Egy gyerek se maradjon le!

"Az a véleményünk, hogy a szövetségi beavatkozás az oktatásba a profit csökkenését vonja maga után"^[1] - fejezte ki 1983-ban Ronald Reagan amerikai elnök a konzervatív republikánusok álláspontját. Hogyan lehetséges az, hogy a Reagannél nem kevésbé konzervatív George W. Bush 2000. évi elnökválasztási kampányában központi jelentőséget kapott az oktatás fejlesztése és a washingtoni szövetségi kormány szerepének növelése az oktatásban? Bush a Republikánus Párt választási programjából az utolsó pillanatban töröltette azt a javaslatot, hogy hatalomra kerülésük esetén megszüntetik a szövetségi kormányban Jimmy Carter demokrata elnök által 1979-ben létesített Oktatási Minisztériumot.

Az elnökjelöltek és a kongresszusba pályázó politikusok esélyei Amerikában is nagymértékben növekednek akkor, ha programjuk nem távolodik el túlságosan a való helyzettől. A 2000. évi választási kampány során publikált közvélemény-kutatások azt bizonyították, hogy az oktatás kérdése az érdeklődés középpontjába került, és igen sokan a szövetségi kormányzattól várják problémáinak a megoldását. Az elmúlt években pártállástól függetlenül nagy támogatást kapott az oktatásban játszott szövetségi szerep jelentős kibővítése: az oktatás fizikai és technikai körülményeinek javítása, az iskolai fegyelem drámai szigorítása, a tanárképzés reformja a tanárok elé állított követelmények növelésével (egyben a tanárfizetések jelentős emelése), a tanórákon túli programok kiszélesítése, a tankönyvhelyzet javítása és a tanulók elé állított követelményrendszer szilárd alapokra helyezése. A lakosság nagy része úgy véli, hogy ezen feladatok kellő megoldására nem elegendőek az állami és a helyi iskolakörzetek erőfeszítései, nagyobb szövetségi szerepre (és pénzügyi támogatásra) van szükség.

Ismeretes, hogy a szövetségi hatóságok korlátozott funkciója a több mint kétszáz éves amerikai alkotmányból ered, maga az "oktatás" kifejezés meg sem jelenik az okmány szövegében.^[2] Ennek megfelelően az oktatással kapcsolatos döntéseket az egyes államok és a helyi hatóságok hozzák, beleértve a tananyag és a tankönyvek kiválasztását, a tanárok és a diákok elé állított követelmények meghatározását stb. A szövetségi állam szerepe hagyományosan az oktatási adatok összegyűjtésére, összesítésére, elemzésére és az amerikai oktatás állapotára vonatkozó statisztika nyilvánosságra hozatalára szorítkozott. 1965-ig, az első közoktatási törvény elfogadásáig a szövetségi közoktatási támogatás minimális volt: a washingtoni központi költségvetés hozzájárulása a közoktatás (amerikai szóhasználatban a K-12, azaz a tizenkét osztályos iskolák) költségeihez ma mintegy 7 százalék, de 1965 óta soha nem haladta meg a 10 százalékot.

A közvélemény-kutatások adatai azt mutatják, hogy az amerikaiak jobb iskolát és oktatást akarnak, de távolról sincs egyetértés abban, mit is értenek az oktatás "jobbításán". A politikusokra vár, hogy megfogalmazzák, milyen intézkedések szükségesek az iskolák színvonalának emeléséhez, és hogyan biztosítható, hogy az intézkedések hatékonyan hozzájáruljanak a színvonal emeléséhez. A 2000. évi elnökválasztási kampány során mindkét elnökjelölt (George W. Bush texasi kormányzó és Al Gore alelnök) egyik legfontosabb kampánycéljaként a közoktatás szövetségi támogatásának növelését jelölte meg, álláspontjuk azonban eltért az e célt biztosítani hivatott feltételrendszer jellegében: Gore nagyobb és közvetlen szövetségi beavatkozást sürgetett, míg Bush - a republikánus hagyományokhoz híven - az államok és az iskolakörzetek közvetett ösztönzésére helyezte a hangsúlyt. Egyik jelölt sem foglalkozott azonban az oktatás olyan alapkérdéseivel, mint az oktatáspolitika, az oktatási reformok vagy az oktatásirányítás stb.

Az oktatásban játszott szövetségi szerep alkotmányos korlátai lényegében behatárolják a fokozott szövetségi oktatási funkciók kialakításának a szándékát. Az amerikai fejlődés különlegességének mítosza(uniqueness), az amerikai alkotmánynak a közgondolkodásra gyakorolt befolyása, az igen erős hagyománytisztelet, a régiók (Nyugat-Kelet, vidék-város stb.), illetve az államok közötti érdekellentétek és nem utolsósorban a Legfelsőbb Bíróságnak az alkotmány értelmezésében játszott döntő szerepe szinte lehetetlenné teszi, hogy ma bárki az oktatás kapcsán megkérdőjelezze az alkotmány rendelkezéseit, még akkor sem, ha a társadalom egyre nagyobb része úgy látja, hogy a gazdasági és a technológiai fejlődés feltételeinek megteremtése, az amerikai versenyképesség biztosítása érdekében sürgető szükség van a tudás alapú társadalom és gazdaság mielőbbi kialakítására, amelynek folyamatában a szövetségi kormány komoly irányító, ösztönző szerepet játszhatna.

