Egy pszichoterapeuta pedagógiai utópiája?

Másfél-két évtizede bekerült a hazai pedagógiai szakma nyelvébe egy fogalom, a személyközpontúság, amely rendszerint olyan fogalmakkal párosult, mint a gyermekközpontúság, a humanisztikus iskola, a gyermekléptékű pedagógia. Ezek a fogalmak többnyire a magyar iskola, oktatás kritikájáról vagy a kívánatos iskolamodellekről szóló szövegekben jelentek meg. Az eltelt idő alatt a személyközpontúság – a gyermekközpontúsággal együtt – egyfajta jelképpé, egy jellegzetes pedagógiai ethosz kifejezőjévé, a gyerekek világához alkalmazkodó pedagógia sajátos szimbólumává vált. A fogalmi szimbólumok esetében gyakorta kísért annak veszélye, hogy elmosódik az eredeti fogalom tartalma, jelentése, s sokkal inkább a fogalomhoz tapadó érzelmek, gondolati asszociációk idéződnek fel e szavak hallatán. Így válnak fontos jelentéstartalmú fogalmak lapos közhelyekké, kiüresedett, tartalom nélküli szavakká.

A személyközpontúság fogalma esetében jól megfigyelhető ez a folyamat, hiszen az erről beszélők jó része inkább csak érzi, mint tudja azt a tartalmat, melyet ezzel az összetett szóval jelöl a nyelv. A 2003. évi ünnepi könyvhétre megjelent egy régóta várt könyv, amely sokunkat közelebb vihet ahhoz, hogy képesek legyünk pontosan meghatározni, megfogalmazni a személyközpontúság fogalma mögötti valódi tartalmakat.

A személyközpontú terápia elméletének és gyakorlatának kidolgozása Carl R. Rogers nevéhez fűződik.Valakivé válni – a személyiség születése című, most megjelent könyve bepillantást nyújt abba a folyamatba, amelyben kialakult ez a sokat emlegetett személyközpontú szemlélet.

Amíg nem olvastam el ezt az egyébként sok nyelven megjelent, bestsellerré vált könyvet, abban a hitben éltem, hogy a 20. század egyik legnagyobb hatású pszichológusa, terapeutája koherens, részletekbe menő elméletet s ebből kiindulva megtanulható, algoritmusok sorát magában foglaló módszertant alkotott, amelynek alapján a szervezetekben megteremthetővé válik a személyközpontú működés. Ebben különösen az erősített meg, hogy nálunk és a világban többfelé működnek rogersi elméletre alapozott iskolák, amelyekben személyközpontú pedagógiai paradigma alapján folyik a tanítás.

A Valakivé válni azonban korántsem utal arra, hogy Rogers valaha is nagy elméletet akart volna alkotni. A könyv ugyanis nem rendszerező alapvetés, hanem a másik ember felé forduló, a másikat minden lehetséges módon elfogadó humanista posztmodern, töredékes összegzése azokról a benyomásokról, tapasztalatokról, amelyeket gyakorló terapeutaként pszichológiai tanácsadókban, egyetemi kurzusokon, vallási közösségekben szerzett. Ezzel is magyarázható, hogy a könyv egymással meglehetősen laza szerkezeti kapcsolatban lévő „töredékek”, kisebb tanulmányok, egyetemi előadások, esettanulmányok gyűjteménye, amelyekből mozaikszerűen bontakozik ki egy nagyon mély, az emberi lényeg iránt elkötelezett ember valójában nagyon egyszerű üzenete. Rogers azt vallja, hogy minden ember – nembeli sajátosságainkból adódóan – rendelkezik azokkal a belső erőforrásokkal, amelyek lehetővé teszik számára, hogy boldog és hasznos életet éljen. Ehhez azonban szükség van arra, hogy megfelelő attitűddel forduljunk embertársaink felé, mivel ezzel mindennél hatékonyabban segíthetjük elő, hogy ezek az erőforrásaik felszabaduljanak, és döntéseik ezáltal bölcsebbek, egészségesebbek és konstruktívabbak legyenek.

Rogers szinte egész életét annak szentelte, hogy megpróbálja minél jobban, mélyebben megérteni a segítő kapcsolat lényegét, megpróbálja megtalálni azokat az attitűdöket, viselkedésbeli jellemzőket, amelyekkel a segítő, a terapeuta, az orvos, a lelkész, s nem utolsósorban a pedagógus megpróbálja előhívni a másik emberből a benne rejlő összes erőt, értéket, amelyek e nélkül az odafordulás nélkül nagyobbrészt sohasem kerülnek felszínre. A segítő kapcsolat Rogers általi értelmezése sajátos személyiségfelfogására épül, melynek lényege, hogy a személyiséget valójában a kitűzött, elérendő célok határozzák meg. Ebben az értelemben a segítő kapcsolat abban támogatja a klienst, hogy minél többet tárjon fel önmagában azokból az erőkből, amelyek közelebb viszik az énképében felvázolt tervének megvalósításához. Rogers azért vált a szabadság elkötelezett hívévé, mert a személyiség filozófusaként és gyakorló terapeutaként egyaránt azt vallja, hogy az embernek minél nagyobb szabadságtartományra van szüksége ahhoz, hogy a benne lévő energiák aktivizálódjanak, hogy felszínre kerüljön mindaz, ami a személyiségében lehetőségként, diszpozícióként jelen van. A segítő kapcsolatok mindegyikének ezt a folyamatot, a valamivé válást kell segítenie.

