Eleinte pisszenni sem mertünk

Sokunkban idézhet fel kellemetlen emlékeket az iskolai verstanulás, magolás. Értelmetlennek tűnt. Míg kénytelen-kelletlen ismételtük a strófákat, a szavak észrevétlenül jelentésüket vesztették, üressé váltak, csak valami akusztikai élmény maradt meg. Az Örkény Színház társulata arra vállalkozott, hogy ezeknek az elhasznált szavaknak újra jelentést adjon. Iskoláséveink memoritereivel bátran humorizál: ügyesen egyensúlyozva, hogy vers-hagyományainkat méltó módon megőrizze, de feloldja rossz beidegződéseinket; tanít, eszköze mégsem a didaxis, hanem a közös múltidézés.

A színpadon kialakított parasztház verandáján (mely talán éppen egy régi iskolaépületet hivatott megjeleníteni) a versek és a színészek egyaránt gyorsan, lendületesen váltják egymást, és ez a lendület az előadás végéig sem fullad ki. A sorrend látszólag spontán, mégis néhány vers találkozásakor egyértelművé válik, hogy átgondolt válogatói (Várady Szabolcs) és szerkesztői (Mácsai Pál) munka eredménye az előadás. Az est pilléreit Weöres Sándor versei adják, Kákonyi Árpád és Matkó Tamás érzékeny zenei interpretációjában. Az első – mi más lenne? – éppen a Varázsének, verstanulásunk ringó bölcsője, talán mindannyiunk számára az első a műfajban. Innen indul az előadás is, és nagy ívet fut be az utolsó darabig, Az éjszaka csodái-ig. 

A kínálat gazdag: hallunk Orbán Ottó, Petri, Füst, Szép, Heltai, Zelk, Kálnoky és Nemes-Nagy verset is, melyekkel egyszerűen jó volt újra találkozni, de az est főszereplői számomra mégiscsak az igazi nagy slágerek voltak: Balassi, Csokonai, Petőfi, Arany, Ady, Kosztolányi, Radnóti – az unalomig ismert műveikkel, melyek az irodalomhoz fűződő viszonyunkat formálták, alakították. Az előadáson ugyanis éppen azok a költemények okozták a legnagyobb meglepetést, melyek ritmusa bár belénk ivódott, álmunkból felkeltve is tudjuk őket, de elfelejtettük (vagy meg sem tanultuk igazán), hogy miről szólnak. „Az volt a célom, hogy azokat a verseket vegyük elő, amelyekről mindenki azt hiszi, hogy tudja őket.”^[1] – nyilatkozta még a bemutató előtt Mácsai Pál, és valóban arra kell rádöbbennünk, hogy a kötelező versekről alkotott elképzeléseinket újra kell gondolnunk.

Eleinte pisszenni sem merünk, amikor azonban az Örkény Színház színészei megteszik helyettünk az első merész lépéseket, gyermeki énünk felébred: ma úgy tűnik, nem fog ránk szólni senki, ha kuncogunk (sőt, hangosan felnevetünk) egy versen, pedig valaha úgy tanultuk, hogy az igazi szentségtörés. Most azonban kaptunk egy lehetőséget, hogy kellemetlen iskolás élményeinket felülírjuk, és ez meg is történik.

A szavak újra értelmet nyernek, és az ezerszer hallott-olvasott sorok hirtelen megtelnek (az egykori és új) tartalommal, a merev ritmusok feloldódnak, mi pedig felébredünk és naivan rácsodálkozunk: hát így is lehet? Most egyszerre nem skandálva halljuk a „még-nyíl-naka-völgy-bena-ker-tivi-rá-gok”-at, hanem a hevesen féltékenykedő férj hangvételével, Ficza István tolmácsolásában. Csokonai A reményhez című versét sem azzal a pökhendi számonkéréssel képzeltük el az iskolában, ahogy most Takács Nóra Diánától hallottuk. Für Anikónak köszönhetően az Altató is új arcát mutatja meg: a gyermekével küzdő kimerült anya szinte parodisztikus küzdelmét. A négyökrös szekér Vajda Milán által pajkos anekdotává válik. Petri Slágere és Ady Héja-násza gyengéd kérdés-feleletté áll össze, Debreczeny Csaba lehengerlő eleganciával tesz Vallomást Heltai Jenő szavaival.

De fájó felismerései is vannak az estének. Kicsit talán becsapva is érzem magam, mikor felidézem, hogy az elhangzó anya-verseket valaha alsó tagozatosként tanultuk mint gyermekverseket. Polgár Csaba visszafogott előadása, a Mama, elgondolkodtat: alig tíz évesen vajon mit érthettünk meg ebből a fájdalmas bűntudatból? A Füstbe ment terv első soránál elmosolyodom: hát persze, ezt is ismerjük, még fülembe is cseng az iskolás hangsúlyozás, az utolsó sornál pedig már a könnyeimet nyelem vissza: a szavak ugyanazok, mint régen, most mégsem ugyanazt hallom. Az est címszereplője, az Anyám tyúkja is megszólal, de nem az iskolában megszokott hangján kotkodál. Enyhíti az eltékozoltság érzését, hogy Csuja Imre felvillantja a vers mélységeit, és képes feledtetni velünk azt a gyermeteg harsányságot, amivel a versmondó versenyeken gyakran hall(h)attuk. Megindító, ahogy új köntösbe bújnak nemzeti ünnepeink slágerversei is. Ismerni véltük, most mégis jólesik újragondolni a Himnuszt. Összerezzenünk, amikor megszólal egy mobiltelefon, de Mácsai Pál elmélyültsége rezzenéstelen marad. Nehéz elképzelni, hogy még tud újat mondani A walesi bárdok, Pogány Judit, Kerekes Éva, Takács Nóra Diána, Kerekes Viktória és Für Anikó drámai előadása most mégis megrendít. Az éjszaka csodái családias hangulatú anekdotázást idéz. Amikor a közönség Gálffi László intésére ritmikusan skandálja a „Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő” választ, az az érzésem támad, hogy ez a furcsán előszökkenő pentameter sor önkéntelenül is kérdéseket válaszol meg hazaszeretetről és összetartozásról.

Az utolsó másodpercek kánon-szerű, a folytatással kecsegtető verskavalkádja már felszabadult örömverselés. A színészek egymást figyelik, velünk együtt nevetnek vagy érzékenyülnek el, az előadást követő hosszú taps pedig egyszerre szól a színészi munkának és ezeknek az egykor halottnak vélt verseknek.

Az Anyám tyúkja (1) egyszerre feledtet és emlékeztet, nosztalgiával tölt el és felszabadít, átéljük, hogy ez a verskincs valójában kohéziós erő, cinkos összekacsintás, összetartozás a mellettünk ülő idegennel: egy közösség vagyunk, van egy szellemi birtokunk, amit csak mi ismerünk, amihez olyan jó volt tartozni ezen az estén.

„Tejes-ember a kéményen / üldögél, mint nyári réten, / kisgyermek lett újra szépen, / mézes-kenyér a kezében.”