Fegyelem, fegyelmezetlenség, fegyelmezés

A címben ismertetett fogalmak a 21. század, a globalizáció korában sem elavultak. Ma is izgalmas kérdés, hogy mire készítse föl, mire tanítsa meg, milyen ötvözött tudást adjon és milyen értékek mellett tegye elkötelezetté, milyen általános emberi tulajdonságokkal vértezze fel az iskola az új generációt. Váci Mihály így fogalmazta meg a boldog és sikeres gyermekkor mottóját:

„Nem elég a jóra várni, a jót akarni kell.”; „élni, szeretni, hinni, a világot: tenni valamit, mivel besugárzod.”

Mi a fegyelem? A Pedagógiai Lexikon szerint: „általában, a társadalmi életben a zavartalan együttéléshez, együttműködéshez szükséges, erkölcsi szokásokból kialakult vagy előre megállapodott rendszabályokhoz való alkalmazkodás.” A fegyelmezetlenség és a fegyelmezés címszót egyáltalán nem tárgyalja.

Szellemesen írja Stor, hogy sok olyan szót, amelyet gyermekkorban illetlenség lett volna kimondani, ma pirulás nélkül mondanak ki és írnak le a diákok. Helyettük viszont más kifejezések váltak illetlenné. Így ma társaságban nem említenének olyan „csúnya” szavakat, mint a fegyelmezés, fegyelmezetlenség vagy fegyelem. Egyetérthetünk fejtegetésével, mely szerint természetes az, hogy fogékony, nyíltan gondolkodó gyerekeket akarunk nevelni, akik elégedetten és derűsen nőnek fel. De miért akarjuk mindenáron azt hinni, hogy ehhez nincs szükség fegyelemre?

Az emberiség fejlődése során számos „tilos” és „kell” szabályt alkotott, többek között a játékra, a tanulásra, a munkára vonatkozóan. Az eszközök használatával – szerszám, taneszköz – vagy azok eredményeképpen létrejött tárgyakkal kapcsolatban külön is alkottak szabályokat, melyeket ismernünk kell. A fegyelem megmutatkozik másokkal, közösségekkel és önmagunkkal kapcsolatos magatartásunkban is.

Az ember minden cselekedete, magatartása társadalmilag szabályozott. Ezeknek a szabályoknak a betartása, illetve megsértése alapján, erkölcsi alapon nevezünk fegyelmezettnek vagy fegyelmezetlennek valakit.

„Az iskolákban néhány pedagógus irányításával sok gyermek tanul, és ezt a tevékenységet csak bizonyos szabályok és előírások betartásával végezhetik. Amióta létezik iskola, azóta léteznek a működésére vonatkozó szabályok is. A szabályok tükrözik azt a társadalmi keretet, amelyben létrejöttek.”^[1] A fegyelem a társadalom ügye. Nincs szándékomban azt vizsgálni, hogy a mai tanulóifjúság fegyelme javult-e vagy rosszabbodott a korábbi évek állapotához képest. Ezt mindenki elvégezheti a saját portáján, és bizonyára a javulásra és a fegyelem lazulására egyaránt találhatnak példát. Csupán az a szándékom, hogy néhány gondolatot megfogalmazzak a fegyelemről, amelynek lényeges tényezői, összetevői igen gyakran rejtve maradnak, e hiány pedig megnehezíti, s egyes esetekben meg is akadályozza az iskolai munkát.

Az általános iskolai fegyelem meghatározza a diákok további magatartását. A fegyelem olyan általános és rendkívül összetett fogalom, amelynek tüzetesebb megvizsgálása nélkül nehéz előbbre lépni. Előbbre lépni pedig elsősorban azért kell, mert a fegyelmezetlenség a szülőanyja a sikertelenségeknek, kudarcoknak. A fegyelem kérdése már nem egyszerűen pedagógiai probléma, bár megoldása nem nélkülözheti a pedagógiai és a pszichológiai áttekintést.

