Fontos-e a magyar társadalom számára az oktatás?

Résztvevők: Ferge Zsuzsa szociológus, az ELTE Szociológiai Intézetének professzora, Pála Károly, a Fővárosi Pedagógiai Intézet igazgatója, Kovács István Vilmos, az Oktatási Minisztérium Európai Ügyek Főosztályának vezetője, Fischer György, a Gallup Közvéleménykutató Intézet igazgatóhelyettese, Halász Gábor, az Országos Közoktatási Intézet főigazgatója. A pódiumvita moderátora: Schüttler Tamás.

A pódiumbeszélgetés témájául olyan kérdést választottunk, amely szorosan kapcsolódik a konferencián elhangzottakhoz. Milyen ma az oktatás társadalmi súlya az ezredforduló Magyarországán? Olyan kérdés ez, amely minden bizonnyal közérdeklődésre tart számot, mint ahogy az is, hogy a jelen lévő szakemberek milyen válaszokat fogalmaznak meg ezzel kapcsolatban. A kérdés azért olyan fontos, mert azt látjuk, hogy ma a világban azok a nemzetek, társadalmak tudják megtartani gazdasági pozíciójukat, versenyelőnyüket, amelyek folyamatosan jelentős eszközöket fektetnek be az oktatásba.

Mennyire fordítódik ma a társadalom figyelme az oktatásra? Kellő súllyal van-e jelen az oktatás a társadalmi nyilvánosságban?

Ferge Zsuzsa: Kicsit zavarban vagyok amiatt, hogy elfogadtam a meghívást erre a pódiumvitára, ugyanis három évtizede nem foglalkozom az oktatással, az iskolával. Ez nem jelenti azt, hogy nem érdekel az iskola. Ha röviden válaszolok a kérdésre, akkor azt kell mondanom, hogy nem fordítódik kellő figyelem ma az oktatásra, az iskolára. Nincs jelen azok között a témák között, amelyekről a politika és a társadalom beszél. Ugyanakkor néhány szempontból árnyalni szeretném ezt a sommás megállapítást. Miközben fenntartom a véleményemet, hogy jól érzékelhető, hogy a szülők számára - a legnyomorultabb helyzetűeket is beleértve - világossá vált az iskola fontossága. Egyre szélesebb körben tapasztalom, hogy a szülők tudják, a gyereküknek csak akkor lesz munkája, ha tanul, ha minél képzettebb lesz. Ezt a felismerést a leghátrányosabb helyzetű cigány családok jó részében is tapasztalni lehet. 1962-ben végeztem az első oktatási igényekkel kapcsolatos vizsgálatomat, és a segédmunkás szülők jelentős része már akkor azt szerette volna, ha a gyereke egyetemre, főiskolára kerül. Akkoriban azonban ez nagyon elvont vágy volt, ma már sokkal konkrétabb. Ugyanakkor ma - főleg a falvakban, s szinte teljesen függetlenül attól, hogy szegény vagy gazdag településről van szó - a vágyteljesülés lehetetlenségének tudata is erősen érezhető. Ez a kettősség köztéma lehetne, de nem válik azzá. A pedagógusok helyzetének súlyos problémái talán megjelennek valamilyen szinten a nyilvánosságban. Ez nem jelenti azt, hogy kirajzolódna a megoldás valamilyen konkrét útja. Ez olyan bonyolult kérdés, hogy meghaladja ennek a vitának a kereteit, tehát ezzel most nem foglalkoznék. Hiányzik a nyilvánosságból az arról való közbeszéd, hogy milyen is, illetve milyen legyen az iskola. S ettől elválaszthatatlan az a kérdés, hogy milyen ma gyereknek lenni a ma iskolájában, a ma társadalmában. Nem vagyok biztos abban, hogy ma Magyarországon jó gyereknek lenni. Most készítettünk egy vizsgálatot, amely csak a legszegényebb harmadra vonatkozott. Az ebbe a csoportba tartozó gyerekek 10 százalékánál fordul elő, hogy egy évben egyszer egy hetet nyaralnak, a gyerekek 30 százaléka jut komputerhez. A legszegényebb családoknak mindössze 10 százaléka képes megfizetni az iskolai programokat. Ez az alsó harmad, s mint jeleztem, ennek a rétegnek is tudatos vágya van arra, hogy a gyerekei tanuljanak. Ez a vágy azonban a döntő többség számára beteljesítetlen marad.

Pála Károly: A kérdésre nehéz válaszolni. A jelenségek szintjén úgy tűnik, mintha az oktatásnak, azon belül is a közoktatásnak nagyon nagy súlya lenne. A társadalomban komoly figyelem fordítódik az oktatásra. Évtizedek óta folyamatos reformban van a közoktatás, újabb és újabb tantervek bevezetése zajlik, újabb és újabb feladatok elé állítják a pedagógustársadalmat. Ez a jelenségek szintje. Ha azonban azt vizsgáljuk, hogy ezeknek a folytonos reformoknak a hatására változott-e a közoktatási rendszer, pontosabban úgy változott-e, hogy úgy töltse be funkcióját, ahogyan azt az ezredfordulón be kell, be kellene töltenie, akkor rá kell döbbennünk arra, hogy lényegében nem változott. Elég, ha az egymást követő különböző tartalmi szabályozási rendszerek hatását elemezzük. Látható, hogy akár kötöttebb, akár lazább a szabályozás, az oktatási rendszer lényegileg nem változik. Ha demagóg módon szemléljük az oktatás súlyát a társadalomban, akkor azt lehet mondani, hogy ma Magyarországon nincsen igazi társadalmi súlya ennek az alrendszernek, hiszen a finanszírozása, a gazdaságban elfoglalt szerepe háttérbe szorult. Nálunk ma még kevéssé foglalkoznak a gazdaság szereplői azzal, hogy az oktatás miként fogja szolgálni az újratermelési folyamatokban a jövőt.

Mielőtt Kovács István Vilmos válaszolna - tekintve, hogy ő meglehetősen jól ismeri ebből a szempontból Európát -, az eredeti kérdést kiegészíteném azzal, hogy más országokhoz képest Magyarországon mennyire fontos az oktatás?

