Csonka kereszt - csonka igazságszolgáltatás

2000 novemberében egy hajnalon a Berzsenyi Gimnázium öt negyedik osztályos diákja ledöntötte a budapesti Dózsa György úton a Regnum Marianum helyén emelt emlékkeresztet. Az alábbiakban közreadott esettanulmány - a Berzsenyi Dániel Gimnázium igazgatójával, Somogyi Lászlóval folytatott beszélgetés és a 2001. április 18-án megtartott bírósági tárgyalás alapján^[1] egy nagyobb kutatás részleteként - az iskola reakcióit villantja fel. Azt próbálja érzékeltetni, hogy milyen módon kezelte az iskola ezt a minden szempontból nehéz pedagógiai, politikai és emberi problémát.

"Bár vérig sértett gazságuk, nemesb
Okosságommal mégis a harag
Ellen foglaltam állást. Szebb a jóság
A bosszunál: ha bánják bűnüket,
Többé egy homlokráncolás sem célom
Ellenük... Varázsuk megtört, lelkük visszajött,
S ők újra ők."

(W. Shakespeare: A vihar.
Prospero monológja, 5. felv. 1. szín)

Az események menete

2000. november 1. szerda

A Berzsenyi Dániel Gimnázium öt negyedik osztályos diákja hajnalban kifűrészelte és ledöntötte a Dózsa György úton található Regnum Marianum templom helyén álló fakeresztet. Az egyik fiú társaival történt előzetes megegyezés alapján a kereszt talapzatára írta: "Budapesti Felszabadító Gárda"; majd egy másik fiú, anélkül, hogy ezt a többiekkel megbeszélte volna, egy ötágú vörös csillagot is odarajzolt. Miközben a keresztet elfűrészelték, ötödik társuk a környéket figyelte, majd amikor a kereszt nagy robajjal eldőlt, mindannyian elszaladtak.

A taxisok értesítésére a helyszínre érkező rendőrség egy fiút igazoltatott, aki elismerte, hogy négy barátjával, előre kitervelten döntötte le a keresztet. A rendőrség a fiú segítségével elfogta a többi fiatalt is abban a lakásban, ahova a tett után mentek. A rendőrség a fiúkat hazavitte, otthonukban házkutatást tartott, majd őrizetbe vette őket, így a fiatalok a következő 60 órát egymástól elkülönítve, rács mögött töltötték.

Aznap délután az egyik kereskedelmi televíziós társaság stábja az iskolában érdeklődött a fiatalok felől, majd felhívták az igazgatót, hogy a kereszten olvasható monogramok alapján azonosítsa a fiúkat. Mind az iskola, mind az igazgató a televízió stábjától tudta meg az eseményeket.

Az igazgató visszautasította a fiatalok azonosítását, ennek ellenére az aznap esti híradásokban a gimnáziumot is megnevezve már tényként közölték a hírt.

2000. november 6-7. hétfő, kedd

Az őszi szünet utáni első két tanítási napon az igazgató tájékoztatta a tanárokat, majd a diákokat az eseményekről.

A szülők megkérték az igazgatót, hogy az öt fiatalnak pár napig ne kelljen bemennie az iskolába.

Eközben az öt szülő egyike egy bocsánatkérő csokrot is elhelyezett a keresztnél.

2000. november 13. hétfő

A tantestületi értekezleten a tanári kar nagyobbik részének nyomására a testület azt javasolta, hogy a fiatalokat vegyék ki a szülők az iskolából.

Mivel a szülők tisztában voltak jogaikkal, és azzal, hogy az iskola nem küldheti el a fiúkat egy iskolán kívül történt esemény miatt, így elutasították a tanárok kérését.

Eközben az igazgató folyamatosan kereste azokat az iskolákat, ahol a fiatalok elhelyezkedhetnének és a tanév végén leérettségizhetnének. A felkeresett iskolák a kérést elutasították, a gimnázium elbocsátását pedig indokolatlannak találták.

