Egy régió magyar pedagógiai jövője

A SZAKTÁRNET-program^[1]keretében készült tanulmányok egy részét fogja össze a kötet. A szerzői lista impozáns: a régió – beleértve Erdélyt és Kárpátalját – oktatáskutatóinak nem csekély része megtalálható a szerzők között. A neves kutatók mellett – önállóan vagy társszerzőként – doktoranduszok is jegyzik a kötetben megjelent tanulmányokat. Az ő kutatásba és publikációba történő bevonásuk örvendetes; nemcsak megalapozhatja disszertációjuk elkészítését, hanem kutatói pályára lépésüket is ösztönzi, illetve – hiszen nem lesz minden doktoranduszból kutató – mint leendő pedagógusokat is érzékenyítheti az oktatásszociológia kérdéseire.

A tanulmányokat három témakörbe sorolták a szerkesztők:

1. a Kárpát-medencei pedagógusképzéssel kapcsolatos tanulmányok,
2. a pedagógushallgatók hátterére vonatkozó kutatási eredmények bemutatása, illetve
3. a pedagógushallgatók gondolkodásának, attitűdjeinek, tudásának jellemzőit érintő kutatási tapasztalatok.

A szerteágazó tematika ellenére a szerkesztés jól sikerült. A második és a harmadik témakört tekintve kissé bizonytalan a határvonal, felmerülhet a tanulmányok más csoportosítása is, de tökéletes megoldás egészen bizonyosan nincs: nehéz egyértelmű fejezetekbe sorolni a tanulmányokat, amelyek nagy száma miatt azonban a tagolásra feltétlenül szükség van. A szerkesztői munkát dicséri, hogy a tanulmányok – a sokféle tartalom ellenére is – egységes szerkezetet igyekeznek követni. (Ha valaki vezetett már kutatást, illetve szerkesztett már könyvet annak eredményeiből, tudja, milyen nehéz ezt az egységet megvalósítani. A szerzők ugyanis saját témájukhoz és gondolkodási sémájukhoz szeretnek igazodni, sokszor megfeledkezve arról, hogy egy egységes kutatásban, egy közös kötet számára dolgoznak.) Az olvasószerkesztői munka minőségét is csak dicsérni lehet; sokszerzős munka esetén ez a feladat is a szerkesztéshez hasonló nehézségű.

Az első fejezet a Kárpát-medencei pedagógusképzéssel kapcsolatos tanulmányokat fogja össze (A pedagógusképzés kihívásai a Kárpát-medencében).
A tanulmányok – közülük is Gábrity Molnár Irén – Takács Zoltán, Stark Gabriella Mária, Orosz Ildikó, Bacskai Katinka – Morvai Tünde – Csánó Júlia írásai – érdekes kitekintést nyújtanak a szomszédos országok (Szerbia, Románia, Ukrajna, Szlovákia) magyar nyelvű felsőoktatására, s ami emellett nagyon fontos: hol részletesebben, hol csak utalásszerűen bemutatják az érintett országok felsőoktatási rendszerét is. E tanulmányok hívják fel a figyelmet arra, hogy a jövőben mindkét kérdéskörre nagyobb hangsúlyt kellene helyezni. A kötet terjedelme nem teszi lehetővé a két témakör elmélyült tanulmányozását, inkább csak a főbb jellegzetességek felvillantását, de a sok nyitva maradt kérdést látva a recenzor azt üzeni a kutatóknak, hogy egy önálló kutatás keretében, az eredményeket önálló kötetben is megjelentetve lenne érdemes a szomszédos országok felsőoktatásába ékelt magyar nyelvű pedagógusképzéssel, sőt – általánosságban – minden magyar nyelvű felsőoktatási program helyével, szerepével, társadalmi, gazdasági hatásával foglalkozni. Egy ilyen kutatás eredményei adhatnának választ olyan izgalmas kérdésekre, mint: miként tudná segíteni a magyarországi pedagógusképzés a külhoni magyar pedagógusképzést; szükség van-e, szükség lehet-e rá. Vagy: nem fokozza-e az anyaország irányába történő elvándorlást egy ilyen együttműködés, gyengítve a külhoni magyar oktatás jövőjét? De érdekes kérdés lehet az is, hogy miként vehet részt a hazai pedagógusképzés a külhoni magyarság értelmiségképzésében. Különösen ott vetődik fel mindez fontos kérdésként, ahol a magyar lakosság számaránya és/vagy az adminisztratív és politikai korlátozások (például az anyanyelvi felvételi vizsga lehetőségének hiánya) kevéssé teszik lehetővé a külhoni magyarok számára a felsőfokú továbbtanulást.