A fegyelmezettség nem csupán szófogadás, engedelmesség, a követelmények és a tiltások érvényesítése, mint ahogy ezt gyakran leszűkítetten értelmezzük. A fegyelem akkor mutatkozik meg, ha érte erőfeszítést kell tenni, ha a pillanatnyilag kellemes dolog helyett valami mást kell csinálni.

A fegyelem bonyolult fogalom, a személyiség is az. Nem véletlen, hogy a legkülönbözőbb nézetekkel találkozunk a személyiség fegyelemre nevelésével kapcsolatban. Iskolai nevelésről lévén szó, vegyük szemügyre az iskolai fegyelmet. Ebben az esetben iskolai fegyelmen azoknak az írott vagy íratlan szabályoknak, rendelkezéseknek a megtartását értjük, amelyek valamely közösség (tanulóközösség vagy a pedagógusok és a tanulók közössége) vagy szervezet (az iskola) eredményes működését biztosítják. Rendrőlakkor beszélhetünk, ha a gyakorlatban is megvalósulnak a szabályok, rendelkezések. A fegyelmezés pedig az az eljárás, amelynek eredménye a rend, a fegyelem. Mindezzel kapcsolatban számos kérdés merül fel.

Milyenek legyenek ezek a szabályok, rendelkezések, illetve pontosan mely szabályok és rendelkezések a fegyelem kellékei?

Black szerint elsősorban a társadalmi szabályozás érvényesül. Ezek a különböző büntetési-fegyelmezési rendszerek, többféle változatuk ismeretes.

Büntető jellegű szabályozás ~ Középpontjában a deviáns cselekedet áll. A büntetés célja az eset megismétlésének elkerülése. Megoldás lehet például az ültetés. Ha a padszomszédok fegyelmezetlenkednek, beszélgetnek vagy verekednek egymással, akkor a tanár „szétülteti” őket. Az új ülésrend meghatározása egyszerű szervezési aktusnak tűnik, de tudjuk, hogy nagyon fontos. Az elültetett gyereknél a következőket figyelhetjük meg: ha a hátsó sorba ültetjük, akkor ezzel a gyerek és a nevelő közötti térbeli helyzetet is befolyásoljuk, távolabb kerül a pedagógustól. Így kevésbé jó feltételek adódnak számára a kontaktus kialakításához, a nevelővel való kapcsolattartás szempontjából kedvezőtlenebb lett a helyzet. Ez büntetés. A deviáns viselkedés megismétlésének elkerülését – ami a büntetés célja volt – nem biztos, hogy elérjük, mert a gyerek a hátsó padokban ülve még kevésbé kapcsolódik be az óra menetébe. A mindennapi pedagógiai gyakorlatban nem ritka, hogy ezekben az utolsó padokban többnyire egyedül ülő gyerekek halmozottan veszélyeztetettek lesznek. Magatartásuk egyre inkább elviselhetetlenné válik, hiszen a gyerekek olyan ötletesek, ha „rosszalkodásról” van szó.

Előfordul, hogy a tanár az osztály elé, a tanári asztal mellé, „szamárpadba” ülteti a fegyelmezetlen gyereket. Az így egyedül – esetleg hasonló társával – ülő gyerek, bár a nevelőhöz közel van, a többiektől térben elszakítva nap mint nap átélheti izoláltságát. Ez az egész osztály számára nyilvánvaló, és így előbb-utóbb ők is elhiszik hogy „mások”, mint az osztály többi tagja. Nincs helyük a társaik között, mert negatív megkülönböztető „címkét” kaptak. Ez a körülmény önmagában is sietteti sodródásukat a hasonló bánásmódban és hasonló helyzetben lévő gyermekek felé. A kitaszítottság érzése valószínűleg csak átmenetileg gátolja a deviáns viselkedést. (Mellékesen jegyzem meg, hogy külön dolgozat témája lehetne az a napjainkban is funkcionáló gyakorlat, amely a differenciált foglalkozással összefüggő ültetési renddel kapcsolatos. Az ülésrend ugyanis nemcsak a pedagógus-gyerek kapcsolat alakulását befolyásolhatja, hanem hatással van a gyerekek egymás közti viszonyára is.)

