Az oktatás és a munkaerőpiac

Az oktatás és a munkaerőpiac kapcsolata

Az oktatási rendszer a modern társadalmakban elválaszthatatlanul kapcsolódik más társadalmi alrendszerekhez, mindenekelőtt a munkaerőpiachoz. Az oktatás ugyanakkor egyre inkább társadalom- és gazdaságpolitikai eszközként is megjelenik a hazai gondolkodásban. Az emberi tőke felértékelődése olyan folyamat, amely a fejlettebb gazdaságot szolgáló munka­erőpiac számára is kedvező.

Magyarországon a munkanélküliség jelenleg meghaladja a 8%-ot, és jobban sújtja a fiatal korosztályokat, pályakezdőket, mint a munkaképes korú népesség egészét. Ez a ten­­den­cia jellemzi a világ fejlett országait is. Szakemberek véleménye szerint a fiatal magyar munkanélküliek magas arányának oka a képzési rendszerben keresendő. Éppen ezért a foglal­koztatáspolitika egyik legfontosabb törekvése, hogy a képzés és a foglalkoztatás között szorosabb összhang alakuljon ki. Az ifjúsági munkanélküliség csökkentésének ugyanis az a kulcsa, hogy a képzés jobban szolgálja a munkaerő-piaci igényeket. Statisztikailag kimutatott tény, hogy az iskolázottság színvonala és a munkanélküliségi ráta között fordított arányosság van. Az iskolázott fiatalok munkába állásának sokkal nagyobb a valószínűsége.

A munkanélküliség csökkentésének egyik útja tehát az, ha emelkedik a munkaerő-állo­mány iskolázottsági színvonala. A hazai tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a tanulatlan ember veszélyeztetettsége nagyobb. A magasabb iskolai végzettségűek között létszámarányukhoz képest jóval kevesebb a munkanélküli.

A munkanélküliség csökkentésének másik lehetősége, hogy a fiatalok minél tovább ta­nuljanak, s ezáltal később lépjenek ki a munkaerőpiacra. A munkaerőpiacra való belépés kés­leltetésének fő eszköze az iskolai oktatás és szakképzés kiterjesztése. Oktatáspolitikai el­képzelések szerint tíz éven belül általánossá válik a 12 osztályos oktatás, s folyamatosan növekszik azoknak a fiataloknak az aránya, akik egy-egy korosztályból tovább tanulhatnak felsőfokú intézményekben. Ezzel párhuzamosan kiemelt feladat a szakma- és képzési struktúra korszerűsítése, a gazdaság igényeihez igazítása, a struktúraváltás ösztönzése is.

Oktatástervezési nehézségek

A szakemberek között nincs egységes vélemény arról, hogy miként veheti figyelembe az oktatás a munkaerőpiac közép- és hosszú távú igényeit. A munkaerő-piaci információk szükségességét senki sem kérdőjelezi meg, de az is vitathatatlan, hogy ez idő szerint nem állnak megfelelő formában az érintettek rendelkezésére. Az oktatási kínálat két úton idomulhat a munkaerő-piaci kereslethez. Az egyik szerint mindenekfelett való, hogy a munkaerő-piaci információk közvetítése megvalósuljon a központi, helyi és intézményi döntéshozók felé. Ily módon különböző foglalkozási területekre készített mennyiségi prognózisok adják a visszajelzés alapját, és ennek következménye egy munkaerő-tervezésen alapuló oktatástervezési rendszer. A másik megközelítés, hogy a munkaerőpiac várható alakulására vonatkozó információk és a társadalom igényeinek alapján alakítják ki a képzési rendszer kínálatát, az intézmények magatartását. A kettőnek elvileg számtalan kombinációja létrejöhet.