2000. november 17. péntek

Mivel a tanárok döntését az iskolaszék már 14-én, kedden is bírálta, kérte a tantestületet véleményének megváltoztatására. A javaslatot a szülők sem fogadták el, és a fiatalok más iskolába való átkerülése is kilátástalannak tűnt, ezért a tanárok, a tanulók és kb. 250 szülő részvételével egy nyitott fórumra került sor, ahol a szülők nagy része ellenezte a fiatalok elbocsátását, és kiállt amellett, hogy a fiúk maradhassanak.

A tanári kar, az iskolaszék, a szülők és az öt fiú számára is legalkalmasabbnak tűnő kompromisszum megszületett: 2000. november 19-től a fiatalok magántanulói státusban folytatják tanulmányaikat, az év végén pedig valószínűleg valamelyik kerületi gimnáziumban tehetik le érettségi vizsgájukat.

2001. április 18. szerda

Az öt fiatal közül négy esetében bírósági tárgyalás zajlik az ügyben. Az ötödik fiú jogi képviselője aznap - betegségre hivatkozva - nem jelent meg a tárgyaláson. Az ő tárgyalását és így a határozathozatalt is későbbre halasztották.

Az események tényszerű ismertetése után a továbbiakban egy-egy érdekes szempont alapján nézem meg a történteket. Az esetet modellként szeretném felhasználni. Feldolgozásában sem a történéseket, sem az érintetteket nem értékelem, csupán a megjósolható szociológiai folyamatok végiggondolásával próbálok választ adni arra a kérdésre, hogy vajon az a megfelelő és "leghatékonyabb" reakció a bűnelkövetés jelenségére, amit jelenleg a magyar büntető igazságszolgáltatás és az egyéb társadalmi intézmények nyújtanak ilyen és hasonló esetekben.

Tett és megbánás - Hogyan tolerálja ezt a környezet?

Adott öt negyedikes fiú azonos osztályból, az igazgató elmondása szerint öt teljesen különböző egyéniség. Közülük ketten gyengébb, hárman kifejezetten jó tanulók. Magatartásbeli problémák is csak kettejüknél merültek fel a négy év alatt, de ezek is inkább csak az egyén és az iskola között húzódó határok "alakítgatásának" játékai és nem tényleges szabálysértések voltak. Ezekre az iskola és a tanárok nem reagáltak elég hangsúlyosan, amit most, visszatekintve hiányosságnak tart az igazgató.

A bíróságon tett szülői jellemzések alapján is kiderül, hogy a fiúk jó tanulók, szorgalmasak, a külvilág felé érdeklődőek és sokoldalúak.

Tudatosan, előre megfontoltan, vagy egyszerűen csak a "balhé" kedvéért, de nem elégednek meg azzal, hogy titokban "pisiljenek bele a medencébe". Ők felmásznak a trambulinra és látványosan adnak hangot véleményeiknek, amikor Budapest egyik központi és ideológiailag is eléggé vitatott helyén ledöntenek egy keresztet, vállalva ezzel, hogy az ehhez a kereszthez, esetleg még a kereszténységhez is erősen kötődő emberek és csoportok ezt felhasználva összes indulatukat ennek a történetnek a kapcsán fogják kiélni.

Az események követése során joggal merül fel az első és legfontosabb kérdés:

Valójában miért tették? Egyszerű diákcsíny, vagy nagyon is tudatos politikai üzenet volt a történtek mögött?

A tárgyalás során végig megfigyelhető volt az ügyész és a bíró azon szándéka, hogy rávilágítson a tett mögött húzódó esetleges politikai üzenetre. Azonban a fiúk külön-külön tett vallomása során egyre világosabbá vált, hogy az akció nem politikai véleménynyilvánítás, hanem - szavaikkal élve - "hecc, megdöbbentés és polgárpukkasztás" volt.