Pletl Rita tanulmánya némileg eltér a fenti témától, ugyanakkor hasonlóan fontos kérdést feszeget. A kisebbségi sorban élő fiatalok (jelen esetben erdélyi magyarok) pályaválasztását vizsgálja, s azt, hogy ennek során milyen mértékben döntenek az elképzelt szakma mellett, tanulva azt akár az államnyelven (tehát nem az anyanyelvükön), illetve milyen mértékben választják az anyanyelven történő tanulást, lemondva akár az elképzelt szakmáról. A tanulmány mögötti kutatás szerint az utóbbi a domináns, ami további kérdéseket vet fel, s jelzi, hogy érdemes a témakört tágabban, a munkaerő-piaci és a migrációs következményeket is figyelembe véve tárgyalni. Megvizsgálni, hogy az anyanyelvükön tanuló fiatalok döntése milyen következményekkel jár saját magukra nézve: képesek-e a helyi munkaerőpiac igényeihez alkalmazkodni, kialakult helyzetük nem készteti-e őket az anyaországba történő kivándorlásra, ahol a nyelvi elvárásoknak sokkal inkább meg tudnak felelni. De fordítva is fel lehet tenni a kérdést: a szakmát az anyanyelvvel szemben előnyben részesítők nem az asszimilációs tendenciát erősítik-e. A kérdések messze túlmutatnak az adott döntések egyéni következményein: a külhoni magyarság jövőjét érintik az emigráció és az asszimiláció mezőjében.

Márkus Zsuzsa kutatása a szomszédos országok többségi és kisebbségi pedagógushallgatóinak társadalmi hátteréről, tanulással kapcsolatos attitűdjeiről roppant izgalmas. Az első fejezet két történeti tanulmánya közül – szerzőik Ozsváth Judit, illetve Fenyő Imre – kiemelném az utóbbit, amely a debreceni tanárképzés múltjára vonatkozó részletek bemutatásával jelzi, hogy nagy valószínűséggel lehetséges ebben a jövőre nézve is hasznosítható elemeket találni.

A második fejezet Kik lesznek a jövő pedagógusai? címmel fogja össze a tanulmányokat. A fejezet nagyon fontos kérdéskört tárgyal, hiszen sikeres pedagógusképzésről csak akkor beszélhetünk, ha nemcsak azt tudjuk, hogy milyen tudáselemeket kell megtanítani a leendő pedagógusoknak, hanem azt is, hogy kik ők, mivel lehet őket motiválni, milyen értékekre lehet (és milyenekre nem lehet) építeni a képzésük során, s milyen – az elhatárolt tudáselemeken túlmutató – kompetenciákat kell biztosítani számukra. Ceglédi Tímea tanulmánya azért kiváló, mert ehhez visz közelebb minket, rámutatva, hogy az ún. reziliens hallgatók nagy aránya eltávolítja az értelmiségi léttől a szakmát, ugyanakkor a szóban forgó hallgatók számára felértékelődik a tanuláshoz főződő pozitív viszony. Hasonló témakörrel foglalkozik más megvilágításban Kerülő Judit tanulmánya, amelyben a szerző rámutat arra, hogy a pedagógusjelöltek társadalmi háttere a felsőfokú tanulók átlagáénál  rosszabb. Ugyanakkor – mint Pusztai Gabriella tanulmányából kiderül – más hallgatókhoz viszonyítva a hagyományos értékek mellett jobban elkötelezettek. Ugyancsak ebből a tanulmányból tudjuk meg, hogy a pedagógusképzésben részt vevő hallgatók 25-30%-a tervezi elhagyni a pályát. Nehéz megmondani, hogy ez az arány magas vagy alacsony, de mindenesetre nem lehet elmenni mellette, s ez további vizsgálatokra is ösztönöz annak érdekében, hogy a pályaelhagyók társadalmi háttere jobban kirajzolódjon, s a pályaelhagyók motivációi is részletesen kiderüljenek.

Hegedűs Roland tanulmánya a felsőfokú pedagógusképző intézmények vonzásterületeinek vizsgálatával fontos hozzájárulást jelenthet az intézményi stratégiák kialakításához. Különösen fontos lenne a jövőben egy (Pletl Rita tanulmányánál említett, az ahhoz hasonló módszert követő) vizsgálat lebonyolítása, amelyben a felsőoktatási intézmény elérhetősége, illetve a szakmaválasztás maga állna a kutatás középpontjában.

A fejezet a hallgatókról átfogó képet igyekszik adni: nemcsak a tanuláshoz való viszonyukat, szociális helyzetüket elemzik a tanulmányok, hanem kitérnek mentális állapotukra, szórakozási, sportolási tevékenységeikre, önkéntes munkájukra is (Kovács Klára, illetve Fényes Hajnalka tanulmányai). Itt-ott talán vitatkoznék egy-egy felvetett ok-okozati kapcsolaton, de az összefüggések feltárása is komoly eredménynek számít. Fényes Hajnalka tanulmánya nagyon érzékeny elemzését adja az önkéntes munkában való részvételnek, s rávilágít arra, hogy milyen sok tényező befolyásolja ezt. Az ok-okozati kapcsolatok bonyolultságára Dusa Ágnes tanulmánya is ráirányítja a figyelmet. A szerző nagy érzékenységgel nyúl a hallgatói mobilitás kérdéséhez, s a pedagógusjelöltek viszonylag erős mobilitása taglalásánál sem kerülte el a figyelmét, hogy a leendő tanárok egy része nyelvtanárnak készül, így számukra a külföldi tanulmányok szinte kötelezőnek tekinthetők. Érdekes tanulságokkal szolgál a házasságkötési szokások változásának vizsgálata Engler Ágnes tanulmányában. Ez a változás különösen nehéz feladatot ró azokra a pedagógusokra, akik kisebb településekre – s így a párválasztás szempontjából hátrányos helyzetbe – kerülnek. Márpedig ez akár a pályán maradást is befolyásolhatja. Mindez természetesen messze túlmutat a pedagógusképzésen, de hosszabb távon akár vissza is hathat rá. Különösen problémás lehet ez a jövőkép annak fényében, hogy a férfi hallgatók kevésbé gondolkodnak stabil párkapcsolatban, ami a zömmel nőkből álló pedagógusi kör helyzetét tovább súlyosbíthatja.

Az alábbi kritikai észrevétel nem csupán e fejezet tanulmányait érinti, de talán leginkább az itt szereplő tanulmányokhoz köthető. A könyv bevezető írása szerint (Pusztai Gabriella és Ceglédi Tímea) a tanulmányok mögött álló kutatások „régiónk” jövendő pedagógustársadalmának társadalmi helyzetét igyekeznek feltérképezni, értve a „régiónk” kifejezés alatt a hazai Észak-alföldi régiót, valamint az azt körbevevő szomszédos országok magyarok által is lakott térségeit. Ez a térségi megközelítés a történelmi, kulturális hagyományok és a földrajzi közelség alapján indokolt. Az egyes országok, illetve azok kutatásba vont régiói közötti hasonlóságok és eltérések feltérképezése hasznos, a tapasztalatok érdekesek. Ugyanakkor megkérdőjelezhető az a – több tanulmányban is megfigyelhető – szemlélet, amelynek keretében a szerzők a történelmi Partiumot egységesen kezelve dolgozzák fel a kutatási adatbázisokat. Már csak azért is, mert a tanulmányok jó része kitekint ebből a megközelítésből, s több esetben is rámutat a Partium Romániához, illetve Ukrajnához tartozó területének sajátosságaira. Ez a kitekintés pedig kifejezetten megerősítheti az olvasót abban, hogy a Partiumot olyan aktuális szakmai kérdéseket tekintve, mint a pedagógusképzés, a pedagógustársadalom jövője, nem szabad egységként kezelni. Részben az elmúlt száz év eltérő történelme, részben – s elsősorban – az egyes országok eltérő gazdasági, társadalmi helyzete, illetve felsőoktatásának működési rendszere felülírja a kulturális hasonlóságot. A Partium egységes régióként történő értelmezése a kvantitatív kutatásokban olyan „átlagos” eredményeket hoz, amelyek értelmezése szinte lehetetlen; összemossák a – tanulmányokból is kirajzolódó – hatalmas különbségeket, és láthatatlanná válik bennük az egyes tényezők súlya. S ez még akkor is igaz, ha, mint fent írtuk, a tanulmányok jó része kitekint a Partium-értelmezésből – ugyanis fókuszpontját tekintve megtartja azt. Partiumkutatásnak, -kutatásoknak helye van, s kell legyen a jövőben is, de ez nem jelentheti automatikusan azt, hogy a történelmi régiót egységes egészként kezeljük – még a hasonlóságok ellenére sem.

A kötet harmadik fejezete (Felkészülés a professzióra) kisebb részben a pedagógushallgatókat érintő munkaerőpiaci kimenetet, nagyobb részben a pedagógushallgatók „szerzett” kompetenciáit veszi célba. Fónai Mihály a pedagógus- és a joghallgatók pályaképét hasonlítja össze, Bocsi Veronika, Morvai Laura és Csokai Anita tanulmánya pedig a munkaerőpiacon is fontos gyermeknevelési értékeket vizsgálja a pedagógusjelöltek esetében. Ez utóbbi tanulmány érdekessége – bár más tanulmányban is előkerül a téma –, hogy a lehetséges mérési módszerekbe is betekintést kapunk, ami ezen a részterületen különösen fontos. Az említett tanulmánynak e sorok írója számára érdekes tapasztalata, hogy a szülők iskolai végzettsége és jövedelme a nevelési értékeket nem befolyásolja, ami ugyan nem jelent homogenitást az értékek tekintetében, de azt igen, hogy a különben szinte mindent átható szülői iskolázottsági háttér talán abban a szokásosnál nagyobb lehetőséget ad, hogy a felsőoktatási intézmények maguk alakítsák a hallgatók értékrendjét.

Egy hallgatói mentorprogram tanulságait elemzi Fejes József Balázs – Szűcs Norbert – Kelemen Valéria tanulmánya, s ezzel közvetlenül csatlakozik a tanárképzés egyik lehetséges fejlesztési irányához. A kérdés ebben az esetben is az (mint minden kísérletnél), hogy az önkéntes alapon kiválasztódott résztvevőkkel zajló kísérlet milyen mértékben képes előre jelezni a szelekció nélkül végrehajtott program sikerét.

Revákné Markóczi Ibolya – Malmos Edina az ún. fenomenográfiával kombinált tudástérelmélet segítségével nyújt betekintést a tanulók tudásszerkezetébe. A szerzők következtetéseket fogalmaznak meg arra vonatkozóan, hogy milyen módszertani irányt kellene erősíteni a tanárképzés során. Némileg hasonló kérdéseket feszeget Barabási Tünde, aki azt vizsgálja, hogy milyen tanulásmódszertani tudással rendelkeznek a leendő tanítók, tanárok. Négyféle tanulási módszert azonosít a válaszadók körében: a kooperatív-holisztikus-memorizáló, az ICT^[2]központú, a tervező – önellenőrző és a befektetés-minimalizáló metódust – melyek részben a nemek által meghatározottak. A tanulmány – a mögötte álló vizsgálathoz igazodva – nem lép ki a felsőoktatási intézmények falai közül, ugyanakkor felveti a kérdést, hogy az egyes módszereket alkalmazók felsőoktatási sikeressége és későbbi munkaerő-piaci sikeressége párhuzamba állítható-e. Csernoch Mária az informatikaoktatás elégtelenségére és a tanárok informatikai műveltségének hiányára hívja fel a figyelmet, s ezzel az előrelépés közvetlen feladatát fogalmazza meg a tanárképzés számára.

Beszélhet-e egy tanár nyelvjárásban – teszi fel a kérdést Nagy Zoltán. Látszólag feleslegesen, hiszen miért is ne beszélhetne, gondolja e sorok írója. A felmérés során azonban kiderül, hogy a kérdés megítélése messze nem egyértelmű. A nyelvjárási beszédet különösen a tanárok, és a közöttük domináns helyzetben lévő nők ellenzik leginkább. Az adatok ugyanakkor egy fordulatot is előrevetítenek: az iskolázottabbak elfogadóbbak a nyelvjárási jegyek jelenlétét illetően, s ez akár mintává is válhat néhány év alatt. Vincze Tamás a pedagógushallgatók szaknyelvhasználatát elemzi. A szaknyelv fogalmának definiálhatóságát árnyaltan közelíti meg, s írásában felhasználja a pedagógia és a rokontudományok szaknyelvének széles spektrumát. Ezzel – indokoltan vagy sem – meglehetősen magas mércét állít az „átlagos” pedagógus elé. Nem meglepő, hogy vizsgálatában lesújtó eredményre jut. Nagyon fontos megállapítása, hogy az eredmények alapján a szaknyelvet egyfajta ünneplő ruhának tekintik a pedagógusok, amelyet csak bizonyos alkalmakkor öltenek fel.

Összességében a kötet fontos mű: jól szolgálja a jövő hazai pedagógustársadalmának megismerését, és sok közvetlenül is használható kutatási eredményt tartalmaz amellett, hogy a tanulmányok egy sor további kérdést, további kutatási igényt is felvetnek. A gyűjtemény megkerülhetetlen a kérdéskör iránt érdeklődők számára.