Globalizáció és oktatás

A beszélgetés résztvevői: BALOGH ANDRÁS történész, HILLER ISTVÁN történész, KISS ENDRE filozófus, TIMÁR JÁNOS közgazdász, VÁMOS TIBOR akadémikus, VASS CSABA szociológus. Vitavezetők: KISS LÁSZLÓ és SCHÜTTLER TAMÁS.
 

KISS LÁSZLÓ:
A globalizációról kezdésként annyi elmondható, hogy mint fogalom legalább egy-két évtizede jelen van tudományos és politikai körökben egyaránt. De talán még jobb kiindulópontul szolgálna az, ha akadna körünkben vállalkozó arra, hogy meghatározza a globalizáció lényegét.

VÁMOS TlBOR:
Én inkább provokálnám valamivel a társaságot, mert a definíciókkal, mint a jelszavakkal is, többnyire vissza szoktak élni. Ahogy egy cikkemben leírtam ezt, az ember globális állat: egy kis afrikai csoportból elterjedt az egész világon, ezzel kezdte a karrier­jét. Majd, hogy nagyot ugorjunk, a Római Birodalom idején igen sok dologban jóval egyöntetűbb, ha tetszik, szabványosabb volt a birodalom világa, mint ma az Európai Unió. A keresztény civilizáció terjeszkedésének korában pedig az az egy könyv, amelyet ismertek, ugyanaz volt. Tapasztalható tehát a világban a kultúrák, szokások, sőt a kereskedelem ál­talános elterjedése. Utóbbira példa a különböző nyersanyagok útja, mondjuk, a történelem előtti korszakban. Vagyis az embernek nem a helyhez kötöttsége, hanem a globális létezé­se a természetes. Ezeket a kapcsolatrendszereket hallatlanul gazdagította és sokkal általá­nosabbá tette a 19. századtól a közlekedés és a hírközlés egyre gyorsuló fejlődése. Ámde az, hogy megkongatjuk a harangokat: tegnaptól globális lett a világ, és ez szörnyűséges újdonság az emberiség számára – ez a folyamatok kapcsán a fogalmakkal való visszaélés.

HILLER ISTVÁN:
Én is azt hiszem, hogy jellegében és minőségében nem új folyamattal állunk szemben. Az kétségtelen, hogy ennek mai szakaszára a gyorsaság és a nagyobb területi kiterjedés a jellemző. De maga a folyamat, amelyet ma globalizációként emlegetünk, a ko­rábbi időkben is létezett, sőt gyakran tudatosnak volt mondható. Gondoljunk például arra, hogy a 16. században a jezsuiták megépítették Rómában az II Jezu-templomot, majd az ilyen formájú templomok építését tudatosan szorgalmazták a világ más tájain is. A mai technikai fejlődés természetesen befolyásolja a globalizációs folyamatot, de minőségében én nem látok valami robbanásszerűen újat, amitől tartózkodni, netán irtózni kellene.

BALOGH ANDRÁS:
Örömmel tapasztalom, hogy egyfajta konszenzus alakul ki ebben a kér­désben. Magam is olyan dolgokat igyekeztem kidomborítani ilyen témájú írásaimban, hogy még a legkevésbé mobilnak mondott történelmi korokban is – mint mondjuk a ke­resztény középkori Európa időszakában – az érintkezésben olyasmiket tudtak produkálni, amilyeneket az Európai Unió ma csak távlati tervként mer feltüntetni. Például a távolsági kereskedelem és a pénzforgalom terén vitathatatlanul egységként működött a régebbi időkben. Továbbá: a közös nyelv azelőtt megoldott volt az egymás közötti érintkezésben a diplomata, a katona, a tudós vagy a kereskedő számára. Akiknek tehát ez fontos volt, azoknál ez a közös nyelv létezett.

Bizonyos vonatkozásban azonban minőségileg is újat hozott a globalizációs folyamatba az, hogy az idők során a földrészek mindegyike bekapcsolódott a közös vérkeringésbe, és las­sanként kialakult az úgynevezett világgazdaság. Ezt Immánuel Wallerstein dolgozta fel kitűnő művében.^[1] De Smith, Ricardo, majd Marx közgazdasági gondolatai is tulajdonkép­pen abból indulnak ki, hogy egy fantasztikus kapcsolatrendszer, a világkereskedelem vagy világgazdaság jön létre akkor, amikor a körforgásba bekapcsolódik Afrika a rabszol­gákkal, az amerikai kontinens a nemesfémekkel, Ázsia pedig a fűszerekkel. Viszont két­ségtelen, hogy a II. világháború, majd Bretton Woods^[2] után fordulópont következik a világ­politika és a világgazdaság egészében. Sőt a Szovjetunió bukásával a globalizáció egy újabb állomásáról beszélhetünk.

KISS ENDRE:
Ez akkor már nem a konszenzus?

