Élménypárbeszéd

NYAKIG BENNE (MERÜLÉS)

Ez a cikk lassan és nehezen született meg, mert minduntalan abba akartam hagyni az írást, hogy visszatérhessek az olvasáshoz. Nemegyszer pedig cselekedni indultam volna. Játszani, részt venni, élni. Mert közben egyszer csak nagyon fontos lett ez az egész. Amikor valami fontos lesz, én olyankor a mindent orrontom. Annál inkább érzem, hogy írni: föltétlen kompromisszumot jelent. Akkora nagyot, hogy az már biztosan mulatságos.

Ha így van, miért ne kötném meg a kompromisszumot? A Pont Kiadó húszéves, a Fordulópont folyóirat tizenöt, én pedig ünnepelni jöttem – és ezzel együtt az alábbi sorokban egyvégtében örülni fogok. Írjak gyerekként, vezessen az örömöm, így leszek őszinte.

Olyan – most főként pedagógiai illetőségű – szövegek közt üldögélek, amelyek kézbevehetősége a gyermekkultúrát minden oldalról körüljáró, ahhoz beleélő figyelemmel odaforduló, minden felnőtthöz és gyerekhez beszélő, egész intézményeket (jótékonyan) helyettesítő Pont Kiadónak köszönhető. Vicceljünk komolyan: a kiadót Szávai Géza író, újságíró, meseíró, esszéíró és játékpartner alapította feleségével, Szávai Ilonával, 1994-ben, „legelsősorban azért (…), hogy végre nyugodtan adhassa ki saját műveit” (Bogdán, 2002). Ugyanebben a pillanatban azonban egyebekről is döntöttek: „Azt publikáltunk, amire egy átmeneti korszakban, rendszerváltozás után, civilizációk egymásnak feszülése idején, a kultúrák átstrukturálódásának korában szükség van (…). A kilencvenes években kialakuló civil és »segítő szféra« alapköteteit, kézikönyveit adtuk ki^[3].” (Szávai és Szávai, 2014, 141. o.) Szávai Ilona a Pont Kiadó „mindenese”, a Gyermekekről – gyermekekért – gyermekeknek kiadói program gondozója, illetve az 1999-től folyamatosan megjelenő, főként tematikus számokkal jelentkező Fordulópont folyóirat alapítója és szerkesztője. A házaspár az 1980-as évek végén buktatókkal teli úton érkezett Romániából Budapestre, s azóta itt élnek. Egy leányuk és három unokájuk van. Személyes élettörténetük fontos részletei (okkal és tartalommal) meg-megcsillannak írásaikban, interjúikban – halk vallomások és megújuló, deklarált lendületek formájában. A Pont Kiadó mára a gyermekkultúra aktív figyelője és alakítója, de ezen kívül és ezzel összefüggésben egyéb magyar és nemzetközi kiadói programokat is működtet; teret nyújt elsőkönyves íróknak, költőknek, irodalmat cserél szomszédjainkkal, sorozatot indított a derű kultúrája, az élményközpontú irodalomtanítás, a tanatológia, a gyógypedagógia, a gyermekvédelem és a fenntartható fejlődés témaköreiben, és megszólaltatja a roma történetírást. Neve alatt mostanáig közel hatszáz cím jelent meg. A Fordulópont a 63. számánál tart.

Én pedig mostanában Pont-könyveket olvasok naphosszat. Olyanokat a rengetegből, amelyeket a magam módján és a magam örömére amolyan együttélés-bolygató kézikönyvnek gyanítok. Olvasom Szávai Géza mély figyelemmel és élvezettel világot modellező apa-könyveit, Szávai Ilona nyughatatlanul kérdező, mindent-ölelő kisesszéit, Françoise Dolto erős, gyakorlati, preventív-terápiás kamasz-pszichológiáját, Alice Miller és Christiane Olivier manapság is vakmerőnek számító pedagógiai sikolyait, Michael Lukas Moeller lényeglátó, harmadik szemet nyitogató párkapcsolati önsegítő könyvét – és a magyar terepen összeálló, többszerzős tanulmányköteteket.^[4] Egyiket sem teszem félre: mindegyik most fontos. Nem teszem félre, vagy azért, mert elsőre nem tudom „hova tenni”, néha pedig mert nagyon is kész van a helyük bennem.^[5] A Fordulópont számait lapozgatom – e pillanatban 63 szám közül válogathatok, s ez körülbelül 6000 oldalnyi gondolkodó figyelem. Válságban az olvasás?, Parttalan kamaszkor?, MÁSmilyen iskolák?, A mese hídszerepe?, Vissza a valósághoz? Egyelőre fogalmam sincsen, mit idézhetnék, mert épp beszélgetek velük. Megvan a magamhoz való eszem (azaz elmúlt és futó szerepeim konstrukciói), mely megszoktatott függni és elutasítani egyaránt (mint bárkit az övéi) –, de én úgy döntök, hogy beengedek mindenkit. Legfeljebb vitába szállunk. Ahogy ők velem, valami borzongatóan fontos kapcsán. Tévé előtt – védtelenül?, Én ne lennék tehetséges?, Merre, magyar gyermekkultúra?, Az olvasás védelmében. Dolgozni jöttem, helyben vagyok.

