Csákó Mihály, a közéleti szereplő, az oktatás kutatója és a tanárember (1941–2019)

Csákó Mihály, vagy inkább Misi, ahogy mindenki szólította, a kelet-európai értelmiségiek jellegzetes útját járta, ahol a társadalom problémái iránti fogékonyság, az analitikus tényfeltárás igénye elegyedett a bajok orvoslásának eltökélt, de higgadt vágyával. A tudós és a mozgalmi-közéleti-politikusi szerep keveredése vidékünkön sohasem teremt szürke és egysíkú életet.
A margóra szorulás és a központba emelkedés hullámverésében neki is többször volt része. Az apály és a dagály időszakaiban elért eredményei nagyságát és jelentőségét mi más, mint a változékony politikai viszonyok közepette intézményesült szakmai közélet befogadó, vagy éppen elutasító magatartása adja meg.

Jávor István fotója

A változó lehetőségek között élni többnyire egy majdani állapotra való tudatos felkészüléssel jár. Misi is tudta, hogy a kedvező időszakban mit kell tennie: a jószerével informálisan szerveződő (oktatás)szociológia intézményesítésén dolgozott, hogy a terület mind nehezebben visszaszorítható diszciplínává váljék. Jól ismerte a nyugat-európai mintákat; az oktatásszociológia intézményi hátterét ezek alapján építette fel. Misi alapította meg és hosszú éveken át vezette az ELTE Társadalomtudományi Kar elődje, a kari jogú Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet oktatásszociológiai szakirányát, és később az Oktatás- és Ifjúságszociológiai és Továbbképző Központot. Nevéhez kötődik az MTA Oktatásszociológiai Albizottság létrejötte is, amit haláláig vezetett.

Életművének jelentőségét persze az idő fogja mérlegre tenni, a jövő valójában azokon múlik, akiktől a Facebookon búcsúzott el: barátaitól, harcostársaitól és főként a fiataloktól, a tanítványai széles körétől, akik ápolhatják emlékét és tovább építhetik szellemi örökségét.

Szerette a fiatalokat, a gyerekeket, mert bennük látta a demokrácia építőit és védelmezőit. Mint oly sok, a történelmet ismerők korosztályához tartozó kelet-európai, ő is mérsékelten bízott az államban, inkább az alulról szerveződő mozgalmak erejében hitt. Az államérdeket többnyire másodlagosnak tekintette, figyelme főként az olyan autentikus szerveződések felé fordult, amelyekben  az emberek az általuk átélt problémák megoldására vállalkoznak. Talán éppen ezért vállalta örömmel a bölcs és türelmes mentor szerepét a Független Diákparlament létrejöttében, működésében, és osztozott hullámzó sikereiben.

A politikai szocializáció kutatásából származhatott az a felismerése, hogy a demokrácia iránti elkötelezettség kialakulásában nem az iskola, nem is a család, hanem a kötetlen mozgalmi élet a döntő, s e felismerés szerint is élt. Természetesen tudta, hogy az, ami a magafajta ember számára fontos érték, a tekintélyelvű, totalitárius rendszerek működtetői szemében semlegesítendő veszélyt jelent.

Misi is, mint az oktatáskutatók többsége, az oktatási rendszer teljességében is az egyes gyerekeket látta, akiknek a különböző irányokba vezető sorsából tevődik össze a társadalom szerkezete, az élet minősége. Ez az attitűd volt az egyenlőtlenségek és a tekintélyelvű, totalitáriánus politikai berendezkedés elleni fellépésének egyik meghatározó sarokpontja. A gyerekekre, a fiatalokra, a majdani felnőttekre épített. Talán késői gyerekeiben látta a jobb jövőt, amit nem is magának szánt. Nemcsak tudásával, hanem magatartásával, lényével is hitelesítette az általa képviselt szocializáció lényegét. A Független Diákparlament egyik képviselője búcsúszavaival: „2014-ben kutatóként, egyetemi docensként látogatott meg minket legelső ülésünkön, de hamar a legbölcsebb barátunkként tekinthettünk rá. Példamutatásával emberségre, toleranciára, méltóságra tanított minket.”^[1]

Misit egy rendes kommunista család indította el, apja a Bőrös Szakszervezet egyik vezetője, anyja pedig a Kommunista párt belső ügyei – az elhunytak ügyeinek – tapintatos és rendkívül kedves intézője. Misi mindig is jó magaviseletű, eminens tanuló volt. A szülők külön nyelvórákra járatták, minden feladatot tisztességesen megoldott, az iskolája okkal volt büszke rá. Aligha volt kétséges, hogy gimnáziumban tanul tovább, s innen az útja nyílegyenesen az egyetemre vezet. 1964-ben végzett magyar és filozófia szakon. Ott is maradt tanársegédnek az ELTE Filozófia tanszékén. Ennek a szépreményű és megbízható, sötét öltönyt viselő, világos ingű, nyakkendős, gondozott hajú, szorgalmas fiatalembernek – ekkor még – nem sok köze volt az évfolyamtársaiból kikerülő „Lukács-óvodához” és a köréjük szerveződő későbbi ellenzékiekhez (az ismertebbek közül Bence Györgyhöz, Hamburger Mihályhoz, Ludassy Máriához, Kis Jánoshoz, Kovács Andráshoz, Radnóti Sándorhoz).

A véletlen vagy a kelet-európai végzet azonban megfordította a sorsát. Miként Misi élete történetét elmesélte,^[2]ösztöndíjjal nyelvet tanulni és kutatást folytatni ment Nancybe, ahol őt is ott találta az 1968-as baloldali robbanás. Franciaországban hagyta az öltönyét, és hosszú hajjal, szakállal, pulóverben jött haza, s megjelenésének évtizedekig álladó eleme lett a képen is látható nyakék, a Percz János készítette „lányka”, amelyet Peti fia visel mostantól. Új életet kezdett, új társsal, a korán elhunyt, megkerülhetetlen munkásságú kisegyházkutató Horváth Zsuzsával.

Miközben nyugaton a spontán baloldali mozgalmak éve volt 1968, ugyanez az év Kelet-Európában a szovjet típusú állami erőszak jegyében telt el. A Varsói Szerződés csapatai ekkor verték le az „emberarcú szocializmus” kísérletét, a prágai tavaszt Csehszlovákiában. (E sötét árnyék a magyarországi szocialista piacgazdasági reform indulására is rávetült.) Kelet és a Nyugat egymással szöges ellentétben álló politikai értékrendjének és gyakorlatának kézenfekvő összevetéséből adódott a kommunista – vagy, ahogy Sztálin után mondták: „a létező szocialista” – államrend (de nem a baloldali gondolat) iránti bizalom végleges elvesztése. A kommunista politikai berendezkedés alternatíváját az önszerveződő mozgalmakban találta meg.

Egyetemi doktori dolgozatát az elismert, Magyarországon azonban ekkor még szinte ismeretlen Claude Lévi-Strauss antropológus, (vallás)etnológus szociológusról, a strukturalista mozgalom meghatározójáról írta; munkája a nancy-i diplomáján (Diplôme d’études supérieures européennes) alapult. Nem könnyű feladat Lévi-Strauss munkásságát a marxizmushoz illeszteni. Az antropológia, a vallásszociológia eltérő mértékű rosszallást váltott ki az állami ideológiai irány iránt mélyen elkötelezett filozófia tanszék konzervatív köreiből.

1971-ben a kétfrontos harc jegyében, ma már jószerével ismeretlen ideológiai bűn, a baloldali elhajlás vádja alapján tanácsolták el Misit az egyetemtől. Ugyanis Hamburger Mihállyal együtt a marxizmus oktatásának újbaloldali koncepciójával álltak elő.

Abban az időben igen erősen élt a pedagógia hatékonyságába vetett hit. Nevezetesen abban, hogy az egyetemi oktatók képesek a diákság gondolkodását, attitűdjét véglegesen kialakítani. Ebből a feltételezésből egyenesen adódott, hogy a károsnak ítélt nézetek képviselőit a hallgatóktól minél messzebbre tereljék, vagy tudományos intézetekbe, vagy még oda se. A jobboldaliság, revizionista elhajlás vétke miatt Rendőrhatósági Felügyeletet (REF) kapó Kovács András – ma már nemzetközi hírű szociológus – a diplomája megszerzése után a politikai szocializáció tekintetében veszélytelen helyen, egy könyvkiadóban találta magát. Ugyanebben az évben Misit az egyetemről az MSZMP Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézetébe zsilipelték, Gazsó Ferenc csoportjába, ahol Liskó Ilonával együtt kezdte el a szakmunkástanulókat érintő vizsgálatot 1972–73-ban, az első ilyet Magyarországon. Gazsó formálisan volt a kutatás vezetője.

Ha máshonnan nem, Bereményi Géza és Cseh Tamás dalából ismerős lehet a gunyoros sor: „a hatvanas években nyár felé tetőzött az ifjúsági probléma”,^[3]amit a hatalom gyakorlói részben a nyugat-európai eredetű életmód, kultúra követésében véltek – nem is alaptalanul – megtalálni, részben a fiataloknak a szocializmus ígérete iránti közömbösségével magyaráztak. 1973-ban fogadták el az országos középtávú ifjúságkutatási tervet, aminek kiemelt témája „a munkássá válás folyamata és társadalmi mechanizmusai” volt.^[4]Voltaképpen az uralkodó helyzetűnek deklarált munkások-parasztok szocialista országában a társadalmi osztályba kerülés (politikai) szocializációs mechanizmusának a feltárása volt a feladat.

A vizsgálat megerősítette, hogy a gazdaság és a szocialista társadalom távlati perspektívájához nem túlzottan illeszkedik a szakmunkás-újratermelés mechanizmusa. Megállapították, hogy az általános iskolában végzettek fele lesz szakmunkástanuló, akiknek a családi szocializációs háttere megnehezíti a nagyipari kultúra befogadását, továbbá – mint a szerzők írják – „az általános iskola sok esetben tudatos szembenállássá változtatja a tanulóiban szubkultúrájuk különbözőségeit az iskola kultúrájától, s azokat irányítja a szakmunkásképzés felé, akik ezt az utat a tanulástól való megszabadulás áhított lehetőségeként látják”.^[5]Mindeközben a többéves képzés után a szakmunkás végzettségűek tömege az iparban csupán mechanikusan ismétlődő, rövid betanítási időt igénylő munkát végez. Ez a felmérésekkel és interjúkkal feltárt realitás igen messze állt a tudományos-technikai fejlődés kitűzött céljaitól.

[Húsz évvel később, már a tudományos-technikai prognózis összeomlása után, 1992/93-ban Benedek András, a Kisgazdapárti vezetésű Munkaügyi Minisztérium államtitkára segítette Misit és Liskó Ilonát ahhoz, hogy a megváltozott körülmények között ismét kutassák a szakmunkástanulók világát. A kapitalista fordulatot Misi magyarázatot keresve, Liskó Ilona csalódottan fogadta. Az állam nélküli szocializmust várták, vele együtt a szocialista piacgazdaságot, az önigazgató gyárakat, iskolákat, kórházakat. A tantestületektől és az általuk szabadon választott igazgatóktól remélték az egyenlőtlenség csökkentését, megszűnését, a szakmunkások felemelkedését.^[6]A vizsgálatot ez az attitűd hatotta át. A szerzők rezignáltan mutatták ki, hogy a nagyipar elporladása, a növekvő munkanélküliség és a tanműhelyek bezárásának éveiben a szakmunkástanulók továbbra is a társadalom legalsó rétegét képviselik, a helyzetük nem, csak a lakosság iskolázottsági szintje emelkedett az eltelt 20 év alatt. Az általános iskola szocializációs szerepe a szakmunkássá válásban – iskolai autonómia ide vagy oda, teszem hozzá – jottányit se változott.]

Misi és Liskó Ilona a ’70-es években e felmérés folyamata közben építették fel a szociológiai kutatás módszertani kultúráját, hiszen nem volt kitől megtanulniuk. Az adatok statisztikai elemzését még a számítástechnikai forradalom előtt, Texas Instruments Scientific Calculatorral végezték. Egyenként kellett a számokat bepötyögni a gépbe, hogy adatokká váljanak, s a géppel el lehetett végezni a legegyszerűbb statisztikai vizsgálatokat. Ez a feladat Misi habitusához pontosan illett, napokon keresztül a tenyérnyi gép fölé hajolva bányászta az adatokat, és precízen vezette a kutatási naplót. A monotóniatűrés képessége, az alaposság, az eredmények többszörös ellenőrzésének kötelezősége, az összefüggések körültekintő feltárásának igénye, a hihetetlen precizitás Misi megbízhatóságot sugárzó lényegéből fakadt.

A hetvenes évek végéig tartott a „Társtud”-ban a szociológiai kutatás intézményes lehetősége. Misi ekkor már a rendszer nem hivatalos ellenzéki körének tagja. Terjesztette a Beszélőt, ha jól tudom, írt is bele. Amikor a nyolcvanas évek elején Bence György kézenfekvő okokból javasolta, hogy az ellenzéki társadalomkutatók vizsgálják a magyarországi társadalmi mozgalmakat, Misi az otthonában hetente tartott szemináriumnak adott helyet, miképpen egyéb ellenzéki élű intellektuális összejöveteleknek is. Ő is aláírója volt a magyar Charta ’77 nyilatkozatnak, melyben mintegy 250 hazai értelmiségi arra kérte Kádár Jánost 1979-ben, hogy lépjen fel a cseh ellenzék hat bebörtönzött vezetője, köztük a későbbi köztársasági elnök, Václav Havel szabadon bocsátása érdekében. A retorzió – noha nem volt olyan kemény, mint Csehszlovákiában –, nem maradt el: Misit is, mint másokat, 1980-ban állásvesztésre ítélték.

Az ellenzéki válasz a „MUKI” (Munkaközvetítő Iroda) vagy más olvasatban Munka Után Kutató Intézet – tréfás változat szerint KUKI (Kirúgottak Után Kutató Intézet) – megteremtése volt, ami elsősorban az ellenzékkel szimpatizáló körnek igyekezett szellemi segédmunkákat (fordítás, kódolás, gépelés stb.) szerezni. Hamburger Mihály ötlete alapján a MUKI először 1980 augusztusától Kovács András lakásának cselédszobájában működött, majd átköltözött Misi és Horváth Zsuzsa lakásába. A rendőrséggel vetettek véget e szolidaritási tevékenységnek. 1981 őszén elvitték az iroda teljes kartotékanyagát, a munkalehetőségek és -igények regisztrálását, de ahogy Misi elmesélte, a kettőjük kutatási dokumentumaihoz nem nyúltak.

A hetvenes évek elejének újabb és kényszerű pályakorrekciójára visszaemlékezve mondta, hogy „Eszem ágában nem volt szociológusnak lenni. Én filozófiát tanultam és kétségtelenül társadalomfilozófiával foglalkoztam, és egyre inkább az emberi cselekvés meg ilyesmik érdekeltek. Botcsinálta szociológus lettem.”^[7]A nyolcvanas évek elején, noha magát kesernyésen szabadúszó szociológusnak tekintette, az állástalansága egy kevesek által művelt terület, a számítástechnika felé terelte. Felsővezetői számítástechnikai oklevelet szerzett, s a KSH SZÁMOK^[8] nál dolgozott. Később, már a szovjet típusú szocializmus végnapjaiban a kérdőíves vizsgálat feldolgozása során szerzett statisztikai tudása, valamint az oktatás iránti érdeklődése vezetett az Oktatási Minisztérium pályázatának elnyeréséhez, meg talán az is, hogy ebben az időszakban nagy volt az eszmei jövés-menés a „disszidensek” és az állami alkalmazottak között; így Az iskola-számítógépesítés szociológiai problémái című tematikai kutatást vezette 1985-től.

A rendszerváltás első perceitől Misi már újra a közéletben találta magát. 1988-ban bábáskodott a TDDSZ (Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete) születésénél, az elnökség tagja lett. A Független Szakszervezetek Demokratikus Ligájának – aminek a TDDSZ is tagja volt – a kezdetektől fogva az egyik vezetője, ügyvivő testületének tagja, majd nemzetközi osztályának vezetője is volt. A Liga képviselőjeként mint megfigyelő, részt vett az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) munkájában. (Az EKA azon dolgozott, hogy a hatalmat gyakorló Magyar Szocialista Munkáspárt ne tudja különalkukkal megosztani az ellenzéki csoportokat.)

A politikai és a szakmai szerepek átfedése természetes volt Misi életében. 1988-ban – amikor lehetővé tették a különféle szervezetek létrejöttét –, alapító tagja volt a Magyar Szociológiai Társaságnak, melynek 1999 és 2001 között elnöke, illetve alelnöke, s azóta folyamatosan elnökségi tagja volt.

Voltaképpen a politikai fordulat nyitotta meg előtte (is) újra a tudományos pályát. Korábban fel sem merülhetett, hogy ő vagy kutatótársa (Liskó Ilona) tudományos fokozatot nyerjen, miután 1980-ban eltanácsolták őket a pályától, de 1991-ben már lehetőség nyílott arra, hogy megvédjék az 1973-as szakmunkásvizsgálat eredményeire épülő kandidátusi disszertációjukat.

A politikai fordulat mértékét mi sem érzékelteti jobban, mint hogy a Szocioló-giai és Szociálpolitikai Intézetet két korábbi üldözöttnek állást adott: Solt Ottiliának és Misinek. Ottilia továbbment, Misi azonban maradt, olyannyira, hogy immár tudományosan minősített kutatóként az Intézet igazgatója lett 1992 és ’94 között. Elmondása szerint a korábbi vezető, az igen jó politikai érzékű Huszár Tibor kérte fel e tisztség betöltésére.

A Szociológiai Intézeti évek legelejétől kezdve Misit a tizenévesek politikai szocializációjának kutatása foglalkoztatta. A külső szemlélő előtt a kutatás legelőször hallgatói gyakorlatnak indult, ami részben igaz. Valójában – mint Misinek a Liskó Ilonáról írott nekrológjában^[9]olvashatjuk –, Liskó Ilona mint Misi egyik órájának helyettesítője, a rá oly jellemző aktivista attitűddel tüzelte fel a hallgatókat, hogy a tanítványok beszéljék rá Misit egy hallgatói kutatás megszervezésére, hogy abból tanulják a szociológiát. A hallgatók fellelkesültek, és valóban ezzel fogadták. Ők javasolták – a kor szellemének megfelelően –, hogy arról próbáljanak megtudni valamit, milyen összefüggés van a kortárskapcsolatok és a politikai érdeklődés alakulása között.

Voltaképpen egyfajta „learning by doing” kezdődött, de nem egészen. „Kemény munkámba került visszatartani őket attól – írja Misi –, hogy azonnal a terepre rohanjanak, és rávenni őket, hogy még egy félévet azzal töltsenek a tanteremben, hogy kidolgozzunk egy koncepciót, egy kutatási kérdést, elméleti változókat, azokat operacionalizáljuk, majd – végre! – kérdőívet szerkesszünk, és elkészítsük a mintavételi tervet.” A megfontolt fékezés mestere volt.

Végül is 1991-ben, 1994-ben, 1998-ban, 2002-ben, 2006-ban és 2008-ban kezdetben fővárosi, majd bővülő mintákkal, hasonló kérdőívekkel vették fel a politikai szocializációs adatokat a hetedikesek körében. Ez a kutatássorozat lett az ELTE szociológus hallgatóinak egyik biztos pontja a tantervben előírt szakmai terepgyakorlat teljesítéséhez. A politikai szocializáció kutatásban 1994-tól haláláig intenzíven vett részt a nagyszerű Szabó Ildikó, Murányi Istvánnal és Sík Domonkossal együtt. Közösen egyedülálló idősoros adatbázist hoztak létre.

Misi 68 évesen lett docens a Wesley János Főiskolán, s méltán nagy megbecsülésnek örvendett. Oktatásszociológiát tanított haláláig.

Mindemellett szakmai útjának fontos állomása kötődik az Educatio című lap szerkesztőbizottságában végzett munkájához, az általa összeállított tematikus számokhoz, a lapban megjelent tanulmányaihoz, de nemcsak ezekhez. Ismeretes, hogy a lapot a szerkesztőbizottság ténylegesen maga állítja össze: minden egyes lapszám egyfajta alulról szerveződő, kollektív munka eredménye. Hosszú éveken keresztül az alapító főszerkesztő Kozma Tamás koordinálta a bizottság munkáját, 2009–2013 között Misi, Fehérvári Anikóval együtt, főszerkesztő-helyettes lett, majd haláláig a szerkesztőbizottság elnöke, Anikó pedig a főszerkesztő. Misi rendkívüli érzékkel tartotta össze a népes bizottságot, a viták tárgyszerű, célirányos és kedves vezetésének a nyoma, eredménye minden egyes lapszámban érzékelhető. Ritka az ilyen erény.

Az utolsó megjelent lapszámot, a francia diákmegmozdulás ötvenedik évfordulójára kiadott 1968-at Bajomi Ivánnal együtt szerkesztette.^[10]Ezzel a tematikus számmal zárta le Misi azt az ívet, amely az élete fordulópontját jelentő Nancy-ból indult, a lapban megidézett 1968-ban.