Olyan érvek is elhangzottak a vitákban, hogy az alkotmányt szövegező alapító atyák többsége ma már támogatná az oktatás központi irányítását. Ezzel szemben az az igazság, hogy az alapító atyák a tudás monopóliumában a hatalom és a befolyás monopóliumát látták, és úgy vélték, hogy az oktatás központi irányítása hatalomkoncentrációt idézhet elő, amellyel könnyű visszaélni, és a szövetségi befolyást egy decentralizált államszervezetben igen nehéz ellensúlyozni. Ezzel a megközelítéssel sokan még ma is egyetértenek. Az alkotmány nem szól arról sem, hogy az állampolgárok oktatását a kormánynak kell finanszíroznia, és arról sem, hogy a kormány anyagilag támogatná a magániskolákat.

Az alkotmány - mint oly sok más társadalmi döntés Amerikában - kompromisszumok eredménye. Az oktatásban ez a társadalmi megállapodás a két szélsőséges álláspont között, a központosított szövetségi oktatási rendszer és -irányítás, illetve a magániskolázás társadalmilag megosztó rendszere között jelenik meg: a közoktatás az egyes államok felelőssége, amelyek ezt a funkciót a helyi iskolakörzetekre támaszkodva valósítják meg. Tehát nem a szövetségi kormány, hanem az egyes államok felelőssége, hogy megállapítsák, milyen tanterv szerint milyen tudásanyagot oktassanak az iskolákban, milyen tankönyvekből tanuljanak a diákok, milyen oktatási segédeszközöket használhatnak, kik és milyen felkészültséggel taníthatnak, milyen követelményrendszer irányítsa a diákok számonkérését, milyen arányban oszoljanak meg az iskolák fenntartási, működési költségei az állami hatóságok és helyi közösségek között, milyen formát öltsön a helyi iskolairányítás (iskolaszékek stb.). Ugyancsak az egyes államok döntenek az oktatás- és iskolairányítás egyes részletkérdéseiről is.

Az amerikai decentralizált oktatási döntéshozatal, ötven szövetségi állam oktatásirányítási felépítménye és csaknem tizenötezer iskolakörzet léte és működése szinte lehetetlenné teszi, hogy az oktatásban gyors és hatékony változtatásokat, reformokat lehessen megvalósítani. A rendszer bonyolultsága, a szerteágazó érdekviszonyok ugyanakkor azt sem teszik lehetővé, hogy egy központból befolyásolják intézkedésekkel - adott esetben helytelen irányban - az oktatás folyamatát. A szövetségi költségvetési támogatás pedig túl alacsony ahhoz, hogy az oktatás irányításában szövetségi részről érdemben részt vállaljanak.

A szövetségi kormány oktatási beavatkozása mindezek következtében a második világháború utáni időszakban is korlátozott volt. Ezek a kísérletek John F. Kennedy és Lyndon B. Johnson elnöksége alatt érték el tetőpontjukat. Az ún. nagy társadalom (Great Society) kialakítását célul kitűző Johnson elnök nevéhez fűződik az első amerikai átfogó polgárjogi törvény (Civil Rights Act of 1964) beiktatása; ugyancsak az ő elnöksége alatt fogadták el a közoktatási törvényt is (Elementary and Secondary Education Act [ESEA] - Elemi és középiskolai oktatási törvény [Public Law 89-10]), amelynek révén lényegesen felemelték, megkétszerezték azokat a költségvetési összegeket, amelyekkel a szövetségi kormány az oktatást támogatta. A polgárjogi törvény szelleméből fakad - és ez kétségtelenül jelentős előrelépés volt mind a törvényhozásban, mind a közgondolkodásban -, hogy elismerték: a közoktatásban meg kell szüntetni a diszkriminációt (és a szegregációt), hozzá kell járulni az esélyek kiegyenlítéséhez, egyenlőségének megteremtéséhez.

