Demokrácia egy virtuális városban

„Elektronikus számítógép végez minden szellemi rutinmunkát [...] mindent tudni fog, csupán egynek lesz és marad híjával: soha nem fog kezdeményezni” – írta Botond Bolics György 1966-ban egy ismeretterjesztő könyvben.^[1] Az információs társadalom jelenségeivel – nem kivétel ez alól az e.learning sem – kapcsolatban naponta jelennek meg olyan értekezések, melyek arról szólnak, milyen lesz a jövő. Sem kutató szociálpolitikusként, sem az internetet aktívan használó pedagógusként nem követném el azt a hibát, hogy bármiféle jóslást megengedjek magamnak. Pláne írásban. Ehelyett az alábbiakban egy olyan digitális taneszköz tervének felvázolására vállalkozom, amely bemutatja, hogy véleményem szerint milyennekkellene lennie a jövő digitális taneszközének.

Képzeljünk el egy virtuális várost (vagy államot), melynek polgárai olyan középiskolások, akik (akár) különböző országokban élnek! A város a diákok önszerveződésén alapszik, a benne élő polgárok a maguk által hozott szabályok szerint tevékenykednek, kommunikálnak egymással. Emellett azonban időről időre feladatokat kapnak létező személyektől vagy egy feladatokat generáló robottól, mely feladatok mindegyikét a diákokból összeálló önszerveződő csoportok történetesen csak közösen képesek megoldani. A részvételi kedvet generálja a verseny, valamint a kitűzött jutalom. A résztvevők a projekt végén személyesen is találkoznak egymással egy társadalomismereti táborozás keretében.

Milyen feladatokat kapnak a diákok? Azt gondolom, hogy ez az elképzelt virtuális város kiválóan szolgálhatja a társadalmi és állampolgári ismeretek modern szemléletű átadását. Egy jól szervezett projekt felvillanthatja a diákok számára azt, hogy érték mindenekelőtt maga az ember, az individuum, így tehát érték az egyén jogainak elismerése és azok magától értetődőnek vétele. Ezt segíti az a körülmény, hogy a résztvevők maguk alakíthatják ki és változtathatják meg a részvétel szabályait. Szükség van arra, hogy a diákoknak lehetőségük nyíljék az egyes nézetek (nemegyszer saját nézetrendszerünk) kritikus szemlélésére, így nélkülözhetetlen képesség a megfelelő vitakészség, mely leginkább a másik emberrel való interakció során, nem utolsósorban a személyének, életkörülményeinek, cselekvési indítékainak megismerése nyomán fejlődik ki. Elsajátítandó képesség a kommunikáció, mely nélkülözhetetlen a megismeréshez, illetve ahhoz a vitához-eszmecseréhez, amely nyomán lehetővé válik az esetleges konfliktusok konstruktív kezelése – azok destruktív rendezése vagy elfojtása helyett.^[2] A vita az a kommunikációs folyamat, amely során a serdülőkorban a nézetek kiérlelődnek, hatnak egymásra. A feladatok egyaránt kapcsolódhatnak az interneten fellelhető információk világához, ám lehetnek helyi jellegűek is: ilyen módon az ország (vagy a régió) különböző településén élő diákok csak akkor tudják sikeresen megoldani a feladatot, ha mindannyian megismerik helyi viszonyaikat, s az összegyűlt tudásmozaikokból egy közös egészet alkotnak. Ez pedig kooperáció nélkül nem működhet.

Demokratikus értéknek tartom a nyitottságot, illetve az előítélet-mentességet, a mássághoz való jog elismerését. Mindezek elsajátításához a serdülőknek meg kell tapasztalniuk a választás élményét és ebből következően a saját kompetenciájukat. A digitális térben való önkormányzás mindennek remek táptalaja lehet, ám már most szeretném jelezni, hogy kerülendőnek tartom az interneten szervezett virtuális közösség mindenhatóságába vetett hitet. Nem szabad azt hinnünk, hogy emberi részvétel és személyes interakciók sora nélkül megfelelő oktatási-nevelési eredmény érhető el kizárólag az e.learning eszközével. Az előbb felsorolt értékek, képességek átadásához a szocializációs folyamat szereplői között kölcsönös-szimmetrikus viszonylatok szükségesek, szemben a tekintélyelven alapuló emberi kapcsolatokkal. Ezért nélkülözhetetlenek azok a feladatok, melyekben a résztvevők, valamint a szocializált diákok és a szocializátor pedagógusok partneri pozícióban találkozhatnak egymással virtuálisan, főleg azonban személyesen. És végül – visszatérve a kiindulópontot jelentő individuumhoz – e rendszerben érték azértelmes önzés, tehát a tisztességes versenyre való képesség, elválaszthatatlanul az autonóm döntéshozás és a választás felelősségétől. A középiskolásnak éppúgy meg kell tanulnia érvényesíteni a saját érdekeit és jogait, mint azt, hogy a másik ember is rendelkezik saját érdekekkel, jogokkal, melyeket ő sem sérthet meg.^[3]

