Gondolatok a német nyelv oktatásáról

„Nagy munkát vállal magára”, aki manapság fölvázolni szeretné hazai németoktatásunk helyzetét, színvonalát, eredményességét és teendőit – akárcsak egy pedagógiai folyóirat terjedelmi korlátain belül is.

Elégedettségre nemigen adhat okot az a tény, hogy diákjaink nem kis hányada jár magán- vagy nyelviskolai németórákra, mert nem lát esélyt arra, hogy iskolai tanulmányai eredményeképpen sikeresen leérettségizhet, netán megszerzi a hőn áhított A, B vagy C típusú középfokú nyelvvizsga-bizonyítványt.

Visszatekintés: tankönyvek és módszerek

1970 táján a nemzetiségi iskolákat és a tagozatos gimnáziumi osztályokat leszámítva a német nyelvet heti két-három órában tanítottuk, a második idegen nyelvi érettségi nem is volt kötelező. Egyfajta, felmenő rendszerű gimnáziumi némettankönyvekből tanítottunk, hagyományos olvasmányos feladatokkal, nyelvtani gyakorlatokkal és művelődéstörténeti anyaggal, az olvasmányok után pontos, kétnyelvű szószedettel. A némettanítás célja ennek megfelelően elsősorban a pontos nyelvtani ismeretek átadása, elsajátíttatása és a fordítási készségek kialakítása, fokozatos fejlesztése volt. A szóbeli és írásbeli érettségi között lehetett választani, a többség – érthető módon – a „szó elszáll” alapon az előbbit választotta.

A Szanyi Gyula által írt, 1979-től bevezetett új gimnáziumi tankönyvsorozat változatosabb grammatikai feladatokkal, több országismereti anyagrésszel és aktualitással valamennyire az előző tankönyvsorozat felépítését követte. Újszerűek voltak benne a dialógusformájú nyelvtani gyakorlatok és az első-második osztályos tankönyv olvasmányainak egy téma köré csoportosítása. Ezeknek a tankönyveknek a felmenő rendszere alapján egységes érettségi szisztémát lehetett kialakítani a szókincs, a grammatikai ismeretek és a valószínűsíthető dialógusfeladatok alapján. Rendkívül értékesek ebben a sorozatban a két Németország földrajzát, történelmét, a német tudomány és technika nagyjait stb. bemutató olvasmányok és kiegészítő szövegek. Az olvasmányok kapcsolódtak az akkori ifjúság életéhez is (Jeans, Discothek stb.). Nevelési célzatosságuk számomra igen rokonszenves volt, az olvasmányok előtt található közmondások és mottók tartalmáról – főleg harmadik és negyedik osztályban – nagyszerű beszélgetés alakulhatott ki tanár és diák között. Hiszen ezen mondatok lényegét – megfelelő tanári rávezetéssel – egészen egyszerű mondatokkal is kifejezésre lehetett juttatni.

Az ezekből a könyvekből készült érettségi feladatlapok a tankönyv felépítéséből következően kiszámíthatóak, de kissé egyhangúak és kevésbé életszerűek voltak (Passivtransformation, feltételes mód, célhatározói mondatok képzése, vonzatos igék, melléknév fokozása, módbeli segédigék stb.).

Igen kevés olyan feladatot találhattunk közöttük, amely életszerű helyzetben való spontán megszólalást célzott volna, a Lückentext és a szövegértés vizsgálata akkoriban gyakorlatilag nem létezett. A „B” feladat – a németről magyarra fordítás – az első években rövid volt és könnyű, a későbbiekben már komolyabb feladat elé állította a diákokat.

Azok a tanulók, akik a nyelvekkel hadilábon álltak, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején harmadik osztályban „leadhatták” a második idegen nyelvet. Így ők csak az orosz nyelvvel küszködtek az érettségiig. Az alapóraszámban tanulók is – megfelelő tanári irányítással, ellenőrzéssel és szorgalommal – a Szanyi-könyvekből tanulva nyugodtan várhatták az érettségit. Meglepetés senkit sem érhetett. A fakultáción tanulóknak pedig a szaktanár – szabad választása alapján és a kitűzött célt figyelembe véve – még azt és annyit taníthatott, amennyit jónak látott. Kiegészítésképpen több jó tankönyv is rendelkezésre állt, és mindegyik alkalmas volt a többlettudás megszerzésére (Deutsch 2000, Und was meinen Sie? stb.).