Az 1965. évi közoktatási törvényben^[3] előirányzott szövetségi támogatás túlnyomó részéből egy országos (normatív) programot finanszíroztak: ez az ún. Title I (Első fejezet - utalás a törvény megfelelő fejezetére) program, amelynek célja az alacsony jövedelmű családok gyermekeinek támogatása elsősorban kiegészítő (felzárkóztató) programok finanszírozása útján, beleértve a programokban oktató tanárok felvételét, új osztálytermek kialakítását és felszerelését is. A törvény végrehajtása során azonban kiütközött az az idealizmus, amely Johnson "szegénység elleni háborúját" (War on poverty) is jellemezte. A szövetségi támogatás ugyan eljutott a címzettekhez, de számos állami iskola működésében zavarokat idézett elő, különösen a nagyvárosokban. A támogatásban részesített gyerekek például az oktatási időszak meghatározott szakaszában külön ("felzárkóztató") órákon vettek részt, amelynek során a szövetségi támogatásból finanszírozott tanárok, tanítók foglalkoztak velük. Ennek sok helyen az lett a következménye, hogy sem a "normál" tanórákon oktatók, sem a felzárkóztatásban részt vevő tanárok nem voltak hajlandóak felelősséget vállalni egy-egy tanuló előmeneteléért, napirenden volt a "bűnbakok" keresése. A szegény gyerekeket sok iskolában külön osztályokban helyezték el, amelyek sokkal lassabban haladtak, mint a többi osztály, és néhol mentesítették őket a mindenkire kötelező tesztvizsgák alól, hogy ne rontsák az iskola átlageredményét. Az iskolák igazgatói pedig szinte kettős függőségbe kerültek: felelősséggel tartoztak nemcsak az iskolakörzeti és állami hatóságoknak, hanem a szövetségi bürokráciának is. Bár az évek során kiegészítő rendelkezésekkel és adminisztratív intézkedésekkel finomítottak a helyzeten, az alapszituáción nem tudtak változtatni.

A kétségtelen eredmények ellenére a Title I program révén nem sikerült lényegesen csökkenteni a teljesítmények közötti különbségeket, elsősorban azért nem, mert a program mögött nem állt - nem is állhatott - oktatási stratégia, továbbá az egyes államok és iskolakörzetek meghatározott keretek között ugyan, de saját belátásuk szerint használták fel a szövetségi támogatást. Sem az 1965. évi törvény előkészítése során, sem azóta^[4] nem dolgozták ki azt az egységes feltételrendszert, amely szükséges lett volna a szegényebb gyerekek sikeresebb felzárkóztatásához. A szövetségi támogatás címzettjei nem a gyerekek, hanem az oktatási intézmények voltak, és az összegek jelentős része (egyes felmérések szerint 40%-a) "elfolyt" a közvetítő bürokrácia működési költségeire. Az iskolák támogatásra jogosultságának meghatározásában is komoly diszfunkció érvényesült; nem egy nagyvárosi iskolakörzetben a diákok legalább 60 százalékának "szegénynek" kellett lennie, hogy az iskola szövetségi támogatásban részesüljön. (Ha például egy család olyan körzetbe költözött, ahol a fenti arány csupán 50 százalék, akkor a gyerek semmilyen szövetségileg támogatott programban nem tudott részt venni.) Végeredményben a Title I program a gazdasági alapú szegregációt preferálta.^[5]

A törvény a teljesítményről és a támogatásról

A 2002. január 8-án az elnök által aláírt közoktatási törvény (No Child Left Behind Act) technikailag az 1965. évi közoktatási törvény megerősítése (re-authorization). A törvény 22,5 milliárd dollár költségvetési felhatalmazást tartalmaz, 10,4 milliárd dollárra növeli a Title I programot, és erősíti a helyi iskolakörzetek önállóságát a szövetségi támogatás felhasználásában.

A törvény ismételten megerősíti azt az alkotmányos alapelvet, amely megtiltja, hogy a szövetségi kormány bármilyen formában rendelkezzen az oktatás tartalmáról, az iskolákban érvényre juttatott követelményrendszerről, a curriculumról vagy oktatási programról.^[6]

A törvény kulcseleme a teljesítményelv és az elszámoltathatóság (accountability), az iskolai eredményekért (és kudarcokért) viselt felelősség, amely a diákok (és a tanárok) teljesítményének mérésével állapítható meg. A törvény előírja a diákok rendszeres tesztelését matematikából és olvasásból.^[7] Ezekből a tárgyakból a 2005-2006-os tanévtől kezdve kötelezővé teszik az évenkénti tesztvizsgákat a 3-8. évfolyamokon, 2006-tól ugyancsak bevezetik a természettudományi vizsgateszteket is. Az évente tartott felmérés és ellenőrzés lehetővé teszi, hogy a tantestületek gyorsan reagálni tudjanak az oktatásban fellelhető hiányosságokra és a diákok teljesítményében kialakult különbségekre. Ha az iskolák folyamatosan nem megfelelő vizsgaeredményeket produkálnak, elveszítik a szövetségi támogatást, a legjobb eredményeket elérő iskolák viszont további szövetségi támogatásra lesznek jogosultak.

Az egyes államok önállóan dönthetnek az ellenőrző vizsgák anyagáról és formájáról, ennek összhangban kell lennie az államban alkalmazott oktatási követelményrendszerrel.^[8] A vizsgák eredményeit diákonként, valamint a diákok különböző csoportosításában is (nem, faj, egy főre jutó családi jövedelem, nem angol anyanyelvű diákok és bevándoroltak aránya stb.) jelenteni kell a szövetségi hatóságoknak. Az állami vizsgák megfelelő színvonalának ellenőrzésére a negyedik és nyolcadik osztályosok véletlenszerűen kiválasztott csoportjainak kétévenként vesznek részt egy országos kontrollvizsgán (National Assessment of Educational Progress).^[9] A szövetségi kormány teljes egészében fedezi a vizsgákkal járó kiadásokat, és hozzájárul az államokban lebonyolított vizsgák költségeihez is.

