Esélyegyenlőség és/vagy koedukáció?
Szaporodó viták a nemzetközi pedagógiai sajtóban
A cikk a koedukáció nemzetközi történetéről és mai jellemzőiről ad áttekintést. Az elemzésből kiderül, hogy először Amerikában indult meg a két nem közös iskoláztatása, ezzel szemben Európában többnyire csak a 20. század első éveiben jelentkeznek ilyen irányú törekvések. Ma is komoly viták tárgya a két nem együttnevelése. Az együttnevelés hívei szerint a koedukált iskolákban javul a tanulók szociális interakciós képessége, a nemek közötti együttműködés hatékonysága, kultúrája, és jobban megalapozódik a nők aktív társadalmi-gazdasági szerepének elfogadottsága. Az ellenzők szerint a lányok számára a koedukáció kevésbé hasznos, míg a fiúk többet profitálnak ebből a tanulásszervezési formából. A cikk érdekes megállapítása, hogy a reáltárgyakban a két nem e téren jelentkező érdeklődésbeli és képességbeli eltérései következtében létezik rejtett fiú- és lánytanterv.
A nevelés sok száz éves történetének csak az utóbbi néhány évtizedét érintik a lányok és a fiúk iskolai együtt tanításának kérdései. Egyrészt azért, mert a társadalmakban hosszú időn keresztül – majdnem a 19. század közepéig – ténylegesen fel sem merült a lányok általános mértékű iskoláztatásának szükségessége, másrészt azért, mert miután sikerült felismertetni a nőnevelés fontosságát, ezt a feladatot kezdetben az illetékesek legeredményesebben kizárólag külön, a lányok számára kialakított, sajátos tematikájú és struktúrájú nevelési-oktatási intézményekben vélték megvalósítani. (Arról pedig csak egyedi ismereteink vannak – elsősorban a szépirodalmi műveknek köszönhetően –, hogy a magántanárokat alkalmazó gazdag családok miként gondoskodtak különböző nemű gyermekeik otthoni taníttatásáról.)
Neveléstörténeti adatok[1] szerint azonban már a 17. századi Skóciában, illetve egyes akkori amerikai településeken működtek koedukált iskolák; ennek a gyakorlatnak a magyarázata viszont kizárólag gazdaságossági szempontokban keresendő. Akkor és ott ugyanis kevés volt még a tanuló, és óriásiak az egyes iskolák közti távolságok; tehát csak így lehetett rentábilisan kielégíteni a gyermekeik iskoláztatásával kapcsolatos lakossági elvárásokat.
Amerikában a 19. században kezdték tervszerűen koedukálttá alakítani a nyilvános (állami) iskolákat, s – érdekes módon – éppen a felsőoktatásban. Az első olyan intézmény, amely nemcsak fiúknak, hanem lányoknak is hajlandó volt diplomát adni, az Ohio állambeli Oberlin College volt, amely 1833-tól mindkét nemből fogadott hallgatókat. Ezt követően – elsősorban az 1848 után erősödő amerikai feminista mozgalom aktivistáinak nem szűnő nyomására – egyre több felsőoktatási intézményt koedukáltak; ennek köszönhetően 1872-ben, a polgárháború befejezésekor már 97 amerikai egyetem állt nyitva a lányok előtt is. A chicagói és a bostoni egyetem már eleve koedukált intézményként kezdte meg működését. (Továbbra is fennmaradtak – természetesen – olyan hagyományosan egynemű intézmények, mint például a Mary McCarthy[2] által is híressé tett, kizárólag lányokat oktató Vassar College.)
Találunk adatokat arról, hogy a vegyes elemi iskolák elterjesztése iránti igény már az 1840-es években megfogalmazódott; mindenesetre egy akkori protestáns lelkész, Horace Mann, aki nem fogadta el a vallása által igencsak népszerűsített determinista szemléletet, azt hirdette, hogy az állami fenntartású, kötelezően látogatandó iskolákban együtt kellene tanítani a fiúkat és a lányokat, mert így könnyebb lenne őket az elvárt társadalmi normák szerint szocializálni.[3]
Európában viszont csak az amerikai feministák színre lépése után jó húsz évvel később, 1868-tól követhetjük nyomon a nők emancipálódását célzó mozgalmakat, melyek legfőbb célja – akárcsak az amerikaiakéi – a nők szavazati jogának biztosítása, illetve a lányok iskolai oktatásának megjavítása volt. Elsősorban a finn, a francia, az angol és a svájci nők reformprogramjaiban szerepelt konkrétan a koedukációs nevelés gyakorlatának általánossá tétele. 1905-ben viszont már nemcsak a francia feministák, hanem elemi iskolai tanítók is vitát kezdeményeztek a koedukációról. E rendezvényről készített összefoglalójukban elítélték az egynemű iskoláztatás gyakorlatát. Az itt kezdődött folyamat egyik következő lépéseként értékelhető az a program, amelyben 1925-ben Rennes város oktatásügyi irányítói megfogalmazták a mindkét nem számára azonos érettségivizsga-programok szervezésének követelményét. 1931-től egyre több francia általános és középiskola állt át a fiúk és lányok együttes oktatására. A folyamat egyik leglátványosabb eseménye 1938-ban történt, amikor a híres Marcelin Berthel fiúlíceum megnyitotta kapuit a lányok számára is.
1948-ban az ENSZ közgyűlése elfogadta a nemek egyenlőségét kimondó nyilatkozatot, amely elsősorban az oktatásban érvényesítendő egyenlő bánásmód fontosságát hangsúlyozta.[4] Ennek nyomán – és természetesen az időközben bekövetkező társadalmi-gazdasági folyamatoknak köszönhetően is – rövid idő alatt közismerten óriási méretűvé vált az oktatás expanziója: előbb az elemi szintű oktatás, később a közép-, majd a felsőfok intézményeiben tanulók száma nőtt meg látványosan, elsősorban a lányok mind nagyobb arányú részvétele miatt. Néhány évtizeden át a nemek közötti egyenlőség harcosai igazán elégedettek lehettek: úgy látszott ugyanis, hogy a fiúkkal közös tanítási-tanulási környezet, az azonos curriculum, az azonos szempontok alapján elvégzett értékelés egyszer csak – és magától értetődően – meg fogja szüntetni a két nem között még sok területen makacsul tovább élő és elsősorban a lányokra nézve hátrányosmegkülönböztetéseket. Hogy nem egészen így történt, s hogy miért nem, arról a későbbiekben lesz szó.
Az ENSZ-dokumentum megjelenését követő évtizedekben viszont valóban egyre több országban tették általánossá a vegyes iskolai osztályok-tanulócsoportok indítását. Csak kiragadott példaként említjük meg, hogy Lengyelországban 1965-től kezdték meg a koedukált osztályok szervezését. A korábbi NSZK is akkortájt alakította ki a koedukált oktatás rendszerét, elsősorban – mint mondják[5] – politikai nyomásra. Érdekes módon azonban – a sok évtizednyi előzmény ellenére – az Amerikai Egyesült Államok törvényhozása csak az 1972-es oktatási törvénnyel, annak 9. paragrafusával fogalmazta meg a nemi diszkrimináció tilalmát (ami egyszersmind a kötelező koedukáció törvénybe iktatását jelentette); ez azonban azóta is csak az állami iskolákra vonatkozik.
Nehezebben bevehetőnek bizonyultak viszont az együtt nevelés hívei számára a szakképzési intézmények bástyái! Miközben például az ötvenes évekre az általánosan képző francia iskolarendszer elemi szintjén 30%-ot, a hagyományos középiskolák esetében 40%-ot tettek ki a koedukált szervezeti egységek, a szakképző iskolák között ezek aránya 14%, a műszaki középiskolák között 8%, a mesterségeket adó, gyakorlati jellegű képzőintézmények között pedig még ennél is kevesebb, mindössze 4% volt![6] A nemek közötti elkülönülés gyakorlata a továbbiakban is csak nagyon lassan adta fel hadállásait; 1987-ben a szakképzési intézményeknek még mindig csupán 37%-a volt koedukált. Ezt az oktatásügy akkori illetékesei azzal indokolták, hogy bár Franciaországban is észrevehetően megnőtt a lányok részvétele a szakképzésben, a lányok szakmaválasztásai feltűnően különböznek a fiúkétól: ők ugyanis inkább a hagyományos női feladatokat professzionalizáló mesterségeket részesítik előnyben; az ilyen profilú intézményeknek pedig nyilvánvalóan nem kell fiú jelentkezőkre számítaniuk.
Azoknál a szakmáknál, ahol lassan már általános gyakorlattá vált mindkét nem fiataljainak a képzésben való részvétele, változatlanul fennállt egy bizonyos mértékű, nemek szerinti szegregáció: hiába vált ugyanis egyre népszerűbbé – például – a bolti eladó szakma a lányok körében, ők vitathatatlan szakmai kizárólagosságot csak a virágboltokban mondhattak magukénak, miközben az autószalonok számára képzett és ott alkalmazott eladók – még ma is – száz százalékban a fiúk közül kerülnek ki. Ha azonban alaposabban megnézzük ezeket a szakképzésben tapasztalható, és mindmáig makacsul fennmaradó különbségeket, észrevehetjük: a két nem közötti megoszlás nem annyira fiziológiai vagy természeti sajátosságokból ered, hanem szinte kizárólag az adott társadalom kultúrspecifikus jellegzetességeitszemlélteti.
Az oktatási intézmények vegyessé tételének kérdése körül kialakult – részint ismétlődő, részint pedig újból fellángoló – viták tehát azt is egyértelművé teszik: a témának nem csupán pedagógiai, hanem egyidejűlegjogi, politikai és kulturális dimenziói is vannak (sőt, vallásiak is: Szaúd-Arábiában például mindmáig lehetetlen a két nem együtt tanítását kezdeményezni), s ezek a dimenziók minden vonatkozásukban a nemek egyenlőségének az adott társadalomban meglévő helyzetét és szintjét is szemléltetik. Ha pedig így van, akkor egyáltalán nem biztos, hogy a koedukáció ügyében akár a szakma, akár a közvélemény egyáltalán már kimond(hat)ta volna a végső szót.
Mit állítanak a koedukáció hívei és mit az ellenzői?
Az egynemű tanulócsoportok oktatásának, akárcsak a koedukáció gyakorlatának hosszú ideje különféle szervezeti változatai ismeretesek.[7] Ami az előbbit illeti, e vonatkozásban háromféle lehetőség is kínálkozik: egyneművé tehető az egész intézmény; kialakíthatók egynemű osztályok (ebben az esetben mindkét nembeli tanulók járhatnak az adott iskolába), sőt ragaszkodhatnak ahhoz is, hogy a tantestület kizárólag ugyanazon nemű pedagógusokból álljon; ezt a példát mutatják ma is a tradicionális elit fiúiskolák, illetve a lányok nevelését magukra vállaló katolikus zárdák iskolái. A gyakorlat ugyanakkor a koedukációnak is több variánsára mutat példákat: az egyik lehetőség a már előbb is említett külön lány- és külön fiúosztályok szervezése ugyanazon az iskolán belül, a másik út a vegyes osztályok működtetése, illetve – bármilyen típusú iskolában – vegyes összetételű tanári kar alkalmazása.
A koedukáció bevezetésekor – mint már fentebb, a református lelkész véleményét idézve is hivatkoztunk rá – az együttes nevelés elkötelezettjei arra számítottak, hogy ez a forma lehetővé teszi majd a tanulók köztivalódi szociális interakciót, jobban felkészíti őket a nemek közötti együttműködésre, ezáltal biztosabbá teszi a társadalmi integrációt, és hozzájárul az évszázados nemi sztereotípiák csökkenéséhez. A koedukáció hívei azt is állítják,[8] hogy – például – fiútársak jelenléte nélkül a lányok hajlamosabbak leragadni a hagyományos nőies aspirációk mellett; lányok jelenlétében pedig a fiúk kevésbé produkálnak antiszociális reakciókat, jobban beilleszkednek a közösségbe, mint azt egyébként tennék. Ezért tehát a koedukáció mindkét nem számára vitathatatlanul előnyös. Különösen jelentős a vegyes osztályok szerepe a nők majdanigazdasági, szakmai és politikai aktivitásának megalapozása szempontjából[9] – vélik mások –, mert az ehhez szükséges egyenlő lehetőségeket csak az együttes felkészítés során lehet számukra megteremteni. Arról nem is beszélve, hogy sokan[10] azt tapasztalták: a koedukált iskolákból kikerült lányok jobban helytálltakversenyhelyzetben, mint az egynemű iskolákban szocializálódott társaik, többet sportoltak azoknál, és jobban tudtak a közösség nyilvánossága előtt szerepelni.
A kilencvenes évek elején azonban – sok helyütt több évtizednyi koedukációs tapasztalatok birtokában – ismét felerősödtek a koedukációt ellenző vagy annak korábban hangsúlyozott értékeit valamiképpen megkérdőjelező hangok. Koedukáció ugyan van, de a nemek érvényesülésének egyenlőségéről mégsem lehet beszélni – fogalmazták meg kutatók is elégedetlenségüket.[11] Az iskolák többségének mai formája ugyanis pusztán a koedukáció révén nem tudja segíteni megfelelően a fiúk és a lányok harmonikus egyéniségének kifejlődését. Mások amiatt panaszkodnak,[12] hogy vegyes osztályokban atermészettudományos tárgyakban (különösen a kémiában és a matematikában) a lányok feltűnően elmaradnak a fiúk mögött; nyilvánvalóan nem a fiúkénál alacsonyabb szintű logikus gondolkodásuk, hanem a tanítás során alkalmazott rossz módszerek miatt.
Több országban végzett pedagógiai kutatások eredményei is azt szemléltetik: az elterjedésekor a lányok számára kifejezetten hasznosnak tartott koedukáció, a fiúkéval azonos tartalmú oktatás gyakorlata nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.[13] (Vagyis nem mindegyiket: egy 1971-es angliai, valamint egy 1989-ben Thaiföldön végzett kutatás ugyanis egyaránt arra következtetett, hogy a koedukáció eredményesnek bizonyul a fiúkra nézve, de nem hat kedvezően a lányokra.) A lányok nevelése ugyanis – mondják – a mostani vegyes osztályokétól teljesen eltérő légkört igényelne; emiatt például bizonyos témákat nekik eleve másképpen kellene oktatni. Mivel azonban a lányok koedukált iskoláztatása tulajdonképpen a fiúnevelés gyakorlatát követte, módszertanában mindmáig nem alkalmazkodott a két nem közötti megkerülhetetlen különbségekhez.[14] (Még ma sem lehet tudni, miben mutatkoznak meg pontosan ezek a különbségek.) E mulasztásból ered/eredhet az a tapasztalat, hogy a vegyes osztályokban a pedagógusok sok esetben elhanyagolják[15] a lányok kognitív fejlesztését, emiatt pedig csökkenhetnek ambícióik, sérülhet önértékelésük, ami valóban megnehezíti, esetleg lehetetlenné is teszi életpályájuk sikeres alakulását.
A koedukáció ellenzői szívesen hivatkoznak az 1970-es IEA-vizsgálat egyes megállapításaira is; például arra, hogy a brit iskolák lánytanulói koedukált iskolákban általában gyengébben teljesítettek, mint az egynemű oktatási intézményekben tanuló társnőik. Az 1985-ben végzett hasonló vizsgálat ugyancsak a kizárólag lányokat tanító iskolákban tanulók teljesítményét találta jobbnak, mondván, hogy a lányok saját nemük körében kevesebb sztereotípiával találják szemben magukat, és ennek köszönhetően valóban több energiát tudnak a tanulásra fordítani.[16]
Úgy tűnik tehát, a koedukáció sikertelenségének okait a legtöbben, a mindmáig ható nemi sztereotípiákbanvélik megtalálni. Ezek a klisék a tantárgy-preferenciában is igencsak szignifikánsan érvényesülnek. Egy hét koedukált és hét egynemű iskola 13-14 éves tanulói körében végzett brit felmérés[17] azonban jelentékeny különbségeket talált nemcsak a tantárgyak népszerűségében, hanem az iskolával kapcsolatos tanulói attitűdökben is. Tapasztalatuk szerint a koedukált iskolákban a fiúk által legkedveltebb tantárgy a fizika, a csak fiúkat oktató intézményekben pedig a biológia és a drámaismeret. (Koedukált osztályokban viszont sem a drámaismeretet, sem a zenei tanulmányokat nem kedvelték a fiúk.) A lányok mindkét iskolatípusban az angolt részesítették előnyben. Az attitűdökről a vizsgálat során kiderült, hogy a vegyes iskolákban tanuló lányoknál sokkal polarizáltabbak, mint az egynemű nevelési környezetben, pontosabban a nemi különbségek és az attitűdök közötti összefüggések sokkal erőteljesebben érvényesülnek a koedukált iskolák tanulóinál.
Mások[18] is úgy találták, hogy a fizika főleg koedukált környezetben minősül a fiúk egyik tantárgyi sztereotípiájának; egynemű környezetben ez a preferencia sokkal inkább háttérbe szorul, akárcsak akémiáé. Az angol tantárgyi szerepét pedig ez a vizsgálat kifejezetten az egynemű fiúiskolák pedagógiai negatívumaként értékeli, azt állítva, hogy itt a tanórán alkalmazott különféle gyakorló szövegekben rejtőző nemi sztereotípiák kifejezetten a nők lenézésére nevelik a fiúkat. (Ebből nyilván az is következhetnék, hogy a lányok jelenléte talán enyhíthet ezeken a sablonokon, erről azonban a felmérés nem szól.)
Eljutottunk az iskolákban létező „rejtett” vagy második curriculum[19] problémájához, vagyis azokhoz a nemi szerepekre épülő programokhoz, amelyek a társadalom által elfogadott – vagy éppen kényszerítő jellegűnek tekintett, netán nem is tudatosult – viselkedési szabályok átadására vállalkoznak. Például olyan látásmódot erőltetnek, mely a lányok jövendő szerepei közül csak az anyaságot tekinti értéknek, vagy ami azt sugallja, hogy a fiúkhoz viszonyítva nekik több segítségre van szükségük stb.
Azt is kimutatták a fenti vizsgálat készítői, hogy a tanítási órákon – akarva-akaratlan – maguk a pedagógusok is rengeteg ún. „szexista” eseményt kezdeményeznek. Lányiskolákban – különösen a tanárnők – tanítványaikat előszeretettel nevelik a függőségi helyzetek elfogadására, a férfiak viszont hajlamosak kisgyerekként kezelni őket. Fiúiskolákban a férfi tanárok egyfajta cinkossággal fogadják tanítványaik szexszimbólumnak tekintett nők képeivel kidekorált füzeteit-könyveit, órai szóhasználatuk is gyakran viccelődő a lányok rovására, nem gondolva arra, hogy ezzel is hozzájárulnak a női test tárgyként kezelésének rögzüléséhez. Koedukált osztályokban pedig – a kutatók idézett megfigyelései szerint legalábbis – a tanárok gyakran többet várnak el a lányoktól, mint a fiúktól. Sok koedukált iskolában ugyanakkor nagyobb értéket tulajdonítanak a tanárok a fiúk tapasztalatainak (amelyekhez főként sportteljesítményeik, vicceik, sajátos játékaik révén jutottak), ami a lányokban egyfajta korlátozottság érzését idézheti elő.
E problémák szinte természetes következményei annak – ez azonban már egy másik kutatás[20] megállapítása –, hogy mindmáig a pedagógusképzés sem képes átadni a pályára készülőknek azokat a speciális ismereteket, készségeket, amelyek a koedukáció kezeléséhez szükségesek. Pedig az utóbbi évtizedben egyre több helyen indultak a főiskolákon-egyetemeken olyan tanulmányok („gender studies”), amelyek a legkülönfélébb összefüggésekben foglalkoznak a nemek pszichológiai-szociológiai jellegzetességeivel.
A „gender studies” megállapításai és a koedukáció
Az eddig elmondottak ellenére az az általánosan elfogadott vélemény, hogy a lányok a fiúknál jobban alkalmazkodnak az iskola elvárásaihoz, emiatt tanulóként is sikeresebbeknek bizonyulnak. (Ezzel magyarázzák például a lányok növekvő – mostanában már a fiúkét is meghaladó – részvételét a felsőoktatásban.) Ha pedig ez így van, akkor ennek magyarázata csak a lányok által hátrányos helyzetükben ösztönösen kialakított viselkedési stratégiák hatékonysága lehet. De hát mit is kell valójában a lányoknak magatartásukkal – ösztönösen vagy tudatosan – a koedukált iskolai osztályokban kompenzálniuk?
Francia szociológusok[21] középiskolákban, tanórai munka során videokamerás vizsgálatokat végeztek; a felvevőgépeket a tantermek mennyezetére szerelték fel – osztályonként többet is –, így pontosan rögzíthettek az elhangzottakon kívül minden tanári és tanulói gesztust, mozdulatot is. (A kamerák az óraközi szünetekben is működtek.) Megfigyelték, hogy a lányok az órai munka során a férfi tanároktól kevésbé kedvező elbánásban részesülnek: kevesebbszer válaszolnak az általuk feltett kérdésekre, kevésbé szólítják őket a nevükön, gyakran hiába jelentkeznek a helyes válasszal, nem vesznek róluk tudomást, és ha meg is szólítják őket, az ő esetükben jóval több a zárt kérdés, mint a fiúknál. Mindkét nembeli pedagógusról elmondható, hogy a tantermi munka során általában több időt szentelnek a fiúknak. Sokat szidják a fiúk viselkedését, ami egyidejűleg növeli a lányok fegyelmezhetőségét, de növeli a fiúk agresszivitását is. A lányok órai munkájuk során általában kevesebb visszacsatolást kapnak megszólalásaikra, mint a fiúk, ezért koedukált körülmények között könnyebben „meglapulnak” a fiúk árnyékában.
A lányok gyakrabban és láthatóan elismerik a fiúk jó teljesítményeit, mint ahogy az fordítva tapasztalható, kevesebb negatív kijelentést tesznek rájuk (még viccelődés szintjén is kevesebb negatív sztereotípiáthasználnak velük kapcsolatban), és gyakran hajlamosak különböző helyzetekben alárendelt szerepet magukra vállalni. A koedukált osztályokban megfigyelt lányok énképe többnyire torzult, alulértékelik magukat, kevésbé bíznak saját tudásukban, kevésbé ismerik fel saját kompetenciájukat. Viselkedésükben gyakran a visszavonulást, a hallgatást választják; a fiútársaktól való szegregáció ernyője alatt inkább szünetekben is a munkára koncentrálnak, és kevesebbszer hoznak szóba nem a tananyagra vonatkozó témákat a fiúkkal való kommunikációjuk során. Az osztályon belüli interakciókban látszólag tudomásul veszik és el is fogadják a fiúk dominanciáját. Igyekeznek megfelelni a női viselkedésről alkotott sztereotípiáknak. Úgy tűnik tehát, a jó szándékú erőfeszítések ellenére nem csökken a két nem közti távolság, hanem egyre inkább nő.
A matematika és a fizika tantárgyban elért eredményeket vizsgáló felmérés,[22] egyrészt önértékelő tanulói kérdőívekkel, másrészt tanároktól kapott értékelések alapján, megállapította, hogy nemcsak a tanárok értékelték sikeresebbnek a fiúkat (nemegyszer ugyanolyan érdemjegy esetében is, mint amilyen a lányoké volt), hanem maguk a lányok is jobbnak tartották a fiúk teljesítményét, mint a sajátjukat. Csodálkozhatunk-e ezek után azon, hogy egy kézikönyv[23] – vizsgálati tapasztalatait immár számszerűsítve – azt is kijelenti: míg a koedukált iskolákban tapasztalt „szexista” megnyilvánulások 35%-át a fiúk, 45%-át a lányok kezdeményezik, a tanárok 54%-ban tehetők felelőssé ezekért?