Kovács István Vilmos: Az eredeti kérdésre annak absztraktsága miatt elég nehéz válaszolni. Nem az az igazi kérdés, hogy fontos-e a társadalom számára az oktatás, hiszen ez evidencia. Az igazi kérdés az, hogy ez a fontosságérzet mennyire jelenik meg a mindennapokban. Elég szó esik-e például a nagypolitikában az oktatásról? A fontosságnak abban kell igazán kifejeződnie, hogy a gazdaságpolitikai célkitűzések megfogalmazásakor a kormányzat, a gazdaság szereplői kellően számolnak-e az oktatási ágazat fejlesztésével, látják-e azt a kapcsolatot, amely az oktatás és a gazdasági növekedés között van. A fontosságnak abban is ki kell fejeződnie, hogy amikor a szociálpolitika végiggondolja a maga eszközeit, felismeri-e azt, hogy milyen fontos eszközök rejlenek az oktatási ágazatban, mennyi probléma válik kezelhetőbbé az oktatás fejlesztésével. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy az állampolgárban milyen elemekből áll össze az oktatás fontosságának érzete. Makroszintű, országos jellegű lépések vagy esetleg helyi szintű döntések, intézkedések, az iskola környezetének viszonya erősíti az oktatás fontosságának érzetét? Úgy érzem, hogy ma a szülőkben egyre inkább erősödik az iskola, az oktatás fontossága. Különösen érezhető ez abban, ahogyan a szülők elkezdenek érdeklődni az adott intézményben folyó oktatás minősége iránt. Ez a konferencia nyilván elsősorban az oktatás makroszintjével foglalkozik, ezért indokolt felvetni a kérdést, hogy a nagypolitika szintjén elégséges-e az oktatásnak tulajdonított fontosság. Visszaigazolják-e a döntések a politikai szándékok szintjén hangoztatott fontosságot. A kiegészítő kérdésre válaszolva el kell mondanom, hogy sok olyan kedvenc európai országom van, amelyben sokkal többször és talán sokkal pozitívabban esik szó az oktatásról, de ebben nagyon sok szereplő másfajta hozzáállása nyilvánul meg. A legek közül talán a leginkább Írország az, amelyet fontosnak tartok megemlíteni. Írországban bárkit megkérdezünk az utcán arról, hogy mitől olyan sikeres ez a szigetország, akkor mindenki egybehangzóan azt mondja: azért, mert mi nagyon sokat invesztáltunk az oktatásba. Társadalmi konszenzus van abban, hogy az oktatásba, a képzésbe történő befektetés az élet minden területén megtérül. Persze ahhoz, hogy ez a hatalmas befektetés megvalósulhasson, szükség volt arra az előfeltételre, hogy az emberek eredendően, hagyományosan higgyenek abban, hogy az oktatás fontos. Az a tapasztalatom, hogy azok a kis nemzetek, például Finnország, Skócia, amelyek nagy nemzetek árnyékában próbáltak versenyképesek maradni, az identitásukat megőrizni, hagyományszerűen nagyon fontosnak tartják az oktatást. Skóciában arra a kérdésre, hogy mitől működik ilyen olajozottan a rendszer, mitől képesek számos, az oktatási rendszert megújító politikai döntést viszonylag könnyen meghozni, azt válaszolták a kollégák, hogy mindez azért lehetséges, mert a társadalomban régóta konszenzus van az oktatási rendszer fontosságát illetően. Úgy érzem, hogy nálunk sokkal erősebb is lehetne az oktatás fontosságának tudata.

Valami nagyon lényegesre hívta fel a figyelmet, amikor azt mondta, hogy a kis nemzetek számára azért vált olyan fontossá az oktatás, mert ez segítette és segíti identitásuk megőrzését. A vita résztvevői számára ezt további lehetséges elemzési szempontként ajánlom. Érdemes azt is vizsgálni tehát, hogy mennyire ismerte fel nálunk a társadalom az oktatás identitást fenntartó, erősítő szerepét.

Kovács István Vilmos: Szeretném hangsúlyozni, hogy ez korántsem csak a kulturális identitás megőrzését jelenti, hanem a versenyképesség, a gazdasági pozíciók megőrzését, erősítését is.

Fischer György: Hadd kezdjem a szakterületemmel, a közvéleménnyel. Ha megkérdezzük az embereket, hogy mire kellene az államnak többet költenie, akkor szinte kivétel nélkül mindenki azt mondja, hogy az oktatásra és az egészségügyre. Ilyen értelemben tehát fontos helyet foglal el az oktatás az emberek tudatában. A szülők számára is egyre fontosabb. Úgy, ahogyan azt Ferge professzorasszony az előzőekben jelezte. A jövedelem és az iskolai végzettség közötti korreláció az elmúlt rendszerben rendkívül alacsony volt. Az emberek jövedelme csak nagyon kis mértékben függött az iskolai végzettségüktől. Ez a korreláció a rendszerváltást követően jelentősen megnőtt. Statisztikailag kimutatható, hogy ma nagyban függ az emberek jövedelme attól, hogy milyen az iskolai végzettségük. Ennek ma a szülők is tudatában vannak. Ezért nőtt meg a szülők számára az iskolai végzettség jelentősége. Az eddigi vitában felmerült, hogy a politika számára mennyire fontos az oktatás. Ez eléggé változó, függ olyan tényezőktől is, hogy éppen ki az oktatási miniszter. Pár hónappal ezelőtt lehet, hogy fontosabb volt, esetleg ma kevésbé az. Ez nem annyira lényeges tényező. Ennél befolyásolóbbnak érzem a világtrendek hatásait. A posztmodern társadalmakban egyre jobban nő a tudásátadás fontossága, de ez a tudásátadás és ezen belül a ténylegesen fontos, releváns tudás átadása egyre kevésbé zajlik az iskolán belül. Az imént kiugróan pozitív példaként említett Írország az európai átlagnál valóban többet költ oktatásra, de messze többet költ az európai átlaghoz képest a nem iskolai jellegű oktatásra, a felnőttképzésre, a távoktatásra. Azt gondolom, hogy ez a jövő útja, azaz a tudásátadás szerepe nő, miközben az iskola szerepe, társadalmi fontossága csökken. Az iskola egyre kevésbé képes arra, hogy használható tudást adjon. Egyrészt azért, mert maga a képzési ciklus túl hosszú. Mire valaki kijön a középiskolából vagy az egyetemről, addigra az ott szerzett tudás jó része elavul. Ezért kerül egyre inkább előtérbe az élethossziglani tanulás, az iskolán kívüli tudásátadás szerepe. Ez a trend erőteljesen megfigyelhető az Egyesült Államokban. Nem magyar jelenség az, hogy a pedagógusfizetések lemaradnak a nemzetgazdasági átlagtól. Az USA-ban is az elmúlt harminc évben egyre kevesebbet keresnek a pedagógusok az átlaghoz viszonyítva. Nyugat-Európában is van egy ilyen tendencia. Ez persze a pedagógusok számára nem teszi elfogadhatóbbá a helyzetet. Azt azonban kevéssé hangsúlyozzuk, hogy ez világjelenség, s ebben az iskola által megtestesített tudásátadási metódus fontosságának a leértékelődése jelenik meg. Elsősorban azért, mert az a fajta iskola, amely százötven-kétszáz éven át képes volt a releváns tudás átadására, mára egyre kevésbé működik. Jómagam azt a tudást, amelyből élek, döntő hányadában az iskolán, az egyetemen kívül szereztem. Az iskolában tanultak 99 százalékát valójában nem tudom semmire sem használni. Ezzel ma egyre több és több ember van így. Írni, olvasni persze még mindig az iskolában tanulunk meg, de a modern társadalom működése szempontjából fontos ismeretek zömének átadására nem alkalmas a mai iskola.

