Családpolitikai mozaikok

Március 7-én Minek nekünk nőnap?  címmel  tartott kerekasztal-beszélgetést a Next.Gen.Der –  Újgenerációs-Genderérzékeny-Szakemberek csoport, március 9-én pedig a KDNP Barankovics Alapítványa rendezte meg Kereszténydemokrata családpolitika című konferenciáját. A két rendezvény alapján úgy tűnik, egyelőre messze vagyunk attól, hogy a különböző szakmai műhelyek képviselőit közös térben, beszélgetést vagy vitát folytatva hallgathassuk, annyit azonban meg tudunk tenni, hogy együtt, egymásra reflektálva vesszük szemügyre a párhuzamos diskurzusokat.

KÉT VILÁG

A két rendezvény mint két külön világ, akár a szereplőket, a kulisszákat,  a közönséget vagy a forgatókönyvet nézzük.  A Sapientia Hittudományi Főiskola Dunára és Gellérthegyre néző dísztermében határozott többségben látjuk a férfiakat, a fiatalok aránya pedig egyenesen elenyésző a közönség soraiban. Nem így a bulinegyed egyik meghatározó kulturális terének számító Kőleves Vendéglő rendezvénytermében, ahol inkább a fiatalabb korosztályhoz tartozó, és többségében női érdeklődők vannak jelen. A Barankovics Alapítvány rendezvényén kilenc, egyenként negyedórás előadást hallgathatunk meg hét férfi és két női előadótól (egy kivétellel valamennyien az érettebb korosztály képviselői), míg a Next.Gen.Der eseményének két férfi- és három női résztvevője közül mindössze egyetlen szereplőt mondanánk érettebb korúnak. Itt a közönség felé is nyitott beszélgetésben vehetünk részt, női moderátor vezetésével.

Ezen a ponton nem tudom elhallgatni a saját meghasonlottságomat: a fenti bevezető bekezdést, bár a benne szereplő tényeket nem hallgathattam el, kifejezetten kellemetlen visszaolvasnom. Ez a bekezdés azt üzeni: fontos, hogy milyen nemű és milyen életkorú szereplők jelenítik meg adott témával kapcsolatban a gondolataikat.

És igen, mindezt valóban fontosnak tartom. Kiindulásképp pontosan ahhoz, hogy a beszélők találkozása, ne pedig szétválasztásuk (szétválasztódásuk) mellett érveljek. A szóban forgó két rendezvény is azt igazolja, hogy a családok támogatásáról, illetve a férfi- és női szerepekről szóló diskurzusban felületesség lenne a férfi/nő, fiatalabb/idősebb, konzervatív/liberális, baloldali/jobboldali tengelyek mentén kialakuló törésvonalakról beszélni.^[1]Sokkal inkább, bár tudományos és/vagy ideológiai iskolákhoz kapcsolódó, összességében mégis egyéni nézetrendszerek sajátos és gyakran mozgásban lévő kombinációit látjuk. Ezeknek a nézetrendszereknek egyik-másik kiragadott eleme lesz az, ami a kibékíthetetlen ellentétekhez szokott közbeszéd terében az ideológiai törésvonalak által meghatározott antagonisztikus szerepekbe sodorja az aktorokat. Így záródnak rá a szereplőkre, szakemberekre a táborok, és így válnak a másik tábor számára meghallhatatlanná, sőt, nem ritkán szitokszóvá, gúny tárgyává, de semmiképp sem párbeszéd vagy vita alapjává a gondolataik. Ezt a törzsi alapon osztályozó reflexet hozzák működésbe, akarva-akaratlanul, a bevezetőben sorolt paraméterek; az ismerősnek vagy ismeretlennek tetsző közeg, szereplők, forgatókönyvek és szokások. A diskurzus innentől fogva megkettőződik: az ismerős terep, ismerős közönség a csoportidentitásnak megfelelő gondolatoknak kedvez – azokat hívja elő, azokat hangosítja ki, sőt, rosszabb esetben, ahogy később majd látni fogjuk, akár felületességre, csúsztatásra is csábítja az otthonos terepen népszerűségben lubickoló szereplőket. Ilyen körülmények között az árnyaltabban gondolkodó, és így potenciális beszélgető- vagy vitapartnernek számító szakemberek hangja, bár fel-felhangzik, nem jut el a táboron túlra. A kívülről látható kép alapján megbonthatatlanul monolitikus eszmerendszeren a kívülálló számára nincs fogás.

