Barangolások Németh László pedagógiai világában I.

Németh László születésének századik évfordulóján nem csupán az emlékezés miatt kezdtem olvasni esszéit, tanulmányait, vitairatait, regényeit és családi leveleit. Választ kerestem azokra a kérdésekre, amelyek az iskolában a gyerekek padjai előtt, dolgozatjavítások közben és egy-egy beszélgetés során fogalmazódtak meg bennem.

Tanári munkánk lehetőségeinek ijesztő romlása miatt egyre gyakrabban érzem magam elkeseredettnek, tanácstalannak. Az életben sokat tapasztalt kedves kollégánk szerint: „Ma az a feladatunk, hogy érettségiig eljuttassuk a gyerekeket arra a szintre, ahogyan húsz évvel ezelőtt az általános iskolából kaptuk őket.” Ez a felkészítés nem a tantárgyak vizsgán osztályozható ismeretanyagára vonatkozik elsősorban, hanem emberségünk számon nem kérhető minőségére.

Nagy a kísértés, hogy a korban, a megváltozott külső viszonyokban keressük a bajok forrását. A változás, a változtatás azt követeli meg tőlünk, hogy először „önmagunkban kell legyőzni jóval a rosszat”. E jónak az emberi akaraton múló igyekezetét, gondolkodásra serkentő példáját találtam meg Németh László pedagógiai írásaiban. E személyes úti beszámoló, amelyet műveiben tett barangolásaimról mint biológiatanár készítettem, talán másokat is segít és lelkesít az útkeresésben, a kiútkeresésben.
 

„...NEM AKART MÁST, CSAK TANÁR LENNI”

Az író édesapja Németh József tanárember volt, a század első éveiben Nagybányán tanított, később Budapesten a Toldy-reálban. Róla szól A jó tanár című írás, melynek bevezető soraiból megtudjuk, hogy Tersánszky Józsi Jenő egykor apja tanítványa volt Nagybányán. Tersánszky nem volt harmonikus viszonyban a „pedagógus néppel”, eredetiségét, testi és szellemi ügyességét egyetlen tanár méltányolta: Németh József. Egyik szokása az volt, hogy minden óra végén visszakérdezte a magyarázatot, és a rossz jegyű, ám friss eszű Tersánszky ilyenkor „lefőzte az előre tanuló kitűnőket”. A rossz tanuló emlékezetében így lett ő a jó tanár, aki nemcsak meglátta mindenkiben a jót, de ki is tudta csalni azt belőle.

„Mi teszi a jó tanárt?”– az emlékeket kutatva Németh László úgy ad feleletet erre a kérdésre, hogy apja nyugodt, jóakaratú természetén túl az akkori idők szellemiségét is felvillantja. „...magának a kornak is volt a reformkor s a deáki és Arany János-i idők emlékeit leszűrt képe a jellemről. Amelyhez az annyira mássá vált századvégen egy-egy jobb értelmiségi, főként tanár, bíró, idomítani próbálta magát. Ebbe nőtt bele ő is, a szilasi parasztfiú.” Az akkori ízlés és elvárás szerint a tanárságot már a megjelenés, az öltözék is elárulta. Németh József magas keménygallérral, fehér mellényben, óralánccal, kalappal, ezüst végű botjával indult mindennap gyalogosan a Köröndről a budai reálba. Az utcán köszönésével, kalapemelésével megelőzte az utcaseprő házfelügyelőt és az ismerősöket. Németh József megőrizte mindazt, amit családjában, falujában tanult a parasztemberektől, és megtanulta, amit a könyvek üzentek az Arany Jánosi-i időkből. E két világ közös tőről fakadt, a régmúlt és a közelmúlt, a tágas és szűkebb életközösségek értékei, mintái – például a tisztes emberi viselkedésről –, az új utakat kereső 20. század elején még egymásba értek, és éppen ilyen tanáremberek életében kapcsolódtak össze.

