Bevezető a Nyitott oktatás című könyvhöz

Az iskola az új évszázadban, az új évezredben – vajon merre fejlődik? 

Az iskolák felé indirekten, húsz évvel ezelőtt megfogalmazott követelmények révén az osztályokba egyre erősebben vonulnak be új munkaformák, mint a szabad munka (Freie Arbeit), a heti terv (Wochenplan), vagy a projektmódszer (Projektunterricht) és a műhelytanítás (Werkstattunterricht). Pedagógiai vitákban új fogalmak nyernek teret, mint önállóság, egyéni felelősség, élethosszig tartó tanulás, kreativitás, egyénre szabottság, életszerűség, cselekvésorientáltság; a teljességet megragadni kívánó, vagy tantárgyi határokat áttörő tanítás-tanulás. Új követelmények jelennek meg a tanítással szemben, mint például az, hogy a gyerekeknek ne kelljen ugyanúgy, ugyanabban az időben, ugyanazt tanulniuk vagy visszaadniuk abból, amit a tanár előír. Ez azt jelenti, hogy a tanításnak tanulóorientálttá kell válnia.

Amióta befejeztem a tanulmányaimat a tanítóképzőn, ilyesfajta tanítást kerestem. Kezdetben azokban a teljesen hétköznapi iskolákban, amelyek aktívan közreműködtek az 1981-es és 1985-ös észak-rajna-vesztfáliai iskolareform irányelveinek és tanterveinek kidolgozásában. Az iskola gyerekkorom óta sok vonatkozásban megváltozott: a gyerekek körben ülnek, közösen ünneplik a születésnapokat. Egyes gyerekeket a tanár vagy más segítő külön is tanít. Az osztályban sok színes, vonzó eszköz található. Vannak órák, amelyeket a gyerekek maguk alakítanak, ahol nem is kell mindüknek ugyanazzal foglalatoskodniuk. Olyan is előfordul, hogy ezek a programok egy egész napot vagy akár hetet is kitöltenek. Úgy gondoltam tehát, az iskola jó úton jár. 

Ám mindezek ellenére a tanárok mintha ugyanazok maradtak volna: továbbra is az ő kezükben van az irányítás, és minden nyitás ellenére ők határozzák meg mindazt, amit a gyerekek tehetnek. A kommunikáció – bár sokkal barátságosabbá vált –, még mindig egyoldalú maradt. Az iskola továbbra is kemény munka a gyerekeknek. Van, akinek kényelmesebb, van, akinek keményebb. A diákok számára az iskola nem jelent nagyobb vonzerőt, mint más programok. Az önként, lelkesen tanuló gyereket, akit a nyitott oktatás  és iskola ígért, nem találtam meg. Ez ellentmondott annak az ideálnak, amit kerestem, az iskolának, ahol a gyerekek lelkesen és önként tanulnak, mert a nyitott oktatás elméletei szerint dolgozhatnak.

A szabad iskolák,^[3] melyekhez utam vezetett, meg akarták mutatni a hagyományos iskoláknak, hogy a szabad tanulás: lehetséges. Itt megtanultam, hogy a valóság ennél sokkal bonyolultabb. Egészen szokásos módon tanítottak, de emellett azt mondták, hogy a gyerekek dönthetnek arról, részt vesznek-e az órákon (ezzel mintegy belülről vezéreltek lehetnek). Megengedték nekik, hogy az unalmas órák helyett demokratikusan döntsenek arról, hogy focizzanak vagy pingpongozzanak. Nem volt nagy a különbség ezek és a modern módszereket alkalmazó hagyományos iskolák között, ahol például a heti terv módszere szerint dolgoztak. Amiben különbség mutatkozott, az a tanár és tanuló közötti partneri és bizalomteli viszony volt. De örömmel és lelkesedéssel tanuló gyereket itt sem találtam. Így tovább folytattam a keresést.

Bár ezekre az iskolákra jellemzőbb volt a felnőttek és gyerekek közötti partneri viszony, mégsem tapasztaltam, hogy ott olyan tanulási környezetet teremtettek volna, ami a gyerekeket tanulásra ösztönzi. Ezért más reformpedagógiai iskolákat is meglátogattam. Láttam Montessori- és Petersen-iskolákat, ahol találkoztam azokkal a módszerekkel, amelyekről a nyitott oktatással kapcsolatban tanultam. Láttam gyerekbarát ötletekkel berendezett osztályokat, nagy taneszközválasztékot, kutatómunkára inspiráló iskolaépületeket.

