Egy szemináriumi prezentáció története – Kulturális fogyatékosságtudomány és pedagógia

A 2017/18-as tanév őszi félévében az ELTE BGGyK három elsőéves gyógypedagógus hallgatóját a dalszerző-zenész Juhász Tomi (Vaklárma) egy Facebook-bejegyzése prezentáció készítésére inspirálta. Kiselőadásuk egy a fogyatékosságtudomány kulturális megjelenését elemző szemináriumon hangzott el. Alapjául pedig egy hosszú interjú szolgált, amelyet a részvevők Juhász Tomival készítettek. Ennek szerkesztett változata ezen írás után olvasható.

Facebook-csoportok jönnek létre világszerte, hogy hasonló érdeklődésű emberek megbeszélhessék a világ dolgait. Mért éppen az oktatás lenne kivétel, tekintve, hogy a közösségi média kiapadhatatlan forrás az órai anyagok gyűjtéséhez. Egy ilyen történetet mesélünk el. Egyszerűen elénk gurult, és mi úgy döntöttünk, felvesszük, továbbadjuk. Miért is ne? Egészen friss.

Alább e történet feldolgozásának tudományos keretéről (a fogyatékosságtudományt bemutató egyetemi tanegységről), majd a kulturális fogyatékosságtudományt középpontba helyező szemináriumról írunk, ezt követően pedig a szóban forgó prezentációt inspiráló Facebook-bejegyzésről, illetve az interjúkészítők szemléletéről, végül pedig a pedagógusképzés szerepéről ejtünk néhány szót.

A 2017/18-as tanév őszi félévében az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán működő Fogyatékosság és Társadalmi Részvétel Intézet A fogyatékosságtudomány alapismeretei és új irányzatai címmel, 50 órás, 5 kreditpontos kurzust indított 120 elsőéves gyógypedagógia alapszakos, nappali képzésben részesülő hallgató részére, néhány lelkes oktató közreműködésével.^[1]A tanegység 25 órás változata levelező tagozatos hallgatók számára volt elérhető a Nyíregyházi Egyetemen. Alábbi írásunk a budapesti képzésről szól.

A tanegység célja: a hallgatók ismerjék meg a fogyatékosságtudomány történeti elemeit, legfontosabb elméleteit, összefüggéseit, a fogyatékosságtudomány és a gyógypedagógia kapcsolódási pontjait; legyenek tájékozottak az alapvető emberi jogok és a fogyatékosságügy nemzetközi és hazai jogvédelmi rendszereiben, a nemzetközi és hazai érdekképviseleti szervezetek gyakorlatában; kapjanak megerősítést a „Semmit rólunk nélkülünk” elvből^[2]fakadó attitűdben, hogy a fogyatékossággal élő emberektől az őket érintő ügyekben mindig aktív részvételt várjanak el, és támogassák az önrendelkezés kultúrájának érvényesülését.

A kurzus első 20 órájában a hallgatók, a célokkal összhangban, az alapfogalmakkal való megismerkedéstől, például a fogyatékosság morális, medikális, szociális és emberi jogi értelmezésétől eljutottak a „posztmodell” fogalmáig, amely a nagy modellek zárt határainak megnyitására tesz kísérletet, ezzel is jelezve a fogyatékosság mint fogalom és mint megélt tapasztalat összetettségét, és összetartozásukat^[3] És egyebek közt foglalkoztak a fogyatékossággal élő személyekről szóló ENSZ-egyezménnyel, valamint a siketkultúrával mint egy kisebbség kultúrájával.

A további 30 órás szemináriumi foglalkozások választható témái az alábbiak voltak: a fogyatékosság irodalmi és zenei ábrázolása; nők és fogyatékosság; feminista fogyatékosságtudomány; Fogyatékosságügyi ENSZ Egyezmény; fogyatékosság és önrendelkezés.