A Themen-sorozat 1980 körüli bevezetését (ezzel indult meg az általam „színes könyvek”-nek nevezett tankönyvek sorozata) óriási lelkesedés követte a szakmában, különösen a fiatal kollégák részéről. Ezeket a könyveket hosszú évekig csak nyelviskolákban használták. Az ifjú kollégák örültek a változatos, érdekes témáknak és dialógusoknak. Jómagam igen nagy gyanakvással fogadtam ezt a vibráló, videoklipszerű tankönyvsorozatot, látva a nyelvtan lapszélre szorulását, „a minél érdekesebb legyen” szövegek kialakítására való törekvést vagy egyenesen a meghökkenteni akarást. Ezzel a sorozattal indult meg Magyarországon a „színes könyvek” áradata, amely mind a mai napig tart. Ezek a könyvek olyannyira lebilincselők, érdekesek és humorosak akartak/akarnak lenni az Umgangssprache terjesztésének és a beszédközpontú oktatásra való törekvésnek a bűvöletében (természetesen minden „színes könyvben” voltak és vannak nagyon hasznos és jó anyagrészek), hogy éppen a fő célt: egy nyelv szókincsének és nyelvtanának alap- vagy középszinten való elsajátíttatását nem tudták, nem tudják megvalósítani. Bennük kétnyelvű szószedetet és oda-vissza fordításokat hosszú ideig nem találhattunk, mert legtöbbjüket a nemzetközi könyvpiacon „terítették”, és nem a magyar diákok számára készültek.

Hogy a kétnyelvű szószedet hiánya a pontosan körülhatárolható szókincs megtanítása és ellenőrzése tekintetében micsoda terhet rótt a tanárra és diákra, azt – úgy hiszem – a német szakos kollégáknak nem kell magyarázni.

A Start megjelenésével (nyolcvanas évek vége) némi áttörés következett be. Végre használható tankönyv került az iskolába – az élő, modern nyelv olvasmányokba beépítve, kétnyelvű szószedettel, ügyes munkafüzettel. Témavilága ugyan nem elsősorban gimnáziumba való (általános iskolába meg különösen nem – ennek ellenére sajnos helyenként ott is tanítják), minimális germanisztikai műveltséget sem ad, de ezekből a tankönyvekből legalább jól lehetett órákat és dolgozatokat tervezni. Második kötetének, az Unterwegsnek a tematikája viszont már nagyon eltér a Startétól; még kevésbé való középiskolás diákoknak, és ebből sajnos már eltűnt a szószedet az olvasmányok végéről. Az elmúlt évtizedben az általános tantervű gimnáziumok és szakközépiskolák nagyobbik felében ebből a két tankönyvből tanítottak. Igaz, a Startot Start Neu címmel megújították. Ennek a könyvnek az értékelésétől – megfelelő tapasztalatok hiányában – szeretnék eltekinteni. A megújított Themen (Themen Neu) nyelvkönyvhöz még nyolc (!) kiegészítő könyvet árultak (Arbeitsbuch, CD-ROM, Wiederholungsbuch, PC-Program, Hörtexte, Sprechübungen mit 5 Cassetten, Lesejournal, Zweisprachige Glossare). (Csak a tankönyv és a munkafüzet ára majdnem 5000 Ft.) A tanítványaim ugyanakkor azt mondták – még négy-öt évvel ezelőtt is –, hogy szívesebben tanulnak a szürke Szanyi-könyvekből, mert ott mindig tudják, mi a tananyag és miből fogunk dolgozatot írni. Ami pedig kissé elavult vagy hiányos a Szanyi-könyvekben, azt a szaktanár tudása, egyénisége révén kiegészíthette.

A számtalan „színes” könyv között – a Schrittweisét leszámítva – nincs általános tantervű, gimnáziumok számára alkalmas tankönyvsorozat. A Schrittweise első kötetét – a helyenként szűkös nyelvtani magyarázatok ellenére is – igen jónak találom, a belőle való tanulást megkönnyíti, hogy a munkafüzetet jól beillesztették a tankönyvbe, olvasmányai és dialógusai életszerűek, kedvesek, visszafogottan humorosak, és szókincsük, nevelési célzatosságuk (családközpontúság, barátság, diákszerelem stb.) nagyon rokonszenves. Akárcsak a könyv szolid ára. Az olvasmányokhoz kapható hanganyag is igen életszerű és ötletes. Kár, hogy ebben a tankönyvben is csak egynyelvű szószedet van az olvasmányok végén.