BALOGH ANDRÁS:
De igen. Hiszen abban feltétlenül konszenzus van közöttünk, hogy a globa­lizáció mint jelenség történelmi folyamat. Ugyanakkor bizonyos fordulópontokon szaka­szolni érdemes, és annyiban látok fejlődést, hogy egyre gyorsulnak az érintkezések. De például azt hozzáteszem, hogy Európában is jóval nagyobb tömegek mozogtak az elmúlt korokban, mint amekkorától most sokkolva érezzük magunkat. Azzal a jelenséggel tehát, amit ma globalizációként emlegetünk, az emberek többségét semmiféle drasztikus hatás nem éri, azaz nem lehet szó merőben és megdöbbentően új dolgokról.

VASS CSABA:
Szeretném bedobni a kavicsot a tóba, és azt mondani, hogy az én álláspontom egy bizonyos ponton megegyezik Vámos Tiboréval, míg máshol radikálisan eltér tőle. Én is úgy látom, hogy a történelem során folyamatosan voltak törekvések arra, hogy jöjjenek létre olyan nagy érintkezési formák, amelyek a világ ismert és kevésbé ismert részeit össze­fogják. Vámos Tibor azt mondta, hogy az visszaélés a fogalmakkal, ha azt állítjuk a globalizációról, hogy új jelenség. Én pedig azt mondom (és itt van köztünk az ellentét), hogy pon­gyolaság ugyanannak tekinteni a Római Birodalomban történteket és a mai eseményeket.

Nézetem szerint a globalizációt meg lehet ugyan közelíteni a földrajzi kiterjedés szempont­jából, és ha csak eszerint vizsgáljuk, akkor valóban tapasztalunk egyfajta pulzálást a törté­nelemben: hol felnőnek hatalmas birodalmak, hol pedig szétbomlanak, és apró, regionális túlélési szervezetekre rendezkednek be. Álláspontom szerint a globalizációnak mondott történelmi jelenség, azaz a mai történések összessége tulajdonképpen létmódváltást jelent. A létviszonyok filozófiai értelemben vett megváltozására gondolok. A globalizáció ebben a tekintetben még közvetlen történelmi előzményétől, a modernizációs kortól is lényeges pontokon elválasztható-elválasztandó.

TIMÁR JÁNOS:
Én is abból indulnék ki, mint Vámos Tibor, hogy a globalizáció olyan új divatfo­galom, amely minden értelmezést megenged, mert nincs definiálva, hogy mit értünk alatta. Hasonlóan divatos jelszó, mint az, hogy a 21. század a tudás százada. Hiszen amióta létezik az emberiség, mindig a tudás vitte előre a fejlődést. Ebben tehát nincs semmi új. Mégis mi az új a globalizációban? Én azt emelném ki, még ha ez vitatható is, hogy a tőkés gazdasá­gi rendszer mára átfogja a világ egészét. A modern gyáripari termelés általánosan elterjedt, és nemzetközi vállalatok kezében összpontosul a gazdaság. Hadd illusztráljam ezt egy példá­val. Ma az IBM-nek a legnagyobb winchestergyártó üzeme Székesfehérvárott van. De ezt úgy telepítették és szervezték meg, hogy ha bárhol másutt a világon kedvezőbb körülményekre lelnek, vagy netán itt alakulnának kedvezőtlenül a dolgok, akkor felpakolják a gyárat, és elviszik máshová. Azt látom a leglényegesebbnek, hogy a közlekedés, az informatika és a pénz nemzetközi forgalma következtében ez lehetséges. Mert ez azt jelenti, hogy a termelés időnkénti „költöztetése" együtt járhat a szokások, a kultúra, a civilizáció idegen helyekre kerülésével, ami ilyenkor az adott ország hagyományaival való szembekerülést is jelenti. Így például Ázsia bizonyos területei kifejezetten alkalmasak a piacgazdaság befogadására, Afri­ka már ellenkezés nélkül nem befogadókész, az iszlám országok pedig kifejezetten ellenáll­nak, mert az ő civilizációjuk nem teremtett megfelelő feltételeket erre a termelési rendszerre. Ezért tartom ezt ma a globalizáció fő kérdésének. Azon aztán lehet gondolkodni, hogy ez milyen kihívást jelenthet az oktatás számára.

KISS ENDRE:
Globalizáció és oktatás viszonyának témaköréről akkor érdemes vitát folytat­nunk, ha abban konszenzus van közöttünk, hogy a globalizáció kellő számú és kellő súlyú újdonsággal szolgál ahhoz, hogy komoly kihívást jelentsen az oktatás számára. A globali­záció szerintem jól definiálható, kemény társadalomfilozófiai, rendszerelméleti kategória, leírható jelenség. Ennek a leírásnak mégis vannak tudományelméleti nehézségei egyrészt a jelenség átfogó, abszolút, totális, holisztikus jellege miatt, másrészt azért, mert a globali­záció nagyszámú szabadon cselekvő résztvevőt is jelent, akiknek a cselekedetei sokszor kiszámíthatatlanok, lásd például Gorbacsovot vagy Oszama Bin Ladent. De mi is részt­vevők vagyunk a történésztől a politikusig.

