Beszédek az Együtt méltósággal konferencián

BALOG ZOLTÁN

 

Kértem, hogy a mai találkozó A cigányasszony meg az ördög című animációs film vetítésével kezdődjék,^[2] mert úgy gondolom, hogy benne van a lényeg. Most nem a mese tartalmára gondolok elsősorban, hanem a film létrejöttére. Nekem ez a film annak a jelzése, hogy ma Európában a magyarországi cigányságnak a legerősebb a kulturális önkifejező képessége.

Nem véletlenül mondom, hogy magyarországi cigányság, és nem magyar cigányság, mert ennek a képességnek valamilyen módon köze van az elmúlt évtizedekhez. Ma Magyarországon – mert persze máshol is élnek magyar ajkú romák, magyar ajkú cigányok, de ott nem ez a helyzet – olyan jelentős roma értelmiség létezik, amelynek önkifejező képessége erős és meggyőző .Ez a képesség azoknak az emancipációs törekvéseknek az eredménye, amelyeket a politika hol támogatott, hol hamisított, hol eltorzított, hol felerősített, hol elgyengített, hol szembeszállt vele, de mindezeken keresztül érvényesült. Ennek példájául is szolgált ez a kis film.

2010-ben beszélt Mikulás Ferenc arról, hogy nemcsak egy, hanem akár száz cigánymesét is filmre vinnének. Mostanáig három készült el.^[3] Ezek a filmek azt is mutatják, hogy a magyarországi romák önkifejező képessége nem valamilyen elszigetelt kör ügye, hanem ebben benne vannak azok a magyar, nem roma értelmiségiek is, akiknek fontos a magyarországi roma kultúra. Mert úgy van értelme ennek az egésznek, ha egy etnikai közösség – az új magyar Alaptörvény szerint nemzetiségi közösség ‒ egy párbeszéd részeseként szól magáról. Nemcsak önmagához szól, hanem – mondjuk így – a többséghez, és fordítva is: a többségben is megtalálja azokat a szövetségeseket, akik segítenek a roma kultúra és önkifejezés szellemi kincseit minél szélesebb körben megismertetni.

Romano Rácz Sándor mondta egyszer, hogy egy vezető történész megkérdezte tőle, miért nincs a cigányoknak más európai népekhez hasonló történelmi tudatuk. A válasz rövid volt és határozott: azért, mert a miénk szóbeli kultúra. Majd látva, hogy érdeklődést keltett, hozzátette: a szóbeli kultúrákban másképpen alakul az emlékezet, más az időhöz és a térhez való viszony. Jellemző a történet abból a szempontból is, hogy még egy szakembert is meglephet, hogy létezik kollektív emlékezet és időfelfogás.

Mi, amikor arról beszélünk, hogy a Nemzeti alaptantervben hogyan lehet a magyar és ezen belül a magyarországi romák, cigányok történetét, kultúráját és – legalább olyan fontos – jelenét bemutatni, akkor egyfelől beszélünk a különösről, a sajátosról, ami csak az övék és rájuk jellemző, másfelől pedig arról, ami közös, ami közvetlenül összeköt bennünket. Vannak, akik ismerik a spanyol, vagy éppen a francia vagy olasz romáknak a kultúráját: azokban megtalálják az olasz, a spanyol, a francia színeket, míg a magyar roma kultúrában a magyar színeket lehet megtalálni.

Az a mondat, amire már utaltam, hogy a magyarországi romáknak van ma Európában a legerősebb kulturális önkifejező képessége, nem tőlem származik, hanem Romani Rosétól, Európa legjelentősebb cigány vezetőjétől, a Német Szintik és Romák Központi Tanácsának az elnökétől. Romani Rose néhány hónappal ezelőtt, idén májusban díszvendégként részt vett azon a megemlékezésen, amely a roma holokauszt áldozatainak állított emléket. 371 csillag – így hívták ezt a rendezvényt. Ott több órán keresztül láttunk és hallottunk ízelítőt abból, amit Magyarországon a romák a kultúra, a művészet nyelvén el tudnak magukról mondani.