Az indítékok és az esetleges politikai aspektusok részletesebb kifejtésén túl szociálpolitikusként sokkal fontosabbnak tartom a folyamatok értékmentes vizsgálatával az egész történetet modellként szemlélni; vagyis azt nézni, hogy az adott bűnelkövetés milyen reakciókat vonz a külvilág részéről, és ezek milyen egyéb folyamatokat gerjesztenek az elkövetők, környezetük és a társadalom életében. A hatékony konfliktuskezelés érdekében az első és legfontosabb kritérium az objektív megközelítés, az érzelemmentes, tisztán az érdekek mentén való elgondolkodás. Ebből a szempontból pedig a "Miért tették?" kérdés rögtön át is alakul:

"Ha már tették, akkor mit kezd ma egy iskola és a magyar társadalom ezzel a konfliktushelyzettel? Azok az intézményrendszerek, amelyek az ifjúságvédelmet, ifjúságnevelést tűzték zászlójukra, aktuális helyzetekben valóban ezen elveket képviselik-e?"

E kérdések a tettet követő események kapcsán rögtön felmerülnek, hisz nem telik el semmi idő, a "balhét" azonnali lebukás követi, amely már az esti hírekben szenzáció, a "lebilincselő rendőrségi munkának" köszönhetően pedig a fiataloknak adott a következő 60 óra eltöltésének helye: rács mögött a Gyorskocsi utcai rendőrségi fogdában.

Az igazgató szerint: "Már ezeknek az eseményeknek és a bűnözői élet háromnapos megtapasztalásának köszönhetően is világossá vált a fiatalok számára, hogy sokkal rosszabb következményei lesznek meggondolatlan viselkedésüknek, mint ahogy azt előre gondolták".

Minden ilyen érthetetlen, félresiklásszerű bűnelkövetéskor az egyetlen lehetőség a bírósági tárgyalás, ahol az elkövetők magyarázatot adhatnak indítékaikra, és jogi védelmet kaphatnak az általuk választott vagy kirendelt ügyvéd által. A tárgyalás végigkövetésekor azonban nagymértékben elbizonytalanodtam abban, hogy valóban alkalmasak-e a tárgyalóterem és a jogi keretek mindezek képviseletére. Ennek egyik oka, hogy a tárgyalás elején mindenki számára megdöbbentő bejelentésként elhangzott, hogy az ügy lezárását azért kell újabb félévvel elhalasztani, mert az egyik fiú védőügyvédje az utolsó pillanatban jelentette be távolmaradását, és védence nem vállalja, hogy védelmét hirtelen más képviselje. Későbbi értesüléseim alapján a család sejtette, hogy az ügyvéd nem fog a tárgyaláson megjelenni, mert már korábban utalt rossz egészségi állapotára. Más ügyvéd ajánlásáról, a várható események ismertetéséről, a bíróság időben való értesítéséről a védő azonban nem gondoskodott, és így a fiút a tárgyaláson kész helyzet elé állította.

De talán még érdekesebb fordulatot hozott a harmadikként kihallgatott fiú, L. S. vallomása, aki rendületlenül tartotta magát azon elképzeléséhez, hogy csak részben tartja bűnösnek magát, hisz nem tudatosult benne, hogy mit is fognak azon az éjjelen elkövetni. Bár a fűrészt ő vitte a tett helyszínére, és folyamatosan figyelt, hogy a fűrészelés alatt senki ne lepje meg őket, kitartott amellett, hogy a fűrész "véletlenül" volt a táskájában, és a helyszíni őrködés sem volt tudatos, ő csak ott ácsorgott és időnként ide-oda járkált. A másik három fiúval történt szembesítések során - akik továbbra is azt állították, hogy mindannyian tudták, mit fognak akkor éjjel csinálni, és előre megfontoltan vettek részt az akcióban - többször derültséget idézett elő a teremben az érthetetlen ellentmondások sokasága. Hisz L. S. annak ellenére, hogy társai ellentétes vallomását is elfogadta, nagyon diplomatikusan fogalmazott, de nem ismerte be, hogy tette mögött szándékosság lett volna. Mindezt így magyarázta: "A te szemszögödből valóban úgy látszódhatott, hogy én mindennel tisztában vagyok, pedig célotok és tervetek valójában nem tudatosult bennem."