A „gender studies” kutatási eredményeinek[24] köszönhetően összesítésben is áttekinthetjük a koedukált iskolákban előforduló „szexizmus” negatív, illetve pozitív következményeit. A kutatók negatívként értékelik a következőket:
- koedukált oktatás során a tanulókban a nemi diszkrimináció következtében túlzott mértékben felerősödik a nemi öntudat;
- a szexualitás, illetve a szexuális sztereotípiák akár inadekvát módon is jelentkezhetnek.
Pozitív következményekként – szerencsés esetekben – számítani lehet a koedukációval kapcsolatos korábbi elképzelések megvalósulására, vagyis
- a két nem közötti egyenlőtlen értékelési gyakorlat csökkenésére;
- a szexizmus eseményeinek fogyatkozására, fennmaradó hatásainak gyöngülésére;
- a lányok képességeinek jobb nyilvános elismertetésére;
- eredményesebb oktatási módszerek kialakulására.
Erősödőben a nem koedukált iskolák elkötelezettjei?
Az elmúlt esztendőkben több ország is visszalépni látszott a koedukált oktatás iránti korábbi elkötelezettségétől. A németországi Rajna-Pfalz tartományban, Neuwiedben például egyetlen tollvonással visszaállították a külön lány- és fiúiskolákat. A koedukált iskolák tantárgyi teljesítményeinek tapasztalatain okulva – ugyancsak Németországban – több tartományban lehetővé tették azt, hogy a természettudományos tárgyak oktatásakor az iskolák „csoportbontást” alkalmazzanak, vagyis hogy – főleg a fizika és a kémia esetében – a tanárok külön tanórákon foglalkozzanak a fiúkkal és külön a lányokkal. Az erről tudósító beszámolók[25] a lányok teljesítményének gyors javulásáról számolnak be.
Ezek az elemzések igencsak egybecsengenek más kutatók[26] következtetéseivel. Az egynemű oktatás előnyeiről tőlük a következőket is megtudhatjuk:
- mindkét nem számára előnyökkel jár, mégpedig a következők miatt:
- ilyen körülmények között a fiúk-lányok közti verbális interakciókból hiányoznak a lányokat megalázó, az iskolai légkört mérgező kijelentések;
- ez a struktúra a lányok számára lehetővé teszi a valós képességeik szerinti tanulási teljesítményt – a nemi különbségeket mutató tantárgyakban is –, akárcsak a vezetői szerepek elsajátítását;
- egynemű osztályok fiútanulói kevésbé nyugtalanok, agresszívak, és kevésbé zavarja őket – különösen korai kamaszkorukban – fejlődésüknek-érésüknek a lányokétól eltérő üteme;
- mindkét nem szempontjából előnyösek az egynemű osztályok, mert bennük megfelelőbben zajlik a nemi szerepek elsajátítása, reálisabban alakulnak az önértékelési folyamatok;
- a lányiskolák sokkal eredményesebbek a lányok karrieraspirációi szempontjából.
Ezzel a hivatkozással viszont elérkeztünk a koedukáció eddigi legnagyobb paradoxonához! A fiúk és lányok együtt oktatásának eszménye most láthatóan azon bukik meg, hogy a vegyes osztályokban nemcsak hogy nem tud igazán érvényesülni a lányok és a fiúk esélyegyenlősége, hanem a koedukáció egyenesen akadályozza a nők későbbi sikereit is! Újabban maguk a feministák is kezdik mondogatni – és elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban –, hogy oktatás közben külön kellene választani a két nemet, mert a lányokcsak női környezetben tudják igazán kibontakoztatni a későbbi életpályájukat sikeressé tevő elméleti és szociális képességeiket. Valószínűleg erre reagálva javasolta nemrégiben Bush elnök,[27] hogy „enyhítsenek” az állami iskolákra „nehezedő”, a valamikor meghatározó jelentőségűnek tekintett 9. § szelleméhez ragaszkodni akaró koedukációs előírások szigorán, és több állami iskolában is engedélyezzék az egynemű osztályok kialakítását. Láthatóan a női egyenjogúság élharcosaként számon tartott Hillary Rodham Clintonszenátor is a korábbinál sokkal elfogadóbban nyilatkozott a nem koedukált oktatás újbóli térnyerésének folyamatairól.