Kompenzatorikus szabályozás ~ Idetartoznak a különböző szerződések, például a házirend, amely az iskola igazgatójára, tanáraira, az alkalmazottakra és a diákokra egyaránt érvényes. A deviáns az „adós”, a kötelességszegésért fizetnie kell. A szabályozás középpontja a deviáns magatartás következménye, ugyanis a házirend az iskola törvénye, annak belső életét szervezi. A mindennapi életritmust alakítja ki, a közösség tagjainak belső, valamint az iskolán kívüli érintkezéseit, kapcsolatait, továbbá viselkedési normáit határozza meg. Aki ezt megszegi, annak vállalnia kell a következményeket is. A büntetések lehetséges fajtáit miniszteri rendelet határozza meg. Ezek: megrovás, szigorú megrovás, áthelyezés az évfolyam másik osztályába, de lehetővé teszi a fegyelmi bizottság létrehozását a súlyosabb fegyelmi vétségek kivizsgálására.

A fegyelmi intézkedés, büntetés, alkalmazásakor figyelembe kell venni a gyermek életkori sajátosságait, a kötelességszegés súlyát. A fegyelmi intézkedés nem lehet megtorló, megalázó. Tilos a testi fenyítés alkalmazása.

A választott büntetés tükrözi az iskola pedagógiai felfogását, szellemét is.

Terapeutikus szabályozás ~ Megjelenési formája lehet például a pszichoterápia. Ebben az esetben a deviáns személy áldozat, nem tehető felelőssé. Itt a cél a normál viselkedéshez való visszatérés.

Egyre többször találkozhatunk normál általános iskolában is ilyen szabályozással. Többnyire fogyatékos, például siket gyerek integrálásakor. A pedagógus ilyenkor nagyon nehéz helyzetben van, s csak képzett szakemberekkel – az említett példámban szurdopedagógussal – való rendszeres konzultálással juthat eredményre. „Normál” pedagógus számára hatalmas energiát igénylő szabályozási forma ez, s az eredmény igen bizonytalan.

Black szerint a társadalmi szabályokban alkalmazott értékek típusai:

• normatív, amikor erkölcsi alapon, igazzal vagy hamissal ítéli meg a deviáns személyt, illetve cselekedetet;
• intellektuális, amikor a racionális és hasznosság alapján ítél: jó vagy rossz, hasznos vagy haszontalan;
• esztétikai, amikor a szabályozott, egybehangolt, együttes tevékenység a fegyelmezettség esztétikai élményét kelti; például egy tornászcsapat bemutatója a fegyelem szép és lelkesítő élményét adhatja.

Az eddigiek – éppen általánosságuk miatt – nem sokat árultak el a fegyelem bonyolult fogalmáról. Egy lépéssel előrébb juthatunk, ha tudatosítjuk, hogy minden szabály, rendelkezés követelményekké, kötelességgé alakítható.

A szabály, a rendelkezés személytelen jellegét a követelmény kifejezés azonnal személyes jellegűvé alakítja át. Csakhogy a gyerekek egy része a követelményeket kényszernek érzi, s ezért igyekszik azokat „lerázni” magáról. Náluk a fegyelem nem „sikk”, nem „menő” dolog, nem „király”.

Sokszor tapasztaljuk, hogy amilyen mértékben semmibe veszi a deviáns tanuló az iskola egészére vonatkozóintézményi szabályokat, a Részszabályokat – például tantermi, udvari, ebédlői elvárások gyűjteményét –, valamint az osztályra érvényes szabályokat – amelyek egyes tanárhoz kötöttek –, olyan mértékben veti alá magát a domináns társai által kiszabott követelményeknek. Például: ha közénk akarsz tartozni, neked is cigizned kell! Ha nem is mondják ki, csak éreztetik vele, akkor is elfogadja.

