Gondolatok a cigányok oktatásáról

A kötet Forray R. Katalin oktatásszociológiai, romológiai tanulmányainak gyűjteménye. A szerző három nagy fejezetbe válogatta az írásokat, melyek egyrészt szemléletformáló hatásúak, másrészt tudományos eredményeket közvetítenek, ugyanakkor hitvallásnak is tekinthetők. A kötetben a kilencvenes évekből származó cikkek mellett olvashatunk egészen frisseket is, így a könyv lapjairól jól azonosíthatók a szerző karrierjének állomásai, amint puszta szemlélődőből a társadalom aktív formálójává válik.

A korai tanulmányok érdekessége, hogy az akkor leírt problémák, kérdésfelvetések ugyanúgy szólnak a mának is. Így az első fejezet két tanulmánya, a Multikulturális/interkulturális nevelés és a Cigánykutatások és nevelésszociológia időszerűbb, mint keletkezésekor. A multikulturalizmus eszméje azóta sem tudott gyökeret verni a magyar társadalomban, így az oktatásban sem, sőt, fokozódott az idegenellenesség. A másik írás azt tárgyalja, milyen felfogásban közelítettek a magyarországi kutatók a cigány-vizsgálatokhoz, minek tekintették, hogyan definiálták a cigányságot: társadalmi rétegnek, etnikumnak vagy életstílus-csoportnak? A szerző leginkább ez utóbbi megközelítést tartja a legjobb megoldásnak a másik két felfogás egyoldalúságainak kiküszöbölésére. Úgy véli, hogy a társadalmi réteg-megközelítés túlhangsúlyozza az asszimilációs törekvéseket, míg az etnikai megközelítés csak a különbözőségre fókuszál.

Ezt a gondolatmenetet viszi tovább a Nemzetiségek, kisebbségek tanulmány is, mely azt a kérdést járja körül, hogy szociális, vagy nemzetiségi problémáról van-e szó. A hagyományos nemzetiségi oktatást felváltó multikulturális nevelés tudná feloldani ezt a kettőséget, s akkor nem válna eldöntendő kérdéssé. A szerző megállapítja, hogy a hivatalos oktatáspolitika nem tette meg ezt a tartalmi szabályzókban (Nat). A kilencvenes években egyaránt lehetett cigány felzárkóztatási képzést és cigány nemzetiségi képzést is indítani. Utóbbi többnyire nyelvoktatást jelentett, és a felzárkóztató programokat sem dolgozták ki kellőképpen szakmailag. Így aztán jogi, finanszírozási és tartalmi szempontból is visszás helyzet alakult ki, melynek értékelése adatok hiányában nem volt lehetséges. Az 1998-as írás óta a helyzet csak annyiban más, hogy ma már vannak adataink a cigány nemzetiségi oktatásról, ezek szerint az ellentmondások súlyosbodtak. Friss kutatások azt mutatták ki, hogy a roma/cigány kultúra, hagyomány megőrzését, valamint az identitás megerősítését célzó kisebbségi programok nem tudnak érdemben hozzátenni a tanulói teljesítményekhez, az érintett iskolák eredményessége egyáltalán nem javul. Mivel ezek a programok kiegészítő normatíva igénylését teszik lehetővé, illetve kedvező osztálylétszámok mellett valósíthatók meg, sok esetben a plusz forrásokhoz jutás ösztönzi csak az iskolákat ilyen jellegű képzések indítására. Más kutatások a lemorzsolódás és a cigány kisebbségi programok közötti kapcsolatot vizsgálva kiderítették, hogy nem mutatható ki pozitív kapcsolat a lemorzsolódás megelőzése és a kisebbségi pedagógiai program léte vagy nem léte között.

Az idő fogságától szabadon című írás azt járja körbe, ki is a cigány, mi is a cigányság. A szerző szemléletesen mutatja be az ipari társadalom időhöz való viszonyát, illetve azt, hogy az iskola hogyan kezeli az időt, és ez mennyiben áll szemben a cigány családok tradicionális időkezelésével. Talán bizakodásra adhat okot, hogy időközben a posztmodern társadalom időszemlélete közelebb került az időnélküliséghez, a különböző idősíkok (szabadidő-munkaidő) egymásba csúszásához, ugyanakkor az iskola még mindig ragaszkodik az idő korábbi értelmezéséhez.

A fejezetzáró írás a cigányok egészségi állapotával foglalkozik. A szerző itt is igyekszik leszögezni, hogy erről – mármint általában a cigányok egészségi állapotáról – nem lehet beszélni, hiszen sok, egymástól eltérő csoportot különböztethetünk meg a cigányságon belül. A rossz egészségi állapot oka nem a cigányság, hanem a szegénység (az alultápláltság, a depresszió vagy a spontán vetélés gyakoribb előfordulása, mint a mélyszegénység velejárói), mely azonban a cigányságon belül sajnos sokakat érint. Ennek bizonyítékául Forray R. Katalin külön elemzi a cigány értelmiségiek egészségi állapotát, melyet egészen más – nem a szegénységből, hanem a kisebbségi létből fakadó – tünetek jellemeznek. Ilyen például az üvegplafon-szindróma, amely egyértelműen kimutatható a megfelelési kényszerben szenvedő, frusztrált cigány értelmiségiek körében.