Így nem meglepő, hogy a sajtóban túlnyomórészt egy végletekig leegyszerűsített dichotómiában zajló diskurzus jelenik meg, aminek katasztrofális következményei vannak a közbeszédben: a szinglihordáktól, illetve a szinglihordát kiáltóktól rettegő megszólalók indulatai és félelmei uralják azt a teret, ahol a józan párbeszédnek kellene folynia. Bár egy-egy elemző cikkben, illetve a blog-szférában alkalmanként megjelennek továbbgondolható és továbbgondolandó állítások és következtetések, ezek elszigeteltek maradnak, és – a kommentekből következtetve – alig érik el az olvasó ingerküszöbét. Az érzelmekkel telített, kétosztatú, antagonisztikus világképet megjelenítő írások ezzel szemben reakciók tömegét váltják ki, megerősítve saját véleményükben az olvasókat és a kommentelőket, és így az ideológiai törésvonalak mentén értelmezhető, ellentétes álláspontokat.^[2]

DÉMONOK

Ráadásul, mivel a család témájában érzelmileg mindenki erősen érintett, ki-ki a saját bőrére menő kockázatot érzékel a vitában, ahol az általa meghozott magánéleti döntések érvényessége, és ezzel a saját (személyes és társadalmi) érvényessége a tét. (Ne feledjük, hogy a magyar társadalom kiemelten domináns értékként tartja nyilván a családot,^[3]bármit jelentsen is ez a fogalom – így a családdal kapcsolatos belső és külső ítéletek meghatározó hatást gyakorolnak az énképre, önértékelésre). Az énkép védelme motiválja az ellentétes nézetektől való védekezést, illetve a lerombolásukat célzó támadást. Ez az érzelmi alapja a témában zajló diskurzust kifejezetten jellemző démonizálásnak.

Ilyen démonizálás például, amikor Bagdy Emőke professzor a sajtóban kijelenti, hogy „A genderidentitás-elmélet egy bizarr, teljességgel képtelen és a fejlődési törvényeknek ellentmondó áramlat,”^[4]a konferencián pedig így interpretálja ugyanezt, ráadásul minden alapot nélkülözően a Pekingi Nyilatkozatra^[5] hivatkozva: „a biológiai nem – kvázi most én talán túlfogalmazok – [a Pekingi Nyilatkozat szerint] nem számít. Azaz mindenki maga döntheti el a nemi hovatartozását. Tehát a biológiai nemtől függetlenül szabadok vagyunk, szélsőséges megfogalmazás szerint akár még ennek váltogatásában is.”^[6]De ugyanilyen démonizálás, amikor a „szingliadó” (amúgy kacsának bizonyuló) ötletétől válik hangossá a sajtó, miután a forrás ellenőrzése egyetlen posztolónak se jut eszébe. A közönség pedig, valóságnak érzékelve a véleményvezérek által festett démonokat, előzetes beállítódásának megfelelően kész elhinni, hogy a gender-elmélet a biológiai nem megváltoztatásáról szól, vagy hogy a kereszténydemokraták a szinglik megadóztatására készülnek.

Erre a felelősségre igyekeztek a figyelmet felhívni a Bagdy Emőke nyilatkozataival kapcsolatos nyílt levelet megfogalmazó pszichológusok,^[7]akik a párhuzamos, kinek-kinek a saját közönségét megcélzó monológok folytatása helyett szakmai párbeszédre, vitára invitáltak. Sajnos azonban, a hiszterizált közbeszédben a nyílt levél csak olaj volt a tűzre: támadásként működött, és végső soron az eltérő nézeteket valló szakemberek táborokba szerveződését erősítette meg ahelyett, hogy a párbeszédet katalizálta volna.