Ez a szöveg most nem elemez, hanem ünnepel: az olvasás öröméről szól. Szépséges-tudóskodva: jelenlétről, kapcsolatról, kimondásról és párbeszédről. Most épp a Pont Kiadó Gyermekekről – gyermekekért – gyermekeknek programjának jó pár kötete és a Fordulópont folyóirat jó néhány száma miatt. Hibáim, örömeim, hiedelmeim és múltam darabkáival találkozom ezekben: ha odafordulok hozzájuk, meglátszom bennük és fölkavarnak. Pont úgy, mint a csoda-videokazetta, „amelyben a szalag megáll, mihelyt elfordítom a tekintetem.”^[6] Végül ráismerek, hogy tévé előtt védtelenül, kötelező olvasmányok fura szorításában és mindenféle-olvasás közben is tulajdonképpen állandóan egymáshoz motyogunk-dünnyögünk-kiáltozunk. Nincs semmiféle csoda – vagy minden az. Nem vagyunk olyan bonyolultak, csupán egy közös rejtély megfejtésére vágyunk, s ez mindenképp érdemes a figyelemre. Bárhogyan tagadnánk, könnyen félreszervezhető társasutazásainkon is mindannyian egy párbeszéd résztvevői vagyunk. Hétköznapi tükreinkben ugyan szeretünk jól elkülöníthető csoportokban, a többiekre gyanakodva „haladni”, kidüllesztett fényképezőgéppel és szerzésre élesített szatyorral látogatni a preferált látványosságokat – hasonszőrűek egymással, jól megépített utakon –, valójában meg nyakig benne vagyunk a párbeszédben, mindig is benne voltunk, és közben hál’Istennek nem is mentünk sehova. A menés, az csak „fotósop”.

Ettől a többszöri, nagyon egyszerű ráismeréstől egyre könnyebbé válok. Meg bátrabbá és lelkesebbé. Így leszek jobb pedagógusává önmagamnak és jobb társa társaimnak. A Pont Kiadó párbeszédeinek preferált közege érezhetően a cselekvő szeretet: elmond mindent, amit tud, de rám bízza a döntést. Ez a „minden-pedagógiai” szövegtér a maga lélektani, kultúrtörténeti és generációs nyitottságával úgy fogad be minket, pedagógusokat, szülőket, felnőtt olvasókat – hogy nem akar mássá tenni, mint akik vagyunk. Csupán lehetővé teszi, hogy beszéljünk arról, akik vagyunk, és hallgassunk meg másokat ugyanígy. Egymás felé fordít minket. Ebben következetes. Egyes megfigyelők mondhatják ezt harcnak, de én nem szeretem annak nevezni. Terápia, az már igen. Világjáték. Forma nélküliből (homokból) és életünk eddig megismert formáiból szárazföldet, lakhelyet építhetünk a vízen. Tologatjuk, helyezgetjük. Nézegetjük, és kérdezünk. „Előnye, hogy a vizsgált személyben játék-, alkotás- és örömélményt kelt, korosztályra való tekintet nélkül.” (Polcz, 1999, 59. o.) Ezért figyelünk a kérdésre és a válaszra egyaránt. Bizonyos elementáris ragaszkodás történik itt a valósághoz, amely belső sémák kivetítése helyett a belső és külső sémákat is befoglaló létezést kedveli lakhelyül. E különleges-természetes tér bejárhatóságának forrása saját szabadságom és másoké – a kapuk kitárói és a falak lebontói Szávai Ilona és Szávai Géza. Az építkezők: mi, mindannyian. Végre nem „tanulunk”, hanem „ott vagyunk”.

Tényleg ilyen öröm a Pont-szövegek sokaságával való találkozás. Az alábbiakban élményeket és találkahelyeket osztok meg az olvasóval. Ezeket én éltem át, az én belső térképemen villantak fel – de alighanem megesett ez másokkal is, ezt világosan érzem. A Pont Kiadó jelen van, kapcsolatban van – beszél, hagy beszélni, meghallgat. Gyereket, felnőttet. Pedagógust, szülőt, figyelő olvasót. Hagy vitázni, provokál, néha bocsánatot kér, és soha nem fullaszt önmagába. Nyakig jelen voltam minden tanítóm előtt, de általában kitartottam a fejem: kapjak levegőt. Hát ez most nem ilyen, nem kell kitartanom, lemerülök és lélegzem: otthon vagyok.

JELENLÉT

Szeretnél-e lelkesedni azért, ami már van?

Szávai Géza az utóbbi 15 év alatt három felnőtt-gyermeki együttlétezés-dokumentáló könyvet jelentetett meg Lánc, lánc, Eszterlánc sorozatcím alatt a Pont Kiadónál. Mindhárom fókuszában lánya és unokái kisgyermekkori és gyermekkori kommunikációja, valamint saját apai-partneri átélő-elemző figyelme áll. A könyv történeteinek, történéseinek tere: gyermek és felnőtt közös jelenléte a gyermeki világban. A három kötet közül az első, A hazugság forradalma a valóság és a gyermeki fantázia egymásnak feszülő és egymást éltető erőit, a legtágabb értelemben vett mese születését figyeli és veszi nagyon komolyan, a Ribizlikávé a gyermek nyelvi-nyelvhasználati evolú­ció­jával teszi ugyanezt, a Láss csodát! kötet pedig a gyermekrajzzal.

A három kötet egy-egy mesteri „részvétel-regény”. A gyerekekkel közös rajzolás, beszélgetés, mesemondás és mesehallgatás teljes értékű világmodellé növekszik a lapokon – létrejöttével jelezve, hogy itt egy teljes értékű világról van szó. A megőrzött rajzok, versek, alkotás-történetecskék bőséggel sorolt és biztosan besorolhatatlan sokasága félreérthetetlenül mutatja, ami sejthető: „minden megvan”. A manapság (is) nagy erőkkel tévelygő pedagógiai kommunikáció terepein kevesen mutatkoznak olyanok, akik ilyen magától értetődő átéléssel tekintenek a gyerekre és a gyermeki megnyilvánulásokra. „…Néha arról ábrándozom, hogy egy egész felnőtt társadalom kíváncsi a gyerekre, és a gyerekkultúrának nevezett intézmény iparosított részlegének iparosai nem tolakodnak folyton a gyerek és a felnőtt világ közé” – írja a szerző másutt, itt-ott felbukkanó derűs, teli figyelmű gyerek-rajzoltató sorozatának egyikében (Szávai Géza, 2013, 44. o.), miután (és mielőtt) a gyerekek spontán rajzaiba mélyed. Az ábrándozás persze pillanatnyi; a valóság anyaga sokkal izgalmasabb. Az Eszterlánc-sorozat kötetei: megelevenedett játszóterek, élő, lélegző, játszó emberekkel. Nem kultúrtörténet: jelenlét. Istenek, gyerekek, élet, halál, ember-kalandok és színes, szabad képzetek – firkák, ceruzák, használt papírlapok hátoldala és hűtőmágnes-betűk. Világnyelvi hangzók, nagyon mélyről, nagyon könnyen feltörő versikék, képzettársítások, szabadító és félbeszakadt kis mesék, holdak négyesével, trükkök, döccenések és összenevetések. Kokolla és ribizlikávé.

Valójában mindhárom könyv a generációk különbségeit is befoglaló szabadságról szól. A létezést megillető mély és teljes figyelem – gyakorlati döccenővel együtt is – minden pillanatot kitöltő lehetőségéről.  A szerző szeret ott élni, ahol a gyermek él, és ez a partnerség megszámlálhatatlan lehetőségét bontja ki. Belemélyedni a spontán született alkotásba. Felnőttként részt venni úgy, hogy nem tanítunk semmit – csupán önmagához segítjük azt, aki velünk van. „A saját rajzolt vagy rajzoltnak vélt világa jobban érdekli a kisgyereket. Amikor sikerült a firkáit egy-két saját vonal-firkámmal olyasmire kiegészítenem, amit ő is felismert, azzal volt sikerem a kislánynál, mert saját sikerének érezte, hogy rajzoltunk valami felismerhetőt.” (Uő, 2010, 19. o.) Egyáltalán: belemélyedni valamibe, ami spontán… Hányan tesszük ezt? Talán egyre többen. „A logikai műveletek-levezetések, sémák csapdákat rejtegethetnek – felnőtt és gyerek számára egyaránt. Ha számba vesszük a gondolkodás történetének néhány nagy felfedezését (csapdák felfedezéséről van szó), hibaigazítását, felsejlenek az okok: a sémák reflexszerűvé válása, az ellenőrző képzelet lanyhulása.” (Uő., 2001, 55. o.) Szávai Géza jelen van, ellenőrző képzelete pedig élvezet- és szeretetalapú. Ezért ajándékozza meg azzal az élet, hogy minden apró részletben – egy firka görbülésében, egy szó felsejlő költészetében, vagy akár egy eltorzult mese árulkodó hiányaiban – megízlelheti a nagy egészet.

A könyvek annak példázatai, ahogy úgynevezett hétköznapokból – jelenlét lesz. Ha egyszer felismertem, megsejtettem a papírról, meg fogom sejteni a mindennapjaimban is. Ha egyszer a gyerekemmel szemben elvárásaim jó részének helyébe az érdeklődés lép – ez maga az öröm tere. Ugyanott vagyok, de rájöttem, hogy ahol vagyok, nem börtön, hanem tér. Ez a legfontosabb. Minden tudomány ezen belül élhet csak meg, és itt nincs helye iróniának. Nem viccelünk. A tér hiánya hétköznapi élményünk. Láttam olyat, hogy az apa a tizenkilenc éves gyermeke első, félénken mutatott grafikáját látva azonnal előhozta a sajátját, hogy, na de ezt nézd meg, milyen jó.

Az elemzés gyönyörű játék, de az első a csodálat. A három hónapos Eszterrel világnyelven váltott „á-król, é-kről és ó-król” szólva is ez az alapvetés: „…abban maradtunk (egyeztem ki önmagammal), hogy az ilyen sejtelmes kommunikáció fő tartalma, hogy egyáltalán: létezik.” (Uő, 2009, 20. o.). Sorjáznak a példák, a történetek. Nem szívesen idézek, mert jobb részt venni az egészben. Könnyebbé teszi, könnyebbnek mutatja a létezést – olyannak, amilyen valójában. „Nemcsak megértem Eszter lányom szóteremtményeit, hanem csodálom is őket, és e csodálat máris költészetelméleti távlatokat villant.” (Uő, 2009, 20. o.) Ha odafigyelünk a gyermeki logikára önmagában (azaz nem azért, hogy „fejlesszük”), a fülünk rögvest nyitottabb lesz a költészet felé is. A tágabb figyelem azt jelzi, hogy az elfogadás szélesebb útjára léptünk rá, mint amit eddig ismertünk. Költészetet (mindenféle költészetet, zenét, rajzot, világtükröt) különben is úgy érthetünk meg, ha először is elfogadjuk és megcsodáljuk.

Különben is: amit szeretek, azt nem hódítom meg, és nem formálom át kedvemre – hanem elfogadom és kíváncsi vagyok rá, ahogy a magam tükörképére is benne. Az Eszterlánc-könyvek erőszakmentessége pedig még a pedagógiai dokumentáló irodalomban is ritka. Nem mintha a szerző tagadná a nevelés időnkénti kényszereit (vagy ne vallaná és bánná meg joggal egyes felnőttes-drasztikus kommunikációs eljárásait), hanem mert annyira biztonságosan egész-szerű és otthonos az a világmodell, amit látása alapján a gyermekrajzokból, történésekből, szavakból és elhallgatásokból fölépít, hogy önkéntelenül is azt üzeni: nincs szükség szinte semmi másra.  A könyvbeli elemzések, megértési kísérletek sem strukturáló-kategorizáló gesztusok, hanem pont ugyanúgy az átélés izgalmas és tudatos máshogy- és újra-átélései, mint ahogy a gyermekekkel folytatott kreatív tapasztalatcserék bemutatása sem csak demonstráció, hanem az élmények újraéneklése. Rendkívül barátságos, otthonos, nyílt kommunikatív tér vesz körül minket Szávai Géza Eszterlánc-könyveiben. Egy valóságos, mélyen átélhető világ, amelybe a szerző azzal a bizalommal avat be minket, ahogyan lánya és unokái őt. (Újra és újra; a kiadónál mostanában készülődik a három kötet új kiadása Gyermekvilág trilógia címmel.)

KAPCSOLAT

Az eleve adott szabadság az, melyet szükséges volna felismernünk és megélnünk egymással – főleg azon a terepen, amelyet kultúránk nevelésnek hív. „…A nevelés egy hosszú és bonyolult kompromisszum-keresés Önmagunk és a Másik között.” – idézi Christiane Olivier-t Szávai Ilona (Szávai Ilona, 2014, 117-118. o.). Azt hiszem, minden olyan terep nevelés-terep, ahol össze vagyunk zárva. Ahol jelenlétünket meg kell osztanunk egymással. Megoszthatjuk persze hiedelmeinket is ehelyett, de csak a megosztott jelenlét az, amely: figyelem a Másikra. Mégpedig minden „önmaga” figyelme minden „másikra”. Ez a kapcsolat. Ha Szávai Géza a jelenlét költője, Szávai Ilona a kapcsolat keresője, fenntartója és kritikusa.

Szávai Ilona 2014-ben immár második kiadásban megjelent Boldog kútásók és állványozók avagy merre, magyar gyermekkultúra? című kötetének rövid szövegei a kapcsolatkeresés belső, drámai dokumentumai. Főként jegyzetek, kisesszék, melyek egyben egy-egy külső, „kiterjesztett” társadalmi szinten zajló dráma szinopszisai – s így nagy párbeszédek felütései; nyomukban vagy kíséretükben születtek a Fordulópont sokszerzős tematikus számai olvasáskultúráról, a mesék mélységeiről, médiafogyasztásról, kamaszokról, iskolákról, generációk párbeszédéről. És számtalan formában és megvilágításban arról, hogy mink van és mit veszíthetünk:

Ezt a valóságot Szávai Ilona folyóirata és írásai is sejtető kérdésekben őrzik. A sejtető kérdés mindig drámai, mert a dráma ez: bekövetkezik-e, amit sejtünk?

A dráma akkor is zajlik, ha nem szólunk egymáshoz. Belül sem vagyunk egyedül – eddigi életünk filmjét vetíti az agyunk –, és ez, ha nem tudatosítjuk, zavart okoz, félelmeket táplál. Azt hisszük: „ez én vagyok!” Magunknak is történeteket duruzsolunk. Egyedül a sötétben vagy egy tömeg közepén.

A történetekből azonban bármikor lehetséges felébredni. Ezt sokszor ajándékba kapjuk:

Így lesz a kimondatlan belső történetből kimondott külső történet. Látszani kezd. Ez az ébrenlét. A Szávai Ilona által húsz éve újra és újra kivirágozni segített, lombosan szerteágazó, karcolódó és gabalyodó átélésben – ezen a nyugodt, de örökké izgalmas önfejlesztésre alkalmas munkaterepen, amely a gyerekkultúra valódi lakhelye – jó fölébredni. Mivel a tér a kapcsolat tere – hamar megszereted, és hamar választod lakhelyül. Ahol jó lenni, ott az ember örömmel dolgozik és örömmel van ébren. A tér persze mindig is létezett. Az emberek – gyerekek, felnőttek – jelenléte és ebből fakadó kapcsolata mindig is létezett. Ez ugyan elég volna otthonnak, de mi mégis folyton építünk – házat, életutat, társadalmat. Tesszük ezt meglévő kapcsolatainkról mit sem tudva – és nem azokból táplálkozva. „Világjátékunk” így elidegenítő, magányos, gyanakvással teli: sosem tölt el boldogsággal. A dolgok mögötti kapcsolatok a mi valódi kapcsolataink, de mert ezt nem ismerjük fel, veszélyt szimatolunk bennük. Talán ebből fakad, hogy nincs olyan intézményrendszerünk, amely magától értetődő természetességgel gondozná a gyermekkultúrát. A „gyermeki harmónia” egyáltalán nem romantikus lózung: olyan alapvető harmóniából fakad, amelynek már létezése is kétségbe vonja a hatalmi történetek és hagyományok által legitimált együttélés-modellek helyességét.

A kapcsolat tudatának betegítő hiánya tehát fennáll, Szávai Ilona pedig következetes és korszerű terapeuta. Sosem tagad (sem téged, sem magát, sem kétségeid, sem az övéit), nem mindig vigasztal, a létező válaszokat mindig kérdésként fogalmazza újra, és úgy él, hogy figyel. A sosem-tagadás a biztosíték, a többi az öröm lehetősége. Ha kapcsolatot teremtünk és kapcsolatban maradunk a gyerekeinkkel, akkor a mi személyiségünk és az övék egyaránt kiterjed, kitágul. Így lennénk mi, mindannyian. Bár különböznénk, mégis mi lennénk: gyerekek és felnőttek. Aligha volna tagadható ennek hatása kamaszkori, szülői, munkavállalói, munkaadói, cégvezetői, párkapcsolati szerepeinkre. Szerepeinkkel való (nem) azonosulásunkra. Ezért kell annyi apróságot megbeszélnünk a közös életünkről. Csecsemőkről, kamaszokról, családokról, mesékről, iskolákról, médium-hatalomról – és persze a halálról. Korántsem mindegy, hogy valaki mennyire tudatos én ezekben a szerepekben. Nem éppen haszontalan a nem-specifikus tudás. A gyerekkor természetes harmóniája. A szabad térélmény. Éppen hogy szükséglet. Nem megélhetési – létezési.

Szávai Ilona és Szávai Géza mozgalma úgy közeledik szerzőik, olvasóik és együttgondolkodóik felé, hogy az áradó információk, számok, tények, kultúrtörténeti elemzések zakatolásában valahogy mindig ott az a csöndes hely, ahol kimondható a fenti igény. Talán ez a legfőbb titka annak az örömnek, ami rendre kioldódik a Pont-olvasó­ban. A csöndes tér, amely – odafordulásként, figyelemként – ott érezhető a különböző szövegek minden mondata körül.

KIMONDÁS ÉS PÁRBESZÉD

A célszerűségre és örökítésre programozott emberi társadalom sem a jelenlétet, sem a kapcsolatot nem becsüli, és erre a becstelenségre tanítja tagjait is – ezt hívjuk normálisnak. Sokan nem ismerjük fel, mit művelünk egymással ebben a világban, felnőttek és gyerekek. Együttélésünk kultúrája az eltagadás és az önbecsapás kultúrája – igyekszik tagadni azt, ami van, és a figyelem, átélés helyett a tér közös szabadságát megfojtó értékítéleteket, technikákat, normákat és elvárásokat gyárt. Még akkor is, ha ezek látványosan nem vezetnek semmiféle boldogság felé – illetve akadályozzák azt. Márpedig az életünk – az idő szintjén – gyakran olyasféle történetekből áll, amelyek e megfosztottság tudatos vagy öntudatlan megélésének történetei. Ezért, ha baj van, beszélni kell. Ez a legfontosabb. „Ameddig [a szorongás] tudattalan marad, saját életét éli” – utal Alice Miller az emberiség legfőbb betegségére (Miller, 2002, 34. o.). A hallgatás, az elnyomás romos életeket generál, megértetlen, szorongó kamaszok és fiatalok százezreit. 2014-ben is hátborzongatóan hétköznapi relevanciájú kijelentés: azzal, ahogy tagadunk, elhallgattatjuk egymást is.

A Fordulópontot vagy bármely más Pont-kiadványt forgatva lépten-nyomon arra nyílik esély, hogy megtörjük a hallgatást. A kiadó kommunikációja a kimondás és párbeszéd tere. Ilyen széles alapról el sem kell ugornunk, hogy szót érthessünk egymással. Van, hogy ez nagyon egyszerű. Fűzfa Balázs esszéjében (De mi lesz velünk az olvasás után?) olvasom ezeket a sorokat:

Igen, így válik az olvasás tiszta, közös cselekvéssé – kiürül és emlékművé válik a harctér.

