Idézetek lélekrajzokból
„Sajátos ellentmondást vélek látni iskolai rendünk ama jellemvonásában, hogy a nevelés céljának fogalmazásában mindig az ifjúság habitusára (erkölcsi jellem, lelki megújhodás, személyiség) gondolunk, viszont tanterveink, amelyek a cél felé mutató utat akarják megvilágítani, általában csak tantárgyakról tudnak. Ezt a sajátos ellentmondást meg kell szüntetnünk azzal, hogy a jövő iskolájának középpontjába ne a tantárgyat, hanem a gyermeket ‒ éspedig a magyar gyermeket ‒ állítsuk. J. Cs. főiskolai hallgató lelki fejlődését magában foglaló lélekrajzában eddigi diák életének hangulatát így fejezi ki: »Szeretném belekiáltani a világba: Közelebb tanárok, tanítók! Közelebb hozzánk. Nekünk nem a hideg intellektualista elméletekre van szükségünk! Ezerszer nem! Meleg szívek után vágyódunk! Hisz ez az élet. Gyermekek vagyunk ugyan, de megérezzük, ha üres szív áll előttünk. Kicsinyek vagyunk, így nem kergethetünk el benneteket langymeleget képviselő éltetekkel.« Ilyen elemi erővel kitörő ifjúi megnyilatkozásokból sokat tanulhatunk.
Egyik volt tanítványom (18 éves) a következőket írja lelki rajzában: »Olyan jó lenne elmenni olyan helyre, ahol megértik az embert. Ha jót akarok, kigúnyolnak; ha rosszat teszek, megszólnak. Annyi keserűség gyűlt össze a lelkemben, hogy ha nem tudom kiönteni, akkor megszakad a szívem. Összevissza van minden a lelkemben. Egyszerre szeretnék kacagni, mint a gyermek, aki örül a vidító napsugárnak; a másik pillanatban pedig szeretnék zokogva könnyezni, mint egy koldus, aki elveszti a lelkét, s így semmije sincs. Érzem, haldoklik a lelkem egyik fele, megszületik az új életem…«
Érezzük-e, hogy ‒ a csaknem kizárólag ‒ a tantárgyra irányított figyelmünket erre a küzdő lélekre kellene irányítanunk, amely megértő, bizalmas, erősítő támaszt keres bennünk megújhodó élete számára.”
(Frank Antal dr., állami tanítóképző-intézeti tanár)