És mit mutatnak a történések a kilencvenes évek második felében? Egyfelől még mindig nagyon erős a tiltakozás a globalizáció ellen, másfelől egyre erősebb a cselekvés a globa­lizáció szellemében. Kormányok félig megértett elvek alapján próbálnak kormányozni. Már mindenki új módon cselekszik, és közben úgy tesz, mintha a régi módon kiszámíthatóak lennének ennek a következményei. Tulajdonképpen egy tanulási folyamatról van szó a tár­sadalom és a történéseket elemző kutató számára egyaránt.

KISS LÁSZLÓ:
Jól gondolom-e, ha a globalizáció által hozott újdonságok közé sorolom egyrészt azt, hogy a globalizációs pályán ma minden szereplő egyformán látszik a többiek számára, tehát ezzel mindenki egyetlen közös játék résztvevője, másrészt, hogy az eddigi játékszabályok a tu­dományos áttekintés szempontjából egy társadalom nagyságú élettérre vonatkoztak, mára pedig ez a vizsgálandó tér globálissá tágult, amit hirtelen nem tud követni a tudomány.

KISS ENDRE:
Elvileg mindkettő igaz. Bár a mindennapi tudat mindezt úgyis megszokja las­sanként, ott a szenzáció nem fog sokáig tartani. Viszont a kutatót nem hagyhatják nyugton a formálódó újdonságok: az új erőviszonyok, az új szerkezet és a belőlük fakadó óriási fe­szültség. A globalizáció tehát felelősségteli kihívás a jövő kapcsán, amikor is a társadalom újraszervezésében az erkölcsnek is komoly szerepet kell kapnia. Mindezt elsősorban a poli­tika felé fontos hangsúlyozni.

VASS CSABA:
Kiss Endre a globalizáció újdonságának szemléltetésére használt néhány kate­góriát, mint holisztikus, totális, globális. Ezekhez én hozzáteszem, hogy univerzális és kozmikus. Ezek mind ugyanannak az egészlegességnek a különböző létminőségeit jelentik, amelyeket nem szabad összekeverni.

VÁMOS TIBOR:
Attól félek, hogy itt keverednek maguk a fogalmak. Mert abból kell kiindu­lnunk, hogy a fogalmak tulajdonképpen az emberi gondolkodás monopóliumát képezik. Ez azt jelenti, hogy a fogalmak önmagukban egy platóni világban léteznek: olyan „ter­mek", amelyekbe az emberi gondolkodás besorolja az egyes jelenségeket tulajdonságaik alapján. De e besorolást, csoportosítást nehezíti, hogy a jelenségek folyamatosan változ­nak a maguk dinamikája szerint. Idáig nem azt mondtuk itt, hogy azok a folyamatok, amelyeket ma globalizációnak is neveznek, nem hoztak változásokat. Ellenkezőleg: óriási változásokat tapasztalunk, sőt voltak ilyenek régebben is. Ám e változásokra „kenni" a világjelenségeket, azok összefüggésrendszerét, ez visszaélés a fogalmi játékkal. Ez az első megjegyzésem. A második, az előzőnek mintegy illusztrálása, hogy nem mindegy, hogyan játszunk a fogalmakkal. Elhangzott, hogy egyrészt résztvevő, aktor mindenki, másrészt úgy tűnik, hogy létezik az az egy aktor is, az a személyiség, aki képes a világot egymaga igaz­gatni valamilyen módon. Viszont az alapvető folyamatokat saját belső mozgásaik irá­nyítják, amely mozgások túllépnek az egyes aktorokon, álljanak azok akár a világ tetején, akár az alján.

KlSS ENDRE:
Mondj egy ilyen nagy folyamatot!

VÁMOS TIBOR:
Például a televízió, annak elterjedése. Hozzáteszem még – mert ez a pedagó­gia egyik alapkérdése –, hogy a liberális gondolkodás azt mondja, legyen minden em­bernek minél szélesebb területen joga arra, hogy azt tegye, ami neki jó, ha azzal nem árt másoknak. És ez a kettő – a folyamatok belső mozgása, valamint az előbbi liberális igény – szorosan összefügg egymással.

Egyébként a természethez való viszonyunk is ma változott meg. Nem a mai kor, hanem a régebbi korok embere pusztította le az egész mediterránt. A mai ember ennek a követ­kezményeire jött rá. Továbbá ma komolyabban gondolkodunk az emberi jogokról, ha más bőrszínű, más fajtájú vagy épp nem nemesi sorú emberekről van szó. Mert valamikor a nemesség, miközben olvasta, hogy Isten a saját képére teremtette az emberiség egészét, úgy tartotta, hogy neki nemesként joga van úgy élni, ahogy élt, a jobbágynak pedig úgy kell élnie, ahogy az az ő számára elrendeltetett. Tehát ebben is óriási a változás. Ha ezt nevezzük globalizációnak, akkor boldogan tapsolok a fogalomnak.

