Életem és az irodalom

^[1]A világmegismerő utak közül az irodalmat, a művészetet tudom csak igazán komolyan venni, és például a tudományt, amelyben szintén botladozom, nem annyira. Apám volt az első, aki mesélt nekem, mert az irodalom egy jelentős része szerintem az, hogy az egyik ember mesél a másik embernek önmagáról, vagy egy harmadik emberről, vagy sok más emberről. És apám mesélt nekem, mesélt Hüvelyk Matyiról, mesélt pásztorokról, akiket még Hódmezővásárhelyről ismert, mesélt Pócsi Miskáról, aki nagyon disznó ember volt gyerekkorában, Vásárhelyen, sok mindenféléről. Valami egész különös bűvölet azonban akkor kerített hatalmába, amikor először ‒ olyan négy, négy és fél éves korom körül, de lehet, hogy ötéves is lehettem ‒, apám elmondta nekem a Toldi előhangját. 

Mielőtt én is megpróbálom most utána duruzsolni, ahogy akkor is tettem, amikor talán egy szót sem értettem belőle, még eszembe jut, hogy Németh László Lányaim című könyvében arról ír, hogy puszta kísérletezésképpen megpróbált három-négy-ötéves lányainak Arany-balladákat felolvasni. Megdöbbentő volt számára, hogy a gyerekek csüggtek ezeken a nagyon nehéz szövegeken, amelyeket, megint csak, „nem értettek”. De hát valamit csak kellett értenünk ezekből, nekik is, nekem is, hogyha újra és újra kértük, és százszor és ezerszer újra akartuk hallani. Hadd mondjam el kicsit úgy, ahogy ezt apám mondta nekem annak idején…

Mint ha pásztortűz ég őszi éjtszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon:
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem
Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben.

[…]

Hát igen, képek lobogtak fel, mint a pásztortűz az alföldi éjszakában, képek, Toldi Miklós képe, sarkantyúk, pajzsok, és még valami más, valami, nem is tudom, minek nevezzem ezt, nyelvi öröm, egy titok, amit a nyelven át közelít meg az ember, és azóta is azt hiszem, ez az egyik, amiről az irodalom beszél. Egy titok, ami nem a szó fogalmi értelméhez kötődik, hanem hangzásához, ritmusához, zenéjéhez. Még jobban lehet ezt érzékelni, ha mindjárt a Toldi Első énekének első sorait idézzük, mely valahogy így szól…

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ
mezőben.

Nem az az izgalmas a dologban, hogy egy meleg nyári nap van, az az izgalmas, ahogy a szavak követik egymást. Későbbi mestereimtől azt tanultam, hogy a nyelvben rejlő zene, a nyelvben rejlő ritmusok a nyelv géniuszához vezetik az embert. Nem a fogalmi értelem a fontos. Azt is tanultam és olvastam gnosztikusoknál és más mestereknél, hogy például a Biblia eredeti héber szövege azért mondott olyan sokat, mert az emberek még benne éltek ezekben a zenékben és ritmusokban. Ezek különös módon rendkívül erős képeket idéztek fel bennük. Ezért minden fordítás öldökli tulajdonképpen ezeknek az ősi szövegeknek az értelmét. Másfelől azonban roppant fontos volt nekem mindannak a tartalma is, amit olvastam, tehát a másik bűvölet az az volt, hogy mit mond az életről. Beszélni fogok, majd ha lesz időm, Dosztojevszkijről, Thomas Mannról, Szerb Antalról és másokról, akiktől megtudtam, hogyan is kell az életről gondolkodnom. Az irodalom tehát nekem kettős beavattatási út volt, az egyik egy titkos ösvény, a zenén, a ritmuson és a képeken keresztül, a másik egy már-már fogalmilag megragadható út, milyen is az élet, és hogyan is kell élni. Apám persze itt-ott, reggeliző asztalnál vagy bármikor napközben is ontotta magából a magyar irodalmat. Anyám kérdezgetett a reggelinél, vasárnap például, hogy vajas kenyeret kérsz-e, mézzel kéred-e, vagy lekvárral. Mire apám: „Úgy anyám! kecsegtesd ölbeli ebedet, /  Ójad fúvó széltül drága gyermekedet; /  Mártsad tejbe-vajba, mit se kímélj tőle, /  Majd derék fajankó válik úgy belőle.” Ugyancsak a Toldi, ezt Toldi György mondja, a „rókalelkü bátya”. Vagy: „Itt a juss, kölök; ne mondd, hogy ki nem adtam!” ‒ idézte tréfásan apám máskor. Vagy amikor felindult: „Toldi Miklósnak sincs ám galambepéje!” Vagy Vörösmartyt éppenséggel: „Hová merűlt el szép szemed világa? / Mi az, mit kétes távolban keres? / Talán a múlt idők setét virága, / Min a csalódás könnye rengedez?” A végtelenségig szaporíthatnám azokat az idézeteket, amelyeket apám mondott a mindennapi helyzetekben.