Gondolom, mindannyian örültünk ennek az elismerésnek, de hát ebben az elismerésben van valami szemrehányás is, mégpedig az, hogy ha ez így van, akkor miért nem vált közkinccsé mindez, miért csak néhány speciális érdeklődő tudatáig jutott el. Ezért volt itt a helye ennek a díjnyertes filmnek, egy rajzfilmsorozat első darabjának, amely két kategóriában is díjat nyert egy velencei nemzetközi fesztiválon.^[4] Ezúton is gratulálok az alkotóknak, és szeretném, ha folytatnák a munkát. Támogatni fogom őket ebben.

Nem nagyon ismerjük egymást, keveset tudunk egymásról, ezt mi sem jellemzi jobban annál, mint hogy amikor roma civilek által szervezett rendezvényeken szóba kerül a kormány romapolitikája, mindig akad olyan roma civil aktivista, aki követelni kezdi, hogy a Nemzeti alaptantervben legyen benne követelményként a romák kultúrájának, történelmének tanítása. Ez 2012 óta benne van az új Nemzeti alaptantervben, el lehet olvasni – lám, azt se tudjuk, hogy benne van.

Egy szomorú történetet osztanék meg önökkel, amiben azért mégis van egy pozitívum. 2012 őszén vagy 2013-ban történt egy faluban, hogy az egyik tanár összejött a barátaival, a kollégáival, és azon elmélkedtek néhány pohár bor vagy sör mellett, hogy a miniszter megvalósíthatatlan feladatot állított a tanárok elé, mert azt, ami nincs, nem lehet tanítani. Hiszen a magyarországi romáknak – cigányokat mondtak – nincs se kultúrájuk, se történelmük, akkor mit tanítsunk? Aztán eltelt két hét, és ez a tanár már nem dolgozott a magyar oktatási rendszerben. Ez az én személyes döntésem volt. Ez azért volt lehetséges, mert attól kezdve, hogy megalakult a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ, közvetetten, az államtitkáron keresztül én lettem minden magyar köznevelésben dolgozó tanárnak a munkáltatója.

Nem szeretném rózsaszínűre festeni a képet a romák, cigányok helyzetéről a mai Magyarországon. Még csak azt sem várom, hogy azok, akik részt vállalnak a kormányzat felzárkózást segítő munkájából, és együttműködnek velünk, dicsérjék a magyar kormány romapolitikáját, de mindenképpen szeretnénk, az elutasítások ellenére, újra és újra felébreszteni, megőrizni annyi bizalmat, ami elegendő ahhoz, hogy mindenki, aki az ügyhöz hozzá tud valamit tenni, az tegye hozzá. A magyar politikai élet minőségét javítaná, ha lennének ilyen – szándékosan mondom így – pontszerű ügyek, amelyekben annak ellenére is együtt tudnánk működni, hogy egyébként mást gondolunk az oktatásról, a közfoglalkoztatásról, talán még az emberi jogok helyzetéről, vagy a roma kultúra erejéről is – nem beszélve a kormány egyéb „borzalmas” vagy „nagyszerű” intézkedéseiről. Az, hogy jövőre, öt év múlva, tíz év múlva, tizenöt év múlva mit fognak a roma és nem roma magyar gyermekek tanulni a magyar iskolákban a magyarországi cigányságról, történelméről, kultúrájáról, olyan közös ügy, amiben érdemes összefogni.

De nincsenek illúzióim. A modernizáció azt sulykolja, hogy úgyis eljutunk egy közös álláspontra. Nem fogunk eljutni. Már akkor, amikor a konferenciát meghirdettem, nyolc-tíz tiltakozó levelet kaptam: „azokkal nem”, „ezzel így nem”, „na, azt biztos nem”, és „ha az nem lesz benne, akkor szó sem lehet róla”, „ennek meg feltétlenül benne kell lennie” – félreértés ne essék, nem vádaskodom. Azt szeretném, ha itt valóban tisztességes, érdemi vitára kerülne sor. Ha sikerül eljutni oda, hogy létrejön valami megállapodásféle a romák vonatkozásában a tankönyvi tartalmakról ‒ ami ugyan persze továbbra is vitatott marad ‒, és elkezdődik a tanítása a magyar iskolákban, akkor ez nagyon lényeges előrelépés volna. A Nemzeti alaptanterv, a kerettanterv leírja, hogy mit szeretnénk, ezt nem kell részleteznem. De végül is az számít igazán, hogy mi van, mi lesz a tankönyvekben.

