Úgy gondolom, ez is fontos ügy a magyar közoktatásban, mivel az általános iskolások 40 százalékáról van szó! Fontos ez számos esélytelenebb család, szomorúbb sorsú gyermek és a mindennapi nehéz körülmények között küszködő pedagógus számára. Számomra elkeserítő, hogy a magyar pedagógiai elit, de a „köz oktatásának” kormánya sem törődik ezzel az elmaradott nevelési színtérrel. Érdemes lenne a folyóirat hasábjain ezzel a témával addig foglalkozni, amíg a pedagógiai gyakorlatban szemmel nem látható változások történnek.