Noha Rogers nem tekintette magát pedagógiai teoretikusnak, mégis jelentős teret szentel könyvében annak, hogy a személyiségfejlődésről, segítő kapcsolatról vallott nézeteiből milyen következtetések vonhatók le a tanításra, a pedagógus tevékenységére. Amint utaltunk rá, a pedagógus-tanuló kapcsolatot a segítő kapcsolat egyik fontos dimenziójának tekintette. A Személyes gondolatok a tanításról és tanulásról című fejezetben Rogers leírja, hogy csak annak a tanulásnak van értelme, amely jelentősen befolyásolja az ember viselkedését, azaz amelyben nemcsak és nem is elsősorban kognitív síkon zajlanak le változások, hanem a viselkedés, az attitűdök, az irányultság síkján. Arra a meggyőződésre jutott, hogy kizárólag az a tanulás befolyásolja jelentősen az ember viselkedését, amely felfedezésen alapul, és amely egy valóban létező belső igényt elégít ki. A tanításról alkotott felfogásának lényegét fogalmazza meg, amikor kifejti, hogy az ilyen felfedezésen alapuló tanulást, tudást – azt az igazságot, amelyet egy belső igényből vezérelve szereztünk – nem lehet közvetlenül kommunikálni mások felé. Vagyis a tanulásnak az a módja, amely a tanári magyarázaton, a tanár verbális kommunikációján alapul, nagyon kis hatást gyakorol a tanuló személyiségére, nagyon kis valószínűséggel eredményez változást a viselkedésben, az attitűdökben. Ezért tartja fontosnak azt, hogy a tanár-diák kapcsolat közeledjen a kliensközpontú segítő kapcsolathoz, ezért hívja fel a pedagógusok figyelmét arra, hogy teljes személyiségükkel forduljanak diákjaik felé. A rogersi pedagógiai ethosz szerint a tanítás, a nevelés lényege az odafordulás, a tanuló személyiségének elfogadása, a személyiségében meglévő célok, vágyak, tervek kibontakoztatása. Rogers szerint a verbális kommunikációval közvetített ismeretek helyett sokkal inkább előtérbe kell helyezni azt a tanítást, amelyben a tanár – a terapeutához hasonlóan – segít feltárni, tudatosítani a tanulóban sokszor rejtetten létező belső igényeit, céljait, segíti azt, hogy önállóan fedezze fel a világot, az emberi kapcsolatokat. Rogers úgy véli, hogy az olyan iskola, az oktatásról alkotott olyan elképzelés, amely a tanulást alapvetően ismeretek megtanításaként értelmezi, nem képes a személyiséget hozzásegíteni ahhoz, hogy azzá váljék, akivé válni szeretne, akivé válhatna.

Rogers – a terapeuta – azt tanácsolja a pedagógusoknak, hogy próbáljanak tanulni a kliensközpontú terápia módszereiből, próbálják átértékelni diákjaikhoz való viszonyukat, legyenek minél hitelesebbek, minél inkább kongruensek önmagukkal, vállalják saját személyiségüket, bizonytalanságaikat, kételyeiket, mivel ez a hitelesség legbiztosabb forrása. Milyen más Rogers pedagógusszemélyiségről alkotott elképzelése, mint a tekintélyelvű pedagógiák által tételezett, a katedráról megfellebbezhetetlen igazságokat kimondó, az erkölcsi jó letéteményeseként létező tanár eszménye! S milyen más lehet, lehetne az olyan iskola, amelyben ilyen szemlélettel tanítanak, minden gyereket olyannak fogadnak el, amilyen, s nem egy prekoncepciók alapján kialakított eszmény jegyében akarják valakivé nevelni, hanem azzá segítenék válni, akivé ő maga válni szeretne.

Ha Rogers pedagógiai elméletet, módszertant írt volna, minden bizonnyal posztmodern pedagógiai utópistának minősítenénk. Milyen szerencse, hogy nem voltak ilyen szándékai, milyen jó, hogy „csak” az embereken segíteni akaró és tudó pszichoterapeuta tapasztalatait foglalta töredékesen egybe. Így mindazok, akik a személyiség fejlődéséről másként vélekednek, akik szerint a „valamivé lenni” segítése helyett a „valakivé tenni” a pedagógia, a nevelés lényege, könnyű szívvel tehetik félre ennek a kedves humanista álmodozónak a gondolatait.

Bízzunk abban, hogy van esély arra is, hogy Rogers könyvét elolvasva, jó néhányan elgondolkodnak azokon a végtelenül egyszerű, már-már közhelynek ható üzeneteken, amelyeket a másik embernek segíteni akarók számára megfogalmaz. S ha lesznek, akik a könyv elolvasása után egy kicsit elfogadóbb attitűddel tekintenek tanítványaikra, ha tanítási óráik egy részében olyan tevékenységekre is lehetőségeket adnak, amelyek diákjaik egyéni szükségleteit, sajátos igényeit elégítik ki, akkor Rogers elképzelései a személyiség születéséről, az ezt segítő tanári magatartás jellemzőiről semmiképpen sem tekinthetők már utópisztikus álmoknak.