Halász Gábor következik a sorban, akit az eredeti kérdés megválaszolása mellett arra szeretnék megkérni, hogy reagáljon a Fischer György által az imént felvetett problémára, hogy mennyire választható szét az iskola és az oktatás társadalmi súlya, fontossága.

Halász Gábor: Egy olyan társadalom, amely nem tulajdonít jelentőséget az oktatásnak, bukásra, de legalábbis hanyatlásra van ítélve. Többen utaltak már előttem arra, hogy alapvető különbség van aközött, hogy egy társadalom miként tulajdonít fontosságot az oktatásnak, illetve hogy ez a figyelem miként jelenik meg a társadalmi nyilvánosságban vagy a politika szintjén. Azt látjuk, hogy a magyar társadalom nagyon fontosnak tartja az oktatást, az iskola ügyeit. A kérdés valójában az, hogy ez miért nem megy át olyan módon a nagy nyilvánosság, a politikai nyilvánosság, a politikai döntéshozatal szintjére, ahogy erre szükség lenne. Miért van az, hogy amit a társadalom fontosnak tart, azt a politika nem tartja annyira annak, mint ahogy mi szeretnénk. Ebben a vonatkozásban érdekes lehet más országok gyakorlatának az elemzése, annak megértése, hogyan megy végbe az a fordulat, amikor egyszerre csak a nyilvánosság minden szintjén kellő súllyal jelenik meg az oktatás. Kovács István Vilmos említette Írországot. Írország azok közé az országok közé tartozik, amelyekben egy nagy társadalmi-gazdasági modernizációs programot vittek végbe. Hasonló folyamat zajlott le Portugáliában is, ahol szintén magától értetődő módon kiemelt szerepet kapott az oktatás. Ilyesmi történt a 19. században a nagy nemzetépítő vagy iparosítási programokat megvalósító országokban is, ahol a programok egyik legfontosabb része az oktatás fejlesztése volt. Az oktatás társadalmi nyilvánosságban való erőteljes megjelenésének másik modellje Franciaország, ahol az oktatás azért válik fontossá, mert a társadalmi konfliktusok és viták egyik kiemelkedő területe. Időről időre konfliktusok alakulnak ki a tanárok és a kormány, a konzervatív erők és a társadalmi egyenlőtlenségek ellen küzdő baloldali csoportok között. Ez olyan konfliktusos mező, amelyben az oktatással kapcsolatos minden történés elkerülhetetlenül átpolitizálódik. Franciaországban az oktatással kapcsolatosan utcai tüntetések egész sorát szervezik, ahol minisztereket lehet megbuktatni. Olyan erős az oktatás jelenléte a nyilvánosságban, hogy nem lehet nem odafigyelni a vele kapcsolatos ügyekre. Megint másfajta modellt jelent Anglia és az Egyesült Államok, ahol egyfajta leszakadási szorongás jelenik meg; félelem attól, hogy az ország lecsúszik és a versenyképességét elveszíti. Anglia is azok közé az országok közé tartozik, ahol az elmúlt időszakban hallatlanul felértékelődött az oktatás. Ez a hetvenes évek óta érzékelhető, amikor is válsághangulat alakult ki amiatt, hogy az angolok attól kezdtek félni, hogy lecsúszik az ország. Hasonló jelenség volt Amerikában is a szputnyiksokk korában. Akkor ott uralkodott el az a félelem, hogy az ország elveszíti a versenyképességét, s ez az oktatás felé fordította a társadalom, a döntéshozók figyelmét. Ezek a mechanizmusok nálunk valamiért nem indulnak be. A politikai és persze a szakmapolitikai elit dolga lehet, hogy ezen elgondolkozzon.

Reflektálni szeretnék arra, amit Fischer György említett. Valóban megtörténik az iskolának a leértékelődése. Ha nem változik az iskola, ha nem történik meg egy olyan nyitás, olyan tartalmi változás, amely meggátolja, hogy olyan helyzet álljon elő, amelyről Fischer György beszélt az imént, nevezetesen, hogy az ott tanultak 99 százalékát nem lehet semmire sem használni. Olyan irányba kell változnia az iskolának, hogy azt mondhassák a gyerekek: én ott tanultam meg azokat a gondolkodási sémákat, kompetenciákat, tanulási képességeket, amelyek az életben szükségesek. Ugyanez áll tulajdonképpen a pedagógusokra is. Számukra is óriási kihívásként jelenik meg, hogy másfajta tudást kell közvetíteniük. Áprilisban, amikor Párizsban tartották az OECD-országok miniszteri szintű értekezletét, a legnagyobb problémaként fogalmazódott meg ennek a váltásnak a szükségessége. Komoly aggodalom van azzal kapcsolatban, hogy tönkremegy a pedagógusszakma, pedagógushiány keletkezik. Mindenki érzi, hogy tenni kell valamit annak érdekében, hogy a Fischer György által leírt helyzet, az iskola leértékelődése megálljon. Politikai szinten megtörtént ennek a helyzetnek a tudatosodása.

