Franciaország Dél-Amerikában

Dél-Amerika észak-keleti részén, Párizstól több mint hétezer kilométernyire, Suriname és Brazília között^[2]terül el Franciaország legnagyobb tengeren túli megyéje: Francia Guyana. Lakosainak (281 000) nyolcvan százaléka területének tizedrészén, a háromszázhúsz kilométer hosszú óceáni partszakaszon él – a főváros, Cayenne (57 047 lakos) is itt található; további kilenctizednyi területét őserdő borítja.

Francia Guyana negyvennél is több különböző nyelvű etnikum otthona (Alby és Léglise, 2016, 67. o.) – a helyiek viccesen úgy mondják: közülük a fehér ember az igazgató; kreol a tisztségviselő; a vadász indián; a kereskedő kínai; laoszi a kistermelő, a melós brazil, a szemetet a haiti szedi.

A lakosság harmincöt százaléka külföldi állampolgár, közülük negyvenháromezer tisztázatlan jogi helyzetű személy, több mint tizenhatezernek semmilyen papírja sincs (Grossouvre, 2011) – a hatóságok minden évben ezreket utasítanak ki (Bechet, 2012, 116. o.). A tizenkétezerre becsült, főleg Brazíliából érkezett aranymosó fertőző betegségeket hurcolt be és terjeszt (Granger, 2008), a malária és a sárgaláz még mindig szedi áldozatait (Berger, 2017). Az öngyilkosok arányszáma a francia országos átlag tizenháromszorosa (Havard és mtsai, 2014, 142-145. o.), a fegyveres lopásért elítélteké huszonkétszeres (Batt és Andriot, 2017). A munkanélküliek aránya 32,8 % (INSEE, 2013), a munkaképes korú lakosság negyven százaléka semmiféle bizonyítvánnyal nem rendelkezik. 1964 óta működik itt a kormányközi fejlesztéssel épült Európai Űrügynökség (European State Agency) egyik legfontosabb bázisa.

Jellemző a nyelvi sokféleség: a francián kívül (mely az egyetlen hivatalos nyelv) a legtöbben a kreol nyelveket használják: a haiti kreolt (húszezren), a brazíliai kreolt (tízezren), a Saint-Lucea-i kreolt (húszezren), a suriname-i kreolt (tizenötezren); de tizenháromezren beszélik a kínait, négyezren a laoszi hmongot, több tízezren a különböző indián nyelveket (Léglise, 2005, 23-57. o.).  A legtöbb nyelvi és kulturális csoport közösségi öntudata mára kiformálódott, a francia guyanai közösségtudat azonban meglehetősen tisztázatlan még.

Guyana területére a gyarmatosító anyaország több szerzetesrendet is küldött –
Chartres-i Szent Pál leányait (Congregatio Sororum Carnutensium a S. Paulo), a Ploërmeli Keresztény Iskolatestvéreket (Institutum Fratrum instructionis christianae de Ploërmel), a Szent Józsefről nevezett Cluny Nővéreket (Congregationis S. Ioseph de Cluny) és a Jézus társasága tagjait. Mikor közülük elsőként a jezsuiták megérkeztek,^[3]legföljebb száz, fegyverrel bánni képes telepest találtak ott, és négyezer fekete, valamint százhuszonöt indián rabszolgát,^[4]a keresztény hit dolgában meglehetősen járatlan népeket (Armanville, 2012, 25. o.): „hiába prédikáltunk… semmire nem hallgattak. Szent vallásunk egyértelmű hittételei meg se érintették őket, csak nevettek azokon; imádság, fenyegetés, mind hiábavaló volt.”

A jezsuiták hatékony térítő tevékenysége nyomán a következő évben (1710) már huszonketten kérték a keresztséget a kormányzó jelenlétében nagy pompával megtartott ünnepség keretében; legnagyobb missziós telepükön (Kourou) 1713–1760 között több százan éltek és a második legnépesebb is (Sinnamary) minden évben legalább háromszázötven indián lakost számlált fenntartása során (1742–1760) (Collomb, 2010, 442–443. o.). Miután a jezsuita rendet felszámolták (1773) – bár a francia kormány húsz spiritánus (a Szentlélek Kongregációhoz tartozó – Congregatio Sancti Spiritus) papot küldött, majd a forradalom után (1789) az új kormányra esküt nem tevő klerikusok közül sokakat ide száműztek – a katolikusok térítő tevékenysége sokat veszített kezdeti lendületéből (Collomb, 2010, 443. o.).

AZ ISKOLÁK

Az Európából érkező hódítók az őslakosok „civilizálására” tett erőfeszítéseinek terepe a missziókon kívül az iskolák voltak. Az első iskolákban (iskolák 1970-ig (!) csak a tengerparti sávban épültek) (Armoudon, 2015, 38–40. o.) a színes bőrű lakosság életét szabályozó törvénykönyv (Code noir – 1685) értelmében csak a fehér telepesek gyermekeit fogadták – betűvetésre, olvasásra és számolásra francia nyelven oktatták és katolikus hitre nevelték őket. A rabszolgatartás végleges megszüntetése (1848) után az oktatás lassanként a felszabadított rabszolgák gyermekeire is kiterjedt (Puren, 2007, 281. o.).

Az iskolaköteles korú gyermekek számának növekedésével (1852-ben ezerkétszáz, 1900-ban kétezerötszáz, 1935-re háromezer gyermek volt iskoláskorú – lásd: Renault, Lescure és Migge, 2009, 56. o.) nem pusztán a tengerparti sávban, illetve az azon kívül élő gyermekek igényei között eddig is jellemző különbségek váltak még hangsúlyosabbá, de az iskolákkal szemben támasztott új igények is felmerültek. A tizenkilencedik század utolsó negyedében a partvidéken élő tanulatlan népességből franciás neveltetést igénylő kisebbség vált ki, mely a társadalomban óhajtott vezető szerepének eléréséhez szükségét érezte a műveltség megszerzésének. Mivel a huszadik század közepéig az iskolák legfontosabb feladata az volt, hogy létrehozzon egy a franciaság értékei iránt elkötelezett színes bőrű vezető réteget (Puren, 2007, 282. o.), a kreolok közül is egyre többen íratták gyermekeiket iskolákba. Az oktatási tartalmak helyi viszonyokra alkalmazása, ahogy a gyarmatbirodalomban máshol, Francia Guyanán sem létezett – az iskolákban itt is pontosan azt tanították, amit az anyaországban:  „A gyarmati területek iskolái az európai földrészen fenntartott iskolákkal teljesen megegyeztek mind az oktatási tartalmakat, mind az oktatás szervezését, mind az oktatás nyelvét illetően.” (Uo.)

A vezető társadalmi réteg egyediségének elismerésére sem nyelvi, sem kulturális szempontból nem tartott igényt: „A kreol elit a köztársaság olvasztótégelyében készült felolvadni, öntőformának pedig azt a sablont kívánta, melyet a régi rabszolgatartóitól örökölt.” (Uo.)

Az első prefektus, Robert Vignon akkor érkezett (1946), amikor a száz éve működő fegyenctelepet bezárták. Így számolt be első útjáról:

Vignon a mezőgazdaság termelékenységének javítása, az úthálózat fejlesztése és a járványok visszaszorítása mellett (Ferrarini, 2017) kiemelt feladatként kezelte az őslakosok letelepítését. Indián gyermekek társadalomba emelését segítő bentlakásos iskolák alapításában segédkezett,^[5]őslakos népeket segítő hivatalt (Service des Populations Primitives en Guyane française) hozott létre azzal a céllal, hogy „tanulmányozzák a Guyanában élő őslakosok egészség- és népességügyi, társadalmi és gazdasági problémáit” (Armanville, 2012, 40. o.), a jövendőbeli tanárok számára pedig ösztöndíj-rendszert vezetett be.

A tengerparti sávon kívül, őserdei környezetben élő népesség iskoláztatása csak azután kezdődött, hogy Guyana Franciaország tengerentúli megyéje lett (1946). Azzal, hogy Guyana lakói francia állampolgárságot kaptak,^[6]az őslakosok számára is kötelezővé lett az oktatás (1948-tól) – számukra 1949 és 1970 között öt bentlakásos intézményt (home) hoztak létre (Nocus és mtsai, 2014, 111. o.). A helyi nyelvek közül egyetlen egy sem kapott törvényes védelmet (Fillol és Vernaudon, 2009, 8. o.).

A Franciaország egészére meghirdetett decentralizációs törekvések meggyökereztetésével (1982) a többi tengeren túli régióhoz és megyéhez (DOM-TOM) hasonlóan Guyana is sajátos arculatot alakíthatott ki – saját költségvetéssel és területrendezésre irányuló fejlesztési tervvel, az oktatásra vonatkozó országos irányelvek egyéni szabályozásának lehetőségével.^[7]
 

