Buda Béla

(Budapest, 1939. április 2. – Budapest, 2013. július 7.)

A nyáron elhunyt neves pszichiáter mind a pedagógiát, mind az iskolai nevelést, mind a pedagógust komolyan vette, noha főbb szakterületei az alkoholizmus, az öngyilkosság-kutatás, a pszichoterápia, a kommunikációelmélet, a szociálpszichológia és a személyiségfejlődés voltak. Meglehet, épp ezért, mert felismerte, hogy az egyéni és társadalmi lelki krízisek története, mélysége, kórlefolyása, kezelése szempontjából az iskola fontos hely, melyet a pszichológiának nem elfoglalnia, nem irányítania, nem ostromolnia, hanem segítenie és megértenie kell. Neve beírásakor az OFI honlap keresője az ÚPSZ utóbbi tizenhét évfolyamából 263 említést jelez, vagyis jeles pedagógiai szerzőkkel összemérhető mennyiséget, eszerint kell gondolnunk szakmai munkásságára, nyitottsága és problémaérzékenysége sokat segíthet az új pedagógus nemzedékek felkészítésében. Emlékezve munkásságára, néhány idézettel jeleznénk, hogy mennyire aktuálisak, izgalmasak tegnapi, tegnapelőtti gondolatai. 

(A szerk.)  

A pedagógus és a pszichológus

„A pedagógiai munka feltételei nehezen teszik lehetővé, hogy a mindennapi tevékenység során objektivált pszichológiai módszerek alkalmazhatók legyenek. Ha van is mód megfigyelésre, tesztvizsgálatra, a kapott eredmények nehezen csatolhatók vissza a pedagógiai gyakorlatba. Nehezítő, gyakran zavaró az ilyen eredmények mozzanatos, keresztmetszeti jellege. A pedagógus számára a pszichológia saját munkájának folyamatában, annak szerves részeként lenne szükséges. A pedagógiai munkában – úgy tűnik – nem járható út a szakpszichológus bekapcsolása külön szervezeti szerepként. Nem válik be igazán az iskolapszichológus, és ez nem az ő hibája, és valószínűleg erről a pedagógusok sem tehetnek, annak ellenére, hogy az iskolában alkalmazott pszichológus a legtöbb ellenállást a pedagógusok részéről tapasztalja, és rendszerint az ő értetlenségük, pszichológiai ismerethiányuk, befolyásolhatatlanságuk látszik a legfőbb akadálynak, hogy a pszichológus az iskolában dolgozni tudjon.”[1]

A pedagógiáról

„A pedagógusok bár heterogén, de igen nagy és értékes társadalmi réteget alkotnak, amelynek aktivitása a helyi és az általános politika szintjén is jelentkezhetne, és amely a tömegtájékoztatáson át újszerű párbeszédet indíthatna el a társadalommal. Igazán
figyelemreméltó körülmény, hogy a pedagógia milyen kevéssé tükröződik a médiában. Csak a sztereotip és aktuális problémákban kerül szóba, vagy egy-egy megszállott, sikeres pedagógus portréjában. Még a szépirodalom és a film is csak sablonokkal építkezik a pedagógiával kapcsolatosan, az iskola vagy a pedagógiai munka inkább jelkép az ábrázolásokban – a valóságos folyamatait illetően szinte alig van érdeklődés iránta. Közben a pedagógia világa tele van érdekes, színes, paradigmatikus jelenségekkel, amelyekből a köztudatnak többet kellene megismernie ahhoz, hogy a pedagógia nagyobb társadalmi erővé válhasson.”[2]

A pszichodrámáról

„…egyelőre a pszichokultúra és az ember-, illetve a társadalomtudományok eredményei nem tudtak létrehozni igazi prevenciót és fejlesztési politikát a lelki egészség terén, nem igazán működik a pszichoszociális védőháló a személyiség különféle zavaraiban és elégtelenségeiben szenvedők számára, és nem látszik az az együttműködés, amelyben a világ különféle súlyos problémái megoldhatók. Egy sor technikára, gondolatra, megközelítésmódra szükség van azokból, amelyeket a pszichodráma nyújt, kínál (már elszakadva a morenoi poetikus eszmei kezdetektől, az életműben végig megmaradt misztikus tartalmaktól, akár a teoretikus építménytől is, de maradva annál, amit a megújító, változtató dráma, cselekvés és érzelmi interakció hoz magával).”[3]

Footnotes

  1. ^ A személyiségfejlődés és a nevelés szociálpszichológiája. Bp., 1988.
  2. ^ A pedagógiáról. Iskolakultúra, 1995/6–7.
  3. ^ Az új ezredév emberének lelki dilemmái – A posztmodern ember és társadalom – és a morenoi örökség  http://budabela.hu/tanulmanyok.html (letöltés dátuma: 2013. december 10.)

2013/11-12

Napló