Cervelox 2.0. Avagy: Tudja-e a jobb szem, mit csinál a bal kéz?

Ferences Gimnázium, Szentendre – Konzulens: Dr. Mészáros Lukács

K. M.: A Cervelox projekt, melynek célja egy, a reflexidőmérés módszerét alkalmazó diagnosztikai eszköz kifejlesztése, hosszú utat tett meg odáig, hogy első díjat nyerjen az innovációs versenyen.

A természettudományos témaválasztás számomra teljesen kézenfekvő volt. Édesanyám bölcsész, édesapám mérnökember, engem azonban kisgyermekkorom óta a természet, az élővilág érdekel. Óvodás éveim során a délutánjaimat, hétvégéimet a konyhaablakban ülve, a kerti etetőre járó madarak megfigyelésével, később édesapámmal közös horgásztúráink során a dunai halak megismerésével töltöttem. Az általános iskola felső tagozatában érdeklődésem az állatoktól az emberek felé fordult. Eldöntöttem, hogy az emberi test tanulmányozásával, megértésével szeretnék foglalkozni, orvos szeretnék lenni. Ehhez az elhatározáshoz azóta is tartom magam. Az e cél felé vezető első lépcsőfok számomra a Cervelox projekt, amely, úgy vélem, elindított engem ezen az úton.

M. M.: A projekten Kákonyi Marcellel az innovációs versenyen való részvétel előtt és közben is rengeteget dolgoztunk.

A kutatás témája egy előző közös projektünkből nőtte ki magát. Első projektünk témájának választásakor figyelembe vettük, hogy mind a ketten az orvosi pálya iránt érdeklődünk. Ezen belül engem leginkább a neurológia érdekelt. Marcell pedig nagyon jó az informatika területén is, így választhattunk olyan területet, amihez egy saját szoftverre volt szükségünk. A 2016/17-es tanév vége felé felismertünk egy, a projektünkben rejlő érdekes témát, mely végül a versenyen bemutatott anyagunkká is vált. Amennyiben sikerül egy olyan eszközt, eljárást és módszert létrehoznunk, amivel megjósolhatóvá válik a tanulási nehézségek felbukkanása, akár már óvodás korban is, ezzel sok kisgyermeken segíthetünk.

Édesanyám pedagógusként mindig is fontosnak tartotta a keze alatt megforduló gyermekek fejlesztését, így általa betekintést nyerhettem a fejlesztésre szorulók és szüleik tortúrájába. Megtapasztaltam, milyen nehéz helyzeteken kell keresztülmennie egy szülőnek akár az egészségügy, akár az oktatás területén egy sajátos adottságú, nehézségekkel küzdő gyermekkel. Ez a terület és téma ezért kiváltképpen közel áll a szívemhez. Régóta, egyre nagyobb lelkesedéssel tölt el minden apró, ezen a téren tett felfedezés.

A témához való személyes kötődésem mellett volt bennem egy általános segíteni akarás is. Már óvodás korom óta orvos szerettem volna lenni, elsős koromban már emberismeret órára jártam, könyveket nézegettem a mumifikálásról, sokat néztem a Volt egyszer az ember című sorozatot, és tudtam, hogy az embernek 206 csontja van. Az első „Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?” kérdésre is azt válaszoltam, hogy ez egyértelmű: orvos. Legszívesebben sebész vagy sürgősségi orvos lettem volna, de érdekes módon azt mindig hozzátettem, hogy kutató biztos nem. A kutatást laborhoz kötött, unalmas és „embertelen” munkának képzeltem. A Cervelox projekttel tapasztaltam meg igazán a kutatás örömét. Nagyszerű érzés, amikor az ember saját maga alkothat meg valamit, ami addig nem létezett, eddig még meg nem válaszolt kérdésekre keresheti a választ. A projektünk nemcsak megismertette, hanem meg is szerettette velem a kutatás lépéseit, elemeit.

K. M.: 2016 szeptemberében egy beszélgetéssel kezdődött az a folyamat, amely mindkettőnk életére nagy hatással volt. Matányi Mariannával felkerestük nagyszerű biológiatanárunkat, dr. Mészáros Lukácsot azzal a kéréssel, hogy az iskolánkban folyó ösztöndíjprogram keretében vállalná-e, hogy belevág velünk egy biológiai témájú, a középiskolai tananyagon túlmutató kutatásba. Az ő útmutatásai alapján kezdtük el a munkát, az első évben azonban még más irányban haladtunk. A jobb és balkezesség okait és hatásait próbáltuk felderíteni a különböző irányú reflexek idejének mérésével. Ennek folyamán megalkottuk a most használt eszköz egy kezdetleges verzióját, és tanulmányoztuk a kutatás élettani hátterét. Méréseket végeztünk vegyesen jobb és balkezes diáktársaink segítségével, de komoly eredményt nem értünk el. A kapott adatok utólagos elemzése közben figyeltünk fel arra az érdekességre, ami később a kutatás fő irányvonala lett. A tanulási nehézségekkel küzdő és mozgáskoordináció-problémás tanulók eredményei jelentősen eltértek az átlagostól.

Természetesen a munka mindkettőnk részéről sok-sok lemondással is járt. A tanulás mellett sokszor nehéz volt időt szakítani a mérések elvégzésére, az otthon és az iskolai laborban történő építgetésre, fejlesztgetésre, ötletelésre. Rengeteg munka van egy ilyen látszólag egyszerű kutatás mögött is. Számomra az egyik legnagyobb kihívást az jelentette, hogy ahhoz, hogy a projekthez fűződő feladataimat el tudjam végezni, meg is kellett tanulnom ezekhez mindent. A berendezést például egy viszonylag egyszerű program vezérli, ennek ellenére rengeteg időt igényelt a megírása, lévén, hogy egyáltalán nem volt tapasztalatom a programozásban. Így az alapoktól indulva kellett mindent elsajátítanom, még mielőtt az adott programhoz hozzákezdhettem volna. Szerencsére az ilyen jellegű autodidakta tanulást nagyon megkönnyíti az interneten elérhető hatalmas mennyiségű oktatóanyag. A másik nagy akadály, amit le kellett győznünk, az volt, hogy az érthető okokból szigorú orvosetikai szabályok miatt nehezen sikerült lehetőséget találni arra, hogy vizsgálatokat végezzünk beteg gyerekeken. Sok kudarc után végül a Semmelweis Egyetem I. sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján kaptunk segítséget, itt zajlottak a mérések. Fontosnak tartom azonban megemlíteni, hogy bármilyen intézményt kerestünk is fel, próbáltak nekünk segíteni. Volt, ahol minden követ megmozgattak annak érdekében, hogy lehetőséget kapjunk kutatni.

M. M.: Az eredmények elérése persze nem mindig volt zökkenőmentes. A projekt kezdetekor szembesültünk azzal, hogy akár egy vállalat elindításánál, a kutatásnál is a szép és kecsegtető ötleteket a kemény valóság követi. Felmerülnek a „Miből?”, „Kivel?”, „Hogyan?” kérdések. Számunkra az, hogy megvalósulhat-e a projekt, nem volt kérdés, hiszen iskolánk egy ösztöndíjprogram keretén belül támogatott minket a kutatásban. Mentorunk dr. Mészáros Lukács tanár úr lett, aki ettől kezdve lelkiismeretesen, minden téren hathatósan segített bennünket. Az eszköz megteremtése már nagyobb problémát okozott, de Marcell éjjeleken át tartó fejtörésekkel és munkával vitte a vállán ezt a feladatot.

Számomra a nehézségek inkább az iskola falain kívül kezdődtek. A legnehezebb feladatom talán az volt, hogy az orvosi társadalommal megismertessem és elfogadtassam a kutatásunkat. Minden alkalommal csalódott voltam, mikor több hónapnyi kapcsolatkeresés után egy-egy erősebb visszautasítást megkaptunk. Minden ilyen pontnál kicsit újra kellett tervezni a projektünk lefutását. Meg kellett tanulnunk nem feladni, hanem továbblépni, és új vonalon elérni a célunkat. Szerencsére Dr. Beke Anna gyermekneurológus, aki corpus callosum agenesiás^[4]gyermekekkel foglalkozik, megkeresett és felkarolt minket és a projektet. Ez szinte új lendületet adott nekünk.

K. M.: Iskolánk részéről rengeteg anyagi, szellemi és gyakorlati támogatást, segítséget kaptunk. Berci, a gondnokunk és főkertészünk segített nekünk az eszköz elkészítésében. Amit én szerszámok és kézügyesség hiányában nem tudtam megcsinálni, bátran rábízhattam, és ő nagyon igényesen kivitelezte azt, amire megkértük. Zsóka néni a gazdasági irodából teljes egészében magára vállalta az anyagi vonatkozások intézését. Kezelte a számlákat és az utazás költségeit, átvette a megrendelt eszközöket, megírta a pályázati elszámolást, és még sorolhatnám. Az iskola igazgatója, Becsér Róbert atya is segített, amikor csak szükség volt rá, például biztosította számunkra, hogy a tanítási időbe eső programokon is részt tudjunk venni. És persze Mészáros Lukács tanár úrnak, a projekt mentorának tartozunk még hálás köszönettel az ötleteiért, rengeteg buzdításért és lelkesítésért és azért, hogy végig kiállt mellettünk. Úgy gondolom, hogy az iskolánk ilyen erős támogatása nélkül igen kevés esélyünk lett volna elérnünk ezeket az eredményeket. Nagyon fontosnak tartom az efféle lehetőségek, tehetséggondozó foglalkozások biztosítását az oktatási intézmények részéről, hiszen talán ezek a projektek azok, amelyek minket, diákokat felkészítenek az életre és munkavállalásra, és ezek teszik izgalmassá, élvezetessé az olykor monoton tanulási folyamatot.

Az iskola érdemei mellett mindenképp meg kell említenem azt, hogy az Innovációs Szövetség és maga a verseny milyen remek kereteket teremtett a kutatás kivitelezéséhez. Egyrészt anyagilag támogatták azt, másrészt az a két szakember, akiknek a verseny első két fordulójában be kellett mutatnunk az előrehaladásunkat és új eredményeinket, sok hasznos tanáccsal látott el bennünket. Most, a dublini nemzetközi versenyre készülve pedig folyamatosan figyelemmel kísérik a munkánkat és segítenek, amiben csak tudnak.

M. M.: Az innovációs versenyen való részvétel közben lelkesek voltunk, de nem számítottunk arra, hogy elhozzuk az első díjat. Sőt, az utolsó forduló után letörten mentünk haza, mert úgy éreztük, hogy előadásunk nem keltette fel igazán a zsűri érdeklődését. Éppen ezért teljesen hihetetlen volt a hír, amikor azzal hívtak minket, hogy első helyezést értünk el. Nekem akkor volt a névnapom, és úgy éreztem, hogy sohasem kaptam még ekkora névnapi ajándékot. Azon a napon még csak azt tudtam, hogy eredményünkkel kimehetünk Dublinba. Ettől végtelenül boldog voltam, de azóta már tudom, hogy ez az eredmény ennél is sokkal többet ér.

K. M.: Egy ilyen kutatásnak és a hozzá kapcsolódó versenyeredménynek rengeteg hozadéka van, és ezeket a hatásokat még csak most kezdjük érzékelni.
A médiamegjelenések, interjúk segítenek abban, hogy a találmányunkat megismerje a nagyközönség, ezáltal esetleges támogatókat, hasznos tanácsokat és észrevételeket hozhatnak, melyek nagyban elősegítik a munkánkat. Számos olyan helyzetbe kerül az ember, amelyekkel, hiszen tudományos pályára készülünk, előbb-utóbb találkoznánk. Ilyenek például: a szabadalmaztatási folyamat megismerése, különböző kommunikációs szituációk megoldása, az angol nyelv gyakorlása, a csapatban való munka, a kutatás módszereinek elsajátítása. Számomra azonban a verseny legfőbb hozadéka az, hogy nagyon sok kaput megnyit előttünk. Részt vehetünk az európai fordulón, a Fiatal Tudósok Versenyén, illetve, ha ezen jól szerepelünk, az Intel ISEF világversenyen is. Lehetőség nyílhat látogatást tenni a CERN-be vagy a chilei Paranal Obszervatóriumba. Ha az ember életrajzában szerepel egy ilyen eredmény, igen jó esélyekkel indul különböző egyetemi ösztöndíjakért vagy álláslehetőségekért. Mivel tanulmányaimat a Semmelweis Egyetem Általános Orvosi Karán szeretném folytatni, majd ennek befejeztével neurológiai irányba szeretnék szakosodni, úgy érzem, hogy ez a versenyeredmény pályára tudta állítani az életemet.

Mariannával együtt kezdtük meg a munkát, és azóta is együtt dolgozunk. Némileg eltérő érdeklődési körünknek megfelelően eredményesen és mindkettőnk számára élvezetesen fel tudjuk osztani a feladatokat egymás közt: Marianna elsősorban az intézményekkel, gyerekekkel és szülőkkel történő kapcsolattartással foglalkozik, illetve a kutatás élettani hátterének vizsgálatával, míg én az eszköz fejlesztésével és az eredmények kezelésével, értékelésével.

 K. M.: A Fiatal Tudósok Versenyén (EUCYS) szeptemberben Dublinban helyezést ugyan nem értünk el, de tanulságos és élményekben gazdag út volt.

Találmányunkat azóta szabadalmaztattuk, jelenleg formatervező cégekkel és egészségügyi intézményekkel tárgyalunk a termékké fejlesztésen és további tesztelések lebonyolításán.

Azt már az előzőeknél sokkal tisztában látjuk, hogy az Ifjúsági Tudományos és Innovációs Tehetségkutató verseny a győztesei életében fordulatot hoz, egyenes pályára kerülnek: négyen értünk el első helyezést, és mind a négyen azzal foglalkozunk, amivel szerettünk volna, és ezen túl rengeteg olyan lehetőséget kaptunk a továbbhaladásra, amelyet a versenynek köszönhetünk.

M. M.: 2018 szeptemberében kezdtem meg tanulmányaimat a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karán. A versenyen elért első helyezés feljogosított arra, hogy részt vegyek az Új Nemzeti Kiválóság Programban. Ezzel sikerült elfogadtatni és bemutatni a kutatást a Semmelweis Egyetemen is Dr. Beke Anna mentorálásával és segítségével.

A kutatással kapcsolatos szakirodalmak, az orvosokkal való beszélgetések és a Neuronelektródná^[5] tett látogatásom mind hozzájárultak ahhoz, hogy az agy- és idegsebészet irányába kezdjek érdeklődni.

Az eredményünk elérésében sokan segítettek. Minden apró segítségre és lépésre szükség volt ahhoz, hogy eljussunk idáig, hogy folytathassuk munkánkat, hogy felfedezzük az előttünk álló lehetőségeket.

Az oktatásnak és az ösztöndíjprogramoknak nagyon nagy szerepe és felelőssége van a fiatalok felkészítésében, motiválásában. Saját tapasztalataimból merítve mondhatom, hogy egy támogató mondat, az őszinte odafigyelés és véleménynyilvánítás nagyon sokat segíthet a lelkes fiatalokon. A pedagógusok sokat tehetnek a fiatalok jövőjéért, hiszen sokakban lángol a világmegváltó lelkesedés. A kutatásban való tapasztalatszerzés lehetősége, a csoportmunka és a diákok megmérettetése mind olyan esélyt és kiállást ad, aminek nagy szerepe lesz később az ember életében. Ha az ember hisz abban, amit csinál, és ez újra-újra fellobbanó lelkesedésben nyilvánul meg, ha kellően nyitott és saját fejlődésére tudja fordítani a kritikát, akkor eléri célját.

Köszönettel tartozunk mindenkinek, aki akár véleménnyel, akár tárgyi vagy elméleti segítségével hozzájárult eddigi sikereinkhez. Bízom benne, hogy egyszer majd én is továbbadhatom, mások hasznára, amit tanultam.