Fischer György: Mindenben egyetértek Halász Gáborral. Úgy érzem, hogy az az intézmény, amit ma iskolának nevezünk, valószínűleg változásra ítéltetett. Át kell alakulnia, mert különben a társadalom nem fogja hasznát venni és a továbbiakban is le fogja értékelni. A tudást tantárgyakra felszabdaló, iskolai tanórákban gondolkodó szemlélet valószínűleg nem tartható már fönn. A technológiai fejlődés is elősegíti, hogy más módon működő intézmény jöjjön létre. Egyáltalán nem biztos, hogy húsz év múlva minden gyereknek egy adott időben, egy fizikai térben kell tanulnia. Az internettechnológia minden további nélkül lehetővé teszi, hogy már akár a tizenévesek is számos ismeretet úgy tanulhassanak meg, hogy ne kelljen egy időpontban összegyűjtve az iskolában lenniük. Az iskola ma is létező formája a kommunikációs lehetőségek eddigi korlátai miatt működik abban a formában, amelyben működik. A mai információs-kommunikációs technológia megteremtette a lehetőségét, hogy a tanár és diák akkor kommunikáljon, amikor az a legoptimálisabb.

Kicsit eltértünk az eredeti kérdéstől, bár lehet, hogy amiről Fischer György beszél, az segíthet abban, hogy megálljon az iskola további leértékelődése.

Fischer György: Az iskola társadalmi súlya akkor nőhet, ha szakít ezzel az elavult tudásátadási technológiával, azzal, hogy egy tanár szemben ül egy gyerekcsoporttal és lezárt "kész" tudást ad át számukra. Az iskola súlya akkor nőhet, ha a "konzervtudás" átadása helyett képességeket fejleszt, amelyek az élethosszig tartó tanuláshoz szükségesek.

Kovács István Vilmos: Izgalmas lehet végiggondolni, hogy milyen utópiák lehetségesek az iskola- és a tanulásszervezés terén. Egy megjegyzést hozzáfűznék ehhez, kicsit persze visszafogottabban felvázolva ezt a jövőképet. Az információszerzés alternatív, iskolán kívüli formáival valóban sokkal könnyebben lehet információhoz, tudáshoz jutni, jobban lehet alkalmazkodni az információt felvevő egyén sajátosságaihoz. Ugyanakkor ebben a megközelítésben hallatlanul felértékelődik az az érzelmi légkör, amely a hagyományos iskola, a közösség által teremtődik meg. Az érzelmi, közösségi és társas kompetenciáknak a fejlesztése nagyon fontossá válik. Az az idő, amit ma az osztálytermekben a pedagógus az információ prezentálásával kénytelen tölteni, a jövőben valószínűleg önálló tevékenységek keretében megy majd végbe és kikerül az osztálytermekből. Ugyanakkor megnő a jelentősége a közös információfeldolgozásnak. Az eredeti kérdésre adott válaszokkal kapcsolatban lenne egy megjegyzésem. Azokban az országokban, ahol felértékelődött az oktatás, majdnem mindig egyfajta alkut ajánlanak a nagypolitika képviselői és a helyi döntéshozók az iskolák számára. Amennyiben jobban tudja a politika, a helyi társadalom a gazdaság igényeit kielégíteni, akkor lehetőséget teremtenek az iskolák feltételeinek javítására. Persze ebben az alkuban az is benne van, hogy a politika is jobban, konkrétabban próbálja megfogalmazni a gazdaság, a társadalom igényeit az oktatás iránt. Ez az alkuhelyzet általában jellemzi a sikeres oktatással rendelkező országok oktatáspolitikáját. Egy megjegyzést tennék az angol, amerikai példával kapcsolatban. Nem biztos, hogy mindig jó, ha nagyon nagy az oktatás fontosságának érzete. Lehet, hogy épp emiatt az oktatáspolitika túlzottan be akar avatkozni az oktatási rendszer működésébe, s lehet, hogy azokba a funkciókba is belenyúl, amelyek egyébként jól működnek. A briteknél előfordult, hogy olyan politikai felhatalmazással jelent meg az iskolai tanfelügyelet, amely negatív visszacsatolási folyamatot indított el. A negatív jelentések miatt épp a jó pedagógusok távoztak az iskolából, a jól tanuló gyerekeket elvitték, az iskola a csőd felé szaladt. Ennek elkerülése érdekében egyszerre kell a döntéshozóknak és az oktatás szereplőinek összehangolniuk az egyre világosabban megfogalmazódó társadalmi-gazdasági igényeket és az iskola szolgáltatásainak evolutív fejlesztését.

Pála Károly: A magyar iskolarendszer hárítja az innovációt. Szinte minden oktatási kormányzat azt tűzte és tűzi a zászlajára, hogy szakítani kell ezzel a rigid, ismeretközpontú oktatási rendszerrel, és ehelyett a képességeket, a problémamegoldó gondolkodást elősegítő oktatásnak kell előtérbe kerülnie. A gyakorlat ezt sohasem követi. Az iskolarendszer továbbra is kánontisztelő, ismeretátadó marad. Ennek számos strukturális, iskolaszervezési oka van, amelyeknek taglalására itt most nincs mód. A szülői elvárások is ebbe az irányba terelik az iskolát. Ezt azért tartom tragikusnak, mert ez az iskola nem életképes alternatívája a Fischer György által felvázolt kristálytiszta utópiának. Világos számomra, hogy ha az iskolarendszer nem újul meg, akkor nem veheti fel a harcot az ismeretek ilyen sokaságát konyhakészen, minden redundancia kiiktatásával nyújtó oktatási móddal szemben. Épp ennek érdekében olyan innovációra lenne szükség, amely alternatívát tud kínálni az ismeretközvetítés technokrata utópiájával szemben. A Fischer György által felvázolt oktatásból épp a gyerek szocializációs folyamata marad ki.

Ferge Zsuzsa: Fischer György víziója semmi mást nem iktat ki a dologból, csak a társadalmat. Az iskolának másnak kell lennie. Ha más lesz, ha megújul, ha tényleg azzal foglalkozik, hogy a gyerekeket egy igazi világra, a valóságos életre készíti fel, akkor elképzelhetetlen, hogy az ne közösségben történjék, hanem a gyerekek otthonaiban, számítógépek segítségével. Elképzelhetetlen, hogy minden gyerek ül a saját lakásában és önállóan kommunikál, hiszen nem tud kommunikálni, nem tud önállóan ismeretet feldolgozni. Hiszen a szocializációs folyamat mégis csak közösségben mehet végbe. A társadalom közösségből tevődik össze. Persze lehet, hogy ezek egyszer megszűnnek, s Fischer Györgynek igaza lesz. De én nem hiszek ennek a víziónak a megvalósulásában. Ami az alternatívát illeti, úgy látom, már ma is folyik a verseny az iskolák között. Akinek nem tetszik a poroszos iskola, az elviszi a gyerekét egy másik, más légkörű intézménybe.