VASS CSABA:
A céhek szabályzatában, például az erdélyiekében benne volt, hogy nem szabad annyit termelned, amennyivel másoktól elveszed a megélhetési lehetőséget. Ma a piac arra az elvre épül, hogyan lehet kiszorítani a másikat. Ami a természettel való viszonyt illeti, ez is szerepelt a céhszabályzatokban. Éppen a Bibliára hivatkozva mondták ki, hogy helyre kell állítani a természetet úgy, hogy más is élvezhesse annak áldásait. Az ipar szabadsága viszont a felelőtlenséget indította el, kipusztítja a világot. És éppenséggel azért kezdünk el gondolkodni ezen, mert olyan felelőtlen folyamat indult el, amelyet már nem lehet tovább tűrni. Most tehát az a kérdés, hogy sikerül-e ezt megfékezni.

HILLER ISTVÁN:
A cégszabályzatokban valóban vannak olyan előírások, mint az előbb elhang­zottak, de számtalan példa van azok áthágására is. Például a Dinári-hegység fáit a ha­józás érdekében és a céhszabályzat ellenére vágták ki a velenceiek. A globalizáció kapcsán továbbra is vallom, hogy egy történelmi folyamatról van szó, és meg kell különböztetni a mennyiségi mutatókat, hangsúlyozni kell a sebességet és a terjedelmet. Az oktatás számára a globalizáció a legfontosabb kihívás az elkövetkező időkben, legyen szó az információ ter­jedési sebességéről, az elérhetőségéről, a befogadás határairól, az oktatás mennyiségi és minőségi kérdéseiről, a folyamatok térbeliségeiről. Ilyen értelemben kötődik a jelen a jövőhöz az oktatáson keresztül.

BALOGH ANDRÁS:
Valóban van egy tudatosodás abban a tekintetben, hogy a természet erő­forrásai végesek. De szeretném megjegyezni, hogy itt sem vadonatúj dologról van szó. Az egyik legjelentősebb világcivilizáció, a hindu-buddhista több mint kétezer évvel ezelőtt már egyértelműen megfogalmazta azt a koncepciót, hogy egy bizonyos statikus világképen belül fönn kell tartani a természet egyensúlyát. A kétezerötszáz év óta létező dzsainista val­lási irányzat pedig azt tartja, hogy az élőlények elpusztítása azért káros, mert megbontja ezt az egyensúlyt. De a görögöknél is fellelhetők hasonló gondolatok. Vagyis ezek a kérdések felvetődtek már a különböző kultúrákban, nem a mi korunk sajátossága ez. A ter­mészet megóvása mint felismerés létezett, törekedtek is rá, de általánosságban betartani mégsem sikerült, mint ahogy ma sem sikerül. Utóbbira jó példa a kyotói egyezmény: zavaros és gusztustalan vita folyik a gazdag és szegény országok között. Mindegyikük a maga módján pusztítja a természetet, közben a másikat hibáztatja.

TIMÁR JÁNOS:
Egy olyan megjegyzés ütötte meg a fülemet, ha nem értettem félre, mintha választási lehetőségem volna abban, hogy elfogadom-e vagy sem a globalizáció folya­matát. Az a gyanúm, hogy ilyen lehetőség nincs. Lehetőségem csak abban van, hogy tudom-e vagy sem, melyek a következményei ennek a természeti erővel ható folyamatnak. Ha pedig tudom a várható következményeket, akkor meg kell próbálnom a megoldás út­jait keresni a nagy konfliktusok elkerülése érdekében.

SCHÜTTLER TAMÁS:
Vámos Tibor mondta, és senki sem vitatta, hogy annyiban új ez a jelen­ség, hogy az eddigieknél többet tudunk róla, és ezt „tudatosabban” tudjuk. Ebből fogal­mazom meg a kérdésem, hogy mit jelent a globalizáció a mai oktatás számára. Jelent-e valamilyen kihívást?

VÁMOS TIBOR:
A történelmi változások a történelem folyamatjellegéből fakadnak, ezért újra meg újra kihívásokat jelentenek az emberiség, az emberi nem további létezése szem­pontjából, és ennek egyik legjelentősebb területe ma az oktatás. Régebben a törzsön és a családon belüli szocializáció volt ennek a terepe. A mai oktatás alapvető problémáit a kö­vetkezőkben látom. A korábbi, többnyire erősen hierarchizált társadalmakban, ahol a vál­tozások is lassúbbak voltak, a nevelési-oktatási folyamatban minden társadalmi rétegnek, sőt sokszor az egyes foglalkozási ágaknak is megvolt a saját tradicionális képző módszere, és ez társadalmi szükségletként volt jelen. A jelenlegi társadalomra ezzel szemben a rendkívüli di­namizmus a jellemző minden irányban, és még inkább így lesz ez a jövőben. Ezért a hierar­chiák, a földrajzi mozgások és az eszközökkel való kapcsolatok vonatkozásában is olyan em­bereket kell képeznünk, akik önállóan, autonóm módon tudnak működni a társadalmi szövetben. Akik felkészültek arra, hogy széles értelemben vett eszközökkel, mintegy eszköz­rendszerrel kell dolgozniuk egész életükben, vagyis roppant nyitottnak és kezdeményezőnek, kreatívnak kell lenniük. Mindez más képességeket követel a széles tömegektől is. És abban a környezetben, ahol a gépek előbb-utóbb valamennyi fizikai vagy szellemi rutinmunkát el fognak végezni, az annyit jelent, hogy a munkaerővel szembeni igények hallatlan mértékben növekedni fognak. Aki ezt nem tudja teljesíteni, az frusztrálódik a jövendő társadalmában. Ha az oktatás ki tudja elégíteni ezeket az igényeket, akkor megfelelünk a globalizációs kor kihívásainak. Az pedig már csak másodrendű dolog, hogy egy korábbi, leszűkített mezőny helyett a nemzetközi versenyrendszerben kell helytállni.

BALOGH ANDRÁS:
Az iméntiekre reagálva meg szeretném nyugtatni a honi pedagógusokat afelől, hogy nem kell teljesen új mentalitást kialakítaniuk az ifjúságban. A mi társadalmunk tulajdonképpen hozzászokott a gyors változásokhoz, a 20. század történései nagyfokú di­namizmust teremtettek. Amikor először az agrártársadalomnak ipari társadalommá kellett válnia, azután pedig újabb váltás következett be a szolgáltató jelleg irányába – az mindig azt jelentette, hogy létformát váltottak az emberek, az apákat nem követhették a fiaik. Vélhetően a magyar társadalom többsége tudja, hogy ma nem lehet ugyanazt csinálni, mint tegnap; folytonos munkahelyi-foglalkozási váltásokra kell számítani. Így tehát ma Magyarország az egyik legjobb feltételekkel induló ország lehet Európában a változások be­fogadása tekintetében.

A pedagógusok problémáját abban látom, hogy bár az ő munkájuk az egyik leginkább helyhez kötött és statikus tevékenység, az ő feladatuk az ifjúság felkészítése a folyamatos változásokra. Tehát valószínűleg a pedagógusok számára is sokkal nagyobb perspek­tívákat kellene nyitni az új jelenségek megismerésében, következésképp nagyobb anyagi megbecsülést is érdemelnének. Továbbá azok a tanárok, akik irodalmat vagy történelmet tanítanak, és úgy érzik, hogy a hazafias nevelésnek is helyet kell adni, szerintem jól gon­dolkodnak. Hiszen ezeknek a tantárgyaknak növekszik a jelentőségük, mert a globalizációs folyamat mintegy ellenhatásként szükségszerűen kitermeli a nemzeti és regionális identitá­sok megerősödését. Ami pedig az információhoz való jutást, a számítógépek használatát vagy épp a nyelvtanulást illeti, Magyarországon ezen a területen is egyre nagyobb lehe­tőséget kínál az oktatás, de hangsúlyoznám, hogy minderről le is lehet maradni, és aki lemarad, annak vége van, mert a piac ebben a tekintetben nem szabályoz, nincsenek ki­egyenlítő mechanizmusok.

TIMÁR JÁNOS:
Én úgy tenném fel a kérdést, hogy a magyar oktatástól mit kíván meg a mai világ. Nyilván egyetértünk abban, hogy olyan tudásnövekedést, amely – Vámos Tibor meg­fogalmazását elfogadva – megfelel a kor fejlettségének, a jelen globális helyzetnek. Véle­ményem szerint azonban a magyar oktatás nem felel meg a mai világhelyzet követel­ményeinek, mert hibás koncepció alapján működik legalább ötven éve. Semmi különbség nincs a rendszerváltás utáni és az ötven évvel ezelőtti oktatáspolitika között. A hibás vágány a következő. A tudás fontosságáról beszélünk, és hangsúlyozzuk az oktatás meghatározó szerepét ebben. Közben azt gondoljuk, hogy az oktatás fejlesztése automatikusan a tudás növekedését szolgálja olyan irányban és olyan mértékben, ahogyan az kívánatos. Csak­hogy a tudás és az oktatás nem rokon értelmű fogalmak. Figyelmesen olvassuk el a sok­szor idézett teoretikus, Schultz alapkönyvét (Beruházás az emberi tőkébe), amelyben a szer­ző azt írja, hogy az oktatás szerepe a gazdasági növekedésben ugyan meghatározó tényező, de e szerep lehet negatív is.