Vegyük példának a Zsidó Oktatási Kerekasztal munkáját. Nem állítom, hogy ugyanúgy kellene eljárnunk roma, cigány vonatkozásban is. Értem Daróczi Ágnes^[5] kifogásait, fenntartásait, hogy a zsidó történelem és kultúra, a zsidóság szerepe a magyar történelemben és a magyar kultúrában nem állítható párhuzamba a cigányok, romák történetével és kultúrájával, az eljárás tehát nem másolható. Én csak a folyamatra utalok, hogy három évvel ezelőtt a Zsidó Oktatási Kerekasztal résztvevői megfogalmazták azt az igényüket, hogy szeretnék megismerni és formálni azt, hogyan legyen benne a magyarországi vagy a magyar zsidóság története a tankönyvekben. Komoly munka kezdődött el, sok vitával. Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet vállalt ebben kulcsszerepet, amit itt külön köszönök. Megállapodtunk az alapelvekben, és ma ott tartunk, hogy a tankönyvek kínálatában is tudunk egyeztetni. Mindig szerettem volna, hogy ez megvalósuljon más ügyekben is, és a romaügy ebből a szempontból számomra személyesen is fontos.

Örülök, hogy néhány hónappal ezelőtt megalakult egy munkacsoport, a Roma Oktatási Kerekasztal, amely elkezdte ezt a munkát, mert ez nem kormányzati hatáskör. Kormányzattól független munkának kell folynia. Hiszen a felzárkózás-politikában, a romapolitikában az egyik kulcsmomentum a folytonosság. Ezért a minisztériumban számos ügyet – még ha nem vertük is nagydobra –, amit az Orbán-kormányt megelőző politikai vezetés elindított, mi is folytattunk és folytatni fogunk. Ebben Czibere Károly államtitkár úr és Langerné Victor Katalin helyettes államtitkár asszony kiváló partnerek. Az ellenzékben mindazokkal, akiknek fontos a romaügy, folyamatosan igyekszem konzultálni, szót érteni, mert ha ebben az ügyben nem tudunk közös álláspontot kialakítani – és megint a pontszerűségre utalok –, akkor nemcsak a romáknak fogunk ártani, hanem saját magunknak, mindannyiunknak is.

Három dolgot mondanék el, amit fontosnak tartok, hogy ezekben a tankönyvekben benne legyen, miután a Nemzeti alaptantervben már alapelvszerűen, elvárásként benne van.

A mikéntjéről beszéljünk most, a megvalósítás módjáról, részleteiről, azokkal együttműködve, azokkal szövetséget keresve, akik ezekhez a dolgokhoz értenek, s ezt bizonyították is. Ne tegyünk úgy, mintha semmi nem történt volna még. Számos kísérlet történt már: püspök atya cigány-népismeret könyvet írt,^[6] és számos olyan könyv és tanulmány született már, melyekkel számolnunk kell, melyeket hasznosítanunk kell. Ugyanakkor pontosan tudják, hogy ez nemcsak tartalmi kérdés, nemcsak információk kérdése, hanem legalább annyira módszertani kérdés. Hogyha mindez megvan, konszenzussal, a módszer és a tartalom is, akkor jön az igazi nehézség, amikor már tényleg tanítani kell.

Amikor a roma történelemről beszélünk, akkor természetesen beszélünk a szenvedéstörténetről, a túlélés történetéről – ami, ha igaz a magyar történelemben, akkor a roma történelemben még inkább. A túlélésben van egy önérték – ezt Nyugat-Európában sokkal kevésbé értik. Az önbecsülésről beszélünk: hogyan lehet úgy történelmet tanítani, hogy ebből a másik megbecsülésével együtt a magunk megbecsülése, az önbecsülés is megerősödjék – gondolok a romákra és a nem roma magyarokra is. Természetesen meg kell vizsgálnunk számos olyan sztereotípiát, amelyekben van is igazság, meg nincs is – valahogyan ezekkel is szembesülnünk kell. Amikor a kultúráról beszélünk, akkor valóban van mire büszkének lennünk. Szinte nem is volt az elmúlt négy év alatt, a kormányzásunk idején, hogy ne kapott volna Kossuth-díjat roma származású művész. Nekem a Kossuth-díj Bizottság tagjaként mindig nagyon fontos volt, hogy sohase azért szavazzak valakire, mert roma, hanem azért, mert művész, és azért, mert olyan művész, akinek a művészete méltó a legnagyobb magyar elismerésre.