Minden Pont-könyv és Fordulópont-szám, amit valaha kézbevettem, a dolgom nehezebbé tette, engem pedig könnyebbé. Nem kacsintott velem össze, hanem adott valamit, aztán hagyta, hogy tegyem a dolgom: döntsek (vagy inkább ne). Mondom, most nem a dolgom könnyebb, hanem én. Nehezebb feladatokat végzek könnyebben, mint azelőtt. Akár Bárdos József szövege avatja újjá bennem a kései Arany-balladákat és a Pom Pom-meséket egyaránt (Bárdos, 2011), akár Csermely Péter késztet látókör-szélesítésre nagy magabiztossággal a tehetség ügyében (Csermely, 2013). Ahogy Komáromi Gabriella tündérmese-vizsgálatában búvárkodom (saját gondolataim visszhangját keresve) (Komáromi, 2010), ahogy Fűzfa Balázs – előbb idézett – hiedelem-temető olvasás-esszéje késztet rokoni érzésekre, vagy épp Szvetelszky Zsuzsanna tudósítását olvasom egy ezredfordulós németországi médiapedagógiai brosúra (akkor) kétségbeejtő tartalmáról (Szvetelszky, 2010). Ez a szövegvilág olyan tér, amelyben kérdések formájában nyugodtan (hosszasan, siettetés nélkül, saját erőim tudatra ébredéséig stb.) önmagam lehetek. Vannak sokkal bonyolultabb és kínzóbb elvárásokat támasztó terek, melyek „kellenek a létfenntartáshoz”^[7] – most azonban máshol vagyunk. Egy egészen könnyed, de annál fontosabb szóban is össze lehet foglalni azt, amit a Pont Kiadó képvisel, ébreszt, támogat és fenntart: a lelkesedés. Kevésbé valami ellen, és sokkal inkább valamiért. Lelkesedés a gyermekekért és a felnőttekért, kettőjük párbeszéde iránt, önmagunk bonyolultsága iránt – és lelkesedés egy bizonyos nagy egészért, amely különféle kulturális mintázataink vezérlő játékai nyomán bohókás, drámai vagy tragikus formákban és szerepekben ölt testet.

Pár ezer év alatt rengeteget tanultunk egymástól. Kár volna most azt írni: „de nem mindegy, hogy mit”. Szelíden állítom: de, mindegy. A tartalom kevésbé fontos, mint a fölismerés: nem egymástól tanultuk, hanem attól, akiknek hisszük magunkat. Ez ma már fölismerhető. Megszokott, szokássá vált tudástartalmaink és megoldhatatlannak tűnő problémáink jórészt e hamis „saját magunkba” vetett bizalom szükségszerű kudarcairól, a kudarcok eltagadásáról, valamint menekülési útvonalainkról tanúskodnak. Gyönyörűen, félelmetesen, hatalmasan, szívszorítóan. Amit tehát tanultunk, az mind elég izgalmas, még sok is. Amire ma szükségünk van, az nem a válogatás és az értékelés kánonja, hanem az a tér, ahol a tanultakat bántatlanul ki lehet mondani úgy, ahogy azok vannak. Minden szépet és szörnyűt ki lehet mondani – nem esik több bántódásod, mert immár nem keverjük össze a tudást: veled!

Ez volna a tudatosan vállalt párbeszéd. Megállni az úton, letérni a mezőre és körülnézni. Kijönni a várból. Letenni a fegyvert. Megnézni, mit építettünk, és az építmények helyett végre egymáshoz beszélni. Aligha van ez utóbbinál fontosabb. És alighanem ez vezet el majd bizonyos harcok végéhez.

A Pont Kiadó segít: tükröket kínál ideiglenes lakhelyül. A tükörben pedagógiai, pszichológiai, kulturális vagy épp politikai gondolatok, tudásformák, rend-sejtelmek és érzelmek kavarognak. Valódi információk tengere. A tükrökben gondolati ki- és bejáratok nyílnak. Pont-könyvet, Fordulópontot olvasni általában merülés (vagy fejesugrás!) valamibe, amiről már gondolkodtál, amivel kapcsolatos hiteidet féltve őrzöd, vagy épp feladni készülsz azokat. Olyasmibe, amit már megszenvedtél, de nem tudod. Vagy tudod, sejted, de e tudásról, sejtésről sokan próbálnak lebeszélni. A Pont Kiadó létrehozói a létező gyermekkultúra és a létező gyermekiség átélésében, láttatásában és tudatosításában teremtettek otthont. Így lehet, hogy a gyermekkultúrához kapcsolható írások mind – még a statisztikázó kutatások is – a tekintélyelvet külön figyelmeztetés nélkül negligáló élménypedagógia anyagai. Ha mindig a gyerek felé fordulunk: mi mások lehetnénk, mint élménypedagógusok? Át akarom élni újra. Eszményi felnőttképzés.

A rengeteg átnyújtott-beavató információ közegében ez az igazi ok, amiért jól érzem magam a gyermekkultúra régi és új tükreit kínáló-mosdató Pont-kiadványokkal. És ha jól érzem magam, bármi jóra képes vagyok, sőt, erről még tudok is. A Pont és a Fordulópont befogadó és kitárulkozó tere egy magyar demokratikus iskola, ahová felnőttként szívesen járok. Míg bútorai tükrök, falai ablakok: ismerd fel, ami megvan, aztán fordulj oda, és nézd meg magad.