SCHÜTTLER TAMÁS:
Az olvasó nem biztos, hogy tudja, miért lehet az oktatásnak negatív szere­pe is. Ezt meg kellene világítani.

TIMÁR JÁNOS:
Újra hangsúlyozom: téves az a nézet, hogy az oktatás mennyiségi fejlesztése automatikusan együtt jár a tudás fejlesztésével, és így a gazdasági növekedést szolgálja. Az ötvenes évek elején az államszocialista és a fejlődő országok egyaránt ebbe az oktatási zsákutcába kanyarodtak be, és Magyarország most is ezt az utat követi. A fejlődést akkor segíti elő az oktatás, ha fejlesztése nem mennyiségi, hanem minőségi, tehát a haszno­sítható tudást növeli például a diplomások számának mintegy önmagáért való növelése helyett. Minden országban, így nálunk is szükség van középszinten is jól képzett szakem­berekre, nem csak diplomásokra. Társadalmilag felesleges kiadás – és nem kis összegről van szó –, ha jóval több, de gyengén felkészült diplomást képezünk, mint amennyire fej­lettségünk alapján szükségünk lenne. Az egyén szempontjából pedig ez azért káros, mert így a diplomások egy részének alacsonyabb szintű munka jut, mint amilyenre képesítve van, és ez feszültségeket okozhat. Magyar adatok alapján is bizonyítható, hogy nálunk az oktatás minőségileg gyenge, méghozzá minél magasabb szintű, annál gyengébb. Vagyis az általános iskolát végzettek tudásszintje nemzetközi összehasonlításban is elfogadható, a középiskolát végzetteké gyenge, a diplomásoké a leggyengébb, és mindez az elmúlt tíz évben még csak romlott. Az okok pedig jórészt a pedagógusok rendkívül alacsony keresete táján lelhetők fel. Egyfelől tehát a béreket kellene felemelni nemzetközileg megfelelő szint­re. Másfelől a képzésben azt az alapelvet kellene helyreállítani, hogy a megfelelő minőségű és a gyakorlatban is hasznosuló tudást kell növelni, nem a végbizonyítványok számát.

KISS ENDRE:
Az érettségi általánosítása és a diplomások gyártása annak idején nyugati divat volt, ami ellen a magyar oktatásügy sokáig védekezett – mindhiába. És most elértük a nyu­gati attitűdöt e témában. A felsőoktatásban igazán a kilencvenes évek elején tört utat a nyugatos vonal, mert 1989-1990-ben még megtorpedózták az egyetemek, hogy több diákot vegyenek fel. Aztán következett a diákdömping, a fejpénzért tanítás.

SCHÜTTLER TAMÁS:
És a hígulás. De azért nézzük meg, származnak-e ebből nagy bajok ma Magyarországon. Hiszen például az Egyesült Államokban majd mindenki részesül felső szintű oktatásban, ám a kormányzati és más lényeges helyeken a kulcspozíciókban azok ülnek, akik néhány elit egyetem valamelyikéről kerültek ki.

KISS ENDRE:
Az tehát hígulás és elitizmus együtt.

HILLER ISTVÁN:
Két dolgot feltétlenül ki kell emelni a globalizáció teremtette új kihívások kap­csán: az állam szerepét a megváltozott viszonyok között, valamint a politika szerepét. Amint már volt szó róla, a piac önmagában nem fogja megoldani azt, hogy mindenki egyformán hozzáférjen a szükséges információkhoz. Tehát a tudás megszerzése, a rendszerbe be­kerülés és bennmaradás esélyének növelésében az államnak az eddiginél jelentősebb szerepet kell vállalnia – ilyen értelemben kell oktatáspártinak lennie. Ami pedig a politika szerepét illeti, van egyfelől egy társadalom, amit nagyon jó befogadónak ítélek, és van másfelől a globalizációs kihívás. Vajon meg tudja-e teremteni a politika az oktatás révén a kettő közötti megfelelő kapcsolatot? Azt gondolom, hogy az utóbbi tíz évben ezt a felada­tot nem a legsikeresebben oldotta meg a politika. A mennyiségi mutatók növekedést jelez­nek, például a diplomások számában, de ez nem elég. Mintha kezdenénk elfeledkezni arról, hogy az oktatásnak az lenne a szerepe, hogy felkészítse az egyént a felnőtt életére, hogy ehhez kialakítsa a megfelelő készségeket.

SCHÜTTLER TAMÁS:
Az alapképességek fejlesztése tekintetében Magyarország ma igencsak hátul kullog az európai rangsorban. Például az olvasásmegértésben – ami a minket körülvevő világ birtokbavétele szempontjából igen fontos – nagyon lemaradtunk a nemzetközi mezőnyben.