Az iskolákban gyakori a szabályok megszegése, az engedetlenség. Ezeket a konfliktusokat okozhatja a követelmények oly módon történő elhárítása, melynek során például a szülő rosszul értelmezett segíteni akarásból a segítés oly módját választja, amely mentesíti a gyereket az egészséges erőfeszítéstől. Gyakran előfordul, főleg kisiskoláskorban, hogy a szülő készíti el a gyerek házi feladatát. Ebbe a sorba illik az a szülő is, aki a saját nehéz gyerekkora miatt nem támaszt semmilyen követelményt gyermekével szemben, sőt a pedagógusok követelményeitől is igyekszik távol tartani gyermekét. A követelmények elhárítása még abban az esetben is fegyelmezetlenség, ha az nem jár észrevehető magatartásváltozással. A fegyelmezetlenség fogalmát helytelen leegyszerűsíteni például a szemetelésre vagy az órán történő fecsegésre. Fegyelmezetlenek lehetünk akkor is, ha annak nincs látható jele.

A követelmény fogalmával közelebb jutottunk ugyan a fegyelem mélyebb értelmezéséhez, de nyitva marad az a kérdés, hogy helyes követelményeket állítunk-e a tanulóifjúság elé. De ha helyes is a követelmény, megfogalmazhatjuk oly módon is, hogy az azonnali visszautasításra talál. Súlyos hiba, ha az önmagában helyes követelményt olyan általánosságban közöljük a tanulókkal, hogy teljesítésének gyakorlati lehetőségeit áthatolhatatlan köd borítja. A fegyelemre nevelés első feltétele az, hogy a tanulók számára világos, kézzelfogható, a tanulók személyiségét becsben tartó követelményeket fogalmazzunk meg. Ilyenek például a házirend pontosan meghatározott szabályai. Ez azonban nem jelentheti a követelmények színvonalának alacsonyra süllyesztését. A tanulókat éppen azzal becsüljük meg, hogy képesnek tartjuk őket magasabb követelmények teljesítésére. A bizalom bizalmat szül, az iskola működését biztosító szabályok egy része azonban nincs rögzítve, és egyes tanárok megkövetelik, mások nem. Csődöt mondunk a fegyelmezésben, ha nem vagyunk következetesek. A szocializációs folyamat és a helyes nevelés eredményeképpen a tanulók egy része eleget tesz azoknak a követelményeknek is, amelyek meglehetősen tág teret biztosítanak az egyéni szabadság érvényesülésének. A fegyelem ugyan szabadságkorlátozás, de nem a szabadság megszüntetése.

Vannak gyerekek, akik a büntetéstől való félelem miatt, úgy-ahogy elvégzik kötelességüket. Ennek ellenére gyakran találkozunk a tanulói engedetlenség különböző formáival:

• távolságtartó viselkedés;
• visszavonulás, közöny, apátia;
• álcázott engedelmesség (titokban mással foglalkozás).

Ezek konfliktushoz vezetnek, a konfliktusokat a fegyelmezés és a büntetés követi.

A fegyelmi büntetések fokozatai

• Első fokozat: a korrekció. Ilyen esetben a helytelen viselkedés kijavítása „megpirongatással”, „feddéssel” történik.
• Második fokozat: az elijesztés. A helytelen viselkedéstől való elijesztés módszerei az osztályfőnöki, szaktanári megrovás, az igazgató elé idézés, az igazgatói intés, megrovás.
• Harmadik fokozat: a megtorlás. Ez esetenként az iskolából való eltanácsolást vagy kizárást is jelentheti.