2002-ben pedig a pakisztáni választások eredményeként – a női választók kifejezett kérésére – ott is folyamatosan csökkenteni kezdték a vegyes iskolák számát.
Vajon tényleg igaza van a jogászprofesszornak[28] abban, hogy újabban az egynemű oktatás jövőképe rózsaszínűbb, mint amilyennek a múltja látszik?
Footnotes
- ^ The Columbian Encyclopedia. Sixth Edition. 2004.
- ^ Lásd The Group. 1963. Magyarul: A csoport. 1975.
- ^ Salomon, Rosemary C.: Same, Different, Equal: Rethinking Single-sex Schooling. Haven & London Yale University Press, 2003.
- ^ Histoire Mondiale de l’Éducation. Publié sous la direction de Gaston Mialaret et Jean Vial. Vol. 4. 1981.
- ^ Drerup, Heiner: Die Neuere Koedukationsdebatte zwischen Wissenshaftsanspruch und politisch-praktischen Orientierungsbedürfnis. Zeitschrift für Pädagogik, 1997/6.
- ^ Moreau, Gilles: La mixité dans l’enseignement professionnel. In Filles et garçons devant l’école. Revue Française de Pédagogie, 1995, No. 110.
- ^ Coeducation versus Single-sex Schooling. In The International Encyclopedia of Education. Second Edition. Vol. 2. Editors-in-chief: Torsten Husén and T. Neville Postlethwaite. Pergamon, 1994.
- ^ Mael, Fred A.: Single-Sex and Coeducational Schooling: Relationships to Socio-emotional and Academic Development. Review of Educational Research, 1998/2.
- ^ The Columbian Encyclopedia. Sixth Edition. 2004.
- ^ Például Rohr, S. – Rollett, B.: Die Koedukantiosdebatte und das Bildungrecht der Mädchen. Bildung und Erziehung, 1992/1.
- ^ Heiden-Sommer, H.: Koedukation eine Sackgasse? Erziehung und Unterricht, 1991/7–8.
- ^ Hagenmeister, V.: Argumente für die Fortseitung der Koedukation. Die Deutsche Schule, 1991/4.
- ^ Badoux, C. – Noircent, A.: Culture mixte des classes et stratégies des filles. Revue Français de Pédagogie, 1995/110.
- ^ Kraul, M.: Weibliche Bildung – manliche Bildung – allgemeine Bildung. Neue Sammlung, 1995/3.
- ^ Riordan, C.: The value of attending a women’s college education, occupation and income benefits. Journal of Higher Education, 1994/4.
- ^ Lásd Coeducation versus Single-sex Schooling: i. m.
- ^ Stables, Andrew: Differences between Pupils from Mixed and Single-sex Schools in their Enjoyment of School Subjects and in their Attitudes to Science and to School. Educational Review, 1990/3.
- ^ Lee, Valerie E. – Marks, Helen M. – Byrd, Tina: Sexism in Single-sex and Coeducational Independent Secondary School Classrooms. Sociology of Education, 1994/2.
- ^ Lásd Baudoux, Claudine – Noircent, Albert: i. m.
- ^ Moreau, Gilles: La mixité dans l’enseignement professionnel. Lásd Revue Français de Pédagogie, 1995. No. 110.
- ^ Lásd Badoux, Claudine – Noircente, Albert: i. m.
- ^ Marro, Cendrine: Réussite scolaire en mathématiquew et physiques: quelles relations du point du vue des éleves et des ensegnants? Etude differencielle suivant le sex des éleves. In Revue Français de Pédagogie, 1995, No. 110.
- ^ Handbook of Research on Teaching. Fourth Edititon. Edited by Virginia Richardson 2001. American Educational Research Association.
- ^ Lásd Lee, Valerie E. – Marks, Helen M. – Byrd, Tina: i. m.
- ^ Kessels, Ursula – Hannover, Bettina: Einstellungen von Schülerinnen und Schülern zur Monoedukation in naturwissenschaftlichen Anfangsunterricht. In Psychologie in Erziehung und Unterricht, 2002/1.
- ^ Lásd Mael, Fred A.: i. m.
- ^ Los Angeles Times, 2004. március 4.
- ^ Salomone, Rosemary C.: i. m.