Esély vagy sorscsapás?

A pedagógusszakma nagyon régóta ismeri azokat a gyerekeket, akikkel valamiért nem lehet „bírni”, akik az osztály bohócai, időnként rémei, akik nem képesek végigülni egy 45 perces órát, akik rendszeresen megzavarják társaikat. Évtizedekkel ezelőtt szinte kivétel nélkül minden tanító és tanár nevelhetetlen, rossz gyereknek tartotta őket; először jött a „szamárpadba” ültetés, majd a másik osztályba, végül a másik iskolába, sokszor épp a kisegítő iskolába helyezés. Legtöbben úgy gondolkodtak ezekről a – gyakran az átlagosnál magasabb intelligenciájú – gyerekekről, mint akiken átok ül, akiket a sors szeszélye alkalmatlanná tett arra, hogy normál iskolai feltételek között tanuljanak.

A hetvenes évek elejétől számítható jelentősebb fordulat a túlmozgásos, figyelem- vagy részképességzavarral küzdő gyerekek sorsának a megítélésében. Világszerte kiterjedt kutatások indultak a túlmozgásosság, a figyelemzavar okainak feltárására, a megfelelő diagnosztikai eljárások és a problémák tényleges kezelését lehetővé tevő orvosi és pedagógiai terápiák kidolgozására. A hazai pszichológiai, gyógypedagógiai, majd a szélesebb pedagógiai gondolkodásba is viszonylag gyorsan beépült az a felismerés, hogy a hiperaktivitással küzdők nem rosszak, csak mások, olyanok, akik feltétlenül eltérő bánásmódot igényelnek. Az elmúlt évtizedben számos könyv, folyóiratcikk jelent meg a témában, amely a szemléletformáláson túl kísérletet tett a HKZ felismerését és kezelését segítő pedagógiai módszerek leírására. A legfrissebb Szücs Marianna Esély vagy sorscsapás című könyve, amely magyar nyelven a HKZ-probléma egyik legátfogóbb feldolgozása.

A kötet alapja egy empirikus vizsgálat, amely a HKZ-val küzdő gyerekek hazai helyzetét vizsgálta azzal a céllal, hogy információkat szerezzen a probléma kialakulásának orvosi, szociológiai és pedagógiai-pszichológiai okairól, valamint arról, hogy a nevelési tanácsadói és iskolai ellátórendszer mennyire képes szakszerűen kezelni e jelentős számú tanulói és – tegyük hozzá – szülői csoportot.

A vizsgálat számomra legérdekesebb vonulata, amelyből pontosan kirajzolódik, hogy a közoktatási intézmények mennyire készek befogadni és mennyire képesek integráltan nevelni ezeket a gyerekeket. A kép elkeserítő. Szücs Marianna vizsgálati adatai szerint az iskolák és a tanárok döntő hányada nem képes befogadni, tolerálni és megfelelően fejleszteni a hiperkinetikus, magatartási és figyelemzavarral küzdő gyerekeket.

Az elkészült interjúk, esettanulmányok arra utalnak, hogy az iskolarendszerben az átlagtól már kicsit is eltérő gyerekek nagyon hamar címkézetté, megbélyegzetté válnak, kiveti őket magából az iskolai gépezet. Ha nem rendelkeznek megértő családi háttérrel és kitartó, érdekérvényesítő szülőkkel, szinte lehetetlenné válik társadalmi integrációjuk, mivel az iskola és annak tanárai lemondanak róluk, és igyekeznek túladni rajtuk. A szülők többnyire az állami intézményrendszeren kívül, a magán- és alapítványi iskolák keretei között igyekeznek megtalálni a megoldást, azonban ezek közül is csak egy-két elkötelezett iskola és tanárai alkalmasak és hajlandók erre.