De a szekértáborokat erősíti a Benda József könyvével^[8]és cselekvési tervével ^[9]kapcsolatos hecckampány is. A Benda-féle demográfiai vélekedések és intézkedési ötletek az elmúlt hónapokban számos alkalommal elhangzottak. Azokra akár tudományos, akár szakpolitikai, akár ideológiai megközelítésben lehetséges és kell is válaszokat adni. Annak érdekében, hogy ezeknek a nézeteknek a lelkes hívei megértsék a kritikusok által megfogalmazott veszélyeket. Pontosan azért, mert a családpolitikai intézkedések mindenkinek a bőrére mennek, és mert sokak számára elfogadhatatlan a magánélet minden szintjén, a munkahelytől a randevúig – merő segítő szándékból – jelen lévő, Benda által vizionált, állami Big Brother képe, el kell tudni mondani a kifogásokat, mielőtt, akár elemeiben is, ez a koncepció hivatalos politikává válna. Ehhez azonban nem a démonizáláson vagy nevetségessé tételen keresztül vezet az út.

Akár a demográfiai helyzet gazdasági összefüggéseit, akár a magyar társadalom mentális állapotát tekintjük, nem lehet kérdés, hogy a családok (a gyermeket nevelő szülők) társadalmi helyzetének kiemelt figyelmet kell szentelni. Az sem lehet kérdés ugyanakkor, hogy épp a családdal, neveléssel kapcsolatos nézetrendszer érzékenysége miatt, a családpolitikának fokozottan kell(ene) konszenzusra törekednie. Nem várhatunk demográfiai változást egy olyan országban, ahol épp a demográfiai intézkedésektől érzi a társadalom egyik vagy másik csoportja diszkomfortosan magát.

AMI ÖSSZEKÖT

A két rendezvényen hallottak messzemenően bizonyítják, hogy mind a kereszténydemokrata konferencia megszólalói, mind a Next.Gen.Der résztvevői egy család- és gyermekbarát társadalom építésében elkötelezettek, és ha jól figyelünk, mind az értékalapok, mind a problémafelvetés, mind pedig a megoldások sorában felfedezhetünk közös gondolatokat.

Gloviczki Zoltán a kereszténydemokrata konferencián a PPKE docenseként az önállóság, felelősség, döntésképesség fejlesztését javasolja a nevelés alapelveként (és kicsit szabadkozik, hogy szíve szerint a szabadság elvét is ide sorolta volna, ám a hallgatóságra tekintettel végül kihagyta ezt a liberális alapelvet a felsorolásból). Felhívja a figyelmet, hogy ezek az értékek száz évvel ezelőtt a konzervatív családok nevelési alapvetéséhez tartoztak, és épp a szabadság tekintetében illeti kritikával a köz- és felsőoktatást: „napjaink oktatásában, amely legalábbis Magyarországon egy tananyaggal üzemeltethető bábuként kezeli a gyermeket, ijesztőnek tűnik a szabadságra nevelés (…) hogy egy iskola, egy egyetem, egy főiskola valóban autonóm módon gondolkodó embereket képezzen.”

Benda József és Bagdy Emőke – szintén a kereszténydemokrata konferencián elhangzott – gondolatmenetében központi elem az emberi kapcsolatok támogatása, óvása; ezt a közös alapot Vida Katalin, a Next.Gen.Der csoport pszichológus szakértője maga is kiemeli a beszélgetésen.

Bagdy Emőkének a genderidentitás-elmélettel kapcsolatos idézett gondolatai ellenére sem állíthatjuk, hogy a kereszténydemokrata családpolitikától idegen lenne a gender-szempontú megközelítés. Mi más lenne a hátterében annak, hogy konferenciájukon külön előadásban tematizálják az apa szerepét. Léder László pszichológus segítségével számos izgalmas – a Next.Gen.Der által gyakrabban idézett feminista diskurzus adatait kiegészítő – tényt ismerhetünk meg az apák szocializációra gyakorolt hatásáról, apa- és anyaszerep összefüggéseiről. A Next.Gen.Der beszélgetésen Tóth Olga szociológus hívja fel a figyelmet arra, hogy a feminista diskurzusban elvárt gondoskodó apa szerepének megvalósítása ellentmondásban áll a munkahelyek által a férfiakkal szemben támasztott elvárásokkal. Ugyanezt női nézőpontból megfogalmazva, Léder László a munkaerőpiacon magas színvonalon teljesítő férfiak feleségéről mint az agglomerációban kifogástalan körülmények között, ám teljességgel magukra hagyatottan élő „zöld özvegyekről” beszél. Szél Dávid, a Next.Gen.Der pszichológusa és az Apapara című blog és könyv szerzője szerint egyéni szinten már a nők és a férfiak is szabadulnának a hagyományos nemi szerepektől, és szívesen kialakítanák a saját személyre szabott, rugalmas családon belüli szerepeiket, ám a még mindig meglehetősen tradicionális társadalmi mentalitás erősen lelassítja a változásokat. Ezen a ponton az az érzésünk támad, mintha a két rendezvény szereplői szót-szóba öltve, egymással beszélgetnének; az azonos szemlélettel, de eltérő fókuszokkal épülő gondolatmenetek összeillesztésében komoly további potenciál sejthető.