A TENGERENTÚLI MEGYE

Az, hogy Guyana Franciaország tengerentúli megyéje, azt is jelenti, hogy a tankönyvek és oktatási segédanyagok még ma is Franciaországból érkeznek. Ezek a kiadványok francia anyanyelvűek számára készülnek, márpedig a guyanai oktatási intézmények hallgatóinak több mint fele nem francia anyanyelvű, és a diákok anyanyelve legtöbbször oktatóik számára is teljesen ismeretlen. Ráadásul az itteni természeti és emberi környezet jelentősen különbözik az európaitól – a kis gyufaárus lány élet-halál harca a decemberi hideggel karácsonykor, a gall ősök életkörülményei vagy Luther küzdelme az egyház megújításáért sok tanuló számára az övétől markánsan különböző világot jelenítenek meg. Az ebből fakadó nehézségek kezelésére az országos irányelvek helyi szabályozásaképpen az új évezredre az iskolákban bizonyos változtatásokat engedélyeztek: lehetőség nyílott a történelem és a földrajz tantárgyak helyi sajátosságokat is figyelembe vevő oktatására (Bulletin Officiel de l’Education Nationale, 2000) és a helyi nyelvek oktatását illetően is történt előrelépés. Bár a törvény már 1975 óta úgy rendelkezik, hogy „a regionális nyelvek és kultúrák oktatása az oktatási folyamat teljes hosszában végezhető,”^[8]valamint, hogy „a tengerentúli tartományokban használt helyi nyelvek a Nemzet örökségének megbecsült részét képezik és politikai szintű támogatást élveznek (Loi d’orientation pour l’outre-mer, 2000)”, az iskolákban guyanai kreol nyelvet csak 1986 óta oktatnak (Alby és Ho A. Sim, 2010, 181. o.). Noha már 1986-ban jogi támogatást kapott az az oktatáspolitikai döntés is, miszerint „a megyei önkormányzat dönt arról, hogy a hatáskörébe tartozó iskolai intézmények közül hol és mit oktassanak,”^[9]kétnyelvű oktatás csak 2008 óta létezik és még ma is mindössze négyszáz tanulót érint. Mivel Franciaország aláírta a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartáját (bár a mai napig nem ratifikálta), az oktatásban és a közigazgatásban a helyi nyelveknek és kulturális örökségeknek sokkal nagyobb megbecsülést kellene, hogy biztosítson Francia Guyanában is.

Az oktatásban részesülők száma gyorsan növekszik – az általános és középiskolákban tanulók száma 2014-ben tizenhétezerrel volt magasabb, mint tíz évvel azelőtt (2014: 77 650 tanuló); az óvodai ellátásban részesülők száma is folyamatosan emelkedik – ez a háromévesek nyolcvan, az ötévesek kilencven százalékát jelenti (2014). Ezzel párhuzamosan az oktatók létszáma is nőtt –2004 és 2014 között negyvennégy százalékkal (INSEE, 2014).

A diákok egyre sikeresebbek az iskolákban: a tizennyolc és huszonnégy év közötti fiatalok negyvenöt százaléka rendelkezik az általános iskola felső tagozatán, szakmunkásvizsgán vagy középiskolában szerzett bizonyítvánnyal (ez az arányszám 1999-ben harmincöt százalék volt), a közülük érettségi bizonyítvánnyal rendelkezők aránya tizenkilenc százalék (ez az arányszám 1999-ben tizenkettő százalék volt). Az érettségi vizsgán sikerrel teljesítők száma is nő – ma négy tanulóból három már sikeres vizsgát tesz.

Az iskolarendszerből a tanulók több mint harmada végbizonyítvány megszerzése nélkül távozik – ez több mint kilencezer tanulót jelent (2014), annak ellenére is, hogy a középiskolai diákok majdnem fele ösztöndíjban részesül – a márpedig egy olyan területen, ahol a családok majd harmada (32,5 százalék – 2014) a szegénységi küszöb alatt él, ez hatalmas ösztönző erőt kellene, hogy jelentsen (INSEE, 2014). Az oktatási elöljáróság (Académie de Guyane) egyik legfőbb célkitűzése ezért az oktatásból végzettség megszerzése nélkül kikerülők és az oda egyáltalán be sem iratkozók számának csökkentése – az elszigetelt földrajzi helyzet és a magas utazási költségek mellett a kollégiumok hiánya jelenti a legnagyobb nehézséget a családok számára.

Ahogy minden tizenhat év alatti helyi lakosnak, az oktatás az indián gyermekek számára is kötelező – a hat és tizenhat éves indián gyermekek közül több mint kétezer mégsem jár iskolába. Még amikor általában be is járnak, egy-egy nagyobb vadászat, halászat vagy idénymunka alkalmával rendszerint heteket hiányoznak (Ali, 2016). A hatóságok pedig szemet hunynak.

2015 óta Francia Guyanának saját egyeteme van (a helyi felsőoktatás 1982 és 2014 között regionális intézmény keretében működött – Antillák és Guyana egyeteme: Université des Antilles et Guyane) – a jövendőbeli oktatók képzése a tanító- és tanárképző karokon folyik (Institut universitaire de formation des maîtres és École supérieure du professorat et de l’éducation). Arról tanulnak ott, milyen lesz Guyana, és hogy kié.