A közelmúltról és a jelen állapotokról

A hat és nyolc évfolyamos gimnáziumok fokozatos bevezetésével és azzal, hogy nagyon sok iskolában már az általános iskola első, második, harmadik osztályában kezdik a német nyelvet tanítani, a megszámlálhatatlan, német nyelvet tanító nyelvkönyv – és nem tankönyv! – piacra dobásával teljes lett a zűrzavar a kilencvenes évek folyamán mind az általános, mind a középiskolákban. Elkezdődött az orosztanárok egy részének gyors és kampányszerű nyelvvizsgához juttatása, majd átképzése, és a megváltozott szükségleteknek megfelelően igen nagy számú érettségizettet vettek fel az egyre gyarapodó új, elsősorban főiskolai, de még az egyetemi karokra is. Amíg nem volt kellő számú diplomás némettanár, rengetegen tanítottak közép- vagy felsőfokú nyelvvizsgával, netán még anélkül is, főleg az általános iskolákban, de szép számmal akadtak a gimnáziumokban és szakközépiskolákban is tanári diploma nélkül tanító kollégák. Nagy gondot jelent az iskolavezetés számára az a tény is, hogy igen sok olyan fiatal német nyelvtanár kollégát vesznek fel intézményeikbe (egy részük egyszakos), aki még nem fejezte be a tanulmányait vagy éppen nemrégiben kezdte el. A tanulmányi időt – ez köztudott – ma sokan „kitolják”. Ezek a kollégák természetszerűleg sokat hiányoznak, helyettesítésük gyakorlatilag megoldhatatlan. A kilencvenes évek elején még az ún. legjobb iskolákból is elvándoroltak a némettanárok nyelviskolákba és egyéb, nyelvtudást igénylő munkahelyekre.

Megszűnt a szakfelügyelet is (amíg ez az ellenőrzési forma létezett, addig a szakfelügyelő elméletileg bármelyik látogatási napján megjelenhetett az iskolában, és nemcsak az órát, hanem a szaktanár mindenfajta szakmai tevékenységét is ellenőrizhette), felváltotta az ún. szaktanácsadás, majd az is eltűnt egy időre. Éveken keresztül a némettanárok majdnem azt tehették az órán, amit akartak. Sok iskolában hosszú idő óta nem kötelező a tanmenet, legföljebb kezdő tanároknak, de azok betartását többnyire senki sem ellenőrzi. A munkaközösség és annak vezetése igen sok iskolában üres formalitás. Részben azért, mert ma már a budapesti középiskolák nagyobbik felében kevés a tapasztalt, tervszerűen dolgozó, idősebb némettanár, aki valóban irányíthat(na) egy munkaközösséget, aki szakszerűen tudna nyilatkozni egy óráról stb., másrészt azért sem, mert az olyan gyakori „vak vezet világtalant” alapon működő munkaközösségek nagy részében a minőségi szakmai munka egyre kevesebb tanárt érdekel. Gyakran hivatkoznak a kollégák az alacsony munkaközösség-vezetői díjra. De azért a megbízatást elvállalják, és a munkaközösség-vezetői pótlékot sokan felveszik a „majdnem semmi” munkáért. Nem kötelező elvállalni ezt a régen igen megtisztelő, a legkiválóbb idősebb kollégának kijáró feladatot, amelyet nagy részük annak idején lelkiismeretesen ellátott a csupán jelképes összegű pótlékért.

Az elmondottak következtében a fővárosi iskolák jó részében a tervszerűség, koncepció, stratégia és óráról órára való készülés és gyakori ellenőrzés nélküli némettanítás lett a jellemző, melynek – sok iskolában – eredménytelenségét még a meglévő tankönyvek legalkalmasabbjának kiválasztására való képtelenség is fokozta.

Kérdéseim a jelen állapot felvázolása után

• Ki rendeli meg és ki választja ki az iskolákban a némettankönyveket?
• Ki ad tanácsot ebben a kérdésben?
• Átnézik-e legalább nagyjából azt, amit rendelnek? Mert akkor nem történhetne meg, hogy 7. osztályos tanulók eredeti lektűröket (jó, hogy nem klasszikus regényeket!), lexikonszövegeket olvasnak és „fordítanak” egész Európában használatos, igen drága tankönyvből, amelyben az elképzelhető legkomolyabb nyelvtani szerkezetek is megtalálhatók. Mindezt olyan kisdiákoknak kell elvégezniük, akik gyakran még egy egyszerű bővített mondatot sem tudnak németül pontosan elmondani – részben tanári hanyagság következményeképpen.
• Miért nem ad tanácsot valaki ilyenkor az ifjú, bizonytalan vagy éppen magabiztos kollégának? A fentiek alapján erre már részben tudjuk a választ. Az iskolaigazgatóktól ugyanis nemigen várhatjuk, mert a német szakos igazgató ritka Magyarországon.