Nagyon fontos a büntetés végrehajtásának szabályait szem előtt tartani. Ezek:

• a büntetés személytelensége;
• a büntetések helyzetspecifikusak és egyediek;
• inkább a pozitív megerősítést, mintsem a megfélemlítést szolgálják.

Amikor a neveléselmélet tudománya a helytelen viselkedés okait keresi, több dolgot is vizsgál. Például a külső nevelési hatásokat, az oktatási-nevelési folyamatokat, környezeti ártalmakat.

A pszichológia ugyanezt az egyéni hajlamokban (genetikai felépítés, ösztönök stb.), a serdülőkor gyors változásaiban, az identitás megtalálásának nehézségeiben látja, illetve véli felfedezni.

Az iskolai fegyelemmel foglalkozó kutatások többsége nem a szabályozással foglalkozik. Hiszen aszabályozás formalizálja a tanulót, életterét feldarabolja, cselekedetét mérhetővé teszi, amikor megállapítja, hogy a szabályok betartói normálisan viselkednek, illetve meghatározza az abnormális határokat. A szabályozás formai megoldása az osztálynapló, az iskolarádió, az ügyeletesi rend megszervezése.

A fegyelmezési szabályozással az a baj, hogy nagyon nehéz lenne a büntetendő cselekedetek teljes felsorolása. Mindig adódik olyan eset, amelyre nincs példa, illetve szabály. A tanárok általában az órai viselkedést tartják a legfontosabbnak.

Az interakció-elméletek szerint a tanárok igyekeznek érdekesen tanítani, ezért tanítás közben ragaszkodnak a csendhez, tantermi rendhez és a felnőtteknek járó tisztelethez. Nem minden tanuló tartja be ezeket a követelményeket: közbeszól, mással foglalkozik, tehát zavarja a tanítást.

A tanárok fegyelmezési stratégiája gyakran erre a „zavar–nem zavar” formulára épül, s egyénenként eltérő módon reagálnak. A leggyakoribb módszer a rábeszélés, figyelmeztetés, majd a fent tárgyalt intézkedések. Vannak azonban olyan tanárok is, akik tehetetlenek az ilyen problémák megoldásában. A tanár tehetetlenségét jelzi például, ha nem vesz tudomást a rendzavarókról, s eltűri, hogy egyesek nem a tanulással foglalkoznak. Csak arra kéri őket, hogy maradjanak csöndben, ne zavarják az órát. Így igyekeznek megúszni a fegyelmezés kényes feladatát! Szánalmas az ilyen tanári magatartás, mert a mai iskolában mindenekelőtt tevékenységcentrikus, a konfliktusokat kulturáltan kezelő, jelentős személyiségszférák alakítását célzó nevelést kell folytatnunk. Fontos, hogy a gyerekek megtanulják a felelősségtudatot, az együttműködést annak érdekében, hogy az iskolában az értékszocializáció is megtörténjen.

A fegyelemre neveléshez az is hozzátartozik, hogy ne csak a hibát lássuk! A követelményekben legyünk rugalmasak és következetesek! Adjunk alkalmat a tanulóknak arra, hogy a hibáikat maguk találják meg és javítsák ki! Amikor csak a hibákat keressük, jusson eszünkbe néha Rudyard Kipling útravalója:

Ha…

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
  s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
  de értsd az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
  és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
  s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes, galád.

ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod,
  gondolkodol – s becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
  s úgy nézed őket, mint két rongy csalót,
ha elbírod, ha igazad örökre
  maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
  silány anyagból építsék azok,

ha mind, amit csak nyertél egy halomban,
  van merszed egy kártyára tenni föl,
ha vesztesz és elkezded újra, nyomban
  nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz,
  és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
  csak Akaratod int: „Kitartani”,

ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,
  királyokkal jársz s józan az eszed,
ha ellenség, de jó barát sem sérthet,
  s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
  egy távfutás neked s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
  és – ami több – ember leszel, fiam.”

Felhasznált irodalom: