Az Országos Közoktatási Intézet nevében búcsúzom Forintos Györgytől, a munkatárstól és baráttól. Kapcsolatunk valójában több mint két évtizedes, hiszen Gyurka sokunkkal már a késő kádári „puha diktatúra” egyik jellegzetes intézményében, az Oktatáskutató Intézetben is együtt dolgozott. A nyolcvanas évek elején fellazuló politikai eresztékek nyomán itt kapott kezdő lökést a rendszerváltással kiteljesedő oktatási reform, s kapta az „aczéli 3t” középső lehetőségét néhány, korábban üldözött, majd megtűrt „ellenzéki”, köztük Gyurka.
Nem viselte zászlóként 56-os múltját, börtönéveit, az értelmiségi létből való kitaszítottságát, a Charta 77-es közreműködését, jóllehet ezek az ilyen intézetekben szokásos, enyhe ellenzéki beállítottságú, de a társadalomba-szakmába mégiscsak integrálódott kutatói közeg részéről megelőlegezett szakmai elismerést is hozhattak volna. Ehelyett tudományos munkáján és szakmai-emberi kapcsolatain keresztül mutatott számunkra példát társadalmi érzékenységből és személyes tartásból.
Olyan, kettős kötöttségben élő ember volt, akiben az ideálok és a morál iránti erős elköteleződés nem állt szemben a valóság szenvedélyes megismerésére való törekvéssel, a feltárt jelenségekkel való következetes szembenézéssel. Másfelől a személyes és a társadalmi – mélyen átélt keresztény hitében és fiatalkora nagy politikai élményéhez való hűségében gyökerező – moralitás ritka együttese jellemezte, s fogta egységbe a tudományos kutatót és az embert. E szigorúságát azonban mindenekelőtt önmagával szemben érvényesítette; a másokon számonkérő attitűd idegen volt tőle.
Szakmai munkáját is e koordináta-rendszerben írhatjuk le, a témaválasztástól a tudományos anyag feldolgozásának különböző fázisaiig. A problémák megragadásának komplexitása és egyben valóságközelisége, a módszertani alaposság és az eredmények világos, egyben élvezetes stílusú és egyéni hangú közlése együttesen szinte csak rá jellemző a szakmában.
A szociológiai pályára lépésekor már érett kutató volt. Ebben persze szerepe volt késői pályakezdésének – hiszen a kényszerűen már felnőttként befejezett jogi egyetem után folytatott szociológiai tanulmányokat – s a szintén kényszerből végzett szakfordítói munkából is táplálkozó széles körű szakmai tájékozottságának. Legfőképp azonban az volt ebben meghatározó, hogy a világról és a társadalomról kiforrott és koherens képpel rendelkezett.
Ez adott szilárd talajt nagy szakmai vállalkozásának, amelyben két úgynevezett kötőjeles szociológia, a kultúr- és az oktatásszociológia integrálására tett kísérletet. A kandidátusi disszertációján alapuló kötet, „A szellemi potenciál és hasznosulása az egyetemen”, olyan alapkutatást összegez, amelynek ma is vannak releváns tanulságai. E munka ugyanakkor példája a matematikai-statisztikai apparátust fölvonultató kvantitatív és kvalitatív eljárások kiegyensúlyozott alkalmazásának is. Mélyinterjúi, amelyeket a közelmúltban elbúcsúztatott legközelebbi kollégája és gyakori szerzőtársa, Molnár Gyula érzékeny közreműködésével készített, a kvalitatív vizsgálatoknak máig gyöngyszemei.
A társadalomtudományi alapkutatások nélkülözhetetlenségében való meggyőződéséről akkor sem mondott le, amikor – immár a rendszerváltás után – az OKI-ban, egy tipikusan alkalmazott kutatási célokat betölteni hivatott intézetben folytatta munkáját. Itt a felsőoktatás-kutatási eredményeinek mintegy szerves folytatásaként foglalkozott a pedagógusok kultúraközvetítő tevékenységével. E kutatása igazolta azt a feltevését, hogy az iskolák „rejtett tantervének” hátterében lényeges kulturális választások húzódnak meg, s elkülönítette ennek az igen heterogén kultúraátadásnak az ideáltípusait is. Úgy vélte: ha az iskola a kognitívumok átadásánál többre vállalkozik – amelynek szükségességéről meg volt győződve –, nem térhet ki az elől, hogy feltörje az addigi, hallgatólagosan elfogadott, általa kulturális vegyes felvágottnak nevezett evidenciák válsága elhallgatásának zárját.
Már 1990 előtt szükségét érezte annak, hogy nagyobb munkáinak kutatási eredményeit – magán a művön belül, mintegy zárókőként – a hasznosíthatóság irányába is transzformálja. Felsőoktatási javaslatainak egy része a rendszerváltás után megváltozott körülményeknek köszönhetően meg is valósulhatott. E javaslatokban ugyanaz az elkötelezett, társadalmilag cselekvő ember szólalt meg, mint aki 1956-ban tevőlegesen harcolt, s akinek az utóbbi másfél évtizedben a rendszerváltás nagyszínpadáról leszoruló 56-osok érdekvédelme mellett még arra is jutott energiája, hogy az OKI kutatóinak szakmai-tudományos érdekvédelmét ellássa.
Az intézet Kutatási Központjában közvetlen munkatársaiként módunk volt arra, hogy belelássunk személyesen vágyott szakmai világába, amelyről szemérmesen vall az alábbi sorokban: „A tudományos jelentőségű és eredményes munka talán legfontosabb feltételét a kiemelkedő képességű oktató által vezetett és motivált, vele szakmai és erkölcsi egységben dolgozó kutatócsoport alkotja. (…) A tudományos iskola (…) inkább az értékracionálisan vezérelt közösség, s nem a célracionális szervezet modellje felé közelít.” Remélte, hogy a 21. századi társadalomkutatás ebbe az irányba halad. A maga példájával ennek valós lehetőségét mutatta fel.