A törvény előírja, hogy a közoktatásban részt vevő minden diáknak 12 év alatt megfelelő tudásszintet és jártasságot^[10] (academic proficiency) kell elérnie. Az államok kötelesek meghatározni a minimális tudásszintet a legalacsonyabb szinten álló iskolák teljesítménye alapján, és vállalniuk kell, hogy ezt fokozatosan a megfelelő szintre emelik. Az olvasási és a matematikai eredményeken túl a középiskolát eredményesen befejezők arányát (graduation rates) is figyelembe kell venni az iskolák értékelésében.

Ha az iskola két egymást követő tanévben nem mutat fel számottevő előrehaladást a teljesítmények növelésében, akkor az iskolakörzet megvizsgálja az elmaradás okait és körülményeit, és az iskolának lehetővé kell tennie, hogy az ezt igénylő diákok iskolát váltsanak. Ez esetben az iskolakörzet fedezi az új iskolába szállítás költségeit, erre a célra a Title I támogatásnak legfeljebb öt százaléka használható fel.

Ha az iskola a harmadik évben sem sikeres e tekintetben, akkor köteles a szülők választása szerinti felzárkóztató oktatást szervezni - beleértve a magánkorrepetálást is. Ennek költségeire a Title I támogatásnak ugyancsak 5 százaléka használható fel. Az iskolakörzet a kiegészítő/felzárkóztató oktatás kapcsán felmerülő szállítás költségeihez a saját Title I támogatása 10 százalékát is felhasználhatja.

Ha az iskola négy egymást követő évben sem demonstrálja, hogy képes a diákok eredményeit javítani, akkor az iskolakörzet kényszer- (javító-) intézkedéseket tesz, beleértve a tanári kar egyes tagjainak elbocsátását vagy új curriculum kidolgozását. Öt év sikertelenség után az iskolát át kell szervezni, új irányítás alá helyezni, vagy charter iskolává^[11] alakítani, esetleg közvetlen állami irányítás alá helyezni.

A Title I program alapján alkalmazott tanároknak "magasan képzetteknek" kell lenniük. A jog szerint a "magas szintű képzettség" általában azt jelenti, hogy felsőfokú végzettséggel (legalább B.A. fokozattal), tanári bizonyítvánnyal (teacher certification)^[12] vagy állami engedéllyel (license), továbbá magas szintű jártassággal rendelkezik az általa oktatott tantárgy(ak)ban, és e jártasságát bizonyítandó eredményes állami vizsgát tesz. A 2005/2006. tanév végére a közoktatásban dolgozó minden tanárnak magas szintű képzettséggel kell rendelkeznie. A Title I programmal támogatott oktatási tevékenységben részt vevő "segédtanárnak" (paraprofessional) három év múlva csak az alkalmazható, aki legalább két évet eredményesen elvégzett a felsőoktatásban és köztes végzettséget (associate’s degree) szerzett, valamint megfelel a helyi szinten alkalmazott szigorú követelményeknek.

A korábbi közoktatási intézkedésekhez viszonyítva új elem a törvényben az "Első az olvasás" (Reading first)elnevezésű program, amelynek rendelkezései a harmadik osztályokat érintik.^[13] A szövetségi kormány 2002-ben 900 millió dollárral hozzájárul a harmadik osztályban tanító tanárok továbbképzéséhez. Az iskolakörzetek a vissza nem térítendő támogatást pályázat útján nyerhetik el, a pályázat során előnyben részesülnek a különösen szegény körzetekben működő iskolák. Ugyancsak új elem az ún. korai olvasás(early reading first) program: a törvény 75 millió dollárral segíti azokat a pályázatokat, amelyek célja az iskoláskor előtti korosztály (3-5 évesek) olvasási készségének fejlesztése. A törvény külön rendelkezéssel támogatja a Title I programban részesülő iskolák könyvtárainak fejlesztését.

A törvény hozzájárul az osztálylétszám-csökkentési program és a tanárok/igazgatók továbbképzésének a költségeihez. Az e célra megszavazott összeg (2002-ben 3,2 milliárd dollár) segítségével új tanárokat alkalmaznak az osztályok létszámának csökkentése céljából, illetve nagyobb anyagi elismerésben (bónusz, jutalmak stb.) részesítik a magasan képzett tanárokat/igazgatókat, hogy megakadályozzák a pályaelhagyást.^[14]

Külön összeggel támogatja a törvény azokat az együttműködési formákat, amelyeket az iskolák és a felsőoktatási intézmények alakítanak ki a matematika- és a természettudományos oktatás színvonalának emelése céljából.

A törvény egymilliárd dollár támogatást nyújt az iskolák technikai ellátottságának növelésére, a technikai eszközök használatában való jártasság fejlesztésére és e cél megvalósításában részt vevő tanárok továbbképzésére.