A fent említett jelenségek következménye a szaktanári munka teljes sikertelensége. A gyerekeket – a jó képességűeket és más tárgyakból kiválóan teljesítőket is – egyre kevésbé érdekli a nyelv. A tehetősebb szülők magántanárt keresnek, aki szinte megoldhatatlan feladattal szembesül. Sok ilyen kisdiák – állítása szerint – egyenesen megutálja a nyelvet. A szaktanár érzékeli a sikertelenséget, egyre idegesebb, kapkodóbb lesz, csak követel, de alig tanít, vagy teljesen leáll, nem mer ellenőrizni. Jönnek az üresjáratórák, a tanár írat egy-két könnyű dolgozatot, amelynek a tankönyvhöz semmi köze nincs. Így sikerül adminisztrálni a sikertelenséget.

Az ellenőrzésről

A dolgozatok számát és típusát tekintve a kilencvenes évek előtt is csak a minimumot írták elő, azt is csak a nagydolgozatok tekintetében. A minimumot most is elő kellene írni, plusz azt is, hogy milyen típusú dolgozatokat kötelező íratni. Félévente ugyanis egy idegen nyelvből – heti 4-5 óra esetén – átlagos vagy nem átlagos létszámú csoport esetén is minimum 10-12 tartalmas jegynek kellene lenni. Olvasmányonként szódolgozatok, dialógusdolgozatok, fogalmazások, olvasmánydolgozatok, vegyes nyelvtani feladatlapok, nagydolgozatok, év végi magyarról németre fordítások, memoriterjegyek, egy nagy szóbeli felelés félévente, plusz egy-két havonta jegy az órai aktivitásra.

Az alapozásról

Ha a német nyelvet valaki szinte teljesen ismeretlen nyelvként vagy homályos, pontatlan szókinccsel és nyelvi ismeretekkel kezdi (ami a későbbi nyelvtanulás szempontjából egyenlő a teljesen kezdő szinttel), a kezdő szakasznak rendkívül lassúnak, megtervezettnek és – mint minden későbbi szakasznak is – sűrű ellenőrzésekkel telítettnek kell lennie. Az első hónapok a tanár és diák számára a legfárasztóbbak, a „legunalmasabbak”, hiszen kis szókinccsel, kevés nyelvtani tudással nem könnyű lebilincselő órákat produkálni. Ebben az időszakban különösen fontos tényező a tanár ötletgazdagsága, színes egyénisége. Mert mindezek segítségével már a kezdő szakaszt is hangulatossá lehet tenni. Mielőtt elkezdünk egy idegen nyelvet tanítani, megéri néhány magyar nyelvű bevezető órát tartani. Ne csak a gyakorlati teendőkről essen szó (milyen felszerelésre lesz szükség, ponthatárok az egyes dolgozattípusoknál, szótárválasztás stb. – azaz elvárásokról és szankciókról stb.). A Guten Morgen! Guten Tag! kezdésű órák helyett inkább vázoljuk fel diákjainknak azt a „hosszú utat”, amelyet majd meg kell tenniük (vö. Szanyi Gyula bevezetője az első osztályos gimnáziumi tankönyvben), vagy Mollay Károly „magas hegy”-ét, amelyet meg kell valameddig másznunk nagy fáradságok árán, hogy valameddig eljussunk. Bemutathatjuk a finnugor és a germán nyelvek közötti feltűnő különbségeket stb. És még mi mindenről lehet beszélni ezeken a bevezető órákon (meg persze végig a négy-hat év folyamán), amellyel érdeklődést kelthetünk a gyerekekben a német nép, a német történelem, kultúra és tudomány nagy alakjai és eredményei iránt! Mesélhetünk a gyerekeknek életkoruk függvényében a Grimm-testvérekről, hallgathatunk közkedvelt operarészleteket vagy dalokat német komponistáktól, lefordíthatjuk magyarra a „Die sind die Deutchen” verset (majd utána beszélgethetünk a taralmáról), vihetünk prospektusokat, nemcsak a kölni vagy az ulmi dómról, hanem akár Mercedesekről is, elmesélhetjük, hogyan keletkezett a „Stille Nacht”, a hamburger elnevezése, vagy ki volt Levi Strauss … Beszélhetünk német jövevényszavainkról, a sváb-magyar együttélés évszázadairól stb. Mindehhez azonban némi általános és germanisztikai műveltség, plusz „Deutcher mit Herz” szükségeltetik.