És most beszéljünk egy harmadik dologról: a konfliktusokról. A konfliktusokból is tanulnunk kell, sőt, abból is, hogy hogyan kezeljük őket. Nagyon fontos, hogy ne csak az etikaoktatásban, hanem az oktatási rendszer egészében se fordulhasson elő, hogy a konfliktusokat etnikai háttérrel magyarázzuk. Ez nagyon fontos.

Hadd mondjak valamit, amit lényegesnek gondolok, de olyan természetű, hogy nem lehet előírni; én megfontolásra ajánlom, szemléletváltásra buzdítanék. Így hangzik: kilépni az áldozat szerepéből. Ez tradíciótudatosságot jelent, büszkeséget, méltóságot. Emlékszem, amikor még államtitkárként elmentem Kanadában abba az emberjogi központba, ahová Magyarországról is kerültek romák, és menedékjogot kértek, ott próbáltam az egyik fiatalemberrel beszélgetni arról, hogy mit is jelent számára a cigánysága. Igyekeztem nem túl „értelmiségivé” tenni a beszélgetést. Az derült ki, hogy ő a saját helyzetében kizárólag áldozati szerepet, kizárólag bajt, kizárólag problémát lát: üldözöttnek tekinti magát. Bizonyára vannak helyzetek és esetek, amikor jogos ez az érzés, ezeket nem is szabad eltűrni, de ha csak ez marad összegzésképpen, önmeghatározásként, akkor nem jó irányba megyünk.

A tradíció és a modernitás együtt azt jelenti, hogyan lehet úgy benne lenni a magyar társadalomban, a magyar életben, a magyar fölemelkedésben, hogy közben megőrzi az ember a saját identitását. Ezeknek a dolgoknak együtt kell megjelenniük az oktatásban és nevelésben. Új önképnek kell kialakulnia; nem a vesztesé, nem az áldozaté, nem az üldözötté; nem a kisebbrendűségi, védekező, passzív magatartásnak, hanem az aktív, cselekvő gondolkodásmódnak, amely tudja vállalni és büszke a kettős identitására: a magyarságára és a cigányságára. A kettőt nem szembeállítja, hanem gazdagító tartalomnak éli meg, hiszen a nemzetiségi politikában ez az alapvető szándékunk. A legutóbbi népszámláláskor a Központi Statisztikai Hivatal azért kérdezett rá a kettős identitásra, mert van, aki úgy gondolja, hogy egyszerre tartozik két nemzetiséghez, két etnikumhoz, vagy – mondjuk így – a többségi és a kisebbségi társadalomhoz. Ennek a következménye az, hogy Magyarország az egyetlen ország, ahol a hagyományos kisebbségek száma népszámlálásról népszámlálásra növekszik. Nyilván nem elsősorban azért, mert többen születnek, hanem azért, mert egyre tudatosabb a saját identitás vállalása.

Persze az a kép, amiről beszéltem, nem önmagában és önmagáért létező valami, amit kívülről kitalál valaki, mondjuk én, vagy a kormány, vagy egy kutató, vagy bárki, és akkor ezzel megkínálja a magyarországi cigányságot, hanem önképről beszélünk. De ahhoz, hogy egymást tudjuk segíteni ‒ ebben a Nemzeti alaptanterv nagyon lényeges eszköz ‒, mindenkinek van felelőssége. Akinek több eszköze van, annak több a felelőssége is. Minden roma értelmiséginek, aki ezzel az üggyel foglalkozik, és természetesen a kormány minden tagjának nagyobb a felelőssége, mégpedig azért, mert nagyobb eszköztárral rendelkezik.

Együtt tanulni, együtt dolgozni, együtt élni, együtt gondolkodni, ez a célja a Nemzeti alaptantervben megfogalmazott elveknek, és hadd tegyem hozzá, hogy ebben óriási tartalékok vannak. Óriásiak! Akik roma kulturális rendezvényekre, fesztiválokra járnak, vagy roma körökben forognak, vannak személyes kapcsolataik, azok tudják, hogy micsoda kulturális- és erőtartalék van a magyarországi roma kultúrában és történelemben. Csak a csatornák nincsenek kitisztítva, el vannak dugulva, vagy talán ki sem épültek. A mi dolgunk az, hogy úgy tegyük tisztává, járhatóvá a csatornákat ‒ jelen esetben a tankönyvek révén ‒, hogy azokon keresztül a roma kultúra minden magyar fiatalhoz eljusson.