A jogalkotó jelentős figyelmet szentel a nem angol anyanyelvű, illetve bevándorolt (limited English proficiency) diákok angol nyelvi oktatására. A törvény előírja, hogy az ezekben a programokban részt vevő diákok három év után kötelesek angol nyelvből vizsgát tenni. (E rendelkezés révén megszüntették azt a korábbi gyakorlatot, amely szerint a szövetségi kormány támogatásával az angolul gyengén értő diákok számára anyanyelvükön kell az oktatást szervezni.)

A törvény továbbra is támogatja azokat az akciókat, amelyek célja a biztonságos és drogmentes iskolák megteremtése, a szövetségi támogatás felhasználását azonban hatékonysági mutatókhoz köti.

A törvény rendelkezik az oktatáson kívüli iskolai tevékenységek támogatásáról, amennyiben azok hozzájárulnak a diákok teljesítményének növeléséhez. A 21. századi közösségi központok elnevezésű program keretében első alkalommal kerül sor arra, hogy nemcsak iskolakörzetek, iskolák, hanem helyi közösségi és magánintézmények, hitéleti szervezetek és csoportok (faith-based groups) is részesülhetnek szövetségi támogatásban.

A törvény 2002-ben 300 millió dollárral (vissza nem térítendő támogatás, illetve hitelgarancia formájában) hozzájárul a szerződéses (charter) iskolák megalapításához, építéséhez, a meglévők felújításához, az iskolák működéséhez, hatékonyságuk értékeléséhez. Ugyancsak támogatásban részesülhetnek az innovatív oktatási programok. Ez utóbbi pénz elosztásáról az államok dönthetnek. A törvény egy másik rendelkezése értelmében a szövetségi oktatási miniszter saját hatáskörben dönthet országos fontosságú oktatásfejlesztési programok és projektek finanszírozásáról.

aZ Újabb támogatások tervezett formái

A 2001. szeptember 11-i terrortámadást követően a magas népszerűségi mutatókkal rendelkező Bush elnök könnyűszerrel elfogadtatta az új közoktatási törvényt a republikánus többségű kongresszusi "alsóházzal" (képviselőház) (281-41 arányban) és a demokrata többségű szenátussal (87-10 arányban). A törvény széles körű támogatásához azonban az is hozzájárult, hogy az elnök számos ponton engedett a kampánya középpontjában álló oktatási programjából.

Nem szerepel például a törvényben az ún. oktatási utalványok^[15] (school vouchers) bevezetése, amely a törvény előkészületeinek egy korai szakaszában olyan mértékű demokrata ellenállással találkozott, amely megosztotta a kongresszust, és veszélyeztette volna az egész törvény elfogadását. A kompromisszumok jegyében az oktatási utalványok filozófiáját is ellenző demokraták nehezen ugyan, de végül elfogadták az elnök javaslatát: a törvény engedélyezze, hogy a szülők szövetségi támogatást kapjanak a felzárkóztató oktatás költségeinek fedezésére, beleértve a magántanár által tartott korrepetálást is.

Bár a közoktatási törvény expressis verbis nem tartalmazza az oktatási utalványok bevezetését, a Washington Post felfedte,^[16] hogy Bush elnök 2003. évi költségvetési javaslata mégis tartalmaz egy olyan tételt (3,7 milliárd dollár öt év alatt), amely legfeljebb évi 2500 dollár adójóváírási lehetőséget tartalmaz azon családok számára, amelyek gyermekei iskolát kívánnak változtatni, és az állami iskola nem "megfelelő" színvonala miatt magán- vagy felekezeti iskolába kívánnak átmenni. A kormány a Washington Post kérdésére azt nyilatkozta, hogy ezzel az adójóváírási lehetőséggel azokat a családokat kívánják támogatni, amelyek emiatt többletköltségekre kényszerülnek. A kedvezményből könyvek, komputer, egyéb felszerelések is vásárolhatók, vagy a megnövekedett utazási költségeket lehet fedezni. Az egyik amerikai pedagógus-szakszervezet, az American Federation of Teachers (AFT) álláspontja szerint ez az adójóváírási lehetőség több, mint a tandíjak befizetése után járó jelenlegi adókedvezmény, és elsősorban a magasabb jövedelmű családoknak kedvez, csökkenti az állami és szövetségi adóbevételeket, ezáltal a közoktatásra és más közszolgáltatásokra költhető pénzeket.^[17]

Bush elnök lemondott arról a javaslatáról, amely szerint néhány állam felhatalmazást kapott volna a törvényben foglalt támogatások normatív jellegének megváltoztatására és átalakítására általános támogatássá (block grant). Így a támogatást az adott állam saját hatáskörben oszthatta volna szét annak fejében, hogy megállapodást köt a szövetségi oktatási minisztériummal, amelyben bizonyos teljesítménymutatókat garantál. A demokratákon kívül számos republikánus honatya is ellenezte azt az elnöki javaslatot, amely széles körű felhatalmazást adott volna az államok jutalmazására és büntetésére - az elért oktatási eredmények függvényében. A demokraták egyetlen lényeges követelésükben engedtek: nem került be a törvénybe az egymilliárd dollár értékű iskolaépület-felújítási program.