A történelem–földrajz szakos Németh József igazi gyakorlati ember hírében állt. Mint császárvadász hadnagy, elsők között képezte ki magát nyári tanfolyamokon testnevelő tanárrá, akiből akkoriban még kevés volt. Nagyszerű érzékkel egy sor új sportágat vezetett be az iskolába. Az elsők egyike volt, aki körbebiciklizte a Balatont. Kirándulásokon elevenedett meg igazán földrajztudása, amikor látta, mutatta és magyarázta a János-hegyi kilátóról Pest határán a falvak gyűrűjét vagy a 38-as nagy áradás lefolyását. Mint egy nagy tanulmányi kirándulásra vagy altáji expedícióra, úgy ment el a háborúba is. Hét év hányódása sem tudta megtörni kiránduló kedvét. A szibériai táborokban rendszeresen edzette testét, a helybeliektől öt-hat ural-altáji nyelvet, fogolytársaitól oroszt és törököt tanult. Nemcsak az iskola falain belül, de azon kívül sem tudott másként élni, mint folyton-folyvást tanulva. Amikor Németh József szibériai fogságából visszatér, és újra a budai reálban tanít, háborús élményeivel fűszerezi óráit. Papírszagú pedagógiai elméletek helyett a gyakorlatból, az életből, saját életéből merített. Tudta, hogy a rábízott kamasz fiúknak szellemi növekedésükhöz, egyéniségük kibontásához példára van szükségük, akit utánozni tudnak; tekintélyre, akire föltekinthetnek, akivel szemben megvívhatják harcukat, akihez saját erejüket mérni tudják, mert náluk erősebb, okosabb, mert „fölöttük” van. Németh László ezt így látta: „Egy ember, akinek a nyugodtságában, állandósult kedélyében az önnevelés győztes iskolája érzik, jobban fölkelti a kíváncsiságot, az alárendelés, az utánzás ösztönét s a tiszteletet.” Az Amerikai Egyesült Államokban ez idő tájt alakult meg az a szociobiológiai iskola, amely „felismerte”, hogy az ember is „utánzó majom”, legtöbbet a környezetünkben élő fajtársaink viselkedésének másolásával tanulunk. Így van ez a tanítás-tanulás oda-vissza ható relációjában is. Nem tanulták, tudták, megélték ezt régen és ma is azok, akiket tanár egyéniségként tisztelünk. Németh József biztosan ilyen volt. Egyéni adottságai, képességei akkor is megtalálták a saját útjukat, amikor az élet lehetőségei kilátástalannak tűntek. Kivételes képességű ember volt; nagy ívet befutó pályája mindvégig példa maradt fiának.

Németh László egészen más társadalmi környezetben kereste az önképzés és a tanítás lehetőségét, a háború előtt hivatalnoki szerepben iskolaorvosként, a háború után az újjászületés reményében a vásárhelyi kollégiumban diákjai között vagy a politikai csaták elől menekülve sajkódi házának magányos csendjében írásaiba merülve. „Legigazibb tanári erénye azonban mégiscsak az ma a szememben, hogy nem akart mást, csak tanár lenni. ...nem volt más komoly becsvágya, mint az, hogy jó órákat tartson ... Most, hogy magam is tanítottam néhány évet, tudom, hogy a készülés a tanári pálya legnagyobb öröme. Az nem engedi, hogy a tananyagot őrző agy, mint az álló tó bebékanyálasodjék. Attól lehet mindig jobban és másképp tanítani.”
 

„...AZ ÉLETTAN NAGY SZIMULTÁN JÁTÉKOSA”

Az életrajzi adatokból tudjuk, hogy 1920-ban Németh László egyetemi tanulmányait a budapesti bölcsészkaron magyar-francia szakon kezdte, innen azonban rövid idő után átiratkozott az orvosi karra. Tanárai közül Korányi Sándor volt rá a legnagyobb hatással, később
 
tanulmányban, regényben emlékezett meg róla. Miért éppen ő? Mi ragadta meg jelleméből, az iskolateremtő kutató orvos gondolatvilágából? Negyven évvel később íródott Irgalom című regényében szerepel egy orvostörténeti dokumentumnak is beillő híres „Korányiféle” óra. Az ősz hajú, fekete zsakettben előadó Korányi keresztcsontjával az asztallapnak dőlt, bal kezének vékony csontú ujjaival az asztalba kapaszkodott, és halkan, kissé monoton, fakó hangon beszélt. Nem nézett a hallgatóságra, fejét kissé leütve mondta pontos mondatait, csak akkor pillantott fel, amikor a tanársegédtől kérte a kórlapot. Nem volt semmi imponáló a beteg öreg ember megjelenésében, mégis övé volt a legszebb klinika és minden ott dolgozó ember az ő szavát figyelte és az ő rendelkezését várta. Személyét furcsa titok vette körül, megközelíthetetlen magányba rejtőzött, családi tragédiák érték, talán azok ellen védekezett a tartózkodással.

A belgyógyász Korányi a hazai orvoslás egyik kulcsalakja. Kutatási módszerének újszerűségét akkor értjük meg, ha tudjuk, hogy a 19. századi medicina elsősorban a kórbonctanra épült, mely pontos leírást adott a szervekről és azok kórtanáról. A beteg szervet összekapcsolták az észlelt tünetekkel: így kapott a betegség kettős „könyvvitelt”. A betegség tünete és a kórbonctani elváltozás közti óriási távolságot azonban ez a leíró, statikus szemléletű orvoslás nem tudta áthidalni. A kórboncnoknak az ember: máj, vese, tüdő. A betegség okát, „fészkét” úgy keresi, hogy közben nevéhez és hivatásához hűen elválaszt, szétszed. A század elején az orvoslás új irányt keresett, néhány fiziológus az életjelenségeket megpróbálta visszavezetni fizikai és kémiai változásokra. Az élettani kutatások nem szikével, hanem mikroszkóppal, vegyszerekkel, kémcsövekben folytatódtak, a sejtek kémiája, tehát egy kisebb szerveződési szint felől. Ez a módszer könnyen vezethetett volna még nagyobb fokú redukcionizmushoz, ám az új mérési eljárásokkal nyert adatok Korányi kezében addig alig értelmezhető problémák megoldásához adtak kulcsot. Korányi egyszerre volt analitikus és filozófus természetű. „Filozófus az – írja Németh László –, aki a részletet az egész felől látja, akiben minden új tény az egész gondolattenger hullámzását indítja meg... Korányinak az élet egyvalami. Szoros belső miliő, mely a szerveket az élet nagy egységében mossa össze.” Bizonyos betegségek oka Korányi szerint az életfolyamatok circulus vitiosusa, melyben az egyik folyamat megromlása önmaga okát súlyosbítja, vagy egy másik folyamatot ránt circulus vitiosusba. A gyógyítás azon múlik, hogy ebbe az egymást rontó örvénybe bele tud-e látni az orvos, föl tudja-e fejteni az élettani összefüggések finom szövetét. Korányi ennek az áttekintésnek volt nagy művésze: az élettani folyamatok szimultán szemléletű elemzéséhez a fizika és a kémia egzakt, pontos méréseken alapuló eszköztárát hívta segítségül, így az emberi szervek közül a korábban alig értett vese működése lassan kezdett kirajzolódni. Ez a szervünk őrzi belső miliőnk stabilitását, bonyolult szabályozási mechanizmusokkal kapcsolódva más szervekhez. Korányi orvos-kutató munkássága során elszakadt a régi jól bevált gyakorlattól, függetlenítette magát az anatómusok gyámkodása alól, bevezette a vesék funkcionális vizsgálatát, úgy, hogy a figyelmet a „szervezetben megosztó folyamathálóra terelte”.

A század első évtizedeiben az orvostudomány más ágaiban is megingott a „kórboncnok-szellem”. A pszichológiában az alkattant felváltotta Freud-Adler-Jung lélektani iránya. Ezekben Németh László „barbár egyoldalúságot” lát, melyek bár óriási lendületet hoznak, „mégis hiányzik belőlük a gondolatok ellenárama”. Az orvosi lélektanban is Korányi példájához fordul annak ellenére, hogy „mint az orvostudománynak minden új iránya, ő is megrendíti hitünket az orvosi gyakorlatban”, hiszen kiderül: az élet olyan bonyolult, hogy még a legnagyobb lángelmék sem kerülhetnek fölé. A megnőtt reménytelenségben Németh László a fejlődés jelét látja. Korányi szellemiségében éppen az volt a megragadó, hogy az ő „szimultán élettanában egy magasabb szemléletfejlesztő diszciplína” rejlik.
 
A fiatal orvostanhallgatóban életre szóló nyomot hagynak a Korányi-féle órák. Erről tanúskodnak a harmincas években íródott tudományelméleti írásai, könyvismertetői, vitairatai, később a vásárhelyi biológiaórák és az új tantervi elképzelések is. Korányi Sándor közéleti munkája is például szolgált Németh Lászlónak. 1901-ben – édesapja, Korányi Frigyes szellemi örökségét folytatva – támogatta annak a gyógyintézetnek a működését, ahol a tbc gyógyításáért küzdöttek az orvosok, és sokat tett a korszerűbb szemléletű orvosképzés megteremtésért. 1936-ban nyugdíjazták, klinikáját – koholt politikai vádakra hivatkozva – megszüntették.
 

„MINDEN MUNKAKÖR: VARÁZSKÖR”

Az orvosi diploma megszerzése után indult Németh László írói pályája. Ismert közéleti személyiség lett, 1930-ban Baumgarten-díjat kapott, de a sajtóban őt ért támadások miatt lemondott róla. 1931-ben Babits kérésére a Nyugatban írt kritikákat. 1932 szeptemberében indította útjára „egyszemélyes” folyóiratát a Tanút. Az ezer példányban megjelenő lapot a „fiatalság nevében végzett tájékozódás, az enciklopédikus együtt-tanulás” folyóiratának szánta. Itt jelent meg 1933-ban A minőség forradalma című nagy hatású írása.

Számos folyóiratnak és politikai mozgalomnak volt később munkatársa, tagja, a Rádió irodalmi tanácsadója, főállásban 1928-1943 között mégis iskolaorvosként dolgozott. Évenként ezerötszáz-kétezer gyereket vizsgált meg, sok osztályban egészségtant tanított. A „fordított kiválasztás” következményeit kellett megismernie, keserű tapasztalatával sajnos nem volt egyedül. Az értelmiségiek méltatlan feladatkörbe kényszerültek, a „hivatalfők” pártokba tömörültek, az előmenetel feltétele a „gyarmatosítók” kiszolgálása volt. Ő a gyakorlatban megvalósította azt az elvet, miszerint „lélekkel a legsivárabb foglalkozás is szenvedéllyé, a legélettelenebb műhely is laboratóriummá alakítható”. Iskolaorvosként kérdőíves kutatásba kezdett, eredményeiről az orvos kollégáknak szociográfiai tanulmányt készített a Medve utcai polgári címmel. Szomorú és büszke elégtétellel vehette tudomásul, hogy a harmincas években egyedül az ő írása foglalkozott a munkáscsaládok gyerekeinek helyzetével. Tanulmánya visszhang nélkül maradt. Valószínű, hogy Európában sem készült ekkor újszerűbb és izgalmasabb felmérés e témában.

Németh László az orvos, a pedagógus, a szociográfus szempontjait egyszerre fordította a gyerekek felé. „A gazdasági válság éveiben a szegénység nyomorrá nőtt, az orvosi vizsgálat előtt levetett penészes ingek kérdezés nélkül is kitöltötték a törzslap környezettanulmány rovatát.” Sok időt és energiát követelt tőle ez a feladat, sem családja, sem barátai nem nézték jó szemmel. A minőség forradalmában leírtakat így tudta saját életével igazolni: „Minden munkakör: varázskör; van egy szellem, amelyet csak abban a körben lehet megidézni.”

A gyerekek, akikkel tizenöt éven át foglalkozott, többségükben a külváros grundjain nőttek fel, világra való nyitottságukat, kíváncsiságukat, tisztelettudó magaviseletüket szüleiktől kapták, akik zsellérként, cselédként vagy iparosként települtek a fővárosba. Azt, hogy egy gyerek melyik középfokú iskolatípusba került, elsősorban a szülők társadalmi helye és törekvése döntötte el, saját tehetsége, szorgalma ebben nem sokat számított. Az iskola legfeljebb nevében volt polgári, többségében kis emberek, „elhullott értelmiségiek”, proletárcsaládok gyerekei jártak ide. A szülők származásáról, munkaviszonyairól, a lakások és a családok belső világáról íródott környezettanulmányok részletei regénybe illő érzékletességgel számolnak be a szegénységről, elesettségről és kiszolgáltatottságról. A gyerek származása, testi fejlettsége, egészségi állapota és szellemi teljesítménye közötti szomorú összefüggéseket adatok hosszú sorával igazolta Németh László. Véleményével egyedül maradt, írását megbélyegezték, majd betiltották(!), a kor neves, elismert kutatói szerint ugyanis genetikus különbségekről van szó csupán. Németh László tanulmánya az édesanyák pártján állt, akik szerint abban „a tóban, melyből a gólya hozza a gyereket: nincsenek akkora különbségek, mint abban a tengerben, amelyikbe átteszi”.
 
A polgáristák szűkebb medret kaptak az életükhöz, mint „keltetőházi” gimnáziumi kortársaik, ám mégis volt egy komoly esélyük. Az ember ugyanis – Németh László szerint – kétszer születik: először magzatból gyerek lesz, másodszor gyerekből férfi. Akármilyen kiáltó a gyermekkor végén a különbség, serdüléskor a szervezet mélyéről még egyszer „új, kilátásteli rohamra indul a győzni vágyó ember”. E lázadásra felkelt erőknek kell tápot és eget adnia a polgári iskolának. Ez az iskolának, a nevelésnek a „leggyönyörűbb” feladata.

Ezzel lezárul a munka szociológiai, közéleti aspektusa, de Németh László számára éppen itt nyílik egy talán még izgalmasabb dimenzió. Csak a szellem embere vehette észre ezekben a fiúkban a pubertáskor robbanásszerű testi és szellemi változásainak összefüggését. „Aki évek óta vizsgál ugyanabban az iskolában, tudja, hogy ezek a »katasztrófák« nem ritkák. Aki figyelte magát, észrevehette, hogy a szellem nem egyenletesen fejlődik, arányosan nőve minden pontján, mint valami korallzátony. A szellem földrengésekkel fejlődik: belerobban egy eszme, föllángol egy szenvedély, s amikorra a földrengésnek vége: az egész táj jellege megváltozott. Így van ez a szomatikus élet táján is. Mintha egy-egy új alkati formáló erő, egy-egy új »élettani eszme« törne elő a csontok, mirigyek, izmok mélyéről, új jelleget nyomva maga előtt, s elsöpörné a régit. ... a legnagyobb ilyen földrengés a serdülés... De a fejlődés több kisebb-nagyobb pubertás, s ezeket leírni, megfigyelni: mi lehetne tökéletesebb eszköz, mint az iskolaorvosi életrajz.”
 

„ÉRTI-E A GYEREK A VILÁGOT?”

1934-ben íródtak a fenti sorok, az idő tájt, amikor Svájcban a Genfi Egyetem laboratóriumában Jean Piaget kialakította saját klinikai módszerét. Amint az igazi klinikus a beteget, Piaget különböző feladatok elé és teljesítményhelyzetekbe állította a gyereket, és nem pusztán a megoldás, a végeredmény érdekelte, hanem az odavezető út is. Beszélgetett a gyerekekkel, előfeltevések nélkül hallgatta őket, és azt igyekezett feltárni, hogy milyen rejtett koncepció áll a gyermekkori világkép mögött. E vizsgálatok során ismerte fel Piaget, hogy a gyermeki értelem fejlődésében minőségi változások vannak, a fejlődés korántsem csupán akkumuláció, ahogy ezt a korabeli behavioristák oly magabiztosan állították. Piaget saját gyermekeit figyelte csecsemőkoruktól kezdve nagy türelemmel és gondossággal. Naplójában tapasztalatairól tényszerűen, rendszerezetten számol be, ami későbbi elemzéseihez ad kiindulást, így eleveníti fel a darwini naplóirodalmat. Írásaiban a gyermeki megismerés útja, a közösségbe való beilleszkedés, a fizikai világkép formálódásán át az erkölcsi fogalmak kialakulásáig sok minden helyet kapott. Az iskolateremtő svájci pszichológus nyomán először közelített a tudomány a gyermekhez mint elméletalkotó lényhez. Piaget szerint az ember egészen kicsi korától konstruál, nem passzív reagáló gépezet, hanem belső modellek segítségével igyekszik eligazodni. Évtizedekkel később Piaget azt kutatta munkáiban, hogy milyen hasonlóság van e tekintetben a tudományos megismerés és a gyermeki psziché fejlődése között.

Sehol nem bukkantam nyomára annak, hogy Németh László ekkor, a harmincas években, már olvasta volna Piaget műveit. Annyi bizonyos, hogy szellemi hozzáállásuk, kiindulásuk, módszerük – az alapos megfigyelés, a pontosan megtervezett kísérletezés – sok vonatkozásban hasonlít. A világot felfedező gyermeki lélekről nagyon hasonlót gondoltak, pedig indíttatásuk, foglalkozásuk, társadalmi feladatkörük más volt. Tanulságos, hogy egyikük sem volt – végzettség szerint – pszichológus, Piaget a biológia és a filozófia felől érkezett, Németh László az orvoslás és az irodalom felől. Valószínűleg nem véletlen, hogy a gyermeklélektani kutatásokon elindulva a tudományok fejlődéséről is hasonlóan vélekedtek a hatvanas években. Érdekes szellemtörténeti párhuzam, hogy legkisebb gyerekéről születésétől fogva Németh László is naplót vezetett, és számos írásában tudományos igénnyel számolt be lányainak szellemi és értelmi fejlődéséről.
 
Németh László tipegő kis lányait legelőször Móricz, Petőfi és Arany meséibe, verseibe vezette be. A míves sorokon felcseperedő lányok még apjuknak is meglepetést szereztek, amikor 6-7 évesen Arany-balladákat kezdtek olvasni. „Értették? Hadd utasítsam vissza ezt az értelmetlen kérdést, amely ha valahol, hát költők és gyerekek viszonyában nincs helyén. Érti-e a gyerek a világot? S benne él. Értjük-e mi? S benne élünk. A remekmű is: világ, ki mondhatja, hogy az utolsó fátylat is levonta róla – hogy egészen érti. Ők is értették és nem értették; belekerültek, s titokzatos maradt. Értették a meséjét, itták a hangulatát, s maradtak borzongásaik és kérdéseik. Különös csak, hogy a legjobban épp a két legsűrűbb s legnehezebb: az Ágnes asszony és az V. László ülte meg őket... nem csak a mesét értette meg (ti. a két kis lány) hanem talán még jobban: a hangulatot, amely olyan egyetemes, gyermekre-felnőttre érvényes, mint a félelem vagy a borzadály. ...Ami a költészetben nem egyéni tapasztalatokból szerzett érzelem, hanem nagy, kozmikus állapot, arra a gyerek éppen olyan érett, mint a mesére.” A nevelőnek nincs is más dolga, mint hogy ezt a „nemes” irodalmat adja a gyerek kezébe. Szerinte csak a kiadók „hazugsága”, hogy gyermekirodalmat állítanak kalauznak a gyerekek és a nagy művek közé. Németh László szerint „össze lehetne állítani remekművekből egy olyan könyvtárat, hogy a gyerek azon jusson el a serdülésig”.
 

KÉT „PRÓBAFÚRÁS”

A harmincas években a sok adminisztráció mellett nagy kihívást jelentett, hogy iskolaorvosként egészségtant tanított, párhuzamos osztályokban egy nap akár ötször is ugyanazt az anyagot kellett „föltálalnia”. A tanár vagy a papagájkórtól gyötrődik ilyenkor, vagy elkezd kísérletezni, harmadik út nincs. Pedagógiai tankönyvekben sehol sem találtam szakszerűbb, pontosabb és élvezetesebb leírást arról, hogy egy tanár milyen jellemtípusokat fedez fel egy osztályban, hogyan küzd az érdeklődés felkeltéséért, kudarcaiból milyen leleménnyel verekszi ki magát, hogyan viszi szellemi játékba a nyegle úrfit, a gyámoltalan polgárista lányt, a gyors eszű lángelmét, a tanítható diákot, aki kissé nehézkes, mint egy megbízható vitorlás, melyet a szél visz, de nem borít fel soha. Egy későbbi írásában így jellemezi hatodikosait: „Az osztály homályában sötét egzisztenciák lapulnak; népesebb, mélyebb is ez az osztály, nem lehet úgy átjárni egy pillantással. A fiúk zöme két érzés között ingadozik. Magyar embernek, ha szokatlant kívánnak tőle, első mozdulata bebizonyítani, hogy az mért lehetetlen. ... Utólag hallom, hogy az osztályfőnöknek nemegyszer panaszkodtak rám: mégis borzasztó, a Németh tanár úr milyen magas színvonalú előadásokat tart. Viszont a magyar emberben, főként az alföldiben sokkal több sznobizmus is van, mint azt mi a Dunáról elképzeltük. Ha ő neki valaki módot nyújt rá, hogy a sokféle tudás látszatát, büszkeségét olthassa magába, s közben lustaságát is meghagyja szent integritásában: akkor ő lassan mégiscsak belecsúszik a játékba. ...én pedig megengedett fogásnak tartom az érvényesülési ösztön befogását vagy becsapását.” Ez az a „fogás”, amely a pedagógiában taníthatatlan, adottságnál több, műveltség, emberismeret és gyerekszeretet is kell hozzá, ami a találékonyságnak kifogyhatatlan forrása.
Németh László egyik kísérletét és vizsgálatának eredményét számszerűen is értékelve lejegyezte, így semmi akadálya nem volt annak, hogy 65 év elteltével én is elvégezzem egyik osztályomban. Tizennégy esztendős kamaszfiúk „tájékozottságát szondázta” meg egy kérdéssorral. Minden válaszra három perc jutott. Hasonlóan jártam el én is, elsős gimnazista fiúkat kérdeztem, akik valószínű elődeikhez hasonlóan játékos élvezettel, a komolyabb kérdéseknél kicsit elcsendesedve írták le válaszaikat.
 
A Németh László által megfogalmazott kérdések:
1. Kik a legjobb magyar futballcsatárok? 2. Milyen autótípusokat ismersz? 3. Sorolj fel ma élő magyar költőket, írókat! 4. Milyen operákról hallottál? 5. Milyen híres tudósokról és földrajzi felfedezőkről tudsz? 6. Milyen dunántúli községek nevét ismered? 7. Hány magyar élhet Erdélyben, a Felvidéken, a Vajdaságban? 8. Hogyan következnek a világ államai hatalmuk sorrendjében? 9. Műveltségük sorrendjében? 10. A magyar történelem melyik alakja tetszik a legjobban neked? (Rövid megokolás.)

Rövid idézetek Németh László értékeléséből, majd az én tapasztalataim:

„Csatárt átlag tízet soroltak fel; a legkevesebb négy volt, a legtöbb tizennyolc. Sárosi természetesen egyik válaszból sem hiányzott.”

Csatárt átlag négyet soroltak fel az én diákjaim, volt, aki egyet sem, a legtöbb hét volt. Gera neve majdnem minden válaszban szerepelt. (Értékelésre nem vállalkozom.)

„Nagyon jellemző, hogy milyen sok autómárkát hordtak össze; én magam az utolsók között cammogtam volna ...a teljes névsor harminc fölött járt.”

Tapasztalatom szó szerint egyezik Németh Lászlóéval. A mai fiúk sokkal tájékozottabbnak hitték magukat, ennél a kérdésnél nagyot kellett csalódniuk, amikor megtudták az eredményt.

„Élő íróink közül... Babits nevét 17, Móriczét 12, Herczegét 7 fiú írta le. Az ifjúsági Móra László 10 szavazatot kapott. Utánuk Zilahy, Kosáryné Réz Lola és Márai következtek. ...a helyes válaszok még mindig igen hosszú névsort adnak (31 név). Móra Ferenc, Nyírő, Karinthy, Szép Ernő, Komáromi, Pekár vagy Papp Jenő. Íróink névsora kétségkívül hosszabb, mint a csatároké, de semmivel sem rosszabb, mint újságszerkesztőink becsléséből kialakulna.”

Élő íróink közül Csukás István nevét 12, Sütő Andrásét 7, Göncz Árpádét 7 fiú írta le. Utánuk jön Nemeskürty István, Hernádi Gyula, Janikovszky Éva, Csurka István és Mészöly Dezső. Összesen 8 név. Íróink névsora alig rövidebb, mint a csatároké, átlagosan 2 nevet ismertek, 6 diák egyetlenegyet sem tudott írni. Ma élő költőink teljes ismeretlenségben vannak a gyerekek előtt. Kérdésemre, hogy a felsorolt szerzők műveiből melyik hagyta bennük a legkedvesebb emléket, teljes egyetértésben válaszolták: Süsü, a sárkány. Nagyot fordult a világ! A régi és mai diákok válaszaiban a legnagyobb különbséget ennél a kérdésnél tapasztaltam. A gyerekek ilyen fokú tájékozatlanságának okai alighanem az iskola falain kívül keresendők. Messzemenő következtetéseket felelőtlenség volna levonni, hiszen a mérés sem régen, sem ma nem volt „reprezentatív”. Talán nem is diákjainkról, inkább a harmincas évek és a jelen szellemiségéről jelez valami furcsa különbséget e néhány számadat.

„...32 helyes operacím, Wagner és Verdi minden műsoron levő operája... Feltűnő, hogy míg másutt a válaszok elég arányosan oszlottak meg, itt a minden vagy semmi elve érvényesült: voltak, akik egyet sem tudtak, s voltak, akik tizenkettőt. A zene vagy szenvedély, vagy nem. Magától értetődik, hogy a fiúk közül operában alig egy-kettő vagy talán annyi sem volt, s ez magában is fényes bizonyítéka a rádión közvetített »nehéz zene« nevelő erejének.”

25 operacím, bár engedékeny voltam, mert a rockoperák nevét is elfogadtam, abból ötöt ismertek. A zenei válaszok voltak talán a legarányosabbak, 4-5 cím szerepelt mindenkinél. A zenehallgatás ma is nagy szenvedélye a kamaszoknak. Szinte mindenkinél első helyen az István, a király szerepelt, kissé lemaradva a sorban Bánk bán, utána a Varázsfuvola. A gyerekek többsége vidéki, mégis az osztály harmada már többször is járt az Operában, a műsorkínálat nem szerepelt válaszaikban. Amilyen újdonság volt a rádió a harmincas években, és kínálatával befolyásolta az emberek érdeklődését és ízlését, úgy most a rádió- és televíziócsatornák sokasága teszi ezt. Vajon azt a szerepet tölti be a popkultúra diákjaim életében, mint egykor a „nehéz zene”? Nem tudom pontosan, mégis kicsit bizakodó lettem. Németh László iskolájában az összes választ figyelembe véve Sárosi (csatár) kapta a legtöbb szavazatot Mátyás királyt is jócskán megelőzve. Ma a rockműfaj, a rádió, a televízió, a lemezek, a színház és a koncertek együttes közvetítő erejével István, a rock opera főhőse a legismertebb Süsü után. Érdekes, hogy húsz évvel ezelőtt gimnazistaként ez az alkotás nekem is óriási élmény volt a Királydombon. Reménység ez arra, hogy a mai hamis „film- és popsztároknak” nemcsak a karrierjük, de hatásuk is kérészéletű. Süsüt azért idézik fel szívesen – azontúl, hogy ő is zseniális figura –, mert alighanem gyerekebb gyerekek ők, mint harmincas évekbeli kortársaik voltak. A megváltozott társadalmi és szociális környezetben a gyerekek szerepe más lett. Például ma kevesebben kapnak komoly feladatot odahaza a családjukban, amelyen erejüket, képességüket gyakorlatoztatni tudnák, mint régen. Sokszor hallom szülői fogadóórán: „Tanárnő, otthon a fiamnak semmi más dolga nincs, mint a tanulás.” Régen a gyerekek úgy nőttek bele a család életébe, hogy kiskoruktól fogva szüleik mellett nekik is megvolt a saját feladatuk, a család anyagi fennmaradásáért nekik is dolgozniuk kellett erejük szerint. A gépesített, kényelmes háztartásokban, panelházak között nehéz olyan feladatot adni, amit egy kamasz fiú komoly kihívásként él meg. (Nehéz, de nem lehetetlen.) Az utóbbi tíz évben a szórakoztatóipar nálunk is felfedezte a gyerekeket, termékeik hatékonyan és nagy nyereséggel debilizálják most már a gyerekek agyát is. Még inkább megszívlelendő Németh László tanácsa: mesterműveket kell a gyerekek kezébe adni. Ha korán szerez a gyerek élményt arról, hogy mi az igazi érték, később ifjúként képes lesz majd szabadon(!) választani.

„A technikai és földrajzi felfedezők névsora 52 név; voltak többen is, akik tíznél többet mondtak. A magyarok közül Irinyi, Kőrösi Csoma, Eötvös L, Stein Aurél, Magyar László neve szerepel; a külföldiek közül a sarkkutatók tábora a legnépesebb. A legtöbb szavazatot persze Colombus, Galvani, Volta, Edison és Nobel kapták...”

A feltalálók, tudósok és utazók névsora 50 név, hatan tíznél is többet írtak. (Milyen érdekes a számszerű hasonlóság!) A magyar tudósok közül Teller Ede a legismertebb, Szent-Györgyi, Neumann és Semmelweis előtt. Összesen 13 magyar tudóst neveztek meg, a külföldiek közül 24 fizikust tudtak, Watt nevét ismerték a legtöbben, Edison, Einstein, Newton, Galilei, Pascal és Mengyelejev következett a sorban. A fiúk képzeletét a földrajzi felfedezések régen és ma is ugyanúgy vonzzák: 14 nevet ismertek az osztályból, Kolumbusz ma is természetesen a legismertebb. Mivel én tanítom az osztályban a földrajzot, és a felfedezésekről (sajnos) alig esett szó, biztosan állíthatom, hogy ezt odahaza és nem tankönyvből szedték magukra. Fizikából más a helyzet, ott a sok példamegoldás ellenére még mindig esik szó tudósokról, feltalálókról, akik mély nyomot hagynak a gyerekek emlékezetében. Érdekes, hogy külföldi biológus egy sem szerepelt a gyerekek válaszai között.
A dunántúli falvak névsora nem annyira földrajzi ismereteikről árulkodott, inkább a hazai tájakhoz fűződő személyes élményekről. Körülbelül ugyanannyi falut ismertek, mint a régiek, talán többet a Balaton vidékéről, ahova ma már könnyebben eljutnak a családok.

„Igen jellemző a kisebbségi magyarságra vonatkozó kérdés eredménye. Még csak megközelítő számot sem írt senki. Egy jeles tanuló szerint az elcsatolt magyarok száma 40, 20 és 10 ezer; egy bőkezűbb sváb fiú 4 és fél, 5,2 milliót ajánl meg. Ha publicista lesz, fölvisz bennünket még 30 millióig."

Németh László tapasztalata ugyanúgy megdöbbentett, mint a sajátom. Az osztályból kivétel nélkül minden gyerek közelítően pontosan tudta, hány magyar él a határokon túl, pedig földrajzból ezt sem tanultuk még.

„A leghatalmasabb két ország fiaink szerint az Egyesült Államok és Anglia (holtversenyben), a harmadik Oroszország. Érdekes, hogy legműveltebbnek is a leghatalmasabbat látják ... Harmadik helyre műveltségben Franciaország, a negyedik helyre a német nép kerül.”

Ma is az Amerikai Egyesült Államokat tartják a fiúk a legerősebbnek, ám a műveltségi sorban szinte mindenkinél az utolsó helyre csúszott. A „műveltségi versenyben” nagy a szórás: Angliát, Japánt, Németországot többen tették a dobogó tetejére, őket a franciák, az oroszok és a kínaiak követik.

„A történelmi válaszokon még látszik a közeli gyerekkor, melynek csak a királyok imponálnak. Széchenyi, Kossuth, Petőfi egyetlen szavazatot sem kapott. Mátyás király a legnépszerűbb magyar. Igazságáért, vagy amint egyikük mondja: mert az elnyomottakat pártfogolta. Utána Nagy Lajos, Szent István, Hunyadi János következik. Két eredeti fiú Gézát és Mária Teréziát választja. Géza »népének maradandóságát biztosította«, Mária Terézia pedig »noha asszony volt, jól kormányzott.”

Ma Szent István a legnépszerűbb a gyerekek között ezen fölmérés szerint. Indoklásaik szerint: Bevezette a kereszténységet, az ország fontosabb volt neki mindennél; ő szilárdította meg a magyarságot, amire ma is szükség lenne. Második helyen Széchenyi István áll, aki „sokat járt külföldön és innen nézte mit képes fejleszteni; sokat tett azért, hogy Magyarország az európai nagyhatalmakhoz hasonlítson; bár nem ő alapította az államot, de egyesítette Budát és Pestet a Duna első hídjával”. Mátyás király a harmadik helyre került, azért tartják nagyra őt többen, mert igazságos volt, távol tartotta a törököt és kedvelte a művészeteket. Őt édesapja követi a sorban, aki után Szent László, Nagy Lajos, Géza fejedelem, Dugovics Titusz, Dobó István, Horthy Miklós, Márton Áron és Kossuth neve szerepelt még. Rövid indoklásaikból az derült ki, olyan személyiségeket választottak, akik védelmet nyújtottak a hazának valami veszedelemmel szemben és az országot felvirágoztatták, naggyá tették. Volt egy fiú, aki jeles magyarnak József Attilát tartja, mert „őszintén el tudta mondani a gondolatait”.