Baloldali – nem polgári – tradíció a magyar pedagógiában

Ady okolható mindenért.^[1] Nem is egyszerűen csak azért, mert ballagási verssé szelídült költeményében a „bilincses iskolák”’ pusztulását éppen oly hévvel és kritikával akarta, mint a szelíd svéd tanítónő által a „Gyermek évszázadának” jövendölt – imént mögöttünk hagyott s korántsem e remények teljesüléseként összegezhető – 20. század megannyi pedagógiai reformere, reformpedagógusa, s nem is csak azért, mert a „szabadító magyar tanítóért” énekelt. Az már közelebb visz mentalitástörténetileg, hogy „új időknek” „új dalait” hozta egy időben azzal, amikor világszerte „új iskolának” nevezte el magát a pedagógiai progresszió gyakorlati próbálkozásai során. Hogy az „új” (új művészet, új nevelés, új ember, új társadalom stb.) vitán felül az etikai és használati értékében is a „magasabb rendű”, az „értékesebb” szinonimája volt, lehetett a 20. század elején (még a fiatal József Attila is „rádobni” akart „mindent, ami antik, ócska” ama bizonyos embert melegítő tűzre), nos arról – ne tagadjuk – a „régiek” is gondoskodtak. Volt megújításra váró megannyi társadalmi alrendszer – nem csupán az iskola.^[2]

A világosan látó és gondolkodó Ady Endre „Irodalmi háborgás és szocializmus” című jegyzetével ment a legmesszebbre: arról írt karakteresen, hogy a valóságról szóló értelmiségi reflexiók (a jegyzet esetében voltaképpen a régi mestereket, régi módszereket megtagadó művészeti modernizmus, avantgardizmus) „nem jöttek volna létre” az új társadalmi viszonyokat jövendölő szocialista mozgalom nélkül.^[3]

Nos, okunk van úgy fogalmazni, hogy az új társadalmi viszonyrendszer igényével és követelésével színre lépő, megerősödő nem polgári baloldal és a pedagógusszakma közeledése hasonlóképpen feltételezte egymást.

Ugyan írásomban elsősorban szakmám 1945-ös tablóját szeretném árnyaltabbra, színesebbre festeni, de nem szabad ezt az előzményt figyelmen kívül hagyni. Ugyan mi vezette a magyar gyermektanulmány „atyját”, Nagy Lászlót arra, hogy a Tanácsköztársaság oktatási népbiztosságán feladatot vállaljon? S mi vezette a hatalmat, hogy a játékot, munkát, gyermeki érdeklődést a tanulási folyamat középpontjába állító tantervét azonmód magáévá fogadja? S sorolhatnánk tovább: a magyar értelmiség legjavát, Babitsot, Bartókot, de még Dohnányit is. A Margitszigeten önfeledten mesét mondó jeles színművészeket milyen hitek állították a tanácshatalom szolgálatába? Megannyi régi módon – legalábbis akkor – meg nem válaszolható kérdés: a mindenki számára közvetíthető műveltség, a lelkek felszabadítása, egy gyermekközpontú-gyermekbarát világ – s benne ilyen iskola – létrehozásának ígérete. Különböző utak, különböző életutak, de e reményekben mégiscsak közösek.^[4]

Kevesen tartják azt számon, hogy mindmáig az egyetlen állam, amely „bevezette” a reformpedagógiák metodikáját és szakmai kultúráját az oktatási rendszerébe, nos az Szovjet-Oroszország volt. Hogyne támogatta volna ezt az avantgárd pétervári színházcsináló Meyerhold, ha az oroszországi „munkaiskola” tantervében a dráma (későbbi, az ötvenes években Angliából importált nevén: drámapedagógia) is hangsúlyosan jelen volt. Hogyne támogatta volna a finoman művelt, elegáns moszkvai Teofil Sackij, akinek „Eleven élet” nevű, amerikai mintákat követő settlementje már a forradalom előtt is működött a nagyvárosi proletárcsaládok körében, hogyne hirdette volna meg a reformot a tudós népbiztos, Lunacsarszkij! Ki kell mondani, ebben az értelemben (is) ellenforradalom volt a szovjet 1937, mely egyebek mellett a modernista-modern pedagógiákat is betiltotta, „kompromittált” képviselőit a „gulagra” küldte – így például Natalia Szacot a világ első gyermekszínházának alapítóját.^[5]