Mindkét pártból sok képviselő nehezen tudta elfogadni az új számonkérési és vizsgarendszert, hiszen az államok túlnyomó többségében nem működik olyan rendszeres vizsgáztatás, amely megfelel a most elfogadott törvénynek, sőt számos államban a közoktatási törvény 1994. évi módosításában foglalt követelményeknek sem. A demokrata irányítású kongresszus 1994-ben, a közoktatási törvény megerősítése során felszólította az államokat, dolgozzák ki az állami iskolákban érvényes iskolai követelményrendszert és teremtsék meg e követelmények érvényesítésének feltételeit, beleértve a vizsgatesztek rendszerét és időzítését (a tanuló iskolai pályafutása alatt matematikából és angol nyelv és irodalomból legalább három ellenőrző vizsgán vegyen részt - egyszer az alsó, egyszer a felső tagozatban és egyszer a középiskolában).

A törvényt kedvezően fogadták a nagyvárosokban, hiszen az alacsony jövedelmű családok koncentrációja itt a legnagyobb. A megszavazott összegek csaknem fele a Title I programok megvalósításához áll rendelkezésre. Ugyancsak támogatást kaptak a törvénynek a tanárok továbbképzését és megterhelését csökkenteni kívánó rendelkezései is (kisebb osztálylétszámok). A pedagógusszakma szintén megelégedéssel fogadta, hogy a törvényben megszavazott összegeket bizonyos rugalmassággal lehet felhasználni, jóllehet a republikánus honatyák ennél nagyobb rugalmasságot preferáltak volna. A demokraták viszont attól féltek, hogy a törvényben foglalt alapelvek megvalósítása sérülne a helyi szinteken, ha a törvény a jelenleginél nagyobb szabadságot adna a támogatások felhasználására.

A törvény az 1965-ben elfogadott első közoktatási törvény óta kétségtelenül a legszélesebb körű és a legnagyobb szövetségi támogatást tartalmazó rendelkezés a közoktatásban. Az amerikai pedagógus-szakszervezetek egyértelműen támogatták a törvény elfogadását, különösen kiemelték az olvasás (angol nyelv és irodalom) és a matematika tanítására és a pedagógusok nagyobb megbecsülésére vonatkozó rendelkezéseit. Egyetértettek azzal, hogy az utalványprogram nem került be a törvénybe.

Más szervezetek ugyanakkor szükségtelenül széles körű szövetségi beavatkozásként értékelik a törvényt, alkotmánysértőnek tartják, hiszen - véleményük szerint - a törvény révén a szövetségi hatóságok hatásköröket vonnak el az államoktól és a helyi oktatási irányító szervezetektől, különösen az iskolai teljesítmények értékelése, a rendszeres vizsgáztatás részletes szabályainak meghatározása révén.

Ugyancsak bírálatok érték a törvényt a bonyolultsága miatt, és aggódnak, hogy a végrehajtása jelentős többletfeladatokat ró az állami és helyi oktatási hatóságokra, amelyeket a megszabott határidőkön belül nem lehet elvégezni. Ezek a kritikák nem tartják elegendőnek a vizsgarendszer kialakítására szánt 400 millió dollárt sem.

A törvény végrehajtásának Achilles-pontja a vizsgarendszer kialakítása, tartalmának és terjedelmének meghatározása, a vizsgák lebonyolítása és az eredmények értékelése. Általános az a vélemény, hogy ezen áll vagy bukik a végrehajtás eredményessége. Gondot okozhat az is, hogy jelentős eltérések vannak az egyes államok oktatási követelményrendszerében, és az államok többségében nagy lemaradások tapasztalhatók a követelményrendszer kidolgozásában, illetve átdolgozásában. A követelményrendszer kidolgozását számos államban nem követte a következetes számonkérési keretprogram kialakítása, így a vizsgatesztek nem tükrözik a valóságnak megfelelően a tanulók teljesítményét, tudásszintjét.

