Gádorné dr. Donáth Blanka (1921‒2015)

Donáth Blanka pályájának jelentős részében a pszichológia nevelést szolgáló hatásának érvényesítését tekintette feladatának, a gyerek-szülő, tanár-diák kapcsolat finomítását, a híd építését a különböző generációk között.

Pszichológia, filozófia és esztétika szakon végzett; pszichológusként főleg kamaszokkal, diák- és pedagógus csoportokkal dolgozott. A kamaszlányok életvezetését segítő levélregénye, a Lányok könyve hangvételét, tartalmát első megjelenése után fél évszázaddal is aktuálisnak találva, újra szerkesztve kiadták 2011-ben is. A személyiségfejlődést segítő iskolai csoportmunkában támadt felismeréseire iskoláinknak ma is égető szüksége lenne. Rá emlékezve leghasznosabb, ha ma is minden szavában aktuális gondolatiból idézünk.

60 éven keresztül publikált, írásainak jellegéről egy 1972-ben készült jegyzetében ‒ amelynek az érvényességét 2000-ben megerősítette ‒ így ír:

„Elveszett […] idő számomra minden külső adat, anyag, eredmény tudományos feldolgozni próbálgatása. Az én műfajom annak kifejezése, kibogozása és általánosítása, amit átélek. Ha akarom, ha nem, önmagamat dobom be kísérleti alanyként egész életemben. Ha valakinek haszna lehet – rajtam kívül – e virbli tanulságainak levonásából, csak akkor és azáltal lehet, ha eljutok benne az emberi, vagy legalábbis bizonyos emberi életek általánosságáig. Ami nekem a lereagálás, a feldolgozás útja, abból lehet külső haszon is ‒ másoknak.”^[1]

A pedagógusszerepet olyan szempontból közelíti meg, amelyet nap mint nap fontos szem előtt tartanunk.

„Úgy tűnik, hogy a (pedagógus szerepről szóló ‒ A szerk.) problémakörnek egyik kulcskérdése a szimmetrikus-asszimmetrikus kapcsolatrendszerhez való viszony. […]

Utalnunk kell a pedagógusnak az iskolai struktúrában és hierarchiában betöltött szerepváltozataira. Azért olyan lényeges ez, mert ha valaki megmarad a pedagóguspályán, akkor hatéves korától nyugdíjazásáig ebben a közegben él, ebben gondolkodik, formálódik. Ebben szerzi tapasztalatait – s ha hajlama van rá, ebben merevül, kövesül meg. Ez a közeg lényegében kétféle, egymással tükörképes szerephelyzetet kínál. Az iskolakezdéstől a diplomaszerzésig, sőt, a mi témánkat közelebbről érinti, a továbbképzés szokásos keretei között is ő az, akit tanítanak, utasítanak, s ő az, aki befogad és engedelmeskedik. Attól kezdve, hogy tanítani kezd, ugyanaz történik, de fordítva.

[…]

A szakintézmények már említett merev, hierarchikus struktúrája viszont a pedagógusnak, a saját diákkorától tanárkoráig szinte kizárólag aszimmetrikus kapcsolatrendszereket kínál. Az ilyen kapcsolatokban érvényes viselkedés normáit erősíti és rögzíti, azaz újra és újra erre szocializálódik. Amennyiben a családban más viselkedésmintákat kapott, igen nehezen viseli el iskoláink általánosnak mondható merev közegét. Többek között ezek azok a fiatalok, akik lelkes kezdés után elhagyják a pályát, miután hiába próbáltak szuverén módon szimmetrikus kapcsolatba lépni az iskolavezetéssel és a gyerekekkel egyaránt. Ahhoz ugyanis, hogy a gyerekek elfogadják, ne pedig gyengeségnek vegyék az ilyen pedagógus demokratikus, szimmetrizáló magatartását, sok időt és türelmet kívánó fokozatosság, egyénileg kikísérletezett módszer kell.”^[2] 

„Érthető és természetes, hogy a különböző egyházak, illetve a vallásos családok az akadályoztatás évtizedeinek múltával pótolni igyekeznek gyerekeik, tanulóik világnézeti formálását. Vagyis érthető, hogy katolikus, protestáns, zsidó óvodák létrejöttek, létrejönnek. S ez folytatódik. Ma már a gimnáziumok, sőt még néhány egyetem is vallási megoszlás szerint működik. Ez egyrészt nagy vívmány a szellemi szabadság terén. De annál biztosabb az is, hogy így neveltjeinknek egyre belterjesebb lesz a világhoz, az össztársadalomhoz, a másik emberhez való viszonyuk. Ez természetes és elkerülhetetlen. Minden negatív hozzáállás nélkül is idegen lesz és marad az a munkatárs, véletlen ismerős, röviden a másik ember, akivel nincs közös emlékem, élményem. Nem is volt. S az „idegennel” szemben, tudjuk, milyen könnyen születnek elfogultságok, tévedések, félreértések. Egyszerűen ismerethiányból. De nemcsak ismerethiányról van itt szó, hanem a közös élmények hiányáról is. (A focitól az ünnepélyekre való készülésig, az összeveszésektől az életre szóló bizalmas beszélgetésekig és hasonlókig.) Ha viszont a felnövekedés minden fázisában mindig minden ugyanabban a zárt körben zajlik le (lásd előbbi), ez biztos táptalaja a későbbi klikkesedésnek befelé, s a bezárkózásnak kifelé. […]

De vajon az egyén és a közösség (társadalom, nemzet fejlődésének szempontjából nem lenne-e termékenyebb, ha egyre többen lennének az olyan szellemiségű fiatalok, akik az átjárhatóságot képviselik? Tehát azok, akik minél tágabb lélekkel képesek befogadni, megérteni (nem átvenni) a magukétól különböző, de értékálló nézőpontokat is. Ily módon kevésbé lennének a közös ügyek együttes szolgálatától elvágva. Ezeknek a közös tevékenységeknek (kulturális, sport stb.) a megszervezése egyike lehetne az aktuális ’köznevelési’ feladatoknak.”^[3]

Közel egy századot élt, olyant, amelyben az emberiség történetében talán legszörnyűbb módon tombolt a Gonosz; amikor voltak, akik tapsoltak, amikor a teherautó elindult Bergen-Belsen felé. Csekély vigasztalásul benne volt 56-nak az a 12 napja is, amikor kegyelmi állapotba került az ország, amelyet aggódva szeretett.

92 éves volt, amikor a következő kérdést és választ jegyezte fel magának: „Mit kíván az Isten a zsidóságtól?” –, „Hogy olyanná váljon, mint Jézus!” – (utána zárójelben: „kifejtendő adósság”). 

Utolsó születésnapját szűkebb baráti körben ünnepeltük. Egyikünk – mintegy a neki szóló ajándékként – ezt mondta: „Mindig úgy éreztem, hogy van egy őrzőm.” ‒ pontosan fejezve ki azt, amit a jelenlévők közül többen is éreztünk, vagyis, hogy ő a jobbik énünk őrzője volt.

A bevezetőt írta, G. Donáth Blanka írásaiból a szemelvényeket válogatta, a részleteiben idézett búcsúztatót mondta: Kereszty Zsuzsa