A módszertani folyóiratokról

Az elmúlt évtizedben megjelent néhány új országos módszertani folyóirat (DVFV, Modern Nyelvoktatás, Nyelvi Info). Ezekben a folyóiratokban főképpen olyan szakemberektől jelennek meg publikációk, akik egyrészt a napi tanítási gondokat belülről nem (vagy már jó ideje nem) ismerik, másrészt a nyelvtudomány és az idegennyelv-tanítás egyes részletkérdéseit megvilágító elméleti cikkeket írnak. Az idősebb, még a pályán levő kollégáknak pedig nincs sem idejük, sem kedvük papírra vetni gondolataikat. Sokan közülük megfáradtak és elfásultak.

Néhány gondolat a módszertanról

Ahhoz, hogy a dolgozatokat és az órai munkákat megtervezzük, sokaknak nem is kellene módszertant tanulni. Maga a nyelv kínálja a metodikát. Persze, sok mindent lehet és kell is az egyetemi módszertanórákon tanulni, és persze egymástól is, ha a tanár híján van az ötleteknek. Ezért szükséges a kölcsönös óralátogatás, hiszen az idősebb kolléga is tanulhat időnként a fiatalabbtól.

A helyenkénti siralmas helyzetet tükrözik az iskolai füzetek is, amelyekbe gyakran hetekig alig kerül valami. A nyelvtan tanításának semmi nyoma, legföljebb egy-két árva példamondat és ellenőrizetlen házi feladat árulkodik arról, hogy „a gyerek németet tanul”. Az önálló házi feladatokat (fogalmazás, dialógus, kidolgozott tételek stb.) mindig ellenőrizni kell, mert különben semmi értelme sem volt feladni.

A nyelviskolákról

A középiskolákból gyakran csekélyke, pontatlan tudással, netán zűrzavarral a fejükben a diákok nyelviskolákba sietnek. Ott bekapcsolódnak egy oktatási folyamatba, amely általában nem illeszkedik pillanatnyi nyelvtudásukhoz, annak hiányosságaihoz. Ez nem is lenne elvárható. A nyelviskolák száma a kilencvenes évek eleje óta igencsak megnőtt. Egyesek tartják magukat, mások tiszavirág-életűnek bizonyultak. Évente újabbak és újabbak indulnak. Hogy olcsóbb legyen a tanfolyam, helyenként nem használnak tankönyveket, a tananyagot különböző nyelvkönyvekből állítják össze, majd ezeket másolják. A tanítás eredményességét – legyen az bármily jó nevű nyelviskola is – többnyire három tényező határozza meg: a tanári, a tanulói és a csoportkvalitás (rátermettség, lelkiismeretesség, szorgalom, kitartás stb.). Nehéz tehát summás véleményt alkotni a nyelviskolákról. Összességében azonban elmondható, hogy sok diák távozik idő előtt vagy – kivárva ugyan a tanfolyam végét – csalódottan ezekről a kurzusokról (sajnos időnként még a felvételi előkészítőkről is). Különösen érvényes ez a nyári intenzív kurzusokra.

A fluktuációról

A legtöbb iskolában ez igen nagy. Olykor az iskolát akár félévkor is elhagyják a – többnyire fiatal – kollégák egy jobban fizető állásért. Vagy látva, hogy az eredményre vezető iskolai némettanítás még a „jobb” gimnáziumokban is (nemhogy egy műszaki szakközépiskolában), főleg eleinte, fárasztó, napi többórás készülésből, óra- és dolgozattervezésből áll, és rengeteg dolgozatjavítást követel. Az igazgatók pedig tehetetlenek. Valakit be kell küldeni az órára, örülnek, ha jelentkezik egy új, diplomás némettanár.

Az átképzős tanárokról

Igen sok kiváló átképzős nyelvtanár van. Hiszen ha valaki kiváló vagy jó orosztanár volt, ugyanolyan jó némettanár is válhat belőle, még ha – mondjuk 35–50 éves kora között – a napi tanítási munka mellett, érthető módon nem tudott olyan magas szinten megtanulni egy másik nyelvet, vagy olyan germanisztikai műveltségre szert tenni, mint a nappalis hallgatók. Igen jó megoldásnak bizonyulhatna, hogy a gimnáziumokban, az első két évfolyamon ők alapoznák meg a diákok nyelvtudását, majd ezután csoportjukat átvenné egy nem átképzős tanár.

Természetesen e téren is vannak lehangoló tapasztalataim. Gyenge minőségű, „visszaadott” szakdolgozatokra, amelyeket segítséggel átírtak, kijavítottak, végül megadták egyes átképzős oktatók az elégséges, közepes stb. jegyet. A mi időnkben a szakdolgozat tudományos munka volt, helyenként önálló kutatási eredményekkel, legalább két évig dolgoztunk rajtuk, mire összeállt egy tartalmas, terjedelmes értekezéssé. A mai átképzős német nyelvszakos diplomamunkák témáinak egy része meglehetős igénytelenségről tanúskodik. Summás véleményt itt nem szeretnék mondani, csak néhányat ismerek közülük.

Tudom jól, hogy hiába keresném már a bölcsészkaron a valahai hatalmas tudású, gazdag tudományos vagy szakmai életutat felmutató tanárokat (Mollay Károly, Hutterer Miklós, Juhász János, Lieber Péter, Hajdú Helga, Mádl Antal, Krammer Jenő, dr. Tálasi Istvánné, Széll Zsuzsa – a teljesség igénye nélkül).

A fiatal kollégákról

Legtöbbjük igen magas szinten beszéli a nyelvet, már akkor is, amikor bekerül az egyetemre, hiszen a rendszerváltozás óta rengeteg lehetőség volt és van arra, hogy a leendő tanárjelöltek – már az érettségi előtt vagy tanulmányaik folyamán – hosszú időt töltsenek német nyelvterületen. A mi generációnk nagy részének ilyen lehetőségei nem voltak, sőt még egyetemista korunkban is – akkor is csak felsőbb évfolyamokról – csupán egy-két diáktársunk juthatott ki néhány hónapra az NDK-ba.

A tankönyvváltásokról

Milyen alapon váltanak a kollégák tankönyveket? A válasz egyértelmű: mert nem elégedettek a régivel, vagy nincs folytatása az előzőnek. Csakhogy az új tankönyv sem a lexika, sem a nyelvtan terén nem kapcsolódik a régihez – vagy éppen menet közben derül ki, semmivel sem jobb, mint a régi. Eredmény: gyakran az okos, komoly kisdiák is elveszti érdeklődését a nyelv iránt. Ők ezt a kérdést időnként tisztábban látják, mint némely tanáruk. A szülők pedig nem merik fölemelni a szavukat, mert attól félnek, hogy bíráló nyilatkozatuk miatt gyermekük hátrányos helyzetbe kerülhet. És nincs is kedvük más iskolába vinni gyermeküket. Mert:

• ott majd újabb nyelvkönyvet vehet meg x ezer forintért;
• egészen máshol tartanak a tananyagban;
• lehet, hogy ott is ugyanazon vagy éppen más szaktárgyakat oktató tanárok miatt kellene szomorkodni;
• és egy második vagy főleg egy harmadik iskolaváltás hat-nyolc év alatt már igencsak megviseli a szülőt, gyermeket egyaránt.

A magántanárokról

Jórészt fiatalok és kevés tanítási tapasztalattal rendelkeznek. Közülük soknak nincs tanári diplomája, vagy éppen még tanulmányait folytatja. Ettől persze lehetnek/lehetnének egészen kiválóak is, mint ahogy van köztük jócskán rátermett is. Gyakran még a „csak” nyelvvizsgás egyetemisták vagy nem nyelvtanári diplomával rendelkezők is nagyszerűen felkészítenek érettségire, eredményesen korrepetálnak stb. Baj akkor van, ha a magántanítást kizárólag a pénzszerzés motiválja, amit a tanár lelkiismeretlenséggel és a nyelvtanári szakmához nem értő szülők „átverésével” kombinál. De a szülők többsége legtöbbször – az esetleges szerény óradíj és nagy lemondások ellenére is – csak heti egy-két magánórát tud kifizetni. Gyakran azért fizet, mert értelmes vagy átlagos képességű gyermeke ott tanulja meg azt, amit az iskolában nem tanítottak meg neki. És így lesz az elégtelenből erős közepes tudás, az elégségesből netán négyes, és az iskolai tanár fellélegezhet: nem lesz nagy baj az érettségi eredményekkel, lesz sikeres nyelvvizsgázóm stb.

A nyelvvizsgákról

Színvonaluk az utóbbi években igencsak csökkent. Gyakran meglehetősen felkészületlen diákok is sikeresen nyelvvizsgáznak. De mit ér egy olyan írásbeli nyelvvizsga-bizonyítvány, amelyhez magyarról németre való fordítási teljesítmény nem szükséges?