A szakpolitikai megoldások sorában is felfedezhetjük a közös alapokat: Farkas Péter a kereszténydemokrata konferencián a Család- Ifjúság- és Népesedéspolitikai Intézet részéről prioritásként fogalmazza meg a bölcsődei férőhelyek bővítését és az atipikus foglalkoztatás lehetőségeinek fejlesztését. Látható, hogy az anyák munkába állását támogató intézkedésekkel (a korábban bevezetett GYED extra is ide sorolható) a szakpolitika elindult abba az irányba, ami a jobb demográfiai mutatókkal rendelkező országokat jellemzi. Hozzá kell tenni azonban, hogy mindettől csak az apák gyermekgondozásban való részvételét támogató intézkedésekkel együtt várható tényleges eredmény. Ahogy Szél Dávid a Next.Gen.Der rendezvényén elmondta, jelenleg a gyerek féléves koráig gyakorlatilag semmi mozgástér nincs abban, hogy melyik szülő mennyit legyen otthon a gyerekkel. Az ellátórendszer a terhességi gyermekágyi segélyt folyósítja, amit csak az anya kaphat meg (kivéve, ha meghal vagy kórházi ápolásra szorul), míg az apát mindössze a gyermek kéthónapos koráig kivehető öt nap szabadság illeti meg; így az újszülöttkor idején, a szülői szerepek formálódásának időszakában gyakorlatilag semmi nem támogatja az apának a gondozásban való jelenlétét. A tapasztalatok szerint a későbbiekben, bár jogszabály írja elő, a gyermekek után járó pótszabadságot az apáknak sok helyen nem szívesen adják ki a munkaadók. Ugyanakkor arról is vannak információk, hogy a családbarát intézményeknél az apáknak nyújtott munkaidő-kedvezményekkel nem élnek az érintettek. Vagyis a szakpolitikai intézkedések végrehajtásánál a Next.Gen.Der szakértői szerint beleütközünk a társadalmi mentalitás kemény falaiba.

AMI ELVÁLASZT

A diskurzusokból fent kiemelt közös alapok már csak azért is nehezen azonosíthatók, mert a két rendezvényt összességében teljesen eltérő beszédmód jellemezte. Miközben a problémaazonosításban több-kevesebb egyetértés (is) tapasztalható, az oktulajdonításban és a megoldási javaslatokban alapvető szemléletbeli különbséget látunk a két rendezvényen megszólalók között. A kereszténydemokrata konferencián gyakran találkozunk egy stabil értékalapon álló, és ebből következően magától értetődően előíró szemlélettel. Adott probléma okozójaként a helyesnek tételezett iránytól való eltérést, megoldásaként pedig az ehhez való visszatalálást fogalmazzák meg az előadók (sajnos előfordul, hogy a megfelelő ténybeli alapokat is nélkülöző kinyilatkoztatás formájában).^[10]Hogy ebben a diskurzusban az érvelés egyik formája az értékmegvallás, arra példa Farkas Péter fent már idézett előadása, melyben a szakpolitikai intézkedéseket ismertető, tényeket soroló beszámolót átszövik az intézkedések keresztény értékrendhez való illeszkedésére vonatkozó utalások, és amely így zárul: „Európa jövője a múltja, a homo christianus”. De – a sok bemutatott diagram dacára – az előíró (mert jórészt meggyőződésen alapuló) megközelítésekhez sorolható Benda Józsefnek a jelen demográfiai válsághelyzetet egyetlen okra, az ’50-es, ’60-as években született generáció korai kötődésének feltételezett sérülésére visszavezető, és a krízist a társas kapcsolatok megerősítésével orvosolni kívánó okfejtése.

