Darwin Csodaországban

Amikor 1988-ban megjelent Gonick és Wheelis pompás képregénye, a „KépreGÉN”^[1] (amely igazán megérne egy újabb kiadást), rögtön arra gondoltam, hogy egy ehhez hasonló páros – tudományosan képzett karikaturista és jó humorú szaktudós-tanár – szövetsége csodás sorozatot alkothatna a természettudományok más területein is. Íme, itt a folytatás! Az SHL képeskönyvek sorozatban 2005-ben jelent meg a Darwin és az evolúció másKÉPp című kötet, melynek egyik szerzője Jonathan Miller patológus orvos, aki ismeretterjesztő előadóként, majd színházi és operaszerzőként vált ismertté. A rajzoló Borin van Loon különös, szürreális képi világot alkotott, amelyben Sherlock Holmes és az Alice Csodaországban figurái kelnek életre, de ismerősként üdvözölhetjük a múlt századi Verne-regények illusztrációit, Beardsley szecessziós rajzait vagy Wright of Derby „Kísérlet légszivattyúval” című „tudományos-ismeretterjesztő” olajfestményét is. Kentaur-Darwinon lovagló lófejű Sherlock Holmes, mozgólépcsőn utazó Platón-fej, horrorisztikus óriásrovarok. Mit üzen a könyv képi világa? Egyrészt bárminek bármivel való kombinálhatóságát. E stílusokon, korokon és fajokon átívelő kavalkád nagyon is jól illeszkedik a könyv lényegi mondandójához, hiszen a „szabad kombinációk” (mutánsok) utólagos megmérettetése valóban Darwinnak tulajdonított gondolat (ha magának Darwinnak tényeket tisztelő gondolkodásmódjától távol áll is). De fölhívja a figyelmet ez a posztmodern technika arra is, hogy egy-egy elméletben kibogozhatatlanul összefonódik a múlt és a jelen, sőt, egy olyan nagyszabású programban, mint Darwiné valamiképpen benne rejlett a rá következő száz év biológiájának szédületes fejlődése is. A könyv használhatóságát a tanítási gyakorlatban éppen ez, Darwin gondolatainak változatlan aktualitása adja vagy adhatná.

Mit tudhatunk meg Darwinról? Mindenekelőtt azt, hogy elmélete nem a semmiből lépett elő, hanem az európai gondolkodás legalább ezer- (de inkább kétezer) éves hagyományain nyugszik (még akkor is, ha sokszor ezekkel szemben fogalmazta meg álláspontját). A könyv lényegre törő és izgalmas elemzését adja a 18–19. század azon tudományos eredményeinek, amelyek előkészítették Darwin munkásságát (így sok fontosat megtudunk Malpighi, Lyell, Lamarck és Malthus tanairól éppúgy, mint a Darwinnal párhuzamosan dolgozó Mendelről). Ezek az ismeretek nem kerülhetők meg, ott a helyük minden érettségiző diák szellemi eszköztárában! A 19. század szellemi pezsgésének szórakoztató ábrázolása e könyvecske feltétlen erénye. Néhány apróbb hiba talán a fordító figyelmetlensége miatt került bele. Például a faj és a fajta szó keverése zavaró egy biológiai tárgyú írásban, ahogyan a kacslábú rákok (melyek ízeltlábúak) és a kagylók furcsa összevetése is. De ezek a figyelmetlenségek nem okoznának zavart. Rossz érzéssel tölthet el minket ellenben a torz, egyoldalú korrajz: a szerzők az ellenérveket nem kezelik súlyuknak megfelelően. Persze egy képregénytől nem várhatjuk el az árnyalt elemzést, de a korrekt szóhasználatot igen.

A vallás(ok) és a darwinizmus ütközése lerágott csontnak tűnhet, ám tudjuk, hogy a kérdés ma is az újra és újra fellángoló szellemi küzdelem területe. Ezért – a jelen helyzet helyes elemzése miatt – is fontos a múlt korrekt ábrázolása. Alapvető probléma, hogy a szerzők „az egyházat” mint a tudomány ellenségét, a fejlődés kerékkötőjét mutatják be, tehát egy elavult 19. századi nézőpontot tesznek magukévá. Néhány példa. A „fajok állandóságának dogmájával” állt volna szemben az evolúciós eszme. Ilyen dogma nincs. A dogmák az egyházi tanítás pillérei, tartalmuk teológiai és erkölcsi, nem vonatkoznak természettudományos kérdésekre. Más kérdés, hogy valaki – például egy neoliberális közgazdász – ma is gondolkodhatdogmatikusan, ennek azonban már nincs köze a szó eredeti jelentéséhez. Itt érdemes megjegyezni, hogy afaj modern fogalma Linnétől származik, így azok állandóságának gondolata sem jelenhetett meg a 18. századnál előbb, úgy is mondhatnánk, hogy ez a modern biológia első „dogmája” volt.^[2] (Kár, hogy maga Linné és Cuvier sem szerepel a könyvben, pedig őket Darwin is igen nagyra tartotta!) A korai keresztény gondolkodók, mint Órigenész vagy Augustinus – amennyiben foglalkoztak egyáltalán ezzel a kérdéssel – inkább az értelemcsírák (rationes seminales) ókori eredetű gondolatát fogadták el, amelyek a változások lehetőségét is magukban hordozták.^[3] Hasonlóan árnyalni kellett volna a könyv azon állítását, miszerint – John Ray előtt – minden fosszíliát a „természet játékának”, puszta véletlennek tartottak volna. Leonardo is ír a magashegyi kagylómaradványok tengeri eredetéről^[4], még érdekesebb az, hogy az ókorban szinte iparszerűen űzték kihalt lények csontjainak előásását.^[5] E leleteket persze nem Darwin szellemében értelmezték, hanem mitikus degenerációként vagy egy panteisztikus Föld elképzelésébe ágyazva, de semmiképp sem az állandóság vagy a puszta véletlen jeleként.