A Kutatási tapasztalatok fejezet empirikus terepmunkákat ismertet. Az első három kistelepülések helyzetének elemzésén keresztül mutatja be a cigány gyerekek oktatásának általános problémáit: az általános iskola befejezése után általában csak a szakiskolai képzésben találnak helyet maguknak, már az iskoláztatás kezdetén egy elhibázott pedagógiai helyzetértékelés áldozataivá válnak, melynek következménye, hogy később is sikertelenek lesznek az iskolában. Ráadásul a tanárok gyakran áthárítják ennek felelősségét. Nemcsak az iskola, a társadalmi környezet sem támogatja a cigány gyerekek iskoláztatását: gyengén szervezett, hiányos működésű a civil szféra, a kisebbségi önkormányzat is. Ez az írás 1998-ban született. A Pécsi Egyetemmel 2014-ben az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet közösen végzett egy kutatást a roma/cigány gyerekek oktatásáról, s a helyzet azóta sem változott.

A következő írás alapjául szolgáló kutatás helyszíne szintén a déli országrész, ezúttal azonban már kilépünk az iskolából: a tanulmány a cigány fiatalok munkavállalási lehetőségeivel foglalkozik, egyúttal feltárva az iskolarendszer hiányosságait, hibáit is. Így például rámutat arra, hogy sok cigány fiatal középfokú végzettség nélkül lépett ki az iskolarendszerből, hol-ott általános iskolai eredményeik alapján képesek lettek volna magasabb iskolai végzettség vagy szakmai képesítés megszerzésére. A tanulmány másik fontos megállapítása a munkahelykeresés során elszenvedett látens vagy tényleges diszkriminációra vonatkozik. Megállapítható, hogy leginkább a sötét bőrű, jellegzetes nevű falusi asszonyoknak a legkilátástalanabb a munkaerő-piaci helyzete. Ez a diszkrimináció nemcsak a munkavállalásnál figyelhető meg. Szakiskolai vizsgálatok kimutatták, hogy már gyakorlati helyet is ritkábban találnak a roma fiatalok számára, mert a munkahelyek nem fogadják őket szívesen. A tanulószerződések száma is szignifikánsan alacsonyabb a roma szakiskolai tanulók esetében. Érdekesség, hogy míg az előző kutatásban azt tekintették cigánynak, akit a környezete annak tartott, addig a munkakeresés esetében egyéni önbevallás alapján vizsgálták a romákat.

Az Ebbe a dolgozatba beleírtam a lelkemet című írás az első fejezet gondolatvilágához tér vissza, ahhoz a kérdéshez, hogy ki a cigány, milyen életstílus, mely kulturális jellemzők alapján írható le a cigányság.

A Ki a cigány? kérdés, és a válasz adatokkal való megragadásának nehézségei abban az elemzésben is előkerülnek, amelyben Budapest cigány/roma lakosságának iskolázottságát taglalja a szerző a népszámlálási (önbevalláson alapuló) adatokon keresztül. Nyilván más eredményekre jutunk egy hivatalos kérdőívvel, mint egy kvalitatív vagy akár kvantitatív kutatással. Ugyanakkor azt a szerző is kiemeli, hogy akár népszámlálásról, akár kutatásról van szó, becsült adatokkal dolgozunk, így a népszámlálás is tekinthető egyfajta becslésnek. A tanulmányból megtudhatjuk a fővárosi cigányok demográfiai, iskolázottsági és foglalkoztatottsági adatait. Látható, hogy a cigány népesség rossz foglalkoztatottsági mutatói leginkább – de csak részben – aluliskolázottságukkal magyarázhatók. A szerző arra is kitér, hogy ugyanolyan iskolázottság esetében sem egyforma a foglalkoztatottság mértéke. A diszkriminációs index éppen ezt a különbséget mutatja be végzettségi szintenként. Csak a legmagasabb (felsőfokú) végzettségeknél van hasonló esélye a cigány és nem cigány munkavállalóknak az álláskeresés során, az alacsonyabb végzettségi szinteken már kirívó az eltérés cigányok és nem cigányok között.

A Muzsikusnak lenni tanulmány az előző empirikus vizsgálatoktól eltávolodva, egy tipikus cigány mesterséget mutat be, annak történetét, művelőit, illetve a cigányzene iránti fogyasztói kereslet változását. Az írás fókuszában az a támogató program áll, mely a cigány zenészek foglalkoztatását elősegítendő, az élőzene hagyományait igyekszik újjáéleszteni a szórakozóhelyeken. (Érdekes volna tudni a 2007-ben indult program eredményeiről. Én úgy látom, hogy a tehetségkutató műsorokban feltűnt tehetséges roma zenészek látványos sikerei inkább illúziókat táplálnak, s nem a valódi esélyeket tükrözik.)