Az eddigi vita összegzéseként elmondható, hogy a résztvevők egyetértettek abban, hogy a magyar társadalom fontosnak érzi az oktatást, de ez a fontosság nem jelenik meg kellően a társadalmi, politikai nyilvánosságban. Megfogalmazódott az is, hogy vannak társadalmi csoportok, amelyek számára ugyan fontos az oktatás, ám helyzetükből adódóan nincs igazán lehetőségük arra, hogy az oktatással kapcsolatos vágyaikat megvalósítsák. Azt javaslom, a következőkben próbáljuk azt megvizsgálni, hogy valójában kiknek is fontos ma Magyarországon az oktatás, s melyek azok a csoportok, rétegek, akiknek nem fűződik valóságos érdekük az oktatáshoz.

Halász Gábor: Nagy gond akkor van, ha egyedül a pedagógusszakma számára fontos az oktatás. Azt kellene elérni, hogy a szülők, a gazdaság, a közvéleménykutatók, egyszóval mindenki számára, aki befolyásolni tudja a politikai döntéseket, fontos legyen. Ezt akkor lehet elérni, ha az oktatásban érdekelt partnerek lehetőséget kapnak arra, hogy beleszóljanak az oktatás ügyeibe, a tartalomba, a módszerekbe, azért, hogy érezzék, azt kapják, amire valóban szükségük van. Ez kétségtelenül ahhoz vezet, amiről Anglia kapcsán Kovács István Vilmos beszélt az imént, hogy sokan szólnak bele az oktatás ügyébe, az oktatás átpolitizálódik. Az oktatásra sok irányból politikai nyomás nehezedhet, s amint azt tudjuk, ez a szakmában, a pedagógusokban azt az érzetet kelti, hogy csorbul a szakmai autonómiájuk. Az oktatásba történő sokirányú beleszólásnak ára van, de ezt az árat nem lehet nem megfizetni. Ugyanis ha valóban fontosnak tartjuk, hogy a társadalomban, a politikában - s a nyilvánosságban - felértékelődjön az oktatás, akkor ezt az árat meg kell fizetni. Ez akkor nem jelent komoly veszélyt, ha van egy olyan erős pedagógusszakma, amely képes ezeket a hatásokat, politikai nyomásokat feldolgozni, transzformálni. Az angolok ebből a szempontból is példát jelenthetnek. Számomra nagyon vonzó volt, amikor a nyolcvanas években, a Thacher-kormány idején bármit kezdeményezett az egyébként a tanárokkal kifejezetten ellenséges politika, az angol tanárság ezt képes volt pedagógiai értelemben jól transzformálni, szakmailag értékes törekvésekké alakítani. Amikor a Thacher-kormány elkezdte a tesztelést, amelyet az egész tanárság utált, az angol tanárok a teszteket olyanná alakították, hogy azok szakmai értelemben fejlesztő jellegűvé váltak. Ehhez mindenekelőtt arra van szükség, hogy intenzív demokratikus vita folyjék az oktatásról, vállalva ennek minden konfliktusát. Szükség van arra, hogy olyan nyilvánosság legyen, amelyben a vélemények megütközhetnek, éles viták alakulnak ki, ami adott esetben szorongató is lehet számunkra, hiszen kimenetelük nem mindig számítható ki, de csak ezek árán nyílik lehetőség arra, hogy az oktatási szektor felértékelődjön a társadalomban. Kovács István Vilmos az előzőekben szólt arról, hogy az oktatás súlya abban is kifejeződik, hogy más ágazatok, a gazdaság, a szociálpolitika felismerik-e, hogy saját szektoriális céljaik megvalósítása szempontjából milyen fontos az oktatás. Ebben az oktatásügy szakmai elitje sokat tud segíteni. Fel kell hívnunk a gazdaság, a szociálpolitika irányítóinak, tervezőinek figyelmét arra, hogy saját céljaikban hány ponton válik a megvalósítás eszközévé az oktatás.

Hallgatva a vitát, kezd bennem kialakulni egy olyan érzés, hogy meg kellene fogalmazni, milyen mutatói, indikátorai vannak annak, ha egy társadalomban fontos az oktatás. A vita mintha abba az irányba mutatna, hogy az oktatás társadalmi súlyát elsősorban az fejezi ki, hogy mennyire van jelen a társadalmi, politikai nyilvánosságban, de jó lenne megfogalmazni azt is, hogy milyen egyéb mutatói vannak a társadalomban betöltött súlyának.

Fischer György: Az oktatás, még inkább az iskola, a mindenkori eliteknek a legfontosabb, mivel ezen az intézményen keresztül képesek újratermelni saját hatalmukat. Ez az Egyesült Államokban figyelhető meg a legjobban, ahol a gazdag szülő gyerekének a jövőjébe be van kódolva, hogy jó iskolába fog járni. S mivel jó iskolába járt, jó állást, magas jövedelmet fog elérni. A szegény szülő gyereke gyenge iskolába fog járni, s emiatt kevesebb esélye van jó állásra, azaz szegény lesz. Ettől olyan erőteljesen kasztrendszerű az amerikai társadalom. A társadalmi elit ezt az iskolarendszeren keresztül tartja fenn. Egy demokratikus társadalom demokratikus iskolarendszeren keresztül kasztszerű társadalmi struktúrát tud működtetni úgy, hogy ezzel mindenki elégedett. Az iskolarendszer általában integrálja a társadalmat, s ezzel együtt bizonyos értelemben a társadalmi változások kerékkötőjévé is válik. Ha kevesebb iskola lenne, az demokratikusabbá és szociálisan igazságosabbá tenné a társadalmat. Biztos vagyok abban, hogy önök ezen felháborodnak...

Halász Gábor: Mindaz, amit Fischer György elmondott, az utolsó két mondatot kivéve teljesen igaz. Az utolsó mondatokkal azért nem értek egyet, mert kevesebb iskolával az egyenlőtlenségek még nagyobbak lennének. Emellett is hosszan lehet érvelni, de nem ez a lényeg. Ugyanebben az amerikai társadalomban egy sor olyan politikai akcióra, döntésre tudunk rámutatni, amelyek keretében a kormányzat óriási befektetéseket indított el az oktatásban, többek között ezeknek a Fischer György által jelzett mechanizmusoknak az ellensúlyozására.