A szaktanárnak – diákja tudásának ismeretében – nagy valószínűséggel meg kell tudnia állapítani, hogy tanítványának van-e esélye a középfokú vizsga sikeres letételére. A „Próbáld meg, hátha sikerül…”, „Hát én nem is tudom, legföljebb tapasztalatokat szerzel…” tanácsok elfogadhatatlanok egy szaktanártól. Nem jelenthetünk ki ilyeneket, mert a szülő zsebére játszunk vele, illetve a negatív tapasztalatszerzés nem feltétlenül motiváló tényező. El is kedvetleníthet.

Csere- és tanfolyamutak német nyelvterületre

Az iskolai csereutak nyilvánvalóan sok szempontból gazdagítják a részt vevő diákokat, hiszen rendkívül tartalmas, hasznos és fiatalos időtöltés megismerni egy német nyelvterületen élő másik iskola tanulóifjúságát, lakóhelyét, iskolarendszerét, családi és kulturális szokásait, vonzó ifjúsági programokat összeállítani stb. Természetesen egy-két hét alatt a nyelvben is sokat lehet fejlődni, és a barátságok, a levelezés által fokozódik a diákok nyelvtanulási kedve. Ezek az oda-vissza utak természetesen nem kevésbe kerülnek, megfelelő szállást is biztosítani kell a vendégdiák számára – nem minden iskola és család engedheti meg magának manapság ezt a vonzó nyelvtanulási és országismereti kurzust.

Ugyanakkor az ilyen utak túlértékelésétől óvakodni kell. Mert egy cserelátogatás szervezése, lebonyolítása és utómunkálatai bizony nagyon megbontják a tanév rendjét, miattuk gyakran hetekre leáll az érdemi tanulmányi munka az adott osztályban. Sok iskola és annak vezetése büszkélkedett hosszú ideig azzal, hogy „testvérgimnáziumunk van” Németországban, Ausztriában, Svájcban. Ezt a kérdést – tapasztalataim szerint – sok helyütt már reálisabban és visszafogottabban ítélik meg az iskola vezetői és tanárai.

Az ún. egyhetes tanfolyamutazásokról, amelyeket többnyire a tanév befejezése után szerveznek a némettanárok, a diákoknak és szülőknek – nyelvtanulási szempontból – meglehetősen lehangoló tapasztalataik vannak. Ezek az utak valójában drága „iskolakirándulások” a tehetősebb családok gyermekei részére. A csoportokba időnként olyan diákok is bekerülnek, akiknek szülei csak nagy lemondások árán tudják befizetni a több tízezer forintos részvételi díjat.

A gyerekek – elmondásuk szerint – a tanév befejezése utáni délelőtti németórákon nemigen figyelnek, és igen keveset tanulnak, de az órák utáni programokon is csak minimális újat tanulnak németül, hiszen 30-40 magyar iskolás van ilyenkor együtt egy hétig, többnyire Ausztriában. Nem tudom, akad-e tanár, akinek a kirándulás után eszébe jut, hogy ha az otthoni órán többet társalogna diákjaival, többet foglalkozna készüléssel és ellenőrzéssel, talán eredményesebb lehetne az oktatómunkája.

Mit tartok a legfontosabbnak a hazai németoktatás eredményessé tétele érdekében?

Az első négy osztályban (megkockáztatom: akár az első hatban is) a legtöbb iskolában nem lenne szabad német nyelvet tanítani. Az első években olvasni, beszélni és fogalmazni kell megtanítani a kisdiákokat. Azaz ebben az időszakban a fő cél az anyanyelvi írásbeli és szóbeli kifejezőkészség kialakítása kell hogy legyen. Ehelyett a legtöbb iskolában (és már sajnos az óvodákban is) éppen az ellenkezője történik: idegen nyelveket tanítanak pici gyerekeknek, német nemzetiségi osztályokat indítanak abszolút magyar anyanyelvű, a betűvetést éppen elsajátítani kezdő első osztályosoknak.

A magyar nyelvtan pontos ismerete elengedhetetlen az idegen nyelv tanulásához. A német nyelv tanítását az adott életkor függvényében csak pontos magyar nyelvtani ismeretekre lehet alapozni. Ráadásul rengeteg nyelvtanóra marad el a gimnáziumokban, mivel – a diákok állítása szerint – „irodalomból mindig el vagyunk maradva”. Szomorú, de előfordul, hogy bölcsészkari nyelvszakos hallgatók számára – hiányos ismereteik miatt – oktatóiknak magyar nyelvtan órát kell tartaniuk!