IRODALOM

Webhelyek: www.pontkiado.hu, www.fordulopont.hu, www.szavaigeza.hu

Bárdos József (2011): A megváltozott kommunikációs helyzet hatásának megjelenése Arany kései balladáiban, illetve Csukás István Pom Pom meséi című sorozatában. In: Lipóczi Sarolta (2011, szerk.), 63-81.

Bogdán László (2002): Határok nélkül a Pont Kiadóról és elképzeléseiről, Háromszék, szept. 14. Letöltés:
http://pontkiado.hu/magyar/visszhang_egesz.php?vh_id=11&id=76&nyelv=magyar (2014.11.03)

Csermely Péter (2013): Mikor értékes valaki, ha fiatal? In: Szávai Ilona (2013, szerk.), 13-24.

Dolto, Françoise (2012): A kamaszkor védelmében, avagy a homár drámája. Ford. Bőhm Judit és Erdélyi Ágnes. Pont Kiadó, Budapest.

Fűzfa Balázs (2010): De mi lesz velünk az olvasás után? In: Szávai Ilona (2010, szerk.) (1) 153-165.

Komáromi Gabriella (2010): Hogyan tanítanak élni a tündérmesék? In: Szávai Ilona (2010, szerk.) (1.) 135-144.

Kriston Vízi József (2014): Kő, papír, olló. Játék-írások a 21. század elejéről, Pont Kiadó, Budapest.

Lipóczi Sarolta (2011, szerk.): Gyermekkönyvek vonzásában. Esszék, tanulmányok Komáromi Gabriella 70. születésnapjára. Pont Kiadó, Budapest.

Miller, Alice (2002): A serdülés kihasználatlan esélye. Fordulópont. 4. 16. sz. 31-37. (Részlet a szerző Kezdetben volt a nevelés című, 2014-ben immár harmadik kiadásban megjelent művéből (Pont Kiadó, Budapest)

Moeller, Michael Lukas (2003): Párkapcsolat és pár-beszéd. Ford. Kornya István. Pont Kiadó, Budapest.

Olivier, Christiane (2004): Az agresszív gyermek és a szülők. Ford. Puskás Gyöngyi. Pont Kiadó, Budapest.

Polcz Alaine (1999): Világjáték. Dinamikus játékdiagnosztika és játékterápia. Pont Kiadó, Budapest.

Szávai Géza (1995): Burgum Bélus – a mesterdetektív. Pont Kiadó, Budapest.

Szávai Géza (2001): A hazugság forradalma, A kisgyermek és a valóság. Pont Kiadó, Budapest.

Szávai Géza (2009): Ribizlikávé – A gyermek nyelve és világa. Pont Kiadó, Budapest.

Szávai Géza (2010): Láss csodát! A rajzban gondolkodó gyermek. Pont Kiadó, Budapest.

Szávai Géza (2013): Mulatságos szellemképek. In: Szávai Ilona (2013, szerk.), 37-44.

Szávai Ilona és Szávai Géza (2014): Kétszeregy. Szávai Ilonával és Szávai Gézával beszélget Nádor Tamás. In: Szávai Ilona: Boldog kútásók és állványozók, avagy merre, magyar gyermekkultúra? Pont Kiadó, Budapest. 138-144.

Szávai Ilona (2009, szerk.): Olvasni jó! Tanulmányok az olvasás fontosságáról. (2., javított kiadás.) Pont Kiadó – Pontfix Kiadó, Budapest.

Szávai Ilona (2010, szerk.) (1): Az olvasás védelmében. Olvasáskutatási tanulmányok. (2. kiadás.) Pont Kiadó, Budapest.

Szávai Ilona (2010, szerk.) (2): Tévé előtt – védtelenül? Tanulmányok a média hatásáról, Pont Kiadó, Budapest.

Szávai Ilona (2013, szerk.): Én ne lennék tehetséges? Pont Kiadó, Budapest, 2013.

Szávai Ilona (2014): Boldog kútásók és állványozók, avagy merre, magyar gyermekkultúra? (2. kiadás.) Pont Kiadó, Budapest.

Szvetelszky Zsuzsanna (2010): Tanuljunk tévézni! A médiapedagógia távlatai. In: Szávai Ilona (2010, szerk.), 56-63.