Footnotes

1. ^ Idézi Bob Herbert Standing in the Way című cikkében (New York Times, 2000. augusztus 24.): "We think there is a parallel between federal involvement in education and the decline in profit over recent years."
2. ^ Az amerikai alkotmány jellegzetessége, hogy az állami oktatásra nézve nemcsak hogy nem tartalmaz semmiféle rendelkezést, de az alkotmány tizedik kiegészítése - közvetett módon - az oktatást kivonta a szövetségi kormányzat hatásköréből és az egyes államokra bízta. Az alkotmány X. kiegészítő cikkében az a megállapítás, hogy "az alkotmány által az Egyesült Államokra rá nem ruházott, de az egyes államoktól meg nem tagadott jogok az államokat, illetve a népet illetik" - éppen azt jelenti, hogy az oktatás szabályozása az egyes államok törvényhozásának, közigazgatásának vagy éppen a helyi közösségeknek a feladata. A kiegészítésre éppen azért volt szükség, mivel az alkotmány I. cikkének (article) 8. paragrafusa, amely a szövetségi kongresszus hatáskörével foglalkozik és tételesen felsorolja feladatait, egy sor kérdést, így az oktatás kérdését sem érinti.
3. ^ A törvény öt fejezetből (title) áll: Az első fejezet (1,06 milliárd dollár) a 2000 dollár évi jövedelmet el nem érő családok gyermekeinek iskoláztatási támogatását célozta, a második fejezet (100 millió dollár) egy ötéves iskolafejlesztést (könyvtárfejlesztés, tankönyvek beszerzésének támogatása stb.) irányzott elő, a harmadik fejezet értelmében (100 millió dollár) szövetségi támogatást nyújtottak az államoknak kiegészítő oktatási központok finanszírozásához, a negyedik fejezet (100 millió dollár) támogatást nyújtott az oktatásfejlesztési célú kutatásokhoz, felmérésekhez, az ötödik fejezetben megszavazott összeggel (25 millió dollár) az állami oktatási hatóságok tevékenységét támogatták.
4. ^ A törvényt a kongresszus számos alkalommal (1966, 1968, 1970, 1988, 1989, 1994, 1995, 1998) módosította, bővítette, kiegészítette, vagy meghosszabbította a hatályát, és gondoskodott a törvényben foglalt programok finanszírozási forrásairól (re-authorization). A 2001 végéig hatályban volt törvény 60 különböző programot tartalmazott. Főbb fejezetei az alábbiak: 1. (Title I) A hátrányos helyzetű gyermekek támogatása, 2. Eisenhower fejlesztési program (a matematika és a természettudományok oktatása), 3. Az oktatás technikai fejlesztése (számítógép-használat oktatása, iskolák internethez csatlakoztatása), 4. Az iskolák drogmentesítése, iskolabiztonság, 5. Diszkriminációmentesség, 6. Innovatív oktatási programok bevezetése, támogatása, 7. A kétnyelvű oktatás támogatása, 8. Szövetségi jelenlét (pl. katonai bázisok, más szövetségi intézmények) miatt alacsony adóbevételekkel rendelkező iskolakörzetek támogatása (az oktatás finanszírozásának fő helyi forrása az ingatlanadó), 9. Bennszülöttek (indiánok, Hawaii, Alaska) oktatásának támogatása, 10. Országos jelentőségű programok (rendkívüli tehetségek gondozása, művészeti oktatás stb.)
5. ^ Diane Ravitch megfogalmazása. Brookings Review, Spring 2000; 18 No. 2, 18-21.
6. ^ "Nothing in this title shall be construed to authorize an officer or employee of the Federal Government to mandate, direct, or control a State, local educational agency, or school's specific instructional content, academic achievement standards and assessments, curriculum, or program of instruction." (Sect. 1905)
7. ^ "Olvasáson" és "íráson" az amerikai oktatásban általában az angol nyelv és irodalom tantárgya(ka)t értik: ez a tárgy különböző elnevezéssel szerepel az egyes államok, iskolakörzetek tanterveiben, követelményrendszerében. Számos forrás egyszerűen "írás" és "olvasás" tantárgyakról beszél; hiba lenne azonban a magyar alsó tagozati tantervben szereplő szépírásra (külalakra) vagy olvasási gyakorlatokra gondolni. A Massachussetts államban 1997-ben elfogadott angol nyelvi követelményrendszer például négy fejezetben, 28 pontban foglalja össze az általános követelményeket. A standard irodalmi, nyelvtani, fogalmazási és média/kommunikációs fejezetekre oszlik; az ismeretátadáson és -elsajátításon túl komoly hangsúlyt helyez a nyelvhelyesség, stílus, kifejezőképesség és -készség fejlesztésére, az irodalom (szép- és tényirodalom), az irodalmi élmények feldolgozására, a diákok aktív és passzív kommunikációs ismereteinek és jártasságának mélyítésére. Lásd Zsigmond Anna: Követelményrendszer (standards) az Egyesült Államok közoktatásában: Helyzetkép 2000. Új Pedagógiai Szemle, 2000. 10. sz. 59-70.
8. ^ Uo.
9. ^ Az 1969-ben bevezetett országos ellenőrző értékelés célja az amerikai iskolások tudásanyagának, a tudás színvonalának mérése. Az értékelésben a diákok véletlenszerűen kiválasztott csoportjai vesznek részt. A részvétel önkéntes és anonim, a dolgozatokon nem jelenik meg a diák neve. A vizsgaeredmények értékelése és elemzése, a levont következtetések szolgálnak alapul a szövetségi, az állami és a helyi oktatási hatóságoknak az oktatás hatékonyságának mérésében, a tananyag, a curriculum esetleges módosításában, az oktatási módszerek fejlesztésében stb. Az ellenőrzést az iskolai pálya meghatározott fordulópontjain (a negyedik, a nyolcadik és a tizenkettedik osztályokban) végzik. Az értékelésre korábban kétévenként, 2000-től évente kerül sor az olvasás/írás (ti. angol nyelv és irodalom), matematika, természettudományok, Amerika történelme, földrajz, állampolgári ismeretek és a művészet tantárgyakban.