Kovács István Vilmos: Ugyanebben az amerikai iskolarendszerben elképesztő szülői aktivitás van, s jelentős a tanári aktivitás is. Éjszakába nyúló üléseket tartanak a tanári tanácsok a finanszírozókkal, a fenntartókkal, amelyeken kimutatják a tanárok, hogy az iskola működésének milyen hibáin tudnak javítani, s ezekkel milyen megtakarításokat lehet elérni. Ez csupán egyetlen példa arra, hogy milyen fontos indikátor lehet az oktatás fontosságának megítélése szempontjából az, hogy milyen szakmai kommunikáció van a pénzügyi kormányzat és a tanárok között, mennyire hallgatják meg egymás érveit, mennyire jutnak konszenzusra egymással. Nálunk a Pénzügyminisztérium gyakorta fogalmaz meg egy érvet, amelyre az oktatási ágazat kevéssé érzékeny, a diák/tanár mutatót. Ez a mutató a pénzügyi szakemberek szerint kedvezőtlen, mivel egy tanárra a nemzetközi átlaghoz képest kevés diák jut. Tudjuk, hányfajta szakmai érvvel lehet finomítani ennek a mutatónak a számítását, de amíg a dialógus nem indul meg a tanárok és a pénzügyesek között, addig ez a mutató rossz indikátorként fog működni.

Pála Károly: Az eredeti kérdésben az szerepelt, hogy kinek fontos ma az oktatás. Az oktatási rendszer számára nagyon fontos önmagának a fenntartása. Az oktatási rendszer rigiditása azt mutatja, hogy elég jó érdekérvényesítésre képes. Fontos az oktatás a szülő számára is, aki ebben a szelektív iskolarendszerben igyekszik megtalálni a gyerekének elképzelt életpályamodellt beteljesítő oktatási intézményt. Persze azért hozzá kell tenni ehhez, hogy az iskolázottság szintje és a boldogulás közötti összefüggés nem annyira egyértelmű, mint ahogyan azt Fischer György állította. Sok igazság is van ebben, de ezt nagyon sok minden árnyalja az utóbbi időben. Kívülről nézve meglehetősen differenciáltan kell szemlélni az oktatási rendszert ahhoz, hogy meghatározzuk, kinek is fontos az oktatás. Szegmentumonként kell végigmenni. Minden egyes szegmentum valójában diszfunkcionálisan működik. Elég, ha a szakképzésre utalunk, amely ma a legkevésbé fontos a gazdaság számára. Ez azzal magyarázható, hogy a munkaerőpiac számára nem azt a minőségű képzettséget termeli, amelyet az elvár. Ezért is létezik az a fajta iskolán kívüli, egyre jelentősebb képzési rendszer, amelyről Fischer György is beszélt. Ez a piaci képzés vált a gazdaság számára fontossá, amely az iskolarendszerű szakképzést zsákutcássá tette. Ha a közoktatás kezdőszakaszát vizsgáljuk, látnunk kell, hogy az is diszfunkcionálisan működik, mert pontosan azokat a képességeket nem fejleszti, amelyekre aztán később ráépülhetnének másféle képzési típusok. Persze azért ezzel a megállapítással is óvatosan kell bánni, mert annak a nem használt, elfelejtett 90 százaléknyi ismeretnek a megtanulása során nyilván fejlődnek a képességeink. Valójában a tudáselemek felejtődnek el. A felső tagozattal alapvetően az a probléma, hogy nem tud felkészíteni arra, hogy a gyerekek meg tudjanak birkózni a világból rájuk zúduló adat- és információhalmazzal.

Ferge Zsuzsa: Ahhoz szeretnék kapcsolódni, amit Halász Gábor válaszolt Fischer Györgynek azzal kapcsolatban, hogy mi lenne iskola nélkül. Az iskola a társadalmi újratermelés egyik legfontosabb eszköze, intézménye. Amíg nem volt iskola, ez a funkció sokkal jobban működött a társadalomban. Az iskola azért kellett, hogy megkönnyítse a tőkekonverziókat akkor, amikor ez már nem volt annyira egyszerű. A második világháború utáni európai történelem, bizonyos értelemben az amerikai is, arról szól, miként lehetne az iskoláknak ezt az egyenlőtlenséget generáló szerepét gyengíteni. 1945-től a nyolcvanas évek elejéig az volt a téma, miként lehet ezt a helyzetet megváltoztatni. Sajnos nem sikerült. Én nem azt mondom, hogy kevesebb iskola jobb lenne, hanem azt, hogy ha jobb az iskola, akkor jobb a társadalom. Hogy kinek fontos az iskola, arra azt válaszolom, hogy az eddig elhangzottak mellett az iskola a politika számára mindig fontos. Csak árnyalni szükséges a politika fogalmának értelmezését. A kérdés az, hogy kormányzati érdeket vagy közügyeket és közérdeket jelent-e a politika. Ebből a szempontból Magyarországon tragikus a helyzet. Ugyanis abban a pillanatban, amikor az iskola kormánykérdéssé válik, akkor lehetetlen iskolafejlesztésben, rendes iskolában gondolkodni. Ez a jelenség a megelőző időszakban és ma is erőteljesen érezteti a hatását. Az iskolapolitika léte szükségszerű, ezért úgy is fel lehet tenni a kérdést, hogy mibe szóljon bele a politika. Abban egyet kell érteni, hogy közpénzek nélkül nem lehet tisztességes iskolát működtetni, s az is nyilvánvaló, hogy erős társadalmi nyomás szükséges ahhoz, hogy a pénzügyminisztériummal való vitában javuljanak az oktatás szakmai pozíciói. Hogy ezen túl mibe szóljon bele az oktatáspolitika, az valóban hosszú, konszenzuskereső viták tárgya kell hogy legyen. Ebből a szempontból fontos, hogy van-e működő demokrácia az iskolaügy rendezése mögött, vagy nincs. Valóban nagyon fontos, hogy közbeszéd tárgya legyen az iskola. Én például hiányolom, hogy arról a nevelési intézményről, amelybe a gyerekek 99 százaléka jár - az óvodára gondolok -, megszűnt a társadalomban a közbeszéd. Arról sincs igazán egzakt indikátorokon alapuló közbeszéd, hogy milyen konkrét különbségek vannak az iskolák között. Az iskoláról való közbeszédben helyet kellene kapniuk azoknak a ma már mérésekkel jól feltárt pedagógiai problémáknak, amelyek a gondolkodásfejlesztés, a problémamegoldás terén jelentkeznek. Adatok igazolják, hogy ha tudásban nem is mindig, de nyitottságban, a gondolkodás rugalmasságában rosszabbul teljesítenek a mai magyar gyerekek, mint más országbeli társaik. Ezek az oktatás állapotának nagyon fontos indikátorai, amelyekről a nyilvánosságban is kell beszélni, fel kell hívni ezekre a problémákra a közvélemény figyelmét.

