Esély – egyenlőség, különbség – kezelés

A Magyar Pedagógiai Társaság immár tizenötödik alkalommal rendezte meg Staféta tábor néven ismerté vált nyári szakmai programját.^[1] A tábori körülmények között, rendre az ország különböző részén olyan témákat javasolnak a szervezők (általában a Társaság valamelyik szakosztálya, tagozata), amelyek megfelelnek a nyári egyetem műfaji követelményének is. A Staféta táborok alapeszméje a nemzedékek közti párbe-széd. Ez a küldetés egészült ki az évek során a különböző szakmaiságok közti dialógussal: óvodapedagógus és egyetemi oktató között, pszichológus és szociológus között, és így tovább,  hiszen ezek a szakmai komponensek a Társaságot is jellemzik.

Ez évben a Csillebérci Ifjúsági Központ (az egykor legendás úttörőtábor) adott otthont a háromnapos, Az esélyek esélyeiről a XXI. században című rendezvénynek. A programot a Társaság Diszlexiás Gyermekek Fejlesztéséért Szakosztálya állította össze.^[2](A táborozók közül idén javarészt éppen ők képviselték a fiatalabb nemzedéket.) A középpontba az esélyegyenlőség problematikáját állították, ez lett minden szakmai program szervező elve, sőt, még a kulturális programoké is. A témát nem szűkítették a szociális indikációjú esélyek különbségére, a programok előrehaladtával csaknem minden, az életesélyek kibontakozását befolyásoló tényező szóba került.^[3]

Az első nap estéjének érzékenységfejlesztő játéka után nagy várakozás előzte meg a pódiumvitát. A esély témája önmagában is izgalmas, és napjainkban, amikor a társadalmi egyenlőtlenségek ollója egyre tágabbra nyílik, egyre égetőbb is, mégis, a várakozás ezúttal főként a pódiumbeszélgetés szereplőinek szólt. A kormányzati ágazati politika képviselői és kritikusai – évek óta zajló nyilvános ütközetek után – talán először ültek egy asztalhoz. Az MPT vitára invitáló felkérését egyaránt elfogadta az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, a Civil Közoktatási Platform, és a vitában részt vettek nem szervezetek által delegált szakértők is. A maga nemében tehát történelmi eseménynek adott otthont az MPT Staféta tábora. Az EMMI-t Bicskei Edit és dr. Kiss László, az MKIK-t Köpeczi-Bócz Attila, a CKP-t Gyarmathy Éva képviselte, a vitában részt vett Knausz Imre egyetemi docens és Nagy Péter Tibor oktatáskutató is.

A pódiumvita moderátora én magam voltam. Az alábbiakban tehát MPT-s elkötelezettségemet le nem vethetve idézem fel a beszélgetés főbb mozzanatait, majd a fogalmazási feladatul rám rótt üzenetszerű összefoglaló tételekkel zárom tábori beszámolómat.

A vitában Nagy Péter Tibor az esélyteremtést a magyar történelem dimenziójában mutatta be. Álláspontja szerint négy olyan időszaka volt a mögöttünk lévő másfélszáz esztendőnek, amikor az esélyegyenlőség javulásának volt realitása. A XIX. század végi polgári fejlődés, ebben is különös fontossággal a polgári iskolázás kiszélesedése a nagy társadalmi változások részeként alkalmat teremtett az esélykülönbségek mérséklésére. Hasonlóan, a második világháborút követően az egységes, államilag fenntartott általánosan nevelő-képző iskolák rendszerének kialakítása is – minden ellentmondásossága ellenére – a társadalmi méretekben megnyilvánuló esélyteremtés pozitív példája. A magyar oktatás történetében hasonló pozitív eredményt mutat a ’70-es években megjelenő szakközépiskolai képzés. A szakmatanulás és az érettségi összekapcsolása, ezzel együtt a felsőoktatás felé való nyitás lehetősége azon fiatalok előtt is új távlatokat nyitott meg, akik előtt addig a gimnáziumba, ennek révén pedig az egyetemre vagy főiskolára való bekerülés esélye elérhetetlen messzeségben volt. Végül a ’90-es évek eleji felsőoktatási expanziót emelte ki Nagy Péter Tibor pozitív példaként. Az ezredforduló időszakában egyértelművé, empirikusan is bizonyítottá vált, hogy a felsőoktatási tanulmányok, az egyetemi-főiskolai végzettség nemcsak magasabb jövedelmet jelentenek, hanem lényegesen jobb életminőséget, megnövekedett élettartamot is. A felsőoktatás tömegessé válása tehát nemcsak a gazdaság követelményeinek való megfelelést jelentette, hanem az egyéni életesélyek minőségi változását is.

