Gáspár 80

^[1]2017-ben ünnepeltük Gáspár László születésének 80. évfordulóját. Az évet a tanítványok és kollégák kezdeményezésére a Magyar Pedagógiai Társaság Gáspár emlékévnek nyilvánította,^[2]melynek keretében számos megemlékezésen elevenítették fel a jeles pedagógus munkásságát: tavasszal az ELTE PPK-n konferenciát, Sarkadon személyes hangulatú szakmai találkozót szerveztek, Békéscsabán pedig emléknapot tartottak, melynek lezárásaképp Gáspár László békési sírjánál tisztelegtek a résztvevők. Szeptemberben Szentlőrincen rendeztek emlékező konferenciát; itt mutatták be a pécsi egyetemen készült emlékkötetet,^[3]mely méltatásokat, eredeti Gáspár-szövegeket és egy csaknem teljes Gáspár-bibliográfiát tartalmaz.^[4]

Az igen szép számú hallgatóság részvételével zajló szentlőrinci összejövetelen az elégikus visszaemlékezés adta a találkozó jellemző hangulatát. A polgármesteri köszöntő a Gáspár László nevével fémjelzett szentlőrinci kísérlet sikereit méltatta, majd ezt követően az egykori tanítvány, ma fővárosi orvosprofesszor, Gál János, az önállóságra, az életen át tartó tanulásra késztető iskolaethoszt idézte meg. Az egykori egyetemi, megyei kollégák közül Bernáth József^[5] a kísérlet kezdeteinek oktatáspolitikai összefüggéseit elemezte, míg Kovács Sándor^[6] és Hegedűs Gábor^[7] Gáspár újrafelfedezésére, újraértékelésére tettek javaslatot előadásukban.

Trencsényi László a Magyar Pedagógiai Társaság nevében mondott zárszót, mely egyúttal az emlékév záró aktusa is volt. Ébresztés vagy végső búcsúzás? – tette fel a drámai kérdést. Emlékeztetve a Gáspárral és más kortársakkal közös egykori Megújuló Iskola Mozgalom^[8]táboraiban alkalmazott megannyi metaforára, ezúttal is képek felidézésével igyekezett megteremteni a gondolatok szövetét. Van egy Karinthy-aforizma: „A marxisták abban tévedtek, hogy azt hitték: hárommilliárd ember fájdalma nagyobb egyetlen emberénél”.^[9]Ez egyrészt egyértelmű utalás arra, hogy a marxizmus meglehetősen késve (tán túlságosan is későn) kezdett el személyiségelméletet fogalmazni. Gáspár megkísérelte ezt A szubjektumok termelése című munkájában. Másrészt személyesen is érvényes a fenti aforizma, amivel egyetlen ember – saját maga – fájdalmáról szólt az előadó. „Osztozzon benne, akinek ez jólesik” – tette hozzá.

„Bizonyára mindenkinek van odahaza egy szekrény mélyén őrzött  összekötött kendője vagy dobozkája, ahol a felmenői emlékeit őrzi, s időnként előveszi e kedves tárgyakat, simogatja, tisztítgatja” – folytatta az előadó. „Aztán vagy visszacsomagolja – esetleg néhány könnycseppet ejt felette –, vagy kiemel belőle egy darabkát, egy gyűrűt, egy tollat, egy medált, s használatba veszi.” Úgy tűnik, mintha ez lenne a helyzet Gáspár László emlékezetével is. Mert a konferencián is fel-felbukkant a kérdés: „Vajon 2017 szeptemberében, a 80. születésnap alkalmából Gáspár László ébresztéséről van-e szó, vagy éppenséggel búcsúszavakról. Végső búcsúzás egykorvolt ifjúságunktól, ifjúságunk eszményeitől?  Nem tudok dönteni.” – mondta Trencsényi. Mint ahogy abban sem, folytatta, hogy vajon Gáspárt korán jött forradalmárnak vagy „utolsó mohikán”-nak kell-e, lehet-e tekintenünk. „A mezítlábas fiú pokoljárása” – ahogy Bernáth József a Soós Imrére alkalmazott megnevezést vonatkoztatta Gáspárra – rettenetes feszültségek közt telt.

Hallottuk egykoron minősítését – idézte Trencsényi: sarlatán volt, a dogmatikusoknak mindenképp. Ez a minősítés a korabeli pesti egyetem tekintélyes professzorának szavajárásaként híresült el, amikor 1969-ben megtiltotta a pedagógia szakos egyetemistáknak – Gáspáréknak egy, a szentlőrinci exodust közvetlenül megelőző, izgatott légkörű bölcsészkari fellépése után – a szentlőrinci tanulmányi kirándulást. Kuruzslás-e a pedagógia? – tették fel a hallgatók a kérdést akkor – ezt vette magára a derék professzor.