A projekt kiválóan alkalmas lehet például a magyar és a környező országokbeli diákok közötti esetleges előítéletek csökkentésére különösen olyan módon, ha – némi digitális rásegítéssel – a diákok nemzetiségi összetételét tekintve vegyes csoportokba szerveződnek, és e vegyes csoportok között zajlik bármiféle verseny. A program pedagógiai módszere kettős: egyfelől a diákok anélkül sajátítják el az önkormányzásmódját, jutnak a döntés-döntéshozás, választás élményéhez, hogy mindenféle állampolgári ismeretet oktató tankönyv fölött kellene görnyedniük és jobb híján az önkormányzatokról szóló törvények egyes paragrafusait magolgatniuk a kényszeredett állampolgári ismeretek órán. Másfelől a diákok a rendszer segítségével rendre olyan helyzetekbe kerülnek a virtuális városban, melyekben kölcsönös függőségi helyzetbe hozzák őket^[4] a projektet vezető pedagógusok, azaz olyan helyzetbe kerülnek, ahol a feladatokat csak csoportosan, egymásra utalva tudják megoldani.

A diákok mindegyike egy-egy (virtuális) csoport tagjaként vesz részt a „játékban”. A csoportok szerveződése mondhatni véletlenszerű, ám arra ügyelni kell, hogy azok vegyesek legyenek. Remek lehetőség lehet ez például a roma és a nem roma diákok közötti esetleges előítéletek megelőzésére. A feladatoknak – a tervezett rendszerben – elsősorban a demokratikus társadalom intézményrendszerének elsajátítását kell segíteniük.^[5] A legfontosabb azonban – és ez szerintem minden digitális alapú taneszköz esetében igaz –, hogy a rendszer az oktatás eszköze maradjon, használata ne váljon (ön)céllá. A legkiválóbb e.learning rendszer használatának is csak addig van értelme, ameddig az oktatási-nevelési folyamatot szolgálja.

A magyar középiskolai oktatásból ma még hiányzik a diákok saját élményszerzésének koordinálása, az esetmegbeszélés, az önálló anyaggyűjtés, a szociográfiai célzatú táborozás, az internet és multimédia ilyen irányú használata, illetve a tömegkommunikációban látható, hallható (nem utolsósorban olvasható) anyagok megvitatása. Kevés módja van a diáknak újra meg újra rádöbbenni a világ dolgaira, s a jelenségek közötti – állandó változásban lévő – összefüggésekre. Tanár és diák jelenleg pusztán „anyagot vesznek” az órán, nem pedig összefüggéseket fedeznek fel. A tantárgyakat integráló tananyag hiánya mellett az osztály tanulóit integráló tananyag-feldolgozási módszer sincs jelen az osztályteremben, melynek hozadéka a kooperáció növekedése, illetve az intolerancia csökkenése lehetne.

Esetünkben a digitális taneszköz segítségére lehet annak a pedagóguscsoportnak, amelynek feltett szándéka a diákok demokratikus állampolgári szocializációja. Ugyanakkor a projekt végén kiemelt szerephez kell hogy jusson a személyes találkozás, a diákok számára társadalmi ismereteket nyújtó táborozás, ahol az egyes csoportok tagjai nemcsak egymással kerülhetnek személyes kapcsolatba, hanem például egy falu lakosságával, megismerve azok életét, a falu intézményrendszerét, azokat a körülményeket, melyek között az ország lakosságának egy része él. Mindehhez pedig végül – függetlenül az internettől – a megfelelő partneri pedagógus-diák viszony szükséges.

A fent bemutatott projekt megvalósításán a Kurt Lewin Alapítvány dolgozik 1999 óta, a virtuális város első működő verziója előreláthatólag 2004 végére készül el.^[6]

Irodalom

Sherif, Muzafer – Carolyn W.: Csoporton belüli és csoportközi viszonyok: kísérleti kutatás. In Csepeli György (szerk.): Előítéletek és csoportközi viszonyok. Gondolat Kiadó, Budapest, 1980.