• Elodázhatatlan a négy, a hat és a nyolc évfolyamos gimnáziumok és szakközépiskolák számára egy egységes, felmenő rendszerű tankönyvsorozat kiadása, ebbe a hagyományos régi tankönyvek elemeit, plusz műveltségi anyagát is bele kellene venni. A munkába természetszerűleg a régi, tapasztalt némettanárokat is be kellene vonni.
• A német nyelvet pontosan csak iskolai oktatásban lehet megtanulni. Az iskolai oktatás elsődleges és elérhető célja a majdani írásbeli vizsgákra való felkészítés.
• Mindehhez komoly tervezés, stratégia, négy, hat, nyolc évre, kötelező tanmenetírás, a tanárnak a munkaközösség-vezetővel való állandó kapcsolattartása és szaktanácsadó általi ellenőrzése is szükséges.
• Amit megtanítunk, annak nagy részét szóban és írásban folyamatosan ellenőrizni kell. Ha a diákok megszokják a tanár gyakori, következetes és mindig előre bejelentett (és nem rajtaütésszerű!) ellenőrzését, többségük rendszeresen készülni fog, mert tapasztalja a közös munka eredményességét. Így juthat el a diák az általa elérhető legmagasabb szintig, a megfelelő alapozás eredményeképpen. Ez lehet, hogy csak stabil közepes, de valóban az, tudás és munka van mögötte. És így meglesz az esélye a közepes és jó szintet elérőnek is arra – mivel a nyelvtani alapjai jók –, hogy érettségi után később sikeres középfokú nyelvvizsgát tegyen.
• A kiscsoportos tanítás elengedhetetlen, hiszen a diákok csak ezáltal jutnak az órán elégszer szóhoz.
• Az iskolai németoktatásban elsősorban a Hochdeutschot kellene tanítani először, és nem a hatásos szlenget, a torz közbeszédet. A tankönyvekhez kiadott kazettáknak is először a rádióbemondó tisztaságú beszédet kellene bemutatni és megértetni, zavaró háttérzajok nélkül (hiszen az sem kis dolog eleinte, hogyha a „tiszta” beszédet értik a gyerekek). Aztán utána, később jöhet majd a gyerek- és kamasznyelv, a felgyorsult beszéd stb.
• Mindehhez viszont sokat, kitartóan és nyelvtanárhoz illő dinamizmussal kell dolgozni. Ezért mosolyt fakasztó számomra a „játékos nyelvtanulás” kifejezés középiskolás korban. Természetesen néha tervezhetünk (és kell is terveznünk) játékos órákat – 100. óra, ünnepi órák stb. –, de a gyakori játékos óráktól köztudottan csak felborul a tanórai rend. Tapasztalatom szerint a nagyobb diákok mindig is a komoly tanárt tisztelték. Márpedig egy tanár értékét nagyon is meghatározza, hogy legkiválóbb diákjai hogyan vélekednek róla.
• Akár tíz-, akár tizenkét éves korban kezdünk el német nyelvet tanítani, az elkövetkező hat vagy négy év folyamán csak egyetlen nyelvet lenne szabad tanítani: vagy angolt, vagy németet, de ezt az egy nyelvet – hat vagy négy évfolyamos gimnáziumokban – nagyon intenzíven, legalább heti öt órában. Így a gimnáziumi, illetve szakközépiskolai diákoknak nagyobb esélyük lenne az áhított középfokú (legalább az írásbeli) nyelvvizsga-bizonyítvány megszerzésére. A 11. és 12. évfolyamon lehetne elkezdeni a második idegen nyelv tanítását, és ott két év alatt – megfelelő színvonalú közös tanár-diák munka eredményeképpen – el lehetne jutni egy alapszintig, amelyet az érettségizett diákok későbbi tanulmányaik folyamán fejleszthetnének, netán egy újabb nyelvvizsgaszintig. A mostani állapot viszont szinte biztos garanciát jelent arra, hogy a tanulók többsége iskolai tanulmányai során egyik nyelvet sem tudja megtanulni még megbízható írásbeli középszinten sem.

Akkor ér valamit egy iskolai németóra, ha a tanár pontosan tudja, mit akart aznap megtanítani, és a diák is tudja, hogy ma mit tanult az órán, mi volt a célja az eltelt 45 percnek. És persze az az ideális, ha arra törekszünk, hogy az órát az aznapi tananyagnak megfelelően a lehető legjobb, legszínesebb módszerekkel tartsuk meg. Azaz: minden órán, ha csak egy icipici lépéssel is, de előbbre kell jutnunk a cél irányába. Lehet, hogy ma éppen egy „unalmas” melléknév-ragozási gyakorló órán vagyunk, … de tudjuk, hogy mi az óra célja. Így jutunk mindig egy kicsit közelebb a magasabb szintű nyelvtudáshoz.