VÁMOS TIBOR:
De az olvasási készség kondíciói is változnak. Régen majdhogynem csak arról volt szó, hogy a nevemet le tudjam írni és el tudjam olvasni. Azután jött a leírtak megértése. Ma pedig az igény az, hogy a megértett szöveget fel tudjam használni a saját céljaimra. A következő lépés a dialógusra való képesség lesz az olvasottak alapján. Ezekben külö­nösen érzékelhető a lemaradás, mert az oktatási rendszer a merevsége okán nem tudja kellőképpen kielégíteni az új igényeket.

HILLER ISTVÁN:
Addig nem várható érdemi előrelépés az oktatásban, amíg nem alakul ki egy konszenzusminimum a pártok között az ügyben, hogy az oktatás az őt megillető központi helyre kerüljön. Végső soron nem az a fontos, hogy a mennyiségi mutatók milyen dicső­séget hoznak, hanem hogy ez minőséggel párosuljon.

KISS LÁSZLÓ:
Általánosítva és sarkítva, az előbbiek lényege tehát így fogalmazható meg: a politika szerepe nem a hatalomgyakorlás, hanem a szolgálat.

KISS ENDRE:
A globalizáció és az oktatás viszonyának kérdéskörét rendkívül lényeges és izgal­mas témának tartom. Egy algoritmikus, gondosan szervezett, hosszú távú folyamatról van szó, amelyben minden összetevő fontos: a tudás, a készség, a piac, a globalizáció, a hagyo­mány, az identitás – és bizony a pedagógusok bére is. Ha pedig az illetékes fórumokra gon­dolok – a minisztériumtól az önkormányzatokig –, akkor azt kell mondanom, hogy ma tulaj­donképpen senki sincs abban a nagyvonalú helyzetben, hogy hosszabb távon anyagi biztonsággal előre tervezze-vezérelje az egymás után következő kívánatos lépéseket. Pedig a versenyhelyzet ma kifejezetten reflektorfénybe állítja az iskolát. Ugyanis ebben a versenyző világban lemarad a fiatal, ha nem kap megfelelő útravalót az iskolában.

Korábban az iskolát az tartotta össze, hogy a jelenre, az ipari társadalom számára képe­zett, az ott és akkor szükséges készségeket (fegyelem, műszaki rajz stb.) tartotta fontosnak. Tehát a reáloktatás fölényben volt a humánnal szemben. A globalizáció korában ez utób­bi vált fontosabbá: az egyén készségei, a versenyképesség, a nyelvtudás stb. Ebből követ­kezik a legnehezebb kérdés: mit oktassunk? Timár tanár úr azt mondta, hogy egyfelől az iskola elavult, másfelől pedig minőségi tudást kell adnia. Egyetértek ezzel az igénnyel, de a készségfejlesztés fontosságával is, amiről szintén volt szó. Ám az én pedagógiai hitvallá­som az, hogy nincsen készség tudás nélkül, mert ez a kettő ugyannak az éremnek a két oldala, és együttes meglétükkel érjük el, hogy a tudás nem marad passzív, hanem alkal­mazhatóvá válik.

VÁMOS TIBOR:
Szidják azokat az egyetemeket, ahol ma is elavult programozási rendszereket tanítanak, holnapra ugyanis a ma korszerűnek mondható ismeretek ugyanúgy elavulttá válnak. Nem erre kell felkészíteni. Ez az egész piacra orientálódás szűk látókörű dolog. Itt egy nagyon nehéz kérdést kell megoldanunk: azt, hogy az általánosabb befogadási készséget hogyan lehet kialakítani.

VASS CSABA:
Amit ma oktatásnak nevezünk, az többféleképpen leszűkíti a tanulást a tudással összekötő tevékenységet. Egy korábbi szemlélettel gondolkodunk az oktatásról és annak intéz­ményeiről: nagyon rövidre zárt kapcsolatot létesítünk a munkaerőpiac és az iskola között. Ha az előzőekben vitatkoztam bizonyos ponton Vámos Tiborral, most szeretném megerősíteni az általa képviselt álláspontot ebben a kérdésben. Mert valóban a társadalom szövetében való alkotó részvételre kellene felkészítenie az oktatási rendszernek, és nem csak a szűk értelem­ben vett munkaerő-piaci igényekhez igazodnia. Ezért mondom azt, hogy szemléleti váltásra van szükség ahhoz, hogy oktatási rendszerünk megfeleljen a globalizáció kihívásainak.

Még egy rendkívül fontos leszűkítésre szeretném felhívni a figyelmet. Az oktatás feladatá­val egyedül az iskolát terheljük. De nézzük meg, hogy valójában kik vesznek részt ebben a feladatvégzésben! Ha a társadalmi újratermelés minőségi megújítását tekintjük, akkor az oktatás mellé önként adódik a család szerepe. A globalizációs kihívás a család esetében többnyire anyagi kihívást jelent, aminek csak a családok egy része tud érdemben megfelel­ni. A többi esetben egyik tagjának jövendője érdekében feléli létező vagyonát, tehát a család jelenét hozza igen nehéz helyzetbe. És még egy tényezőt említenék a társadalmi szövetbe való bekapcsolódás apropóján, a televíziót, amely gyakran sokkal hatékonyabb oktató és nevelő intézmény, mint az iskola, még ha bizonyos témákban negatívan is hat.