Apám egyébként negyvennyolcas volt, talán azért, mert az ő apja, az én nagyapám hatvanhetes, igaz, olyan hatvanhetes tanácsos Hódmezővásárhelyen, akit, amikor a hatvanhetesek nem választottak meg, mert szembefordult az akkori irányzattal, megválasztottak a negyvennyolcasok. Apám irodájában Kossuth függött. Apám Petőfiért, Adyért rajongott. Talán emiatt lettem én Széchenyi-rajongó és az öreg Aranyt kedvelő. A fiatal Petőfi helyett. De mégis, mégis van egy költemény, ami máig itt van a fülemben, ezt is apámtól hallottam, ez nem más, mint Petőfinek az Egy gondolat bánt engemet… című verse. A szabadság, amiről ez a vers szól, az egész életemet végigkísérte, mint törekvés, mint törekvés a családi életben, mint törekvés a közéletben, nehéz időkben is. Azért gondoltam valaha, ifjú koromban, hogy amerikai értelemben vett hobó leszek, akinek nincs foglalkozása, mert úgy tűnt, csak akkor maradhat szabad az ember. Hadd mondjam el ezt a Petőfi verset, még mindig apámra emlékezve úgy, ahogy apám szavalatából emlékszem rá…

Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!

[…]

Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!

Itt a családban ismertem meg, az apai családban a katolikus-református ellentétet, ugyanúgy, mint a negyvennyolcas-hatvanhetes ellentétet is. Nagyanyám katolikus volt, és nagyapám nem adott reverzálist, ahogy akkoriban ez szokás volt, hanem abban állapodtak meg, és a falusi plébános ezt elismerte, hogy a lányok katolikusok lesznek, a fiúk reformátusok. Fantasztikus volt ezzel a kettősséggel újra és újra találkozni és megütközni Kossuthtal és Széchenyivel és az összes többi katolikus, protestáns íróval, szerzővel. És a sok-sok viccel, ezek közül egyet el is mondanék, a protestáns fiúk úgy bosszantották a katolikus lányokat, akik nagyobbak voltak nálunk, és udvarlóikat fogadták az estében, a nagyszobában, hogy hálóingben kinyargaltak a nagyszobába, és üvöltve a következőt szónokolták: „Gábriel arkangyal nagyot fingik, elnyargal.” S ezzel ‒ talán meg is tették ‒ visszasepertek a hálószobába. Természetesen nem blaszfémikusan idéztem ezt, hiszen itt is szembekerülvén apámmal, nagyon korán, Dante hatására, Assisi Szent Ferenc hatására és az akkori rendszer hatására, amely ateista volt, az angyalokat élő valóságnak ismertem el.

Sőt, apámat, aki kemény férfi volt, azzal ejtettem kétségbe huszonegy éves korom körül, hogy Dantét olvasva azt mondtam, talán katolizálni fogok. Apám egy könnyet morzsolt szét a szemében, a konyhaasztalnál ülve, mert úgy érezte, hogy a gályarabságot szenvedett protestáns prédikátorokat csúfolom meg ezzel a gondolatommal. Nem katolizáltam. Visszatérve, lassan-lassan haladok előre a gyermekkorban, eljutok az indiánokig, eljutok May Károly Winnetoujáig, eljutok Fehér Szarvas, azaz Borvendég Deszkás Sándor: A Sziklás Hegyek varázslójáig, és úgy látom, hogy nekem az indiánok szabadságáért kell küzdenem, ami valahogy összemosódik a fejemben akkoriban a magyarok szabadságával, Magyarország szabadságával, és így tovább. Ekkor ezerkilencszáznegyvenhat-negyvenhetet írunk, én tizenegy-tizenkét éves vagyok. Első nagy sírásom irodalmi művön Winnetou halála, majd Benedek Elek Toldiját olvasva Toldi halála, és így jutok el, hamar, apám kalauzolásával a Toldi estéjéhez. És eljátszom annak különböző képeit. Mint például az utolsó versszakot…

Harmadnap olyankor, egy fölleges estén,
Domb emelkedett már Toldi Miklós testén,
Amelyet az őskert, bánatja jelével,
Behinte lehulló, sárga falevéllel.
Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány:
Bence volt az emlék, lába felől állván:
Egy ásót ütött le, arra támaszkodék,
S elborítá a sírt új havával az ég.

Emlékszem, beteg voltam, lábadoztam, a nagypárna volt a sír, egy síbot volt az ásó, s ott álltam az ágyban, és leütöttem az ásómat a sírdomb végébe, és sírtam, könnyeztem az olvasottakon. 

Hadd idézzek a Toldi estéjéből még egy részecskét. Ez így szól: „Szeresd a magyart, de ne faragd le” – szóla, / „Erejét, formáját, durva kérgét róla: / Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják? / Nehezebb eltörni a faragatlan fát.” Ezt azért idézem itt, mert akkoriban nagy örömömre szolgált Madách Civilizátorának olvasása, úgy éreztem, hogy szemben állok a Bach-rendszerrel, amely modernizálni akarta Magyarországot, és persze a Rákosi-rendszerrel, amely állandóan a haladásról papolt, szemben állok Mária Teréziával, aki utcaneveket és házszámokat vezetett be, és a nemesekkel vagyok egy, akik leverték ezeket a házszámokat, a zseniális Rab Rábyt olvasva Jókaitól, mind a kettő voltam, Rab Ráby is, de azok is, akik nem akarták az ő modernizálását. Így éreztem egyet az indiánokkal, akik a maguk ősi kultúráját, és ehhez az ősi kultúrához való jogukat védték. S hogy mit éreztem, mit éltem az indiánságban, mint gyerekkorban, azt aztán Radnóti fogalmazta meg nekem hat sorban, egész pontosan. Ez egy negyvennégyes januári vers, Gyermekkor a címe:

Már mozdulatlanul lapult az indián,
de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán,
s a szél forgatta még a puskaporszagot.
Egy megrémült levélen két vércsöpp ­csillogott,
s a törzsön szédelegve tornázott egy ­bogár.
Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál.