A Kar elnöke, Horváth Péter az Országos Szakmai Tanévnyitón a kormányzati és intézeti vezetők után kapott szót, szűken az ebédszünet előtt, és majdnem egyedül árválkodott már az asztal mögött, ezernél több kollégája színe előtt. Amúgy az előtte szólók mind nagy elismeréssel beszéltek róla. Az elnök úr, igaz, kormányzati öntőformában nyerte el a tisztségét, ellenben nem lett volna rossz, ha van annak valami jele, hogy önálló életre szánták, saját jogán az, aki, és nemcsak díszvendég.
Mindezt nézhettem volna másik szemüveggel is, hogy milyen hálásan fogadta a kiszállingózását restelkedve félbehagyó közönség a Kar elnökének ironikus, személyes hangütését, lám, milyen reményteli pillanat volt ez, csak hát aztán az a benyomásom keletkezett, hogy azt a beszédet, amit odahaza elpróbált a felesége előtt – a bevezetőjében utalt erre a családi jelenetre –, nem mondta el, rögtönözni kényszerítette a helyzet, első megszólalását, első jelentős közszereplését az akaratlan, protokolláris szimbolika nyilván befolyásolta, még ha a szavakat talán nem is változtatta meg. Ez joggal kelthetett (volna) némi zavart a jelenlevőkben is, de nem volt semmi kétség, hamarosan jön az ebédszünet. Horváth Péter szavai a felelősségről, a közösségről és a méltóságról egy gyors, kicsöngetés előtti diákfeleletként hatottak.