A kiindulópontom az volt, hogy tudom, lesznek viták, és ezeket nem akarjuk megkerülni, nem akarjuk elhallgattatni, majd meg kell találnunk a vitás kérdésekben az egyetértést – és ez az OFI főigazgatójának a felelőssége. Ő már ismeri azt, amikor egy vita terméketlenné válik: tudnia kell, hogy meddig érdemes hagyni az érvek és ellenérvek csatáját, és hogy hol van az a pont, amikor le kell zárni a vitát. Az idő is szorít, a terjedelem is, és meg kell néznünk, hogy mi az, ami belefér, és mi az, ami nem, mert a kísérleti tankönyvek ideje lassan le fog járni, és aztán ezek a tankönyvek maradnak tartósan a diákok kezében. Addigra olyan tananyagot kell előállítani, amelyből legalább öt évig lehet tanulni – ötévente kell ugyanis felülvizsgálni a Nemzeti alaptantervet.

 

 

Ne kelljen félnie egy diáknak sem^[7]

Középiskolai tanár vagyok. A konferencia programja szerint 10:50–11:10 között hallgathatnak engem. A témám: A szakma igényei és tapasztalatai: mit és hogyan lenne érdemes tanítani a cigányságról?

Nem tudok válaszolni a kérdésre.

Utána lehetett volna nézni, könyvtárazni és felkészülni a témából, de nem tettem. (Egyedül Balázs Annáék kutatását^[8] olvastam még valamikor tavaly, illetve most, a konferencia ürügyén Daróczi Ágnes és Dr. Orsós Anna tételmondatait.^[9])

Könyvtárazás helyett megpróbáltam magamba nézni és végiggondolni, hogyan is reagálnék személyesen arra, ha egy elém kerülő tankönyvben a cigányokról lenne szó.

Először mint 8 éves kis cigánylány jelentem meg a lelki szemeim előtt. Kihúzott derékkal ülök a padban, a tanító néni felszólítja az osztályt: „Nyissátok ki a tankönyvet a 48. oldalon!”

Kinyitom és a cigány szót betűzöm ki, majd a tanító néni elkezd beszélni a cigányokról. Visszanézve akkori önmagamra, úgy gondolom, remegő gyomorral, sírásra görbülő szájjal vártam-tűrtem volna, hogy az elkövetkező percekben bántsanak és gúnyoljanak. Féltem volna és világgá akartam volna menni, de legalábbis a pad alá bújni.

A következő elképzelt képen már 16 éves vagyok, gimnazista. A tankönyvben lévő diagramot elemzem: a cigányok 0,5%-a értelmiségi. A tanár beszélgetést, vitát kezdeményez a diagram adatairól. Én pedig az elmúlt évek alatt kifejlesztett technikámmal mélyre nyomom a félelmem, szorongásom, majd az érzelmeimet félrerakva, iskolában pallérozott logikával, intelligenciával, racionálisan válaszolgatok a tanár kérdéseire. Tanóra után, a nap hátralévő részében meg sem szólalok.

Próbáltam elképzelni azt is, hogy egyetemistaként kerül elém cigányokról szóló tankönyvi lecke, de ezt még elképzelnem sem sikerült. Egyetemistaként már magával a cigány kifejezéssel sem nagyon találkoztam. Ráutaló, behelyettesítő szavakat használtak tanult kollégáim, pl. barnák, fekete lábúak, azok, akik sokan vannak, azok, akiket nem szabad megemlíteni, azok, akik nem ezt tanulták otthon… Vagy a legszebb példa: az egyik szakdolgozatom alapjául szolgáló kutatás során a témavezető utasítására egyszerűen csak egy „Z” betűt kellett írnom a cigány alanyok vizsgálati lapjára (német: Zigeuner).