Kovács István Vilmos: A nemzetközi eredményekkel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy ellentmondásosak a nemzetközi összehasonlító adatok. Az idén publikált OECD-adatok azt mutatják, hogy a magyar nyolcadikos diákok természettudományi eredményeik alapján az első helyen vannak. Kétségtelen tény, hogy van néhány ezt árnyaló háttérparaméter. Elsősorban az elit teljesítménye ugrott meg, tehát a legjobbak lettek még jobbak, s a társadalom nagyobb csoportjaiba tartozók teljesítményei változatlanok maradtak. Matematikából is az első ötben vagyunk. Az olvasásmegértés terén - amely számos komplex képességet ötvöz - viszont nagyon rosszak az eredmények. Ezeket az eredményeket a felnőtt lakosság egészére nézve is érvényes állításoknak tekinthetjük. Ha megengedik, én is feltennék egy kérdést, amely azt hiszem, megkerülhetetlen: mennyire fontos az iskola számára a társadalom? Mennyire zajlik igazi párbeszéd iskola és környezete között? Elemzi ma azt az iskola, hogy az, amit csinál, mennyire fontos a megrendelőknek? Hadd mondjak ezzel kapcsolatban egy példát. Pedagógusként sokszor éltem át a szülői értekezletet. Valljuk be legalább most itt magunknak, hogy nem úgy tekintünk a szülőkre, mint akik azt a kedvező döntést hozták, hogy a mi iskolánkba íratták a gyerekeiket, s ezzel az iskola létének stabilitásához járultak hozzá. Sokszor éljük át, hogy egy-egy mocorgós, úgymond, neveletlen szülőre ránézve azt gondoljuk: de szívesen kihajítanánk. Vannak a pedagógus-szülő párbeszédnek olyan elemei, amelyben a szülő mintegy megőrizte az egykori diák szerepét. Nem nagyon vált még a pedagógusok szemében a szülő igazi megrendelővé. Más kérdés, hogy a szülők maguk sem szokták meg az iskola életét mélyen ismerő, építő véleményalkotás technikáit. Ez egy nehezen fejlődő kultúra, amelynek meg kell erősödnie ahhoz, hogy kölcsönösen fontosnak tekintse a két partner egymást.

Nagyon fontos elemét ragadta meg Kovács István Vilmos az iskoláról való közgondolkodásnak. Az iskola, az oktatás társadalmi súlyának, fontosságának egyik legdöntőbb indikátora az, hogy képes-e megrendelést megfogalmazni a szülő, a helyi társadalom, a civil szféra az iskola számára. Ugyanis akiknek tényleg fontos az iskola, azok bizonyosan képesek erre.

Halász Gábor: Kétségtelen, hogy az intézmény használójának, a fogyasztónak, a megrendelőnek lehetősége van igények megfogalmazására. S jó is, ha él ezzel. Az is jó, ha a szülők mint szervezett csoport lépnek fel és fogalmazzák meg megrendelésüket. De nem gondolom, hogy ez alapfeltétele annak, hogy az intézmény alkalmazkodni tudjon a valóságos igényekhez. Végül is a kereskedelem világában sem történik meg az, hogy a fogyasztók szervezett csoportként fogalmazzák meg az igényeiket, hanem maga a szolgáltatás próbál alkalmazkodni, mert különben nem él meg. Nem azt mondom, hogy nem fontos, hogy az intézményhasználók ne lépjenek fel szervezett csoportként, s a helyi és az országos politika felé megfogalmazzák az igényeiket. Sőt ezt kiemelkedő demokráciaelemnek tartom. De ha ez nem történik meg, az oktatásnak akkor is keresnie kell a fogyasztó igényeihez való alkalmazkodás konkrét lehetőségeit.

Minden pódiumvitát hasznos egy frappáns kérdéssel zárni, nemcsak a figyelem ébrentartása miatt, hanem azért is, mert talán segíti a hallgatókat a vita tanulságainak összegzésében. A vita záró kérdése egyszerű, talán nagyon is sommás: Jó irányban halad-e a magyar oktatás, jó sínen vagyunk-e azokkal a törekvéseinkkel, amelyek az oktatás fejlesztésén túl azért is munkálnak a pedagógusokban, oktatáskutatókban, fejlesztőkben és talán a politikusokban is, hogy növekedjék az oktatás társadalmi súlya? Az általunk kijelölt célok egybeesnek-e azokkal, amelyek ma abban a fejlettebb közösségben megjelennek, amelybe minél előbb be szeretnénk jutni?

Ferge Zsuzsa: Igazában nem tudok a kérdésre válaszolni. Ha a formális mutatókat nézem, tehát azt, hogy hány gyerek kerül be az oktatásba, mennyi a középiskolába, felsőoktatásba, akkor jó úton vagyunk. A lényegi, tartalmi kérdéseket illetően viszont azt hiszem, hogy nem. Erről szólt ez a mai beszélgetés is.

Pála Károly: Azt hiszem, válaszoltam már erre a kérdésre. Kiegészítésként csak annyit, hogy az iskolarendszert jellemző erős szelekció nem jó irány. Közismert, hogy az egyetemi felvételiben érvényesülő verseny hogyan gyűrűzik végig az oktatási rendszeren. Érezhető, hogyan alakította át ez a verseny a középiskolát, hogyan tette az iskola központi céljává a felvételire történő előkészítést. Gyűrűzött mindez tovább az általános iskolába. S az értelmetlen szelekciót, versenyt mindennél jobban igazolja, hogy törvénnyel kellett kimondani azt, hogy ne lehessen felvételiztetni az általános iskola első évfolyamában. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ennek ellenére felvételiztetnek. Ez a szelektív, versenyre épülő oktatási rendszer zsákutca. Ezt jól mutatja, hogy már az óvoda is elkezd tanítani, olyan életkorban, amikor ez mentális és fizikai értelemben károkat okoz. Azért lidérces számomra ez a valóság, mert a deklarált szándékok mindig ennek az ellenkezőjét fogalmazzák meg. Ennek ellenére minden feltartóztathatatlanul megy abba az irányba, ahova senki nem akarja, hogy eljussunk.