Gyarmathy Éva az egyének, a gyermekek felől közelítette meg az esélyegyenlőséget. Álláspontja szerint az emberek ab ovo különbözőek, s ez olyan tény, amit figyelembe nem venni hiba. Ennek alapján érdemes lenne az esélyegyenlőségi programok helyett különbségkezelési programokról gondolkozni. Ehhez kapcsolódóan Knausz Imre hangsúlyozta, hogy a különbségeket értéknek kellene tekinteni, s a különbségkezelést az oktatási rendszer minden szintjén, minden elemében meg kell jeleníteni. Makrostrukturálisan, az oktatáspolitika és az iskolarendszer szintjén éppúgy, mint a pedagógiai gyakorlat szintjén. E tekintetben – fogalmazott – az iskola, az egyes iskolában kialakuló pedagógiai kultúra a kulcsfontosságú tényező. Nagy Péter Tibor keserűen idézte fel ennek kapcsán azt a kutatási eredményt, mely szerint a magyar iskolarendszer egyike a világ leginkább szelektívnek tekinthető rendszerének, s ez az esélyegyenlőség kibontakozásának egyik legfőbb akadálya. A mai magyar iskola nem csökkenti a szociális eredetű esélykülönbségeket – mondta –, hanem az esélyegyenlőtlenséget generálja, növeli. Trencsényi László a vitához hozzászólva a társadalompolitikai megközelítést állította középpontba. A kormány, az oktatási kormányzat intézkedései alapján kirajzolódik az esélyegyenlőtlenséget, a fennálló társadalmi viszonyokat konzerváló rendszer, ami lehetetlenné teszi, hogy az iskola teljesíteni tudja esélykiegyenlítő feladatait.

Bicskei Edit ennek kapcsán elmondta, hogy már jelenleg is számos esélyteremtő szakmai program van a gyakorlatban, s a minisztérium felkérése alapján a szakmai műhelyekben további programok kidolgozása van folyamatban. Dr. Kiss László e programok ismertetésekor hangsúlyozta, a szakmai vitapartnerek által csak „Taigetosz-törvény”-nek nevezett jogszabály is a hátrányos helyzetben lévő gyermekek esélyteremésének kedvezőbb feltételeit kívánja megteremteni.

Hasonlóan érvelt Köpeczi-Bócz Attila is. A szakképzés, különösen az elmúlt években kialakult gyakorlata az életesélyek egyenlősége tekintetében egy új eszközrendszer. A szakmatanulás, a szakmaszerzés alapján kialakuló karrier a XXI. században új értelmet nyer, s a társadalom nagy részének jelentheti a minőségi élet kialakításának esélyét.

Knausz Imre, visszatérve korábban jelzett álláspontjához, megerősítette, hogy ameddig nem jön létre a pedagógusszakmában kultúraváltás, addig a rendszer objektív elemeit hiába formálják-alakítják, a várt eredmény elmarad. Olyan pedagógiai kultúrára van szükség, amely képes minden gyerekből a legtöbbet „kihozni”. Hiszen a pedagógiai eredmény a pedagógus-gyermek interakció-sorozat eredményeként jelenik meg, s ebben az interakcióban a pedagógus szakmai kultúrája a legfontosabb tényező. Az iskolarendszer, a tansegédletek, még a modern kor eszközei sem jelentenek megoldást, ha a pedagógusok nem rendelkeznek azzal a szakmai kultúrával, ami képessé teszi őket a gyermekekben objektíve meglévő különbségek kezelésére, az objektivációk személyre szabott alkalmazására. Knausz Imre megerősítette Alpár Verának, az ELTE doktorjelöltjének a vitában elmondott véleményét: a mindennapi politikai kultúra éppúgy hatással van az iskola világára, benne az esélyegyenlőtlenségek kezelésére, mint a pedagógusok személyes élethelyzetének alakulása. Ezért a probléma egy intézkedéssel eredményesen nem is kezelhető. A kulcsfontosságú feladaton belül, a pedagógiai kultúraváltásban minden szinten mindenkinek van dolga, ráadásul e feladat megoldása nem is tekinthető egy – akár befejezett – akcióval lezártnak. Gyarmathy Éva ehhez annyit tett hozzá, hogy a különbségkezelésre minden egyes pedagógust nem is lehet teljes körűen felkészíteni, mert a különbségek kapcsán, az esélyteremtés érdekében külön szakmák jöttek létre, s ez szükségszerűen hozza magával, hogy a pedagógiai gyakorlatban – a pedagógiai kultúra gyakorlatában – is meg kell jelennie az együttműködésnek, a csapatmunkának. Bicskei Edit, elfogadva az érvelést, hitet tett a méltányos oktatási rendszer kialakítása mellett. Ennek kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy a dinamikus változások korát éljük, olyan lassú változás a jövőben nem lesz, mint amilyen az előző évtizedekben volt. Ezért a változások kezelésének olyan rendszerét kell kialakítani, ami nem eredményezi az oktatási rendszer megmerevedését, éppen ellenkezőleg, rugalmassá teszi a rendszert. Ez az esélyegyenlőség kezelése tekintetében azt jelenti, hogy egy olyan, több elemből álló eszközrendszert kell a pedagógusok részére biztosítani, melyből az egyes iskolák  egyéni pedagógiai kultúrájuk alapján a leginkább megfelelőnek vélt eszközöket tudják választani saját problémájuk megoldásához.

A vita végén a résztvevők, a vita szereplői és hallgatói egyaránt köszönetet mondtak a program szervezőinek. Az EMMI és a MKIK képviselői megerősítették, hogy a szakmai-tartalmi kérdésekre koncentráló vitákra a későbbiekben készen állnak. Trencsényi László, az MPT ügyvezető elnöke a Társaság dialógus-kezdeményező szerepét megerősítve jelezte, hogy az év második felében, illetve 2018-ban a viták kereszttüzében álló szakképzés témáját kívánják hasonló, tárgyszerű módon megközelíteni.^[4]