A nyugati világban is találunk ez időben jeles személyiségeket, akiknek pedagógiai reformmunkássága összefonódott a baloldallal, a szocialista mozgalmakkal. A már emlegetett, vence-i magániskolájából laboratóriumot, iskolai nyomdát, szövetkezetet, aktív iskolát szervező Celestin Freinet még maquisard is volt, de az ellenállásban dolgozott az antifasiszta háború után demokratikus oktatáspolitikai programmal színre lépő Langevin és Wallon is. Ne feledkezzünk meg a „felszabadítás pedagógusáról”, Latin-Amerikában valóságos nemzeti hősként számon tartott Paolo Freire-ről, a felnőttnevelés „atyjáról” sem. A reformpedagógia, a modern pedagógia varsói–treblinkai vértanúja, Janusz Korczak is tájékozódott a szocialista eszmékről.

Magyarországon tagadhatatlanul kicsit bonyolultabb volt a helyzet. Tény, hogy az 1919-et követő fehérterrornak több pedagógusáldozata volt, mint a tanácshatalom erőszakos cselekményeinek. Somogyi Béla csak jelképes alakja valamennyiüknek. Másokat a több hullámban támadó antiszemitizmus üldözött el az országból, vagy ha maradtak, bizalmatlanság övezte őket. Az is tagadhatatlan, a békeszerződés utáni helyzet úgy volt új helyzet, hogy nem ezeket, nem elsősorban a reformpedagógiák által kimunkált új személyközpontú, gyermekközpontú, humanisztikus, liberális válaszokat igényelte az iskolaügyben sem.^[6]

Majd a vészhelyzet, a „gyermekmentés” pedagógiai szükséglete teremti újra a reformpedagógiai válaszokat, ha úgy tetszik: immár tradíciókat. Flanagan atya, a „Fiúk városának” alapítója az Újvilágból Európába készül, hogy a gyerekköztársaság praxisával szelídítse meg az egykori Hitlerjugend kamaszait. Közismert a hárshegyi Gaudiopolisz története, az „Öröm városában” Sztehló Gábor mentett lelkeket, s teremtett a makarenkói modellhez egészen közel álló működési kereteket az otthon lakóinak, köztük a tévés Horváth Ádámnak vagy az első költői próbálkozásait gyakorló Orbán Ottónak. Kevesebben ismerik a hűséges Karácsony-tanítványnak, Pataki Gyulának és Szekeres Mihálynak a nevét, aki Ebesen a Fiúkfalva alapítója volt. Ezúttal egy sorban említjük vele Ádám Zsigmondnak, a hajdúhadházi Gyermekváros alapító igazgatójának nevét.^[7]

A hazai nevelésszociológia máig idézett – s ma is iskolanévadó – úttörője nem élte meg a háború végét.Kemény Gábor és Mérei Ferenc reprezentálja azt a művelt szakmai kört, amelyiknek volt vállalt kapcsolata az illegalitás esztendeiben is a baloldali, sőt – ne szépítsük – a kommunista mozgalommal.^[8]

De megannyi ragyogó elme vállalt – nem mimikriből – azonosságot a történésekkel! Az általános iskolával, a munkás- és parasztfiatalok kollégiumaival, a közösség nevelő értékeinek vállalásával. Karácsony Sándoris „ex oriente lux” felkiáltással fogadja – felszabadítóként – a szovjet Vörös Hadsereget, Kodály is sürgölődik, Békés-Tarhost alapít, „100 éves programot” fogalmaz. Az Országos Nevelési Intézetben nem kisebb alakok, mint Vajda Mihály, Vargha Balázs írnak tantervet, tankönyvet. Az átalakulások mellett szólal Bélaváry-Burghard Erzsébet, a Montessori-növendék, és önfeledten munkába áll az óvodai nevelés átalakításáért, kiterjesztéséért Hermann Aliz, a bölcsődei gondozás tudományos reformjáért pedig Pikler Emmi. A munkáspártok támogatásával létrehozott új gyermekmozgalom, az úttörők mellé áll megannyi jeles szakember: Aszódi Éva, Hárs László, Trencsényi-Waldapfel Imre és mások. S itt volt a fiatal nemzedék, a népi kollégiumok pedagógiáját kimunkálóké, Kardos Lászlóé, akár Szokolszky Istváné, akárPataki Ferencé.