Végül Mannheim Károlytól kölcsönöznék egy fogalmat: a diszproporcionalitást. Ez azt je­lenti, hogy az emberiség a ráció tekintetében hihetetlenül előreszaladt, a moralitásban vi­szont ehhez képest jelentősen lemaradt. Ebből következően az oktatási rendszert sokkal inkább nevelési rendszernek, erkölcsi kérdésnek is kellene tekinteni, miközben természete­sen a rációról sem szabad lemondani.

SCHÜTTLER TAMÁS:
Ezek szerint a mai oktatásnak a globalizációs kihívás kapcsán az informá­cióátadás prioritása helyett a moralitás hangsúlyozására kellene figyelnie? Itt ma többen felvetették azt, hogy a globalizációs kor kívánatos emberképe a folyton adaptálódó, a vál­tozásokhoz mindig alkalmazkodni képes ember.

VASS CSABA:
Én nem választanám szét a két tényezőt. A modernizációnak éppen az a tragé­diája, hogy szétválasztotta őket.

VÁMOS TIBOR:
A moralitásnak és a racionalitásnak a szétválasztása az egyik legsúlyosabb hiba lenne.

VASS CSABA:
A görögök gondolkodásának két kategóriája volt arra, ami nem a mai értelem­ben vett logikát jelentette, hanem azt a tudást, amelyben az értelem és az erkölcs egy egységben van. Ennek a rekonstrukciójára lenne szükség ahhoz, hogy a globális kihívás­nak meg tudjunk felelni.

KISS ENDRE:
Abban tehát mindannyian egyetértünk, hogy a globalizáció sokrétű és súlyos ki­hívást jelent az iskolarendszer számára. Ennek megoldása két szinten történhet. Az egyik szint ez az algoritmikus, türelmes, kommunikatív megoldás, amikor is a különböző szak­mai műhelyektől kezdve a mi itteni eszmecserénkhez hasonló beszélgetéseken át a politikai vezérlőpultig folyamatosan történne a dolgok megvitatása és alakítása a NAT-tól a nyelv­tanulásig terjedő témákban. A másik megoldást utópikus megoldásnak nevezném. Minden komoly pedagógiai gondolkodó úgy érezte, hogy egy-egy új korszak éppen az újdonsága révén igen nagy kihívást jelent az iskola számára. Es mindig igazuk volt. Sőt a nevelés és a jövőábrázolás esetenként szinte összefonódott. Elképzelhető egy olyan általános iskola, ahol majdnem minden második diákra jut egy számítógép, ahol legalább a tanárok felének van informatikai végzettsége, ahol az órák nagy része számítógépen folyik, a fela­datok végzése is ugyanígy történik, még a házi feladatoké is.

SCHÜTTLER TAMÁS:
Van már ilyen iskola Magyarországon, és ez lenne az az utópia, amely végül is banálisan reális. Egyébként évekkel ezelőtt készítettem egy interjút Vámos Tiborral, aki akkor elmesélte nekem a Jefferson-programjuk lényegét, hogyan kötődik az informati­kához, amelynek révén az ifjút a demokratikus életre készíti fel, hozzásegíti őt ahhoz, hogy beleszólhasson a társadalom ügyeibe.

KISS ENDRE:
A kommunikatív világnál, az információnál és a tudásnál tartunk megint, és én azt állítom, hogy nem az információ, hanem a tudás terjedése a fontos. A tudástársadalom tehát az információs társadalom ellenfogalma.

KISS LÁSZLÓ:
Röviden meg kellene világítani, mit értünk információn és mit tudáson, és mi a különbség közöttük.

KISS ENDRE:
Nagyon fontos a politikai demokrácia, és ugyanúgy fontos az információ is. De bizonyos értelemben ezeknél is fontosabb a tudás. Mert amíg az információ nem változtat a státuson, addig a tudás igen. A technika révén hozzájuthatsz az információhoz, a poli­tikai demokrácia megadhatja a társadalmi beleszólás jogát, de az információ érdemi fel­használása, a tényleges társadalmi cselekvőképesség a tudást is igényli. Ezen a ponton van különbség információ és tudás, információs társadalom és tudástársadalom között.

Footnotes

1. ^ I. WALLERSTEIN: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Budapest, 1983, Gondolat Könyvkiadó.
2. ^ Bretton Woodsban (USA) 1944-ben megegyezést kötöttek a nemzetközi pénzügyi rendszer liberalizálására. Ekkor jött létre a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank intézménye