10. ^ A tudásszint pontos, részletes meghatározása az államok feladata.
11. ^ Az amerikai közoktatás reformjának egyik tipikus eleme a szerződéses (charter) iskola mozgalom. A charter iskolák olyan közoktatási intézmények, amelyek a közoktatási hatóság és szülők, tanárok, közösségi vezetők egy csoportja között kötött szerződés - charter - alapján működnek. A charter iskolák az egyes államokban jogszabályban rögzített felhatalmazást kapnak arra, hogy bizonyos közoktatási előírásokat, szabályokat, követelményeket rugalmasan alkalmazzanak. Ennek fejében a charter iskolák felelősséget vállalnak a diákok teljesítményéért. A charter iskolák a közoktatáson belül alternatívát, választási lehetőséget kínálnak, a szülők szerepe is jelentősebb, mint más közoktatási intézményekben, egyben erősítik a versenyfeltételeket a közoktatásban. A szövetségi törvényhozás és a kormány támogatja ilyen iskolák létrehozatalát, pénzügyi támogatás esetén azonban ugyanazok a szabályok vonatkoznak rájuk, mint bármely más szövetségi támogatásban részesülő közoktatási intézményre. A szövetségi hatóságok rendszeresen ellenőrzik a polgárjogi törvények, különösen a diszkriminációmentesség betartását a szerződéses iskolákban. A szövetségi oktatási minisztérium minden évben jelentést készít a charter iskolák működéséről. 2000 végén 36 államban és District of Columbia területén (Washington főváros) működtek szerződéses iskolák. A szerződéseket meghatározott időre kötik (időtartamuk általában öt év, államonként változó), a szerződés meghosszabbításának előfeltétele a diák-teljesítménymutatók megfelelő szintje.
12. ^ A tanári bizonyítvány/oklevél (nem azonos a felsőoktatásban szerzett diplomával) igazolja, hogy a tanár megfelel bizonyos meghatározott követelményeknek. A bizonyítványt a szövetségi kormánytól független, erre a célra létrehozott és elismert állami vagy magánintézmények, szervezetek adják ki. A bizonyítvány megszerzése önkéntes, a legtöbb államban azonban az a tanárként történő foglalkoztatás előfeltétele. A okleveleket kiadó szervezetek egy országos - nem állami - intézmény, a National Board for Professional Teaching Standards által felállított követelményrendszer alapján látják el feladataikat.
13. ^ Nem véletlenül, hiszen az első olvasási teszteket éppen a harmadik osztályban tartják.
14. ^ A nagyvárosokban a tanárok 60%-a három tanév után(!) állást változtat. Education Week, 2002. február 27.
15. ^ Az utalványok hosszabb ideje az amerikai oktatás egyik legkényesebb kérdését képezik. Az elképzelés lényege vázlatosan: az amerikai alkotmány garantálja mindenki számára a megfelelő szintű közoktatást. A közoktatást az államok és a helyi közösségek - és kisebb mértékben a szövetségi kormány - adódollárokból finanszírozzák. A közoktatásra szánt összegek egy-egy diákra lebonthatók. Amennyiben a közoktatásért felelős állami és helyi szervek képtelenek megfelelő szintű oktatást biztosítani egy-egy diák számára, akkor a diák (és családjának) joga, hogy ezen összeg felett szabadon rendelkezzék, adott esetben egy másik állami vagy magániskolában költse el a diák oktatására. A demokrata párt és a legtöbb szakmai szervezet az amerikai közoktatás integritása elleni támadásként értékeli az utalványok bevezetését. Ugyanakkor például Milwaukee állam már bevezette az utalványrendszert, amely - a támogatók szerint - szabad iskolaválasztási lehetőséget nyújt az alacsony jövedelmű családok gyermekei számára.
16. ^ Bush Budget Proposes Education Tax Credit. Washington Post, 2002. február 4.
17. ^ Az 1993-ban civil (nonprofit) szervezetként alapított, az oktatás privatizációjáért és piacosításáért fellépő Oktatási Reformközpont (Center for Education Reform - CER) adatai szerint a költségvetési javaslatban foglalt vagy ahhoz hasonló adójóváírási rendszer már működik Minnesota, Iowa és Arizona államokban; Illinois, Indiana, Michigan és Wisconsin államokban pedig komoly megfontolás tárgya egy ilyen rendszer bevezetése. Az utalványrendszer bevezetésére feltehetően döntő befolyást gyakorol majd a Legfelsőbb Bíróság állásfoglalása, ahol 2002. február 20-án kezdődött az az eljárás, amelynek során a bíróságnak döntenie kell, vajon az Ohio államban követett gyakorlat ellentétben áll-e az állam és az egyház szétválasztásáról szóló alkotmányos alapelvvel. Clevelandban (Ohio legnagyobb városa) ugyanis szegény sorsú gyerekek állami ösztöndíjban részesülnek, amelyből magán- vagy felekezeti iskolalátogatásuk tandíját fedezik. 4300 clevelandi diák fejenként 2250 dollár támogatásban részesül; az érintett 51 magániskola közül 46 katolikus felekezeti iskola. Battle Over School Vouchers. Church-State Divide at Issue in Ohio Case. Washington Post, 2002. február 20.