Néhány személy ábrázolása is – túl a karikatúrák természetes torzításán – kissé egyoldalú. Így Mendel nem egy „vidéki kolostor magányában” üldögélt, ahogy a szöveg és az ábra sugallja, hanem a Monarchia egyik fontos városában, Brünnben élt aktív és mindenki által elismert szerzetes tanárként, közéleti emberként. (Eredményeinek biológiai jelentőségét valójában csak 1900-ban, halála után ismerték föl.)

A szerzők viszonylag részletesen elemzik Paley tiszeteletes intelligens tervezésről szóló érvét, amely megváltozott formában visszatér George Mivart érvelésében is. Bár a könyv – a könyvbéli Darwin – felel ezekre a kérdésekre, a szerzők azonban hallgatnak arról, hogy a vita korántsem lezárt, és a legkevesebb, ami elmondható, hogy az intelligens tervezés elmélete jelenleg sem logikailag, sem empirikusan nem cáfolható.^[6] És ezzel már messze túlléptünk a tudománytörténeti érdekességek körén: Darwin mai érvényességéről és hatásáról van szó. Valóban az 1930-as évek populációgenetikai szintézise lenne az utolsó szó a darwinizmus kapcsán, ahogyan azt a könyv sugallja? Aligha. Még ha kiegészítjük is Dawkins „önző gén” hipotézisével (ahogy azt a név említése nélkül a könyv is teszi) vagy a „reményteli szörnyszülöttek” és az „ugrásszerű evolúció” elméletével, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a „puszta véletlen” szerepéről alkotott kép mára alaposan átértékelődött. Valóban céltalan sodródás az evolúció? Teilhard de Chardin hatására^[7] sokan másképp gondolják. Csakugyan kimozdította az embert központi helyzetéből a kopernikuszi-darwini-freudi fordulat? Sokan újabb kopernikuszi fordulatról, az ember szerepének újbóli fölértékelődéséről, „emberarcú kozmoszról” beszélnek, amelynek kezdőfeltételei szigorúan kötöttek voltak, különben nem alakulhattunk volna ki mi emberek, hogy azokat vizsgálhassuk.^[8] Csakugyan hasznos-e minden szervkezdemény, s a fejlődés aztán a „hasznosság fokának” fokozatos növekedése útján megy végbe – ahogy Darwin vélte? Vagy vannak olyan összetett rendszerek már molekuláris szinten is, amelyek csak a maguk teljességében hasznosak, elemeik vagy kezdeményeik pedig egyáltalán nem azok? Ha így van, hogyan képzelhető el egy ilyen összetett rendszer létrejötte egyetlen, ráadásul véletlenszerű lépésben?^[9] Mennyire lehetünk biztosak azon módszerek megbízhatóságában, amelyeken az abszolút kormeghatározás – az evolúciótörténeti elemzés egyik mai alapja – nyugszik?^[10] Valóban kizárólag atomizált elemek – gének vagy egyedek – eltérő szaporodási sikere magyarázná az összetett rendszerek – sejtek, csoportok, kultúrák – létrejöttét és gazdagodását? Mi a kooperáció, az együttműködés hajtóereje, avagy nem inkább az összetett egész magyarázza részeinek működését, átalakulását?^[11] Pusztán passzív elszenvedője a populáció a szelekciónak, avagy ő maga is aktív alakítója az őt szelektáló környezetnek – s ha így van, mi a következménye e visszacsatolásnak? Végül: valóban értjük-e, mit jelent a véletlen, mennyiben változott meg erről a természettudományok álláspontja a káoszelmélet kibontakozása és a nyílt, energiaszóró rendszerek különleges termodinamikájának elemzése óta?^[12]

Aligha várható el egy vékony, szórakoztató képregény-fantáziától e hihetetlenül összetett problémahalmaznak akár az érintése is. Ugyanakkor valamiképpen mégiscsak törekedni kellene erre, hiszen a könyv – nagyon helyesen – azt sugallja, hogy Darwin nem pusztán tudománytörténeti érdekesség. Elméletének rendkívüli erejét éppen az mutatja, hogy a támadások kereszttüzében nem összeomlott, hanem gazdagodott, kibontakozott, átalakult. Talán a magyar nyelven is hozzáférhető igen gazdag irodalom kibővítésével lehetett volna árnyaltabbá tenni a képet, ezzel lehetőséget adni az érdeklődő olvasónak – akár egy középiskolás diáknak is – a vitatkozó felek álláspontjának jobb megismerésére.

Hiányosságai ellenére bátran ajánlható ez a rendhagyó munka minden iskolai könyvtárba. Okos tanári segítséggel pompás kiegészítője lehet az evolúcióelmélet tanításának, biológiából, földrajzból és történelemből is.

Jonathan Miller – Borin van Loon: Darwin és az evolúció másKÉPp. EDGE 2000, 2005.