Felnőtt koromban sem került elém olyan tankönyv, amely a cigányokról mesélt volna. Keresve is csak nehezen találtam olyan szövegeket, amelyek segítettek engem abban, hogy megtudjam: ki is vagyok és honnan jöttem. Ami elég megdöbbentő, ha figyelembe vesszük, hogy az a tudás keresés nélkül is elém jött, hogy például a benzolgyűrű szigma síkjához képest hogyan helyezkedik el a pí pálya delokalizált elektron szextettje.

Úgy érzem, hogy kiegyensúlyozottabb, biztosabb lábakon álló felnőtt volnék, ha e helyett a tudás helyett, vagy legalábbis mellette, azzal is megismertet egy tankönyv, hogy nekem, mint cigánynak, mi közöm lehet az „öt folyó vidékéhez”, vagy akár azzal, hogy mit is mondanak a társadalomkutatók akkor, amikor romungrónak titulálnak. Aránytalanul sok energiámat használtam el, míg kiderítettem, hogy valójában romungricának kellene engem nevezni, ha már az anyámtól tanult muzsikus cigány kifejezés nem elég jó. (Persze az is lehet, hogy a nemes embertudományok romani nyelven beszélnek, én pedig fölöslegesen háborgok.)

Mióta pedagógus vagyok, már sokkal könnyebb dolgom van; saját szám íze szerint beszélhetek diákjaimmal a cigányokról. Megvallom, hogy nemigen került elém olyan tankönyv, amely ezeket a beszélgetéseket megkönnyítette, segítette volna.

Ismerek olyan pedagógusokat, akik jól megírt tankönyvek nélkül is ember módra foglalkoznak nap mint nap végtelenül nehéz helyzetben lévő cigány gyerekekkel. Láttam őket munka közben például Toldon^[10] és olvashattam is ilyen tiszteletre méltó pedagógusokról, például a Kiútkeresők^[11] című könyvben. Sajnos, én nem tudok annyira nagyszerű lenni, mint ezek a kollégáim, nekem szükségem lenne néhány jól megírt tankönyvre.

Azzal szembesültem a tanóráimon, hogy azért nem tudok cigányokról szóló ismereteket átadni a fiataloknak, mert én magam sem vagyok birtokában ezeknek az ismereteknek. Alig tudok magamról, mint cigányról valamit.

Amit – ha átadni nem is ‒, de legalábbis megéreztetni tudok a tizenévesekkel, az egy szemlélet: a saját látásmódom. De annak meg ‒ szigorúan véve ‒ semmi köze a cigányokhoz. Mert kihez van köze annak, hogy minden ember érték, az élet szép, a változatosság gyönyörködtet? A krédómat tudom csak megmutatni, tanóráról tanórára.

Pedagógusként csak annyit tehetek, hogy úgy vezetem az óráimat, hogy közben ne kelljen félnie egy diáknak sem. Se cigánynak, se nem cigánynak. Senkinek sem, lehetőleg még nekem sem, aki a tanórát vezetem.

Igen sokszor megfordul a fejemben: jó lenne cigány emberekről mesélni, valódi cigány embereket bemutatni. Nem a sztereotípiákra reagálva szeretek a cigányokról beszélgetni a diákokkal, hanem az általam valódinak vélt képet próbálom láthatóvá tenni. Sokféleképpen nehezek ezek a beszélgetések, egy-egy jól megírt tankönyv minden bizonnyal a segítségemre lenne.

A legnagyobb segítséget pedig az jelentené, ha már alsó tagozatban – sőt, már óvodában ‒ olyan nevelésben részesülnének a gyerekek, amely segítségével képesek lennének természetesnek tekinteni a sokszínűséget.

Az általam kívánatosnak tartott szemléletet a deklarált tantervbe is egészen biztosan bele lehet csempészni, felülről szabályozva.

A cigányokról formálódó iskolai kép talán mégsem a tanterven múlik. Sokkal inkább azon, hogy a pedagógusok hogyan értelmezik a tantervet, és hogyan valósítják meg a tantervben előírt tartalmakat. Azaz kulcsfontosságú ebben a kérdésben is a tanár személye, látásmódja. Végtelenül fontosnak tartom a „rejtett tantervet”, hiszen biztosan a legerősebb hatással bír. A cigányoknak – és bárki ember fiának ‒, a rejtett tanterven keresztül van igazán esélye arra, hogy a felnőtté váló nemzedék embernek, tiszteletre méltónak és becsülendőnek, egyazon társadalmi közösség tagjának tekintse. A tanteremben álló pedagóguson múlik, hogy működteti-e ezt a rejtett tantervet. De persze rögtön a pedagógusok után a tankönyvíróknak lehetne eszközük ahhoz, hogy egy ‒ akár a cigányok számára is ‒ élhetőbb világ felé haladjunk. 