A fiú válaszaiból szinte elképzelhetetlennek tűnt a bíró és az ügyész számára is, hogy ez valóban így történt, azonban nem kaptak választ arra, hogy L. S. vajon miért tart ki ennyire e mellett a nyilvánvalóan képtelen verzió mellett, amely egyébként nem is valószínű, hogy jelentősen befolyásolná a későbbi büntetés kimenetelét. L. S. ügyvédje a többi fiúnak feltett kérdései alapján is csak egy dolgot célzott meg: bebizonyítani, hogy védence kizárólag gondatlanságból kifolyólag vett részt az akcióban. A védőügyvéd kérdései a többi fiúhoz nem abban segítették a vádlottakat, hogy egyértelműbbé váljon a bűntett kis súlya, a tényállás tisztasága és a fiúk őszinte megbánása, és így az ügyet a bíróság enyhébben kezelje. Az ügyvéd gondolatmenete kizárólag arra irányult, hogy bebizonyítsa, védence gondatlanságból vett csak részt a tettben, így ő még mentesülhet a súlyosabb ítélet alól. Azonban a fiú vallomása minduntalan színjátéknak tűnt. Mintha bábként játszana ügyvédje bábszínházában valami olyan érdek képviseletében, amely nem az ő viszonylag kevéssé szigorú elbírálása, hanem valami más, mondjuk ügyvédje karrierépítésének lehetősége. Véleményem szerint ügyvédjének ezen jól felépített, azonban teljesen irracionális stratégiája nem eredményezett mást, mint védencének teljes lejáratását, a társakkal való szembeszegülést és valamennyire a bíróság lebecsülését a tekintetben, hogy átlát-e egy ilyen helyzeten.

Ez a helyzet minduntalan azt éreztette, ha nem magunk képviseljük érdekeinket, nem biztosított az igazi védelem, sőt esetleg magunk leszünk eszközök ahhoz, hogy valaki más - például egy professzionális érdekképviselő - saját érdekeit általunk képviseltethesse.

A többi fiú vallomásában teljes mértékben elismerte a bűnösségét, és elmondásuk szerint "a megbánás villámcsapásként sújtott beléjük", amikor felmérték, hogy "ezzel a tettel egyszerre okoztak súlyos sérelmeket szüleiknek, iskolájuknak és azoknak, akiknek e kereszt szimbolikus jelentőségű volt". Néhány nappal az események után szavakban és tettekben is bocsánatot kértek, amit az a koszorú is jelképezett, amelyet elhelyeztek a kidöntött keresztnél.

Hogy ezt az érintettek és általában véve a társadalom mennyire értékelte, mindenképpen intő jel lehet számunkra.

A magyar jogrendszer nem ismeri el a megbánást és a jóvátétel materiális és szimbolikus formáját mint egyéb, bűnhődés alól felmentő körülményt, így hiú ábránd lenne azt hinni, hogy ezzel a fiatalok mindent megúszhattak. Az azonban, hogy a sértettként szereplő Regnum Marianum Alapítvány látványosan elutasította a fiatalok bocsánatkérését - a szervezethez tartozó cserkészek a koszorút elvitték a helyszínről, a mozgalom vezetője pedig egyik televíziós nyilatkozatában őszintétlennek titulálta a bocsánatkérést -, már nem magyarázható a jogrendszer erős korlátozottságával. Ez kizárólag szemléletbeli kérdés, az arra való képesség kérdése, hogy vajon elfogadjuk-e a kisiklásokat és a bocsánatkéréseket. Hisz a büntetéseknek a törvényben foglaltak szerint is számos funkciót kell betölteniük: a bűnhődést és a nevelést, illetve ezen túlmutatva a reszocializáció segítését és a visszaesés kockázatának csökkentését. Tehát az lenne a cél, hogy a fiatalt - rávezetve tettének súlyára, ennek elismerésére és megbánására - visszavezessük a normák világába, és segítsünk neki az általános értékek elfogadásában, követésében.