Hogy e pályák mikor tértek le a magát kommunistának definiáló pártállammal való együttműködésről, maguktól tértek-e le (beismerések, felismerések, csalódások, hitvesztések után), vagy – enyhén szólva – erőszakkal térítették el őket? Kik jelennek meg majd a Petőfi-kör buzgó aktivistáiként, kik kerülnek végül – vagy nem is végül – a rendszer tömlöcébe, kik nem mondják fel a hatalommal „különbékéjüket”? Ezek mind elemzendő kérdések még! De eltagadhatatlan: nem megalkuvásból, nem mimikriből gondolták pedagógiai elmélkedőként, kutatóként, tanárként együtt haladni azzal az irányzattal, amely „szocialista átalakulásról” beszélt nekik.

A 20. századnak tulajdonított pedagógiai reménykedések körében az ő ténykedésüket, vállalásaikat és helytállásukat is számon kell tartani.^[9] Nyilván számon kell tartani megkísértéseiket, tévedéseiket, ártalmas hamis tudatukat. Egyébként egy sorban említhetők ők – megannyi néptanítói visszaemlékezés elemzésének tapasztalata ez – az iskola, az óvoda, a kollégiumi élet, az ifjúsági mozgalom világában a mindennapi „osztálytermi helytállást” választó kollégáinkkal. Akik nem passzív ellenállással, nem létet, egzisztenciát kockáztató, üldözést vállaló szembeszegüléssel, rezignált visszavonulással várták ki vagy siettették az „új idők” eljövetelét (más szempontból a „régiek” visszaérkezését, reformját), hanem találtak a gyermekek érdekében együttműködni való kezdeményezésekre, törekvésekre. Abban az ideológiában, amely Radnótival szólva „piros hitét” hirdette, József Attilával szólva pedig ama „minden emberi mű” értelmének zengő szavát.

A 20. század véget ért. Nem csupán a gyermekekről való jövendölése nem teljesült. Az „újdonságokról”, az „újról” is kiderült, hogy nem elegendő mércéje az emberi-társadalmi cselekvések megítélésének. Az „egész világnak holnapra való megforgatása” a fényes légáramlatoknak sem sikerült.^[10] Sőt! E tapasztalatokért hatalmas árat fizetett az emberiség. Hatalmas árat fizetett a nevelésügy, a pedagógia is. De ebben az elszámolásban – biztos vagyok benne – hiteles helyet kell keresni mindazoknak, akik (akár a nevelésügy, a pedagógia kérdéseiben) a szó klasszikus értelmében „nem polgári” válaszokat kerestek.

Válaszaik nem tanulság nélküliek. De életútjuk sem.

S mindezzel nem azt akarom mondani, hogy az „elhallgatók-elhallgatottak”, az „ellenállók”, a „hittel együttműködők” mellett nem voltak a hatalom – nevezzük így – cinikus vagy éppen vakhitű kiszolgálói. Akik már – az írás indokául szolgáló könyv elemzéseinek idején 1945 és 1949 közt – ne lettek volna a történelem ítélőszékére „várók”. De igen! Ilyenek is voltak! Az ő életútjuk sem akármi ám! Mert hogy ráadásul a négy „csoport” nem is volt átjárás nélküli – még ügynöknek sem kellett lenni érte! De ez a 20. század ráadásul olyannyira bonyolult volt, hogy ez utóbbi csoportba sorolható „kulcsszemélyek” is egészen különbözőképpen szembesültek ártalmas, vétkes ténykedéseikkel.^[11]

„A harcot, melyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés…” – Vajon erre gondolt József Attila?