A kulcsszereplő tehát a tanár.

Úgy gondolom, hogy kivételes és szerencsés helyzetben vagyunk mi tanárok, mert nem az egész társadalommal kell kezdenünk valamit egyszerre, hanem pusztán 30-35 fiatallal, és velük is egyszerre csak 45 percig kell együtt lennünk.

Hiszem, hogy ezek a bűvös 45 percek elegendőek lehetnek arra, hogy végső soron mégiscsak az egész társadalomra hassunk.

Ha most szeptemberben, a soron következő tanév kezdetével olyan szemlélet szerint, olyan látásmód alapján használjuk ki ezeket az ajándékba kapott 45 perceket, amelyben a cigány ember éppúgy csak egy ember a sok közül, mint itt bármelyikünk, akkor néhány tanév elteltével már egy egész generáció fog úgy leérettségizni, hogy a cigány embert képes lesz emberszámba venni.

Ez annyira lehetetlennek hangzik, hogy véghez kellene vinni.

Épp ezért ez a konferencia számomra akkor adna igazán valamit, akkor tudnám hasznosnak ítélni, ha a kezdete lehetne valamiféle közös munkának. Jó lenne, ha akadnának olyan társak, akik közös gondolkodás után, azonos szándékkal operatív teendőkre, feladatokra bontanák, hogyan is lehetne ezt a lehetetlent lehetségessé tenni, a gyakorlatban megvalósítani.

Első lépésként talán elég lenne annyi, ha elkezdenénk módszeresen dolgozni azon, hogy választ tudjunk adni a címben megfogalmazott felvetésre.

Footnotes

1. ^ Az OFI TÁMOP 3. 1. 15. projektje és az EMMI Szociális Ügyekért és Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkársága által 2015. július 20-án megrendezett, Együtt méltósággal – Romák/cigányok jelenléte a hazai tankönyvekben című konferencián elhangzott miniszteri bevezető előadás szerkesztett változata. A résztvevők roma értelmiségiek, érintett „tankönyves” szakemberek és érdeklődők voltak. 
2. ^  Letöltés: https://www.youtube.com/watch?v=u7K5eA09JXY (2015. 12. 01.) 
3. ^ A Cigánymesék sorozat újabb darabjai: Káló, a cigánylegény, Doja, a cigánytündér.
4. ^ A film elnyerte a velencei Cartoons on the Bay nemzetközi filmfesztiválon a Televíziós sorozatok fiataloknak kategória díját, valamint a legjobb filmzenéért járó elismerést is. A film Szécsi Magda meséjéből, Orsós Teréz képeinek felhasználásával készült. Zene: Oláh József, Parno Graszt, mesemondó: Nyakó Júlia, amimáció: Balajthy László, Tóth-Pócs Roland, rendezte: Horváth Mária (Kecskemétfilm, 2014).
5. ^ Daróczi Ágnes a konferencia egyik résztvevője volt. Hozzászólását konferencia-beszámolónkban ismertetjük. 
6. ^ Székely János (2010): Cigány népismeret. Szent István Társulat, Budapest.
7. ^ Az OFI TÁMOP 3. 1. 15. projektje és az EMMI Szociális Ügyekért és Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkársága által 2015. július 20-án megrendezett, Együtt méltósággal – Romák/cigányok jelenléte a hazai tankönyvekben című konferencián elhangzott beszéd szerkesztett változata. 
8. ^ Letöltés: http://issuu.com/monitornyitottmuhely/docs/monitor_fekete_pont_2014_tank... (2015. 07. 19.) 
9. ^ Ezek a tételmondatok – jelen lapszám Napló rovatában olvashatók – a tankönyvektől elvárt tartalmakat és szemléleti elemeket fogalmazzák meg, ezeket vitatta meg a konferencia.
10. ^ Az L. Ritók Nóra vezette Igazgyöngy Alapítvány által segített, többségében romák lakta település. 
11. ^ Takács Géza (2007): Kiútkeresők. Osiris, Budapest.