De hogyan akarjuk mindezt elérni, ha mi magunk elutasító és kirekesztő példát mutatunk? Miért fogja valaki azt hinni, hogy másképp is működhetnek a dolgok, mint ahogy azt ő képzeli, ha az elétáruló minta sem képes erre, mindezt ráadásul az elfogadást, a szeretetet és a megbocsátást hirdető kereszténységhez kötődő érzelmekkel magyarázva?

A Magyarországon még kevéssé ismert, törvényileg pedig egyáltalán nem szabályozott, külföldön azonban már több évtizede sikeresen működő helyreállító igazságszolgáltatás az ilyen kisebb súlyú bűncselekményekben próbál megoldást nyújtani. Ez az ún. "szemtől szembe" módszer a hagyományos bírósági út elkerülésével lehetőséget nyújt arra, hogy a konfliktust az abban érintettek közvetlen részvételével oldja fel egy hivatásos közvetítő (mediátor, facilitátor) segítségével a tettes és áldozata között. Ezen eljárás segítséget nyújt ahhoz, hogy az elkövető jóvátehesse a sértett kárát az érintettek együttes megegyezése alapján, és megpróbálja elérni, hogy csak a tett és ne az elkövető teljes személyisége váljon a büntetés tárgyává. A közös megállapodás - amelynek be nem tartása esetén természetesen az ügy visszakerül a hagyományos igazságszolgáltatás útjára -, a különböző nézőpontok és az egymás iránti érzelmek kifejtése segíthet abban, hogy a kirekesztés, a megbélyegzés, a megfélemlítés és a szigorú büntetés helyett a visszafogadás és az esély biztosítása segíthessen elkerülni a további bűnelkövetést, illetve visszakerülni a normakövető életbe.

Ezzel szemben a jelenlegi, alternatívát csak kismértékben biztosító, büntető igazságszolgáltatás inkább ellentétes irányú folyamatok indít el azáltal, hogy a még kezelhető különbségeket, félresiklásokat akkorává növeszti, hogy azok már csak nagy nehézségek árán küzdhetők le.

A büntető igazságszolgáltatás hatékonysága már több éve kutatásom tárgya, így amikor a PKKB 2000. december 14-i vádirata alapján azt olvastam, hogy az "ügyészség a fiatalokat csoportosan elkövetett garázdaság bűntettével, rongálás és önkényuralmi jelkép használatának vétségével vádolja, közülük négyet társtettesként, egyet bűnsegédként,... és a vádindítványban szereplő bűncselekményekért a felnőttkorúak halmazati büntetésként akár négy és féléves szabadságvesztéssel is sújthatók" (MTI), akkor kérdések és kételyek sokasága merült fel bennem.

A rendezett családi háttérrel rendelkező, jó tanulmányi eredményeket és problémamentes múltat magáénak tudó öt fiatal most minden valószínűség szerint bekerül az igazságszolgáltatás kegyetlen gépezetébe, amellyel stigmatizáló és személytelen működésének köszönhetően csak nagyon nehezen kerülhető el a "bűnözői karrier". Ez nem a megbánást és a reszocializáció iránti igényt, hanem a dühöt, az önmagukat a társadalom áldozataként tekintő szemléletet és az elidegenedést fogja a fiatalokban előidézni. De ha ez még valahogy el is kerülhető, priusszal a hátuk mögött a továbbtanulásra, szakmai karrierépítésre és ismét kiegyensúlyozott életvitelre vajmi kevés esélyük lesz egy olyan társadalomban, ahol az összes bűnelkövetést ennyire egy kalap alá veszik, tekintet nélkül a tettre, a személyiségre, az egyéb körülményekre, az igazságszolgáltatásba bekerülőkkel pedig egy dolgot lehet tenni: minél hosszabb távra "kivonjuk őket a forgalomból". E rendszer kapcsán a fiataloké mellett a társadalom érdekeinek érvényesülése is megkérdőjelezhető, hisz a többéves - egyébként óriási költségeket felemésztő - elzárás, megbélyegzés és a későbbi életesélyek nagymértékű csökkenése után hogyan várjuk, hogy a félresiklott fiatalból ismét "hasznos", piaci fogalmakkal élve pénzt termelő és ne pénzt felélő személy váljon?

