Az újkori egyetem szerepkeresése

Az egyetem mint az európai filozófia egyik problémája a társadalom intézményeinek világából a 17. században jelenik meg. Közelebbről abban a korban, amikor egyfelől lezajlottak a korai polgári forradalmak, megszülettek az első független és polgárosult nemzetállamok; másfelől megerősödtek az abszolút monarchiák, jórészt ugyancsak a polgári osztályokra támaszkodva. Ugyanakkor ez az a század, amikortól kezdve először az államok, majd az egyetemek teoretikus képviselői is – kölcsönösen és visszatérően – megfogalmazták (intézményi értelemben) önmagukkal és egymással szembeni követeléseiket és/vagy kéréseiket, elvárásaikat és/vagy igényeiket.

*

A középkori eredetű angol egyetem korszerűtlenségét keresve sem kritizálhatta volna kompetensebb személyiség, mint Sir Francis Bacon. Az 1620-ban megjelent, okkal nagy hírű Novum Organum szerzőjének közismert filozófiai vezérelvei az empíria és az indukció. Bacon nem mellékesen éppen 1618 és 1621 között, I. Jakab uralkodásának idején lordkancellár is. Mivel e művének alaptézise (III.) szerint „tudás és hatalom egy és ugyanaz” (The Knowledge is power), az egyetemek pedig már a 12–13. századtól kezdve a tudás továbbadásának intézményei, így egyáltalán nem meglepő, hogy megkülönböztetés nélkül Bacon bíráló szemének célkeresztjébe kerülnek (XC.). Ráadásul Bacon összeveti az új, a forradalmi jellegű igazságok keresését a tudományos, az egyetemi, illetve a politikai, az államélet terén. Amennyire óvatos Bacon az utóbbi, olyannyira radikális az előbbi vonatkozásában.

„A tanult emberek székhelyéül szolgáló és a műveltség gyarapítására alapított iskolák, akadémiák, kollégiumok és egyéb intézmények erkölcsei és elvei is mind a tudományok haladását hátráltatják. A leckék és gyakorlatok összeállítása olyan, hogy lehetőleg senkinek se juthasson eszébe a megszokott anyagtól eltérő tárgyon törni a fejét. De ha valaki mégis csökönyösen ragaszkodnék hozzá, hogy szabadon használja értelmét, erre csak egymaga szánhatná rá magát: társaitól semmi segítséget nem remélhetne. Ha még ezt is elviselné, azt kellene tapasztalnia, hogy szorgalma és bátorsága jelentős mértékben gátolni fogja előrehaladását. Az ilyen helyeken ugyanis a tanulmányok alig egy-két szerző írásainak börtöncelláiban sorvadoznak, s ha valaki ezektől eltérő véleményt nyilvánítana, rögtön rásütik, hogy összeférhetetlen lázadó. Pedig igen nagy a különbség a közügyek és a tudományok között, mert a forradalom és az igazságok veszedelme nem azonos természetű. Mert a politikai viszonyok változása elé a nagy zűrzavar miatt még akkor is gyanakvással tekintenek, ha jobbat remélhetnek, mivel az állam alapja a tekintély, egyetértés, hírnév és vélemény, nem pedig a bizonyítás. A mesterségek és tudományok terén viszont az a jó, ha – akár az ércolvasztókban – szinte minden új meg új munkától zúg-zeng és a haladást szolgáló igyekezettől izzik. A józan ész ezt is kívánná, de a valóságban nem így van: a tanítás mai megszervezése és irányítása már csak féke a tudomány haladásának.”^[1]

Ezen a ponton legyen szabad a szerzőnek olyan kitérőt tennie, amely korántsem a tárgyat, hanem a szemlélődő nézőpontját érinti. Milyenek voltak Oxford (1167) és Cambridge (1209) egyetemei magyar szemmel? Az útinapló szerzője Pálóczi Horváth János, az időpont 1628 – tehát mindössze nyolc évvel vagyunk az előbb idézett Novum Organum Scientiarum megjelenése után.