A kötet utolsó fejezete a cigányság oktatáspolitikai kérdéseivel foglalkozik. A Társadalmi egyenlőség vagy kulturális identitás kelet-közép-európai szemszögből elemzi a különböző kormányzati magatartásokat. Albánia, Szerbia, Bulgária, Horvátország, Románia és Szlovákia törekvéseit két eltérő szemléletmód jellemzi. Míg az egyik a nemzetiségi, kisebbségi hovatartozásra épít (társadalmi beilleszkedés a kulturális identitás erősítésével), addig a másik a hátrányos helyzetre koncentrál (társadalmi beilleszkedés a szociális helyzet javításával). A szerző megállapítja, hogy a vizsgált országok egyikére sem jellemző csak egyik vagy csak másik politika követése, általában a kettő együtt érvényesül, ami természetesen a többségi értékrenddel is összefügg. A rendszerváltások után azok az országok erősítették a nemzetiségi identitást, amelyek a nemzeti identitást is hangsúlyozták, és azok az országok vezettek be inkább szociális helyzet javítását szolgáló programokat, amelyek az uniós csatlakozásra készültek. A bemutatott stratégiák jellemzően felülről lefelé építkezők és ellentmondásokkal terheltek, például éppen azoknak az elveknek kellett olyakor ellentmondaniuk, amit képviselni kívántak (vagyis az antidiszkriminációt képviselve keveredtek diszkriminációba). Ugyanakkor a szerző is felhívja a figyelmet arra, hogy minden ország alapvető célja és jól felfogott érdeke egy cigány középréteg kialakítása.

A tanulmány egy rövid fejezetben a magyar oktatáspolitikával is foglalkozik. Megállapítja, hogy nálunk is érvényesül a felzárkóztató, tehetséggondozó, illetve a nemzetiségi, kisebbségi jelleg is.

A 2010-es, eredetileg az Educatio folyóiratban megjelenő írás már részletesebben foglalkozik a magyar oktatáspolitikával, bemutatva a kétezres évek deszegregációs programját a közoktatásban, illetve a felsőoktatási fejlesztéseket. A szerző külön ír a romani és a beás nyelvoktatásról, valamint a tanárok nyelvoktatásáról. Itt is visszatér ahhoz a dilemmához, amit már a politikáknál is bemutatott: szociális vagy kulturális szempontból definiálható-e a cigányság? És ismételten a kulturális álláspontot vallja. Ez a véleménye jelenik meg a Társadalmi egyenlőség és a jövő feladatai című írásában is, ahol az EU romák társadalmi beilleszkedéséről szóló keretstratégiájának a kérdéseivel foglalkozik. A tanulmány bemutatja az uniós elveket, melyek mentén a stratégia kialakult, kiemelve, hogy alapvetően ez a dokumentum is szegénységi problémaként tekint a cigányságra. Forray R. Katalin arra hívja fel a figyelmet, hogy a cigányság nem egységes, sem etnikailag, sem szociálisan. Így a problémák is sokfélék. A szerző amellett is érvel, hogy a stratégia beavatkozásainak alapjául szolgáló, az amerikai fekete lakossággal kapcsolatos példák gyakran nem hozhatók párhuzamba az európai cigányság problémáival. Helyette inkább alternatív megoldásokra kellene törekedni. Forray az észak-európai országok példáját említi, és azt hangsúlyozza, hogy a stratégiaépítéshez egyrészt bővíteni, pontosítani kellene a cigányságról való tudásunkat, másrészt nem egyszerűen csak szegénységi problémaként kellene megjelenítenünk, hanem kulturális identitáshoz is kellene kapcsolni a megoldáskeresését.

A tankötelezettség kora című írásban a szerző a tankötelezettségi korhatár leszállítása kapcsán arról beszél, hogy ez az intézkedés éppen a cigányság oktatásán nem segít. Az Alternatív stratégiák című tanulmány bemutatja a deszegregációs törekvéseket, az Integrált Pedagógiai Rendszer elterjesztését, illetve a másik utat: a nemzetiségi oktatás bevezetését. A fejezet utolsó tanulmánya teljes egészében a felsőoktatással, a cigány értelmiség kinevelésének lehetőségeivel foglalkozik. A történeti és a rendszerváltás utáni minták, ösztöndíjprogramok és kollégiumok mellett bemutatja a 2010 után alakuló roma szakkollégiumokat is.

Forray R. Katalin könyve részletes helyzetelemzést ad az elmúlt 25 év oktatáspolitikai irányairól, beavatkozásairól, arról, hogy a különböző kormányzatok hogyan gondolkodtak a cigányságról, és problémáinak megoldásáról. Mindezt a gondolkodást belehelyezi egy kelet-közép-európai, valamint egy tágabb európai kontextusba is. A könyv fő csomópontjai, vitapontjai: ki a cigány, valamint milyen megközelítést kell alkalmaznunk a cigányság problémáinak megoldási kísérlete során.