A fent idézettekkel ellentétben, a Next.Gen.Der beszélgetése az oktulajdonításban és a megoldáskeresésben is sokkal inkább a tények szintjén mozog: a nemek egyenlő esélyeinek eszméje jelen van hallgatólagos értékalapként, az érvelésekben azonban nem értékmegvallással, hanem társadalmi analógiákkal, nemzetközi összehasonlításokkal, pragmatikus gondolatmenetekkel találkozunk.

A két diskurzus közötti legalapvetőbb ellentét a nemi szerepek biológiai, illetve társadalmi nemből történő eredeztetése. A gender-szemlélet megengedő, hiszen ebben a megközelítésében a társadalmi nem kulturális képződmény; a nemi szerepek koronként és kultúránként mások és mások lehetnek, a nemi szerepeket nem az egyének biológiai adottságai, hanem tapasztalataik alapján lehet értelmezni. Ezzel szemben, a Bagdy Emőke által a kereszténydemokrata konferencián (is) megfogalmazott álláspont szerint létezik egy, a biológiai nem által meghatározott, jól körülírható nemi szerep: „bontakoztassuk ki azt, amilyen nem adatott, és ezért a férfi legyen férfi, és nő a nő”, illetve: „mit töltesz le: édesanyád mintáját, hogy te lány vagy, vagy édesapád mintáját, hogy te fiú vagy?” Ha ebből a biológiai adottságból vezetjük le a nemi szerepeket, egy előíró, a viselkedés kereteit, lehetőségeit megszabó rendszert kapunk.

Ennek a megközelítésnek a következménye az úgynevezett ambivalens szexizmus, mellyel szemben a Next.Gen.Der beszélgetésén Vida Katalin fogalmazott meg kritikát. Ebben az attitűdben egymással párhuzamosan van jelen a jóindulatú szexizmus (a nők csodálatosak, óvni, gyámolítani kell őket), és az ellenséges szexizmus (a határozottabb, ambiciózusabb nők erőszakosak, karrieristák). Vida szerint ez a szemlélet gyakorlatilag előírja a kívánatos női viselkedést, és így fenntartja a nemek közötti egyenlőtlenségeket, ezért elfogadhatatlan. A kerekasztal résztvevői egyetértettek abban, hogy éppen ez az ambivalens szexizmus áll jelentős részt az üvegplafon-jelenség hátterében, hiszen a kívánatos (szelíd, együttműködő, akár gyámoltalan) női működés jutalmazásával és az ambiciózus viselkedés büntetésével gyakorlatilag ambícióik cenzúrázására tanítja a nőket.

MI SZÜKSÉGES A PÁRBESZÉDHEZ?

Az előíró és a megengedő diskurzus közötti szemléletbeli különbség jelenti vélhetőleg a párbeszéd egyik legnehezebben leküzdhető akadályát, ugyanis a kölcsönös ellenállás azelőtt épül fel, hogy a partnerek meghallanák egymás valódi állításait. A megengedő diskurzus képviselőire könnyen ütik rá (méltatlanul) a felelőtlenség és/vagy amoralitás bélyegét, míg az előíró diskurzus képviselői éppen erős meggyőződésükkel váltanak ki elzárkózást, félelmet, és ennek következtében menekülést, ellenállást, gúnyt vagy támadást, akár olyan szereplőkből is, akikkel történetesen számos kérdésben egyetérten(én)ek. Ezért volt tanulságos a fentebb elemzett két rendezvényt, a két párhuzamos diskurzust végigkövetni.

Nehéz egy bizalom-deficites társadalomban a félelmek elengedésére, kölcsönös bizalomra biztatni, márpedig a párbeszéd elsődleges feltétele a felek előítélet-mentes érdeklődése, a támadó és védekező hadállások felszámolása, a démonizálás megszüntetése. Ebben sokat segíthet, ha a szereplők képesek és készek a (mégoly indokolatlan) kölcsönös félelmek megértésének szándékával a szempontváltásra. Komoly bizalomnövelő hatása lehet az értékalapok megfogalmazásának; ebben a különböző ideológiai táborokba sodródott szakemberek meggyőződésem szerint meglepően sok közös pontot találnának. Kulcsmomentum a kinyilatkoztatásokat – és ezzel az egyetértők és egyet nem értők táborának kijelölését – kerülő, tényekre alapozott kommunikáció, és nemcsak a nemi szerepek kérdésében. Mert a józan párbeszéd a családpolitikai diskurzusnál messze távolabb mutathat.