„Ennek a két egyetemnek összesen körülbelül 36 kollégiuma (testülete) van, melyeknél ragyogóbb épületeket eddig nem láttunk. A legtöbb kollégiumi épület kockakövekből igen kitűnő módon épült, és mindegyiket ólomlemezzel fedték be. Egyesek annyira kiemelkednek a többiek közül, mint valami fellegvár (hazánk bárcsak egyetlenegyet is birtokolna ezekből a kollégiumokból!). Minden említett kollégiumnak van egy válogatott könyvekkel gazdagon ellátott könyvtára. Az oxfordi és cambridge-i kollégiumokban a király és az ország költségén körülbelül 8000 diák neveltetik, hogy ők majd továbbvigyék az egyházi és politikai élet vezetésének terheit. Innen, mint egy trójai lóból, minden évben a közhivatalokba bocsáttatik a tudós férfiak egy jelentős testülete.”^[2]

Ilyen gyors és hatékony foganatja lett volna Angliában a lordkancellár tudós könyve idézett fragmentumának? Aligha erről van szó, hiszen Bacont már 1621-ben minden tisztségéből fölmentették. Oxford és Cambridge „akadémiáit” viszont így is okkal csodálhatta egy olyan nemzet fia, amelynek akkor már hosszú ideje nem létezett semmiféle egyeteme. Nem így az eposzköltészet és értekező próza nemzetközi rangú képviselője, John Milton 1644-ben. Véleménye az, hogy az angol egyetemek működése idegen az élettől, a társadalmi valóságtól.

Indoklása szerint azért, mert oktatási-nevelési gyakorlatuk nem épít az érzékszervi tapasztalatokra, emelkedett és vonzó élmények helyett elutasítást, sőt utálatot szül a diákokban; akiknek személyiségét – a kiteljesítés helyett – éppen hogy eltorzítja, s így összességében nem készíti föl őket a rájuk váró feladatokra és kötelességekre. A problémák oka az, hogy „a grammatika zátonyai” után „járatlan újonc növendékeiknek már első alkalommal a logika és metafizika legintellektuálisabb absztrakcióit próbálják megmagyarázni”. Egyáltalában: az angol egyetemek „még nem gyógyultak ki a barbár korok skolasztikus durvaságaiból”.^[3]

A középkori egyetem teljes egészében a katolikus egyházé (ahol a leghíresebb tanárok többsége a két nagy kolduló rend, az egymással szemben álló ferencesek és domonkosok valamelyikének a tagja). Ezt a viszonylagos egységet a 16–18. században – egyre erőteljesebben – a megosztottság váltotta föl: egyfelől a jezsuiták és a protestáns felekezetek (evangélikusok és reformátusok), másfelől az egyház és a világi állam között. E második típusú ellentét első és egyben talán leghíresebb teoretikusa Thomas Hobbes 1651-ben megjelent fő művében.

Európa egyetemei – skolasztikus örökségük vagy inkább ballasztjaik ellenére – alapvetően hasznos intézmények ugyan; de „minden alkalmat szeretnék megragadni arra, hogy kijavítandó hibáikat felemlítsem”.^[4] A legalapvetőbb kérdés azonban Hobbes szerint az, hogy milyen úton jár az egyetem. Helyes úton jár az egyetem akkor, ha a világi állam, és helytelen úton abban az esetben, ha az egyházi állam érdekeit szolgálja. Hobbes mindenekelőtt abból indult ki és azt tartotta szem előtt, hogy „a nép oktatása teljesen az egyetemi ifjúság helyes tanításán múlik”.^[5]

Az egyház említése nélkül ugyan, de Hobbes-szal lényegében azonos álláspontot képvisel Comenius is, a végleges formájában 1657-ben kiadott Didactica Magna című munkájában. (A kezdettől híres munka első változata már 1632-ben megjelent.) Minden érintettre nézve fölöttébb hasznos és ildomos, ha „évenként egyszer, amint az iskolavezetők az alsóbb iskolákat, úgy az akadémiákat a királyi vagy állami megbízottak látogassák meg, és itt mindenről győződjenek meg, milyen serényen dolgoztak, hogy a tanítók és tanulók okuljanak belőle, és azoknak, akik ezek közül szorgalommal leginkább kitűnnek, erényük nyilvános bizonyságául doktori vagy mesteri koszorút (corollam) adjanak.”^[6]