A hatalomnak renitens volt. Még akkor is annak tartották, ha voltak támogatói, sőt egészen magas helyről, a Baranya megyében jól ismert, befolyásos Aczél Györgytől is kapott biztatást. A hatalomváltásra készülő demokratikus ellenzéknek kincstári, a hatalom védence volt. Az utolsó, Iskolakultúra-beli vitában^[10]is így fogalmaztak többen. Még súlyosabb: a helyi középosztálynak – erről a Balázs Béla Stúdió híres-hírhedt filmje^[11]tanúskodik – az állami beavatkozás szimbóluma, felelőtlen építkező volt. Aztán meg kissé prolis, ezért is támadták igen hamar.

S jött a rendszerváltás. Az új hatalomnak – a sarkadi kálvária^[12]szól erről – nem kellett: nekik bolsi volt. De nem kellett a hatalomba visszakerült, új helyét kereső MSZP-nek sem, hiába volt Gáspár a szocialista párt egykori alapító választmányi tagja. Féltek a „múlt rendszerhez kötődő” személytől. Példa erre, hogy az Iskolakérdés című kötet kiadásához krimibe illő módon tudott a kiadó az akkori MSZP-SZDSZ kormány államtitkárától alamizsnát kapni, támogatás gyanánt. A szakmának – neveléstudománynak, pedagógiának –pedig egyszerre csak doktriner, gyakorlatidegen lett. Azóta a viták is elhaltak. „Szentlőrinc nem pluralizáló tényező” – mondta róla az egykori felülvizsgáló.^[13]

1982-ben egy személyes levélben Gáspár lelkesen írt arról, hogy a Magyar Pedagógiai Társaságban a Neveléselméleti Szakosztály vezetésével bízták meg. Ez az örökség kötelezi a Magyar Pedagógiai Társaságot, hogy a gáspári hagyatékot mégse adja át naftalinnal megszórva a tiszteletre méltó Neveléstörténeti Szakosztálynak. Az MPT Makarenko Munkabizottsága a 2018. évi küldöttgyűlésre készülve tartalmi-szervezeti változásról döntött. A továbbiakban Közösségpedagógia Szakosztályként kívánnak dolgozni, és a makarenkói örökség mellett Gáspár László és a közösségi nevelés más, kiemelkedő hazai és nemzetközi személyiségeinek szakmai hagyatékát is gondozni kívánják.

Gáspár követőjeként magam sem hagyhatom szó nélkül az emlékévet, a gáspári életmű tanulságait. Meggyőződésem szerint Gáspár László a 20. századi magyar nevelésügy kiemelkedő alakja volt. Munkásságával úgy vagyunk mi, kortársai, ahogy a történelemben a kortársak oly sok jelentős teljesítményt felmutató tudóssal: a mindennapok zaklatottsága miatt nem vesszük észre a köztünk élő, közülünk kiemelkedő embert. Gáspár László marxista pedagógus volt.^[14]De nem a jelző tette a század egyik legjelentősebb pedagógusává. Gáspár László tiszta ember volt, bárhogy is értelmezzük a „tiszta ember” fogalmát. Marxistának is tiszta ember volt. Egy ideológiailag determinált világban ő nem kurzusmarxista volt, hanem – a marxi eszmerendszerrel belső indíttatásból, léte és tudata alapján azonosuló – olyan szakember, aki az eredeti marxi szövegek kritikai elemzése és alkotó továbbgondolása alapján kísérelte meg a marxi életművet és eszmerendszert egy speciális szakmai területre, illetve emberi tevékenységre, a nevelésre vonatkoztatni.

Gáspárt a személyiségformálás, a nevelő tevékenység objektív és szubjektív tényezői és ezek viszonya, a nevelés évezredes alapkérdései foglalkoztatták. E kérdésekre elméleti munkáiban nevelésfilozófiai, iskolakísérletével pedig gyakorlati választ fogalmazott meg. „A legfőbb következtetés, amelyre a téma tanulmányozása közben jutottam: a pedagógia fő problémáit – ’mire neveljünk?’, ’mivel neveljünk?’, ’hogyan neveljünk?’ – elsősorban az össztársadalmi gyakorlat tartalmának és struktúrájának elemzése alapján közelíthetjük meg.”^[15]Ezt a gondolatot fejtette ki kandidátusi értekezésében,^[16]és ezen az elméleti alapon szervezte, irányította iskolakísérletét Szentlőrincen.^[17]

Nevelésfilozófiai munkásságának összegzése szerint a nevelés célja az egyén mindenoldalú fejlesztése, hogy képes legyen önmaga és a társadalom érdekében – az össztársadalmi gyakorlat keretében – képességeit kibontakoztatni.^[18] Az iskola feladata az össztársadalmi gyakorlatra való egyetemes felkészítés,^[19] a nevelésnek az alapvető társadalmi tevékenységi módokat kell közvetítenie,^[20] a nevelés gyakorlata pedig nem más, mint a pedagógiailag reprodukált társadalmi gyakorlat.^[21] A társadalmi gyakorlat és a nevelés viszonyának történetét elemezve jut az alábbi következtetésre:

Fontos kiemelni azt is, hogy – Marx Feuerbach-tézisei alapján, miszerint „a körülményeket az emberek változtatják meg” – Gáspár a nevelést tevékenységek rendszerének tételezi, olyan gyakorlatnak, melyben az alapvető társadalmi tevékenységi módoknak kell megjelenni.^[23]Felfogása – Marx és Engels vonatkozó műveinek elemzése – szerint e gyakorlat a közvetlen élet termelése („a történelemben végső fokon a való élet termelése és újratermelése a meghatározó mozzanat”):^[24]a társadalmi állapot – az érintkezési viszonyok – termelése, és a tudat – az emberi tudat által létrehozott objektivációk – termelése.^[25]A társadalmi gyakorlat e mozzanatai mellé sorolja Marx után Gáspár a szabadidőben végzett tevékenységeket is, azokat, melyeket nem a „természeti szükségesség vagy a társadalmi kötelesség diktálja, hanem a teleologikus tevékenység szükséglete”.^[26]A szabadidő „az emberi szervezet, a személyiség megújításának, a képességek kifejlesztésének tere”, amely birtokosát más szubjektummá változtatja, és az azután más szubjektumként lép be a társadalmi tevékenységek rendszerébe, a közvetlen termelés folyamatába is.^[27]Azt is fontos ehhez hozzátenni, hogy „a társadalmi gyakorlat valamennyi eleme egyaránt fontos és nélkülözhetetlen, a társadalmi ember – az ’ember társadalmi természeté’-nek kifejlesztése – szempontjából,”^[28]miként az a követelmény is fontos, hogy „a társadalmi tevékenység különböző fajtáival a gyerekek először és elsősorban pedagógiailag szervezett formájukban ismerkedjenek meg.”^[29]

A nevelés formuláját Gáspár az alábbiak szerint foglalja össze:
nevelés = oktatás + termelőmunka + társadalmi munka + szabadidő-tevékenység.^[30]

Gáspár László a nevelésről rendszerben gondolkodott, az iskolát mint a nevelés helyi rendszerét tételezte, a nevelés folyamata, gyakorlata számára tevékenységek rendszere, az össztársadalmi gyakorlat pedagógiai reprodukciója volt. Elméleti munkássága és rendszerszemlélete alapján jutott el az iskolakísérlet gondolatáig, a teória praxissá alakításáig, Szentlőrincig. Ez ma már neveléstörténet.^[31]

Az UNESCO Közgyűlése 1991 novemberében felkérte a főigazgatót, hogy hozzon létre nemzetközi bizottságot, amely a 21. század oktatási kérdéseiről gondolkodik. A testület elnökéül az Európai Bizottság 1985–95 közötti elnökét, Jacques Delors-t választották, a bizottságba a világ különböző régióinak, kultúráinak, foglalkozási ágainak 14 képviselőjét hívták meg. A nemzetközi bizottság 1993-ban kezdte meg munkáját, 128 szakember és intézmény véleményét kérte ki. A jelentés végső formáját 1996 elején fogadták el.^[32]

A jelentés 2. fejezete^[33] foglalkozik a 21. századi nevelés-oktatás négy alappillérével. Arra a kérdésre igyekeznek válaszolni, hogy hogyan tudná az oktatás egyszerre biztosítani a komplex és állandóan változó világ térképét és az iránytűt is a navigáláshoz.

Gáspár Lászlót a Delors-bizottság annak idején nem kérte fel szakértőnek (bár a nemzetközi enciklopédiákban, elsősorban Kovács professzor gondosságának köszönhetően, a neve szerepelt).^[35]Ennek ellenére a bizottság által megfogalmazott alappillérek és Gáspár neveléselméleti alapvetése, a nevelésről vallott felfogása és szentlőrinci gyakorlata közötti tartalmi azonosság több mint feltűnő, az tárgyszerűen kimutatható.

Gáspár László munkássága a magyar és az egyetemes neveléstörténet olyan része, melyet sokféle úton lehet megközelíteni, de nem lehet meg nem történtté tenni, sem megkerülni. Munkássága, annak teoretikus elemei és gyakorlata is ma, amikor a magyar nevelésügy terén és azon túl is turbulens változások időszakát éljük, különösen aktuális. De ha a mai magyar nevelésügyben döntő szóval rendelkező szakemberek nem akarják a marxista pedagógus munkásságát elővenni, forgassák a Delors-bizottság jelentését. A bizottság húsz éve, az ezredfordulót követő időszak nevelésügyi perspektíváira vonatkozó ajánlásai ma is érvényes útmutatóul szolgálnak.