A tanegység értékelése egy teszt mellett a hallgatók által összeállított portfólió alapján történt. A portfólió változatai: a tanegységhez kapcsolódó, könnyen érthető, jelnyelvi formátumú fogalomtár összeállítása; hallgatói (egyéni vagy csoportos) prezentáció; szakirodalmi ismeretek feldolgozása.^[4]

Mivel kutatási területünk a fogyatékosság kulturális megjelenése, az e témával foglalkozó szemináriumot ketten (Flamich Mária és Hoffmann Rita) vezettük.

A kettős, azaz a teoretikus és praktikus megközelítést tartottuk szem előtt a kurzus tervezése és megvalósítása során. Az elmélet felől közelítve elmondhatjuk, hogy „a kulturális fogyatékosságtudomány a fogyatékosság számos kulturális megjelenését összefogó, feldolgozó diszciplína, amely – amellett, hogy szemléletesen bemutatja a fogyatékosságábrázolásokat – kritikusan reflektál rájuk, és ezzel egy időben a társadalomra. Mindemellett lehetővé teszi, hogy megismerjük az ezerféleképpen érzékelhető világot.”^[5]

A szemináriumon lépésről lépésre töltöttük meg tartalommal az elméletet. Lehetőséget akartunk adni a hallgatóknak saját, a fogyatékossággal élő emberekkel kapcsolatos attitűdjük átgondolására, esetleg átértékelésére, tekintve, hogy mindannyian magunkban hordozzuk kultúránk sztereotípiáit és előítéleteit.^[6] Ez a szembesítés egyébként is alapvetően motivál bennünket, amikor a fogyatékossággal élő embereket kulturális megjelenésükön keresztül láttató kurzus megvalósításában gondolkodunk. Elsőéves pedagógus, gyógypedagógus hallgatóinknak feltett kérdéseink: Maradhat-e tabu a fogyatékosság annak ellenére, hogy elvileg már régen nem az, illetve maradhat-e még mindig misztikus lény a fogyatékossággal élő személy? Metaforikus vagy valóban fogyatékossággal élő személyek jelennek meg a szépirodalomban és filmművészetben? Milyen veszélyforrást jelentenek a metaforák? Gondolkodhatunk-e kritikusan a fogyatékosságot tematizáló társadalomról? Gondolkodhatunk-e kritikusan a fogyatékossággal élő emberek teljesítményéről?

E vezérfonalként szolgáló kérdések mentén szemléltetni kívántuk a kurzuson, hogy a múltban mi késztette az írókat arra, hogy fogyatékos hőst alkossanak, és miért alkotnak ma fogyatékos hősöket. Ezután jöttek a kérdések ismét: Mi a különbség a a régmúltban élt és a ma élő fogyatékos emberek között? Mit jelent a hallgatóknak, és mit jelent nekünk a „fogyatékos”, és mit a „hős”? E kérdések megválaszolására a szemináriumon levetített filmek, az olvasott novellák – esetenként bizonyos Facebook-bejegyzések nyújtottak lehetőséget.

A FACEBOOK-BEJEGYZÉSRŐL ÉS AZ INTERJÚRÓL

Amikor Juhász Tomi 2017. november 5-én a Vaklárma zenei projekt Facebook-oldalán közzétett egy bejegyzést, valószínűleg nem akart hegyeket megmozgatni. Feltételezhetően még a szemléletváltás előmozdítása sem motiválta – pusztán az itthon még mindig uralkodó gondolatmenet bántotta. A szöveget megosztottuk a hallgatókkal; fogalmazzák meg kétségeiket, kritikáikat és kérdéseiket.

A bejegyzés tartalma, röviden összefoglalva, a következő: a fiatal gitáros-énekes-dalszerző egy hirdetés nyomán felhívott egy zenekart, amely olyasféle zenei projektre készült, amire ő is vágyott. Fogadták volna is őt gitárosként, ám amikor a zenekarvezető megtudta, hogy vak, a sokféle előrevetített nehézségre hivatkozva lemondta a meghívást. Juhász Tomi leírja a köztük elhangzó párbeszédet, illetve a bántó – és haszontalan – skatulyázás ellen emel szót, egyáltalán nem titkolva az utóbbi – és nem a vakság! – okozta kiszolgáltatottság érzését.^[7]

A szöveg nem csak a Facebookon váltott ki együttérzést, indulatokat és megdöbbenést, hanem a szemináriumon is. Hogy mennyire érzékenyen érintette a hallgatókat, az csak a szorgalmi időszak végén, a kiselőadások idején derült ki számunkra. Három hallgató – Baksa Dorina, Pollák Anna és Török Izabell – ugyanis megkereste Juhász Tomit, hogy interjút készítsen vele a prezentációhoz. Kizárólag a zenéről, zenei tevékenységéről kérdezték őt – a beszélgetés mégis sokkal többről szól. Meggyőződésünk, hogy vannak tanulságai a pedagógusképzés szereplői számára is.

A hallgatók kérdései (Hogyan került az életedbe a zene? Hogyan tanultál meg így (ilyen profin) gitározni? Mennyivel ütköztél több akadályba? Mit jelent számodra a zene? Kik inspirálnak? Gitáron kívül játszol-e más hangszeren, vagy próbálkoztál-e más hangszerrel? Hogyan születik egy dalod? Mik a terveid? Mik a tanácsaid azoknak, akik komolyan gondolkodnak a zenei pályán?) bármelyik zenész számára relevánsak. A kérdések közül csak egy érintette a Facebook-bejegyzésben „problémát okozó” vakságot. A zenész pedig örült, hogy nem arról kérdezik. A lejegyzett beszélgetést a hallgatók dialógusként olvasták fel a szemináriumon. Az interjúból kirajzolódott egy életút, amelyből nem maradhatott ki a vakság sem, de pontosan olyan hangsúlyt kapott, amilyet az interjúalany neki szánt. Ez a fogyatékosság kulturális megközelítésének egyik alapeleme. A másik ember – akár vak, akár siket, akár másféle fogyatékos – méltóságának valódi tisztelete.

A SZABAD BESZÉD JOGA

A szemináriumon a Juhász Tomiéval együtt megosztottunk a hallgatókkal egy másik Facebook-bejegyzést is, melyet a hallgatók házi feladatként olvastak el. Ez utóbbi egy Angliában tanuló vak fiatalemberről szólt. Ő is szemléletbeli különbözőségekről beszélt.^[8]Mindkét bejegyzés a szemléletformálás szükségességének és lehetőségeinek problémáját érintette, lehetőséget adva a hallgatóknak arra, hogy mérlegelhessék saját szerepüket, eszközeiket, adottságaikat, elkötelezettségüket.

Erre a megközelítésre reflektált a Juhász Tomival készült interjú, egy zenész fiatalember portréja, amelyben egyúttal, épp a szabad önkifejezés következtében a zeneoktatás akadálymentesítésének lehetőségéről is sokat tanulhatunk. Az interjúból jól látható az is, hogy a 90-es években elkezdődött „érzékenyítési” hullám szinte semmit nem gyengített a sztereotípiákon és előítéleteken. Vajon következtethetünk-e ebből arra, hogy az oktatásnak, következésképp a pedagógusképzésnek kellene aktívabb részt vállalnia a szemléletformálásban?  Milyen lehetőséget kínál a kulturális fogyatékosságtudomány? Mennyiben bővítik, mennyiben gátolják e diszciplína lehetőségeit az önkifejezést garantáló Facebook-bejegyzések? Mennyiben segítik a kritikus gondolkodás fejlesztését? Ezekre a kérdésekre további kutatások adhatnak választ. Az azonban nem kérdés, hogy az oktatás szereplői helyesen teszik, ha vállalják a – közösségi médiában hatványozottan jelen lévő – kritikus diskurzusokban való részvételt, és örülnek az ebben rejlő lehetőségeknek.