Míg a 17. században az egyházak túlzott befolyásától volt szükséges óvni az egyetemeket, addig a forradalmi Franciaországban már az államhatalom túlsúlyától. Különösen 1792. szeptember 22-e, az Első Köztársaság kikiáltása után, amikor a hatalom (1794. július 27-ig) egyre inkább a Jakobinus Klub politikai pártjának és vezetőinek (Robespierre, Marat, Saint-Just és mások) kezébe került. A jakobinusok regnálása rövid ideig tartott ugyan, de annál radikálisabb volt, és végiggyűrűzött az élet minden területén. Amikor Condorcetkidolgozta a közoktatás – és benne az egyetem helyének – tervezetét, azt főként Robespierre és még inkább Marat ellenezte. („A Nép barátja” haláláig sértődötten viszonyult a tudósokhoz.)

„Az Akadémia és az egyetem elleni támadások azok érdekét szolgálják, akik uralkodni akarnak az emberek véleménye felett, hogy magukon az embereken uralkodhassanak, s meg akarják semmisíteni azokat a független társulásokat, melyek céljuk útjában állnak. A tudós társaságok nem lehetnek a közhatalom eszközei, nem a hatalom befolyásának növelését szolgálják, hanem a hatalom ellenőrzésének fontos intézményei, melyek minden polgárból az államhatalom cenzorát képezik.”^[7]

Térjünk vissza Nagy-Britanniához. Ahhoz az államhoz, amely a 18. század közepétől – mindenekelőtt az első ipari forradalom, a Napóleon fölött aratott győzelem (1815) és az 1832. évi parlamenti reform eredményeként – már a 19. század első felében a világ legerősebb gazdasági (ipari, kereskedelmi és gyarmattartó) hatalmává emelkedett. „Az angol gazdagság kihat az iskolai és az egyetemi nevelésre is, s lehetővé teszi a legjobb szerzők rendszeres olvasását és egy-egy témakör alapos áttanulmányozását, hogy az illető valóban meggyőződhessék a tények állásáról” – állapította meg 1848-ban az amerikai Ralph Waldo Emerson.^[8]

Az 1689-es „dicsőséges forradalom” után fokozatosan megteremtődtek, az ún. viktoriánus korszakban pedig már teljesen kialakultak azok az egyetemi viszonyok, amelyeket F. Bacon, Milton és Hobbes a maga korában, tehát már a 17. század első felében igényelt hazájának. Emerson jellemzése úgy hangzik, hogy azt az Új Atlantisz (1627) című utópiájában Bacon is leírhatta volna.

„Az angolok – logikusan – ugyanúgy képezik a tudósokat, mint mondjuk a mérnököket. Oxford klasszika-filológusokat gyárt ugyanúgy, mint ahogy a wiltoni üzemek szőnyeget szőnek, vagy ahogy Sheffield acélt hengerel. Tudják, hogyan lehet jól felhasználni egy gyakornokot, akárcsak a ló hasznával is tisztában vannak, s mindkettőből a lehető legnagyobb teljesítményt kényszerítik ki.”^[9] (Oxford a 20. századra – ellentétben Cambridge-dzsel – ipari várossá is fejlődött!)

Ezekben az évtizedekben Oxford egyeteme nagykorúvá vált. A középkor után – immár másodszor – az újkorban is fénykorát éli. „Oxford önmagában is egy kis arisztokrácia – eléggé nagy létszámú s méltóságteljes ahhoz, hogy a királyság más intézményeivel egy sorban emlegessék: ahol a dicsőség és a diploma századok óta a tudásért jár olyannyira, hogy ez megszerezte minden művelt nép egyhangú elismerését.”^[10]

Minden művelt nép között a magyarokét is Wesselényi Miklós báró képviseletében. Széchenyi István gróf útitársa 1822. május 13-án az alábbi mondatokat jegyezte föl a naplójában. „A tanulók s tanítók régi öltözetei igen jól illenek az egészhez. Az ifjúság szép, erős, egészséges. Nem az a német akadémiai bursikos (legénykedő, pajzán – É. Cs.) szabadság erőltetett mutatása, hanem egy valóságos szabadság nemes érzése külsejüket érdemessé, s maguktartását férfiassá teszi. (…) Nem rész szerint hibás s haszontalan teóriákkal elölve, hanem a praktis életre praktice készülnek.”^[11]

Időrendben ezután következik az oroszországi neveléstudomány legjelentősebb, európai formátumú klasszikusa: Konsztantyin Dmitrijevics Usinszkij, aki 1857-ben publikálta A nemzeti jelleg a köznevelésbencímű tanulmányát. Ebben nemzetközi kitekintést nyújt a pedagógia terén (is) élenjáró országokról: Német- és Franciaország, Anglia és az „Észak-Amerikai Államok”. Usinszkij az angliai köznevelési helyzetkép egészébe ágyazva tér rá – többször is – a két leghíresebb, klasszikus kollégiumi komplexumra.

„Oxford és Cambridge nagy tekintélyű kollégiumai még a középkori skolasztika palástját viselik; ám ez az öltözék csupán külsőség, mert alatta tősgyökeres angol eszme húzódik meg. Az angolok megtalálták a módját, hogy a skolasztikus formák megtartásával hogyan fejlesszék ki történelmi felfogásukat az ifjú nemzedékekben, s hogyan oltsák be a jellemekbe azt a szilárdságot és gyakorlati érzéket, mely az angolszász faj megkülönböztető vonása.”^[12]

Az angol egyetemek (és egyéb iskolák) történelmi és társadalmi, katonai és közéleti szerepének jellemzéseként Usinszkij később egyetértőleg idézi George Canning (1770–1827) brit államférfi szavait. „Ha történelmünk szinte megszakítatlan sorát állítja elénk azoknak az embereknek, akik legsúlyosabb pillanataiban támaszai voltak hazánknak, akik szavakban és tettekben egyaránt erősek; ha mi a kormányzás egyetlenegy területén sem szenvedünk hiányt olyan emberekben, akik megtalálják a helyes utat és célhoz érnek, akkor mi ezt elsősorban public schooljaink és egyetemeink rendszerének köszönhetjük.”^[13]

Bár a kelet-angliai Cambridge és a belső-angliai Oxford kocsiúton száz kilométeren belül található Londontól vagy Birminghamtől, még ma is (főképp az előbbi) inkább kisvárosnak számít. Ebben a minőségében viszont nem felel meg Comenius pedagógiai „utópiájának”, az 1656-ban megjelent Pampaediatelepülés-földrajzi elvárásának. Ugyanis az egyetem (vagy akadémia) „azért legyen nagyvárosban, mivel a jelölteknek ki kell lépniük az élet világosságába, s fel kell készülniük a gyakorlatra: tehát olyan gyakorlatra, amelynek csak ott van igazi jelentősége, ahol sok ember él együtt, hogy az orvosi, jogi, teológiai tanulmányok folytatóinak minden alkalmuk meglegyen a gyakorlásra”.^[14] Nem sokkal alább Comenius ugyanakkor hozzáteszi, hogy a kollégiumi lakhelyeknek „távol kell lenniük a világ zajától, távol a tömegtől”.^[15]

*

Amikor az angol ipari forradalom műszaki találmányokkal és újításokkal fölgyorsul, amikor a nagy francia forradalom radikalizálódik, majd lezárulásával előkészíti a társadalmi talajt az Első Császárságnak, amikor függetlenségi háborúk zajlanak és vetítik előre árnyékaikat Európától az egész amerikai kontinensig, akkor bontakozik ki a német nemzet öntudatra ébredése szellemi síkon: az irodalomban, a filozófiában, az egyetemi életben.

Kant és Fichte, Schelling és Hegel, Goethe és Schiller, Hölderlin és más irodalmárok, felvilágosult filozófusok és különféle érdeklődésű tudósok fémjelzik ezt az egyszerre klasszikus és romantikus folyamatot. E fejlődés kezdeti fázisában fejtette ki nézeteit Herder is, különösen megkapó pátosszal és mélyenszántóan a Levelek a humanitás előmozdítására (1792–1797) című munkájában. Herder ebben a művében kitért az egyetemek hivatására is.

„Az egyetemek a tudomány bástyái és világítótornyai; kifürkészik, mi megy végbe messze és másutt, előmozdítják a haladást, és világítanak a többieknek. Az egyetemek a tudomány gyűjtőhelyei és egyesítői; a tudományok összehasonlításából, harcából és megbékéléséből új eredmények születnek. Végül, az egyetemek hivatása, hogy a tudományok végső menedékei és oltalmazói legyenek, ha már sehol sincs a tudományok számára menedék. (…) Ez elsősorban a német egyetemekre vonatkozik; a német intézmények közül szinte csak az egyetemeket övezi a külföld jogos tisztelete.”^[16]

Éppen és kizárólag a tudományosság az, amiért Usinszkij tiszteli hatvan évvel később – ugyanakkor mint pedagógus kritikusan szemléli! – a még nem egységes Németország intézményi életének említett büszkeségeit.

„Az egyetem a szó német értelmében közös vezetés által összefogott több kar együttese. Fő célja: a tudomány valamennyi ágának továbbfejlesztése, és élőszóval tartott előadások keretében a legkiemelkedőbb tudományos eredmények továbbadása. A német egyetemek közvetítő szerepet játszanak a tudomány és a társadalom között, amennyiben lehetővé teszik a tudósoknak, hogy nyilvános előadásokon ismertessék kutató munkásságuk eredményeit. Nevelő célzatuk egyáltalán nincs, sőt még az ifjúság képzése sem alkotja fő céljukat; hiszen amikor a képzés a tudomány érdekeivel ütközik össze, az előbbi mindig visszavonulásra kényszerül. Ily módon a német egyetemi tanszékek többnyire nem annyira az egyetemi képzés, mint inkább a tudomány szervei, s e téren sok tanszék igen nagy jelentőségre tett szert.”^[17]

Ha az egyetem herderi metaforái a „bástya” és a „világítótorony”, hol lehetne erre az intellektuális erődítményre és szellemi fároszra nagyobb szükség, mint éppen a születő szabadság államaiban? Így gondolta ezt Simón Bolívar is, amikor Peruban 1824. május 10-én kiadta a trujillói egyetem alapításáról szóló rendeletét. A „meghatalmazott diktátori” dekrétum kitér a tanárok „kellőképpen” való megfizetésére éppúgy, mint a rendszeres tanterv összeállítására, amelynek összhangban kell állnia „az üdvös elvekkel és a korszerű felfedezésekkel” egyaránt.^[18]

Elvi jelentősége okán azonban a leglényegesebb a pátens első bekezdése. „A tartományi székhelyeken Egyetemnek kell lennie, mert ez az egyik leghathatósabb eszköz a közművelődés előmozdítására, márpedig nagyrészt a közművelődéstől függ a társadalmi jogok fenntartása és biztosítása.”^[19]

*

(Továbbtekintés) Az egyetemnek mint intézménynek általánosságban és egybefoglalóan vizsgált helyzetképe (szerepkeresése, illetve a vele szemben támasztott igények) után a hangsúly a professzorokra tevődik át. Azokra a főszereplőkre, akiknek egyaránt kell(ene) tanárként és tudósként is tevékenykedniük. A tudós jó írót: maradandó értéket alkotó szerzőt, a tanár jó előadót: a katedrán hatásosan és hatékonyan szereplő, jó tantermi szónokot jelent. Az egyetemfilozófia korábban megidézett klasszikusainak köre itt kisebb részben ismét szerepel (Comenius, Herder, Emerson), nagyobbrészt új szerzőkkel bővül: Fichtével, Goethével, Humboldttal, Schopenhauerrel. A filozófiai-teoretikus megközelítés harmadik részében az egyetemi szereplők másik elengedhetetlen csoportja, a diákság kerül előtérbe. A hallgatókról lehet értekezni kritikusan és empatikusan, szatirikusan és jóakaróan, humorosan és komolyan, alul- és felülnézetből (pl.: John Earle, Herder, Fichte, Humboldt, Darwin).

A harmadik nagy korszak (ha a 12–16. századot vesszük elsőnek) 1870-től tart a 20. század második harmadának végéig vagy bizonyos megszorítással napjainkig. A különösen 1870 után kibontakozó nagy világpolitikai és világgazdasági változásokkal összefüggésben az államok és az egyetemek viszonya is bonyolultabbá és ellentmondásosabbá vált. Főként azokban az országokban és korokban, ahol és amikor az állam vagy a totális hatalomgyakorlás útját választotta, vagy a központi költségvetés krónikus nehézségeivel, hiányaival kellett számolnia. Ugyanakkor az egyetemeknek egyszerre létszükségletük megőrizni eszméjüket és hagyományaikat, és szembesülniük a modern civilizáció technikai újításaival és egyre nyomasztóbb piaci igényeivel. A korszak legfontosabb egyetemfilozófiai dokumentumai egyrészt Spanyolországban, másrészt Németországban születtek meg. Salamancában Miguel de Unamuno (A spanyol felsőoktatás helyzete, 1899), Madridban José Ortega y Gasset (Az egyetem küldetése, 1930); FreiburgbanMartin Heidegger (A német egyetem önhangsúlyozása, 1933), Bázelban Karl Jaspers (Filozófiai önéletrajz,1953 és Az egyetem eszméje, 1961) fordított figyelmet az egyetem összetett problémájára.

A spanyol és német egzisztencialista filozófusokhoz tanulságosan hozzákapcsolhatóak a kortárs magyar szerzők: tudós miniszterek, egyetemi rektorok és neveléstudósok: Trefort Ágoston, Eötvös Loránd, Kornis Gyula, Weszely Ödön és Karácsony Sándor. A professzor problémájára elsősorban Nietzsche, Unamuno, Max Weber és Jaspers tért ki; gondjait, szenvedéseit, csalódásait és szorongásait Anton Pavlovics Csehov, Hermann Hesse, Romain Rolland és Roger Martin du Gard ábrázolta szuggesztíven és részvétteljesen. A diákok helyzete iránti érzékenység mutatható föl Unamuno, Jaspers, Eötvös Loránd és Klebelsberg Kunó írásaiban.

Footnotes

1. ^ Bacon, Francis: Novum Organum. Lazi, Szeged, 2001, 112–113.
2. ^ Pálóczi Horváth János: Levél Bethlen Istvánhoz fia, Bethlen Péter peregrinációjáról. In Utazások a régi Európában. Peregrinációs levelek, útleírások és útinaplók (1580–1709). Téka. Válogatta: Binder Pál. Kriterion, Bukarest, 1976, 88.
3. ^ Milton, John: A nevelésről. In Milton, az angol forradalom tükre. Válogatás prózai írásaiból. Európai Antológia. Összeállította: Szenczi Miklós. Gondolat Kiadó, Budapest, 1975, 64–65.
4. ^ Hobbes, Thomas: Leviatán vagy az egyházi és világi állam anyaga, formája és hatalma. Magyar Helikon, Budapest, 1970, 14.
5. ^ Uo. 290.
6. ^ Comenius, Johannes Amos: Didactica Magna. Seneca, Pécs, 1992, 273.    
7. ^ Condorcet, Marie Jean Antoine Nicolas de: Közoktatási tervezet. Idézi: Ludassy Mária: A francia felvilágosodás filozófiai végrendelete. In Az emberi szellem fejlődésének vázlatos története. Politikai Gondolkodók. Gondolat Kiadó, Budapest, 1986, 20.
8. ^ Emerson, Ralph Waldo: Az egyetemek. In Esszék. Téka. Kriterion, Bukarest, 1978, 199. 
9. ^ Uo. 192–193. 
10. ^ Uo. 194.
11. ^ Széchenyi István – Wesselényi Miklós: Feleselő naplók. Egy barátság kezdetei. Válogatta és szerkesztette: Maller Sándor. Helikon Kiadó, Budapest, 1986, 180. 
12. ^ Usinszkij, Konsztantyin Dmitrijevics: A nemzeti jelleg a köznevelésben. In A nevelés kérdései. Neveléstörténeti Könyvtár. Tankönyvkiadó, Budapest, 1957, 60. 
13. ^ Uo. 64.
14. ^ Comenius, Johannes Amos: Pampaedia. Bibliotheca Comeniana, IV. kötet. Magyar Comenius Társaság. Sárospatak, 1992, 100. 
15. ^ Uo. 101.
16. ^ Herder, Johann Gottfried: Levelek a humanitás előmozdítására. In Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról és más írások. Válogatta: Rathmann János. Gondolkodók. Gondolat Kiadó, Budapest, 1978, 513–514.
17. ^ Lásd 11. lábjegyzet, 66. 
18. ^ Bolívar, Simón írásai. Európa Kiadó, Budapest, 1976, 204–205. 
19. ^ Uo. 203.