A magyar iskoláskorú népességben 300 ezerre tehető a valamilyen tanulási nehézséggel, magatartási rendellenességgel küzdő tanulók száma. Ehhez társul egy másik adat: az iskolarendszer diszfunkcionális működésének is jelentős szerepe van abban, hogy a gyerekek mintegy ötöde „eltűnik”, azaz kikerül az állami oktatás keretei közül. Általánosan érvényes jelenség, hogy a megfelelő fejlesztő iskolarendszer hiánya és a HKZ kezelésére sokoldalúan kiképzett szakemberek alacsony száma miatt Magyarországon jelenleg a szülő anyagi teherviselésének és a fejlesztésben vállalt szerepének a nagyságától függ, hogy a gyerek el tud-e végezni valamilyen iskolát.

Pedig a lehetőségek szakmai értelemben adottak. A könyvből kiderül, hogy sokoldalúan kimunkált diagnosztikai eljárásrendszer áll rendelkezésre, és érzékenyen kiszűrhetők az ilyen problémával küzdő gyerekek. Továbbá az is nyilvánvalóvá válik, hogy sokféle fejlesztési eljárás, paradigma fejlődött ki, amelyek egy része nemzetközi gyakorlatból átvett adaptáció, más része pedig a hazai fejlesztőműhelyekben született módszeregyüttes.

A könyv megszületése nemcsak azért jelentős, mert közérthető formában ad áttekintést a HKZ kialakulásának neurológiai, neurofiziológiai, fejlődéstani okairól és összefoglalja a hiperkinetikus zavarokat mutató gyerekek ellátásának, segítésének törvényi hátterét, gyakorlatát, hanem azért is, mert fontos céljának tekinti a szemléletformálást, az iskolavezetők, pedagógusok, önkormányzati oktatásirányítók gondolkodásának alakítását.

Ez utóbbi feladatot a legmeggyőzőbb eszközrendszerrel teszi. Példák sokaságával érzékelteti, miként élik meg a szülők (és természetesen gyerekek) a hiperaktivitásból eredő iskolai beilleszkedési, tanulási problémákat, a kudarcot, a sikertelenséget, a kirekesztettséget, a magára maradottságot, ennek súlyos lelki és fizikai következményeit, azt, hogy mekkora erőfeszítésbe kerül leküzdeni az iskola és a tanárok által állított akadályokat, és elhárítani a szakmai felelőtlenség és az emberi kisszerűség okozta károkat.

Sokat tűnődtem azon, kinek ajánljam ezt a könyvet. Először úgy gondoltam, azoknak a pedagógusoknak, akik átérzik az ezzel a problémával küzdő mintegy 300 ezer gyerek problémáit, akik szakszerűen szeretnék őket fejleszteni, és felelősnek érzik magukat a sorsukért. Bizonyosan a szülők is haszonnal tudják forgatni a könyvet, de elsősorban azoknak a tanároknak javasolnám elolvasni, akikről a szülőkkel készült interjúk során szó esett. Ugyanis ezeknek a tanároknak az alacsony toleranciaszintje, szakmai deficitje és felelősséget hárító magatartása nemcsak a hiperkinetikus szindrómás gyerekeket sújtja, hanem mindazokat, akik az átlagtól egy picit is eltérnek.

Ugyanis a HKZ-s gyerekekkel emberségesen bánó iskola nemcsak ezeknek a sokszor nagyon tehetséges, ám szétszórt figyelmű gyerekeknek tud segíteni, hanem mindenkinek, aki egy kicsit érzékenyebb, lassabban vagy gyorsabban fejlődik az átlagnál. S ha figyelünk gyerekeinkre, rá kell döbbennünk, hogy valamiben mindegyikük más. S ez így van rendjén. Ugyanis, ha nem így lenne, kísértene a falanszter egyformaságának veszélye.

Szücs Marianna könyve arra hívja fel a figyelmet, hogy valahol nagy baj van a tanárok másság iránti toleranciájával, elfogadó attitűdjével. Épp ezért nem örülnék annak a megoldásnak, ha a fejlesztés fő iránya most egy speciális ellátórendszer gyors kiépítése lenne. Az átlag-, a tömegiskolát kell/kellene alkalmassá tenni a HKZ-val küzdő gyerekek fejlesztésére, mert akkor sokkal emberléptékűbb, elfogadóbb, fejlesztőbb, hatékonyabb lenne az iskola minden gyerek számára.

Szücs Marianna: Esély vagy sorscsapás? Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2003.