Az iskola reakciója - régi és új értékek ütközése

A történések bejelentése még az igazgató számára is meglepő indulatokat - az ő szavaival élve "hisztériát" - váltott ki a tanári karon belül. Az iskolába járó diákok és osztálytársak hozzáállása viszont meghatóan toleráns volt, és vállalva a tanárokkal szembeni esetleges konfliktusokat, bölcsen kiálltak az öt fiú mellett. A tanárokhoz írt levelükben megfogalmazták, hogy bár a tettet egyöntetűen elítélik, személyiségükben azonban ugyanúgy tekintenek az öt fiúra, és kérik, hogy társaikat ne küldjék el az iskolából. Ezzel szemben a tanárok nagyjából két csoportra oszlottak. A többség amellett volt, hogy a fiataloktól "azonnal meg kell szabadulni". Indokaik között szerepelt, hogy a keresztledöntés olyan bűnnek számít, amelyet ez az iskola már nem tolerálhat, és ezzel az ideológiával a tanárok nem tudnak közösséget vállalni. Külön kérdés, hogy a tanároknak a diákok szemléletét vallani, illetve tagadni kell-e, vagy azt tiszteletben tartva és elfogadva általános értékek hangsúlyozása-e a feladatuk. Emellett érvként hangzott el, hogy a tanárok presztízse is nagymértékben csökkenhet, ha "az egyébként nagyon jó nevű gimnáziumukban ilyenek történhetnek", és így társadalmi tekintélyük is kockára tevődik, ami már szinte az egyetlen elismerés feléjük az anyagi megbecsülés híján. A tanárok kisebbik fele kiállt a fiatalok mellett, józan érvek és lehetőségek mentén más megoldásokban gondolkodott.

Ebben a helyzetben érdekes volt az igazgató szerepe, aki próbált közvetítő és koordináló feladatokat ellátni a tanárok, a szülők, a fiatalok és a közvélemény között. Ő maga nem értett egyet a fiatalok elküldésével, amikor az iskola domináns hozzáállását kellett tolmácsolnia, kifelé mégis amellett kellett érvelnie, ami nem az ő álláspontja volt.

A tanárok érzelmileg annyira belesodródtak a történtekbe, hogy viszonylag hosszabb ideig tartott, mire képesek lettek megérteni és elfogadni, hogy az oktatási törvény szerint nincs joguk egy iskolán kívüli történés miatt az iskolából eltávolítani a fiúkat, legföljebb megkérhetik erre a szülőket. Mikor az igazgató felvilágosította erről őket, és ennek fényében kereste a mindenkinek megfelelő kompromisszumot, akkor a tanárok "harcosabb" része "határozatlannak, engedékenynek és túl puhának" titulálta őt.

A magántanulói jogviszony végül is elfogadható megoldásnak tűnt az összes szereplő számára. A tárgyaláson tett vallomások során azonban kiderült, hogy a fiúk számára ez a döntés volt a legnehezebben feldolgozható esemény. Lelkileg ragaszkodtak a közösséghez, amelyhez mostantól nem tartozhatnak.

Ez a kötődés igazolja, hogy a közösségből való kizárás tulajdonképpen a legnagyobb büntetés az egyén számára. Ugyanakkor - utalva a már korábban említettekre - ez azt is magában rejti, hogy a közösségen belüli konfliktusmegoldás, a kommunikáción alapuló megbeszélések hatékony eszközei lehetnek a katarzis és megbánás kiváltásának és a hosszú távon való feszültség feloldásának.

A magántanulói jogviszony azonban az iskolán belül sem oldotta fel a konfliktushelyzetet, sőt az igazi megoldások keresése csak ezután kezdődik, mivel olyan szemléletbeli különbségek rajzolódtak ki az intézményben, amelyek hosszú távon nem tarthatók fenn.