Mindkét aspektus munkaerő-piaci prognózisokat igényel. A munkaerő-piaci előrejelzések tekintetében szintén megoszlanak a vélemények. Az előrejelzések fontosságát hangsúlyozza Galasi (2004), mondván, csak ennek a segítségével lehet igazán összehangolni a diplomások számát és a piac igényeit. A keresleti és kínálati oldal egymáshoz illesztéséhez ki­válóan működő modellt dolgoztak ki Kanadában és az Amerikai Egyesült Államokban. Polónyi (2005) megfogalmazása szerint az oktatásirányítás „kommunisztikus maradványnak vagy megvalósíthatatlan utópiának” tekinti a gazdasági prognózisokra épülő tervezést. Holott a felsőoktatás az egyetlen szféra, amelynek stratégiai fejlesztési terve nem veszi figyelembe a felvevőpiac jelenlegi és várható helyzetének elemzését. A munkaerő-piaci előrejelzések korlátai között felvetődik, hogy a hazai munkaerőpiac erősen tagolt. A versenyképes nagyvállalatok más összetételű, sőt az egyes foglalkozási területeken is más végzettségű munkaerőt várnak, mint a kevéssé versenyképes kis- és középvállalatok vagy a közszféra. Egyszersmind más a prognózis lehetősége a dinamikusan fejlődő régiókban és a lemaradó térségekben, ahol többnyire az állam és az önkormányzat az egyedüli munkáltató. A megbízható prognózisok készítésének további gátja, hogy változik a munka jellege. Az informatika alkalmazása és az automatizálás, az internet elterjedése gyorsulva fejti ki hatását. Egyúttal a terjedő atipikus foglalkoztatási formák is megváltoztatják a munka­megosztást. Úgyszintén nagyfokú bizonytalansági tényező, hogy a foglalkozási területek iránti fizetőképes kereslet alig jelezhető előre. Mindezen okokból a prognózisok csak igen tétován tájékoztatnak a foglalkozási vagy ágazati területekről.

Az oktatási rendszer buktatói

A hazai oktatástervezést két olyan tényező nehezíti, amely a sajtóban túlzott szerepet kap, holott szakemberek szerint nem igazi probléma: a túlképzés kérdése és a képzés nem megfelelő struktúrája. Valójában azonban a szakemberek véleménye is eltér egymástól.

Ami a túlképzést illeti, a munkanélküli-ráták longitudinális vizsgálata szerint az állástalanok aránya a diplomások között mindig jóval kisebb volt, mint a kevésbé iskolázott tömegek körében, és a különbség nem csökken tendenciaszerűen. Mindez arra utal, hogy Magyarországon a rendszerváltás után megugrott a diplomás munkaerő iránti kereslet, miközben a szakmunkások iránti kereslet nem változott. A tovább tanulók ennek tudatára ébredtek, az intézmények pedig felszívták a tanulni vágyók tömegeit (a mindenkori kormányzatok indíttatására). Az oktatási expanzió azonban nem járt együtt a színvonal emelkedésével. A friss diplomásokat a piac mégsem csak felszívta, de az átlaghoz képest magasabb bért is adott nekik (Galasi–Varga 2006). Ez a folyamat nem tarthat sokáig. A diplomások munkaerő-piaci esélyeit egy idő után behatárolja majd képzésük sokszor igen alacsony színvonala. Erre azonban nem az a megoldás, hogy visszafogjuk a felsőfokú képzést: sokkal inkább a színvonal emelését kell ösztönözni (Kézdi–Varga 2007).

A képzés strukturájával kapcsolatban ugyancsak eltér a sajtó és a szakemberek véleménye. Előbbiek szerint a felsőoktatásban csökkenteni kell a létszámot, főleg a jogász-, bölcsész-, agrár- és pedagógusképzésben, növelni kell viszont a műszaki, természettudományi és orvosképzésben. A felsőoktatás általában nem egyetlen foglalkozásra készít fel. Ha a végzetteknek jó munkaerő-piaci esélyeik vannak, akkor miért vetődik fel a túlképzés fogalma? A képzési struktúrának vannak torzulásai, ám ezek mögött az oktatáspolitika korlátozó intézkedései és nem a fiatalok rossz döntései állnak, vélekednek a kutatók. A keretszámok miatt sokan először olyan szakon kezdenek tanulni, ahová a legkönnyebben bejutnak, és később szereznek olyan végzettséget, amely eredetileg a céljuk volt. A hosszúra nyúlt tanulás nyilván költségesebb, és ezt részben az adófizetők állják. Mindennek az oka (Kézdi–Varga 2007) a keretszámok részletes központi szabályozása, holott ez a nálunk felvilágosultabb országokban vagy soha nem volt szokás, vagy már megszűnt (pl. Görögországban vagy Norvégiában). Belgiumban vagy Írországban csak egyes szakokra határoznak meg konkrét keretszámot. Hollandiában és Dániában az állam financiális eszközökkel korlátozza a felvettek számát. Való igaz, hogy az oktatási színvonaláról méltán híres Finnországban a magyarhoz hasonló szabályozás van.

A szabálytalannak ítélt középfokú szakképzési struktúra is előtérbe került. A középfokú szakképzésben előrehozták és növelték a szakmai képzés súlyát, és az irányítás átkerült a Szociális és Munkaügyi Minisztérium felügyelete alá. Vajon egy jobb minőségű oktatás irányába mutatnak-e ezek a lépések? – teszi fel a kérdést a Kézdi–Varga (2007) kutatópáros. Egyes munkáltatói vélemények szerint bizonyos szakmákban nincs megfelelő mennyiségű munkaerő. Természetesen a kínálat adott szintje csak az adott bérek mellett értelmez­hető. Lehet, hogy magasabb ajánlott bérek mellett más lenne a helyzet. Hiszen, miként a túl­képzés, úgy a hiány is csak a bérrel alátámasztott kereslettel együtt értelmezhető. A közvéleményben elterjedt szakmunkáshiány sokszor olyan bért ajánló munkaerő-keresletet takar, amely sem a munkaerő, sem a képzési irányokat választók számára nem vonzó. A munkaügyi központok az ilyen szakmákban képzettek sokaságát tartják számon a munkanélküliek között. Sok olyan szakma létezik, amely egyszerre szerepel mind a „romló pozíciójú”, mind a „keresett” kategóriában.

Lényegét tekintve mégsem az a legfontosabb, hogy mennyiben illeszkedik a kereslethez a végzettek szakmai struktúrája. Ők ugyanis jószerivel 40-45 évet fognak eltölteni a munkaerőpiacon. A technológia előre nem látható változásai biztosan feleslegessé tesznek majd bizonyos szakmákat, más szakmák tartalmát viszont teljesen megváltoztatják. A szakmunkások későbbi esélyei ezért azon múlnak, hogy át tudják-e képezni magukat, képesek-e követni saját szakmájuk tartalmi változásait, tudnak-e alkalmazkodni az új követelményekhez. Ha nem, úgy szakképzettséget nem igénylő munkát kell majd végezniük, vagy teljesen kiszorulnak a foglalkoztatásból.

A munkaerőpiac hatása az oktatási rendszerre gyengén, de már megnyilvánul abban is, hogy a munkáltatók milyen munkaerőt szeretnének. Például kooperatív, kommunikatív, jól tárgyaló és jól szervező, önálló, kreatív, adaptív, tanulékony munkaerőt függetlenül a foglalkozási területektől, de nem függetlenül a munkaerő-piaci szegmensektől. A technológiai fejlődés által kiváltott, a munka világában és a munkamegosztásban megnyilvánuló változások hosszabb távon a munkaerő olyan tulajdonságainak kedvezhetnek, mint az érzelmi intelligencia, a szociális kultúra, a kreativitás. Az erre reagáló, individualizáló oktatási trendek már tetten érhetők számos fejlett országban.

Megoldási irányok

Összességében tehát olyan leendő munkavállalókat kell képezni, akik hosszú távon megfelelnek a munkaerőpiac elvárásainak. Ehhez rendelkezniük kell bizonyos alapkészségekkel, és képesnek kell lenniük az alkalmazkodásra és a folyamatos fejlődésre, akár középfokú, akár felsőfokú szakmákról van szó.

Az alkalmazkodáshoz megfelelő készségek szükségesek. A konkrét szakmai ismereteknél lényegesebb, hogy az iskola milyen alapkészségekkel vértezi fel a jövő munkavállalóit. Megfelelő alapok nélkül néhány évig esetleg elboldogulnak a szakismeretek rutinszerű alkalmazásával, de a jövőjük meg van pecsételve. Megfelelő alapokkal a munkavállalók maguk is ki tudják egészíteni és meg tudják újítani szaktudásukat, és a vállalatok is tovább (vagy át) tudják képezni őket.

Összefoglalás

Kétségbevonhatatlan, hogy a hazai oktatási rendszer működése tele van zökkenőkkel, amelyek befolyásolják a foglalkoztatás mértékét, a gazdasági növekedés ütemét és a társadalmi egyenlőtlenségek állandósulását. Az oktatásból kilépők jelentős része nem rendelkezik a munkaerőpiac által igényelt készségekkel és képességekkel, és mélyreható reformok nélkül ez a jövőben sem lesz másképpen. Mindazonáltal a magyar oktatási rendszerben a fő gondot nem a túlképzés és nem is a szakmastruktúra összetétele jelenti. A helyzetértékelés, a vita és a cselekvés azért nem tűr halasztást, mert az oktatás közvetlenül meghatározza az ország jövőjét.

Irodalom

Galasi Péter (2004): Valóban leértékelődtek a felsőfokú diplomák? Budapesti Munkagazdaságtani Füzetek, 3. MTA–KTI.

Galasi Péter – Varga Júlia (2006): Hallgatói létszám és munkaerőpiac. Felsőoktatási Kutatóintézet, Budapest.

Kézdi Gábor – Varga Júlia (2007): Téveszmék és terápiák. Figyelő, 2. sz.

Polónyi István (2005): A felsőoktatási beiskolázási keretszámok szakmai szerkezete. Felsőoktatási Kutatóintézet, Budapest.