Sajnos azonban ezekben az esetekben azt tapasztaltam, hogy a nyitott oktatás nem jár feltétlenül együtt azzal, hogy a felnőttek pozitív módon állnának a gyerekekhez. Volt, ahol rettenetes tanórai légkörrel talákoztam, a gyerekeket az osztály előtt szégyenítették meg. Másutt teljes volt a káosz. A gyerekeknek önállóan kellett volna dolgozniuk, de nem volt hozzá semmilyen tervük. Feladatokat oldottak meg, kelletlenül és hibásan. Unatkoztak, aztán megpróbálták összeszedni magukat, és letenni legalább annyit az asztalra, ami kielégítőnek számított és a napi adagnak megfelelt. Mindenki magával harcolt. Sokan egyáltalán nem tudták, hogy miért is vannak ott, egyszerűen megpróbálták „letudni” az iskolát. A tanárok részben túlterhelten, részben eredménytelenül próbáltak közvetíteni a koncepció, a gyerek és a napi valóság között. Gyakran eredménytelenül.

Ennyit tehát a reformpedagógiáról…

Ha csak ennyit találtam volna, akkor itt be is fejezhetném az írásomat. 

Azt gondoltam, utolsó kiút lehetne, ha megnézném, hogy a legújabb szakmai terveket miként alkalmazzák az iskolákban. Egy ideje kapcsolatban álltam Jürgen Reichennel, akit két módszeréről ismerünk. Ő az egyiket az „olvasni tanulni az íráson át”, a másikat a műhelytanítás (Werkstattunterricht) módszerének nevezte. Iskolákat kerestem Németországban és Svájcban, ahol egy ideje gyakorolják a műhelytanítást és az „önirányított tanulást”. Ekkorra már mindenre fel voltam készülve. Jó volt látni, hogy a gyerekek általában önállóan dolgoztak, és sok dolgot maguknak találtak ki, azonban úgy találtam, hogy a napi eredmények kívánnivalót hagynak maguk után, még akkor is, ha tudtam, hogy nemcsak azok az eredmények számítanak, amelyek a nap végére megszülettek. Már nem is volt kedvem tovább keresni, hogy mi is a nyitott tanulás. Unalmasak voltak a hospitálások, és gondolom, hogy ezeket az alkalmakat a gyerekek is ilyennek érezhették. 

Itt be is fejezhetném könyvemet a nyitott oktatásról, és arra a következtetésre juthatnék, hogy a nyitott oktatás egy fikció, amit nem lehet átültetni a gyakorlatba. 

Volt még a listámon egy név, egy tanárnőé, akinek nagyon megtetszett az előadása egy matematikai konferencián. Egy teljesen átlagos kölni alsó tagozaton tanított, nem messze onnan, ahol lakom. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot. Az osztályban folyó nyitott tanítást-tanulást először láthattam olyannak, amilyennek korábban elképzeltem. A gyerekek nagyszerűek voltak. Teljesen önállóan dolgoztak, történeteket találtak ki, és csavaros matekfeladatokat oldottak meg. Utánanéztek a szakkönyvekben a kutatómunkájukhoz szükséges adatoknak, feladatokat alkottak a többieknek. Olvasmányaikat mesterien olvasták fel, és verseket illusztráltak művészi szinten. Az osztály színvonala a többi osztályéhoz képest jóval magasabb volt. Úgy tűnt, hogy itt valaki levette a tetőt, így a gyerekek valóban a csillagokig nyújtózkodhattak.

A tanárnő természetesen viselkedett. Nem motiválta a gyerekeket holmi smiley-pecsétekkel, a gyerekeknek nyíltan elmondta a véleményét. Ha nem volt ideje, akkor ezt meg is mondta, dicsérte, ha valamit nagyszerűnek talált. Az osztályban nem voltak játékok, sem didaktikus anyag. Üres lapokon kezdték a munkát, amelyek önállóságra késztettek. A matek- és olvasókönyvek valahol ott voltak a polcokon, többé-kevésbé magukra hagyva.

A látogatás nagy hatással volt rám, és lelkesedéssel töltött el. Szerettem volna még többször hospitálni ott – és ezt meg is engedték nekem. A nyitott oktatás mindenki számára nyitott. Első benyomásom differenciáltabbá vált – és megerősödött. Természetesen ebben az iskolában is vannak olyan napok, amikor jobban alakulnak a dolgok – és vannak, amikor kevésbé. A tanárnő szerepe természetesen fontos, de nem mindig feltűnő. A gyerekek között is van, aki egyik nap jobban, máskor rosszabbul dolgozik. Mégis minden őszintén, önszervezően működik. 

A gyerekek tudják, hogy teljes valójukban figyelembe veszik őket, és viselkedésük ennek megfelelően önálló és nyitott. Akarnak tanulni.

Ha ehhez az elképzeléshez tartja magát az ember, akkor nyilvánvalóvá válik a félszívvel végzett nyitott oktatás problematikája. Ha meg akarjuk kapni a gyerekek bizalmát, nem köthetünk kompromisszumokat. A tanárnak az első naptól hagynia kell a gyerekeket önállóan dolgozni. Mindegyiket egyéniségnek kell látnia és elfogadnia. Társnak kell lennie, anélkül, hogy a gyerekek önállóságát korlátozná. Nem kell, hogy minden óra nyitott oktatás legyen, de ennek kell lennie a kiindulópontnak. A tanárnő töretlen bizalommal legyen a gyerekek, tanulási készségeik iránt minden módszerben és tárgyban. Ha az önálló, kreatív tanulást és a kívülről megadott tananyagot kombinálni akarjuk, akkor ezt a gyerekeknek el kell, hogy magyarázzuk, és sokoldalúan indokolnunk kell. Csak így maradhat fenn a legfontosabb: a belső tanulási késztetés. A gyereknek tudnia kell, hogy miért tanul.

Szép lenne, ha sok tanár így bízna a gyerekekben, akiket rábíztak – és nem fecsérelné idejüket motivációs trükkökre és túlzott differenciálásra. Ezek a tanárok a tananyagot lecsökkenthetnék pár valóban értékes, kreativitást inspiráló, önfelfedező, gondolkodást serkentő eszközre és módszerre (pl. üres papír, szakkönyvek és mindennapi anyagok). Így a gyerekek elkerülhetnék az „iskolai fogyasztóipart”,^[4] és önmaguk kezdhetnének dolgozni.

Mindezt egészen, egészen következetesen, a jól értelmezett elméletnek megfelelően. 

„Kényszer tíz éven át minden héten 32 órát iskolába járni, ez a legnagyobb, a személyes szabadságot korlátozó intézmény, amelyet egy demokratikus jogállam ismer.”

Rudolf Alberg

Nemcsak a fenti idézet miatt fontos ügy számomra a könyvem megírása, hanem azért is, mert az életemet az iskola jelentősen befolyásolta. Életem első felét kívülről határozta meg, míg a második felét az a vágy uralta, hogy ezt a külső meghatározottságot önmeghatározássá alakítsam, nemcsak magamnak, hanem minden embernek – mintegy alapjogként. Azért, hogy életük első felét is nyereségnek élhessék meg az iskolában. Az iskolarendszerben, amit az iskolalátogatási kényszer határoz meg, a nyitott oktatás erre egy lehetőség, amely a tanulást újra a gyerek kezébe adja, aki így magának tanulhat, és maga tudja eldönteni, hogy mibe fekteti energiáit. 

Ez a könyv egy kísérlet arra, hogy a nyitott oktatás elinflálódott fogalmát kicsit újragondoljuk, az olvasó figyelmét a lényegre irányítsuk: gondolkodjon a gyerekek szemszögéből. Ezért fogom a nyitott oktatás mindenre kiterjedő definícióját radikálisan korlátozni, ezzel új lehetőséget nyitni, amely új minőséget hoz. Szeretném, ha ellenállás alakulna ki azzal szemben, amit én a nyitott oktatás karikatúrájának látok, s ahol valójában zárt tananyagok és tervek működnek. Szeretném megmutatni a nyitottság problémáit és határait, illetve következetlen, reflexió nélküli alkalmazását kritizálni. 

Ez után a nehéz és fájdalmas fázis után szeretném a nyitott oktatás egy másik modelljét ajánlani, amely a tanár segítségére lehet a helyes célok elérésében. Mert lehet, hogy eddig éppen az volt a fő probléma, hogy nem jött létre egy olyan kiterjedt koncepció, mely az elmélet magasságában fekvő dolgokat egy átlagos tanár számára érthető rendszerbe foglalva segítene azoknak, akik készek a nyitásra. Ugyancsak fontos, hogy a koncepció ismertesse a megvalósításhoz szükséges anyagokat és oktatási eszközöket. Ezt a problémát magam éveken át megéltem; nem a gyerekeknek van szükségük mankóra, tantervre, hanem a tanárnak. Mert a tanár nyitni csak addig merészkedik – még akkor is, ha lelkes híve a nyitásnak – ameddig azt saját biztonsága engedi.^[5] 

Visszatekintve úgy látom, hogy a magát nyitott oktatásnak nevező koncepcióval szembeni követelmények a következők:

• Egyszerű tanítási alapelvek gyűjteménye, amelyek tisztelik az egyéniséget, az egyénit, ezen belül is a tisztelik az egyén jogát az önirányító, önszabályozó tanulásra. Mindehhez hozzáadódik a szakmódszertannal való kapcsolat, valamint az a nevelési alapelv, hogy egymással demokratikusan járunk el, demokratikusan cselekszünk;
   
• Összeállítás az alapvető tantárgyi kihívásokból, ami az iskolaidő alatt elsajátítandó minimumot tartalmazza;
   
• Tanulói, méginkább tanári eszköztár, mely lehetővé teszi és segíti, hogy a tanuló nyitottan dolgozhasson egyéni útján (azaz anélkül, hogy a koncepció egy implicit tanulási utat határozna meg a tananyagokon keresztül);
   
• Impulzusok gyűjteménye, amelyek arra hívják a gyerekeket, hogy a szembenézzenek a dolgokkal, a tanárnak pedig példát adnak arra, hogy új, impulzusátadó és tanuláskísérő szerepkört próbáljon ki.

A könyvben nem térhetek ki mindenre, egyrészt a hely szűkössége, másrészt a kompetencia hiánya miatt. De megjelölhetek egy kiindulópontot, ahonnan azután közösen tovább dolgozhatunk.

Ha valakinek az itt kifejtett kritika nem tűnik megalapozottnak, akkor is van lehetőség újabb eszmecserére, ami – remélhetőleg még időben – a figyelem fókuszába állítja a nyitott oktatást.

Egyre hangosodik a kiáltás, hogy az inga induljon el visszafelé, a zárt oktatási módszerek irányába – akkor, amikor még szinte senki nem fogott neki a nyitás igazi megvalósításának, nem beszélve annak empirikus analíziséről vagy értékeléséről. Jó lenne, ha legalább ennek elkerüléséséhez valamiféle közös alapot ki tudnánk fejleszteni – alapot a tanításhoz, a tantárgyakhoz, a tantárgyi módszertanokhoz és a pedagógiához.

Footnotes

1. ^{^} Az angol „Open Education” magyar megfelelője. Ez a reformpedagógiai mozgalom a 20. század második felében indult, a korábbi reformpedagógiai irányzatok közül Célestin Freinet nézeteihez áll a legközelebb. (A ford. megj.)
2. ^{^} A fordítás Fóti Péter munkája. Az eredeti német szöveg: Falko Peschel (2002): Offener Unterricht – Idee, Realität, Perspektive und ein praxiserprobtes Konzept zur Diskussion – Teil I – Allgemeindidaktische Überlegungen. Schneider Verlag Hohengehren GmbH, Baltmannsweiler. 1–7 o. (Einleitung). A fordítás megjelenését a szerző és a kiadó engedélyezte. A fordító további tájékozódásra ajánlja még Falko Peschel egy 2008-as előadásának általa fordított leiratát: http://www.tani-tani.info/a_tanulas_demokratizalasa 
3. ^{^} https://www.freie-alternativschulen.de
4. ^{^} A fogyasztói társadalom iskoláiban a gyerekek maguk is az iskola produktumainak fogyasztóivá válnak, elvesztik érdeklődésüket, és passzívak lesznek, nem akarnak többé felfedezni, gyakran csak túl akarják élni az iskolát. (A ford. megj.)
5. ^{^}  A tradicionális frontális tanítás folyamán a tanár – hatalma birtokában – biztonságban van. Az osztály ennek megfelelően van berendezve; minden szem a tanárra szegeződik, a tanár pedig a büntetések és a jutalmak forrása. A nyitott oktatásban a tanár hatalma egy részéről lemond a gyerekek javára. (A ford. megj.)