Az iskolában el kell dönteni, hogy mi a hangsúlyosabb kérdés, mi a mércéje a "jó iskolának": az, hogy egy ilyen eset megtörténhet-e, vagy az, hogy ha már megtörtént, ezt az iskola hogyan kezeli.

Mi a fontosabb: a 150 éves múltra visszatekintő hagyományok, amelyek a jó értelemben vett klasszikus liberális értékekre épültek, és ahova azért küldték a szülők a gyerekeiket, mert ezzel az értékrendszerrel akarták őket megismertetni, vagy a jelen kor presztízsharcai és az általános közvéleménynek való megfelelés?

Mert ezekre a kérdésekre választ kell adni ahhoz, hogy a gimnázium továbbra is jól működhessen.

Vagy tudatosan és érzelemmentesen át kell gondolni a történteket, az intoleráns hozzáállást, és újra kell értelmezni az eseményeket, vagy nyilvánosan be kell jelenteni: a Berzsenyi Dániel Gimnázium arculatot váltott, és a továbbiakban ennek fényében válasszák ki a szülők és a gyerekek ezen intézményt mint a középiskolai értékek átadásának helyszínét és közvetítőjét.

Mindezek után feltenném a kérdést: nem kellene-e időnként saját magunknak megkísérelnünk konfliktusaink feloldását, anélkül, hogy külső kézbe adnánk? Esetleg megpróbálni érdekeinket, érzelmeinket és indulatainkat saját szavainkkal megfogalmazni és esélyt adni arra, hogy kommunikációs képességeinkben bízva, közvetlenül képviseljük magunkat, amellett, hogy megismerjük a másik oldal nézeteit is?

Az eset jó példa arra, hogy szemléltesse a társadalom bűnelkövetésre adott, jelenlegi eszközkészletének hiányosságait. Az értékmentességet szem előtt tartva, csupán az érdekek végiggondolásával is érdemes lenne a kárhelyreállításon és jóvátételen alapuló igazságszolgáltatás lehetőségét, illetve a tettes-áldozat egyezségének gyakorlati feltételeit legalább kísérleti szinten megteremteni a magyar igazságügyben vagy az ifjúságvédelem területén, mert ez esetleg adekvátabb válaszként szolgálhat a bűnelkövetés okozta problémákra, mint a hagyományos igazságügyi rendszer. Ez nem jogszabályok eltörlését és a büntető törvénykönyv teljes átírását, csak bizonyos - viszonylag könnyen megvalósítható - kiegészítéseket igényelne a jogalkotók részéről.

A kommunikációra épülő "szemtől szembe" módszer nem csodamódszer, hiszen nem minden konfliktus oldható meg egyezséggel, nem minden létrejött megegyezés valósul meg teljesen, és nem minden elkövetőre hat megrázó erővel az áldozattal történő szembesülés. Ugyanakkor a hagyományos bírósági eljárással párhuzamosan alkalmazható, és az ahhoz való visszatérés bármikor lehetséges.

Mindezeket figyelembe véve, ha a fiataloknak csak egy százaléka részesülhetne ezen alternatív eljárás adta előnyökben, és megmenekülne az igazságügy gépezetének beszippantásától, azt mondom, nem kérdés, hogy érdemes-e ezen a jövőben dolgozni.

 

(Lapzártakor érkezett a hír, hogy a bíróság tizenkét, illetve tíz nap közmunkára ítélte a diákokat.)

Footnotes

1. ^ Az esettanulmányt két, jelenleg is folyamatban lévő kutatás részeként készítettem, amelyeknek a témái szorosan kapcsolódnak a történtek által felvetett kérdésekhez: a Kurt Lewin Alapítvány és az ELTE Szociológiai Intézetének közös kutatása Értékátadás a magyar középiskolákban címmel Ligeti György vezetésével, továbbá a Család, Gyermek, Ifjúság Egyesület keretein belül a Helyreállító igazságszolgáltatás bevezetésének menete Magyarországon c. kutatás Herczog Mária koordinációjával.