Kovács István Vilmos: Nehéz egyértelmű választ adni erre a kérdésre. A magyar oktatási rendszerben eltérő hatékonysággal és minőséggel folyik a munka. Nemzetközi szakemberek is azt mondják, hogy minden, ami a világ oktatásában korszerű és eredményes, az megtalálható ebben a rendszerben. Nagyon sok jó műhely létezik. A baj az, hogy a jó, sikeres kísérletek nem terjednek kellő hatékonysággal. A másik komoly probléma, hogy az oktatás sok makromutatója tényleg kedvezőtlen. Nagyon magas az iskolai kudarcok aránya, sokan esnek ki az iskolarendszerből. Egy-egy korcsoportból húszezer körül van azoknak a száma, akik úgy hagyják el a rendszert, hogy nem szereznek érettségit vagy befejezett szakmai végzettséget. Hadd utaljak arra az általam feltett kérdésre, hogy az iskola érzékeny-e a társadalom problémáira. A konkrét intézményi szint bizony ma még ritkán gondol bele abba, hogy egy kibuktatott vagy finoman távozásra késztetett gyerek már a helyi közösség szintjén is, de még inkább a társadalom szintjén milyen óriási problémákat okoz. A legkevesebb, amit állíthatunk, hogy nagyon sok a korrigálni-, fejlesztenivaló a rendszeren, de sok olyan érték is van, amelyen el lehet kezdeni a megújulást.

Fischer György: Nem tudom, hogy jó irányba megyünk-e, de sok szempontból nem arra, amerre a világ. Az élet úgy hozta, hogy négy gyermekem jár három különböző iskolába. Eddig csak kitűnő pedagógusokkal találkoztam azok között, akik tanítják őket. Ez a jó hír. A rossz hír, hogy csak tanítják őket. Nagyon jól megtanítják a biológiát, a fizikát, a történelmet, de ezenkívül alig valamit. Azt hiszem, hogy ez a nagy baj. A magyar iskola mintha még mindig azt gondolná, hogy kész tudáscsomagokat kell átadnia. Márpedig a tudás elavul. Ezt akkor is kimondom, ha sokadszor ismétlem önmagamat. Azt tartom érdekesnek, hogy eddig a társadalom számára ez nem okozott akkora gondot. Az elmúlt tíz évben kezd ez gonddá válni, mivel bekövetkezett a világban - és tegyük hozzá, nálunk is - egy óriási fordulat. Ennek lényege, hogy megfogható dolgok termelése helyett a gazdaság egyre inkább az információk termeléséről, cseréjéről szól. Lehet azt mondani, hogy ez egy technokrata jövőkép, beállítódás, lehet nem szeretni, de a világ akkor is errefelé megy. A társadalom, a gazdaság számára egyre fontosabbá válik, hogy a gyerekek fejében használható, releváns tudás legyen. Amennyiben ezt a fordulatot nem veszi fel az iskola, a társadalom le fogja értékelni. Ezért fontos, hogy az elavuló tudás helyett az iskola mást is adjon. Neveljen, értékeket közvetítsen, képességeket fejlesszen, tanítson meg az együttműködés készségére. Nem tudom, olvasták-e a Harry Pottert, azt a könyvet, amely az egész világon sikert arat a felnőttek és a gyerekek között. A gyerekeim naphosszat erről beszéltek, ezért elolvastam. Harry Potter iskolája az, ami felé jó lenne közeledni, ugyanis ő és diáktársai az iskolai órák nagy részében mást sem tesznek, mint együttműködnek egymással, kooperálnak, közösen dolgoznak. A Harry Potter világa nyilván az angol iskolarendszer élményéből táplálkozik, amelynek persze számos olyan vonása is van, amely egyáltalán nem követendő. Mindez arra figyelmeztet, hogy az iskola, az oktatás fejlesztését illetően nekünk itt és most valamit alaposan át kellene gondolnunk.

Halász Gábor: A kérdést meghallva azon kezdtem el gondolkodni, hogy vannak-e ilyen világ- vagy európai fejlődési trendek. Valószínűleg sokan azt mondanák, hogy nincsenek. Végül is arra a következtetésre jutottam, hogy egyértelműen léteznek ilyen irányok. Ezek a trendek ma már valójában nem jóslások, hipotézisek, hiszen közös politikai elhatározások állnak mögöttük. Arra a kérdésre, hogy Magyarország, a magyar oktatásügy megfelel-e ezeknek a trendeknek, csak úgy lehet válaszolni, hogy igen is, meg nem is. A magyar oktatási rendszer ugyanis sok szempontból olyan, mint egy élő laboratórium, ahol szinte mindent meg lehet találni, a legmodernebb, legérdekesebb törekvéseket, olyanokat is, amelyek túlmutatnak azon, amit az európai országok oktatási rendszerei célként tűztek ki. Ugyanakkor a magyar oktatásban nagy számban találunk még archaikus megoldásokat, modelleket is. Archaikusan viselkedünk a pedagógiai fejlesztés területén: nagy figyelmet fordítunk új dokumentumok létrehozására, holott ahol ténylegesen modernizálni akarják a tanítási gyakorlatot, ott nem azzal foglalkoznak, hogy tantervi dokumentumokat hoznak létre, hanem egészen más eszközöket használnak. Úgy tűnik, hogyha akarnánk, sem tudnánk másfelé menni, mint amerre a világ halad. Az elmúlt időszakban erősödtek a nemzetközi kapcsolataink, egyre erőteljesebb az egymástól tanulás, az egymásra hatás. Mindez olyannyira intézményesedett, hogy ma már egyetlen ország sem tudja tartósan azt csinálni, hogy a többség által elfogadott irányok ellenében fejlessze az oktatásügyét.

Halász Gábor az imént azt mondta, hogy akkor sem tudnánk tartósan másfelé menni, mint a világ, ha erre esetleg szándék lenne. Én állampolgárként, az oktatás iránt felelősséget érző hajdani tanárként azt szeretném, s gondolom ezzel Önök is így vannak, ha abba az irányba mennénk, amely közelebb visz a jó iskolához. Továbbá azt is szeretném, ha olyan jövőkép állna előttünk, amely olyan társadalomra alapozódik, ahol mind az anyagi feltételekben, mind az oktatásról való közbeszéd jellegét illetően fontosnak tartják az oktatást. Olyan jövőről álmodom tehát, amelyben a társadalmi, politikai és legfőképpen a helyi nyilvánosság egyik központi témája az oktatás és persze a gyerekek élete. Talán nem reménytelen ez az álom. Köszönöm a figyelmüket.