Olvasási idő: 
31 perc

Az individuálpszichológia pedagógiai szemléletének újabb vetülete – a pszichológiai immunrendszer fejlesztése

A tanulmány kísérletet tesz annak tisztázására, hogy milyen individuálpszichológiai és nevelési tényezők alakíthatják ki a gyermek életstílusát, azt a szemléleti, érzelmi viszonyulást, amely hozzásegítheti ahhoz, hogy harmóniában éljen önmagával és a környezetében lévőkkel, képes legyen megküzdeni a konfliktusokkal. A szerző rávilágít arra, hogy az egyénben ki kell alakulnia annak a pszichológiai immunrendszernek, amely önmaga feladása nélkül teszi lehetővé a feszültségekkel és a stresszhelyzetekkel való megbirkózást. Ennek elérését azzal segítheti a pedagógus, ha a gyermek számára nem válik érzékelhetővé, hogy „nevelik”, azaz ő maga ismeri fel a különböző helyzetekben célravezető magatartást.

A gyermek személyiségfejlődésében a felnőtteknek a kísérő szerepe jut olyan magasztos felelősséggel, feladatokkal, lehetőségekkel, amelyek során a gyermekből önálló, magabiztos, énhatékony felnőtt válhat, aki az életfeladatok területén kreatívan, kompromisszumokra képesen helyt tud állni. Napjaink evolúciós és egészségpszichológiai szemlélete szellemében a cél a személyiség és a környezet interakciójában megjelenő hatékony alkalmazkodási mintázat kialakítása és az átélhető testi-lelki „jóllét”-érzés képességének kifejlődése. Így a nevelés hozzájárulhat ahhoz, hogy a változásokhoz, a személyiség számára kritikus élethelyzetekben megjelenő stresszel való megküzdéshez olyan testi és lelki immunrendszer kialakulását segítse elő, amelynek révén elkerülhetővé válhat a személyiség megbetegedése. Olyan környezet létrehozása a cél, amelyben a felnövekvő gyermek nyomás és kényszer nélkül, egyenértékűségének légkörében kompromisszumra és kooperációra képesen elérheti fejlődését szolgáló céljait, szert tehet önmaga irányítására, és biztonságban érezheti magát. Az individuálpszichológia elméletével és módszereivel hozzájárulhat ahhoz a nézőpontváltáshoz, amelyben a hangsúly az egészség-magatartást biztosító tényezőkre helyeződik. Integratív szemlélete következtében érintkezési pontok találhatók benne a problémamegküzdő magatartásra fókuszáló elméletek egyes tételeivel: egyrészt konkrét hétköznapi vonatkozásokat mutat a reális életkérdésekkel kapcsolatban, és központi jelentőséget tulajdonít a problémamegoldó képességnek, másrészt mélylélektani elméletről van szó, amely a túlnyomó többségében tudat alatti karakter- és magatartás-tendenciák fejlődését a gyermek- és fiatalkori interperszonális élményekben, azok személyiségen belüli leképeződésében, értékelésében látja. A pszichológiai immunrendszernek ebből a szempontból mindig vannak ontogenetikusan keletkező, tudattalan és karakterspecifikus okai és motívumai is.

*

Alfred Adler és pszichológiájának követői megpróbáltak olyan pedagógiai elmélet- és eszközrendszert kidolgozni, amely alkalmas az egyéniségtorzulások megelőzésére, és hozzájárul az egészséges életstílus kialakításához, a pszichológiai immunrendszer kifejlesztéséhez. Ennek a célkitűzésnek az alapját az adleri személyiségelmélet koncepciója és fogalomrendszere adta.

Az individuálpszichológia alaphipotéziseit, emberképét Adler egyik jeles követője, Victor Louis[1] foglalta össze.

  • Az ember egység • Az egyént az eredeti értelme alapján „oszthatatlanként” kell értelmezni, innen az Adler által választott név: individuálpszichológia.
  • Az ember egészében egy bizonyos cél irányában mozog • Freud felfedezte, hogy semmilyen pszichológiai mozgás sem történik véletlenül, hanem meg kell lennie az okának. Adler ezt azzal egészítette ki, hogy minden pszichológiai mozdulat egy célt is követ. Ez a célra irányított megfigyelési mód a nevelésben, a pszichodiagnosztikában és a terápiában is rendkívül eredményesnek bizonyult.
  • Minden élőlény rendelkezik egy funkciós potenciállal, amely működésében növekszik.
  • Az ember az önmegvalósítás felé törekszik • A személyes határokat úgy próbáljuk elérni, hogy átlépünk rajtuk, transzcendentáljuk, így alkotó konstrukció jön létre. Hasonló alaphipotézist találunk Jungnál is az individuáció fogalom alatt. Az önmegvalósítás célja a végtelenben van, ésAdler az ez utáni vágyat, törekvést az ember teljesség felé vezető saját céljának nevezi. Egy ilyen cél elérhetetlenségének belátásával mutatkozik meg a kiegyensúlyozott ember, aki e körülmény ellenére is kitart a cél felé vezető úton. Az önmegvalósítás csak az Én és a Te kölcsönös viszonya esetén vagy az összetartozás alapjain strukturált csoporton belül képzelhető el.
  • Az ember társas lény • Az ember szellemi és lelki értelemben egy szociális lényt jelöl. A közösséget így egyben létének eszközeként és céljaként is felfoghatjuk.

A külsőleg észlelhető pszichikai jelenségek között a gyengédség iránti igény a gyermek életében igen korán megfigyelhetővé válik. Ez az erős motívum magas szintű közösségérzést, de hatalomvágyat is jelenthet. Rendszerint – és ésszerűen – a gyengédség iránti vágy kielégítése nem valósulhat meg tökéletesen. Így válik ez a szükséglet a nevelés ösztönzőjévé. A gyermek a megnyugtatást először a szülőktől, később a tanároktól, a közösségtől, a csoporttársaktól várja. A gyengédség iránti igény ezáltal a szociális érzések, a közösségérzés lényeges alkotórészévé válik. Érthető módon a fejlődés nagy része ezen érzéskomplexum helyes irányításától függ. Ennek vizsgálatánál nagyon világosan látható, hogyan lesz az ösztönélet részleges kielégítése a kultúra elengedhetetlen tényezője. A gyengédség iránti igény olyan irányai is észlelhetők, amelyek a személyiség hatékony alkalmazkodását gátolják. A gyermek bátorításával, ösztönzésével, kompromisszumok kötésére való nevelésével, modellnyújtással segíthető elő, hogy a gyengédség iránti igény útja és célja magasabb szintre emelkedve a közösségérzés kifejlődését és az életfeladatokkal való sikeres megküzdést tegye lehetővé.

Az adleri elképzeléshez hozzátartozik a szociális egyenértékűség, ami azt jelenti, hogy „minden ember egyenértékű, egyik ember sem értékesebb gazdagsága, hatalma, előkelő származása, bőrszíne, neme, vallási hovatartozása, egészsége vagy szépsége miatt, mint a másik. A szociális egyenértékűség már az emberré válással megadatott; ez teljesítménnyel vagy tudással nem szerezhető meg. Az emberek közötti értékkülönbség önkényes feltételezéseken alapul”.[2] Ennek értelmében, minden embert elfogadnak olyannak, amilyen.

Továbbgondolva az individuálpszichológiai téziseket, eljutunk ahhoz a megállapításhoz, amely szerint azember döntést hozó lény. Az ember természetesen külső és belső hatásoknak van kitéve, de nincs meghatározva, hogy az individuum hogyan foglal állást, hogyan dönt az adottságok figyelembevételével. Ezt a hajlamok, ösztönök kauzálisan nem határozzák meg. Ebből logikusan következik az elképzelés, hogy az ember felelős a tetteiért. Megvan a lehetősége arra, hogy döntései során értékeljen, reflektáljon, a következményeket felismerve, szabadsága birtokában vállalja azok felelősségét. A gyermek már életének kezdetétől konfrontálódik testi felépítésének, valamint szociális és egyéb környezetének bizonyos feltételeivel. „A környezet hatásairól sem tudjuk előre megmondani, hogy a gyermek mit hoz létre belőlük. Itt ezer meg ezer lehetőség van a szabadság és tévedés birodalmában. Mindenki tévedhet, mert senki sincs az abszolút igazság birtokában.”[3] E felfogás alapján a személyiségideál és az életstílus mindig individuális, egyszeri és páratlan. A személyes életfeltételekkel való – kezdetben még erősen tudatalatti – szembesülésből származik minden gyermek saját kreatív teljesítményének ezerszínű változatában. Az, hogy a gyermek hogyan igyekszik ezzel megbirkózni, csak mozgásaiból és próbálkozásaiból látható. „Itt minden kauzális szemlélet hiábavaló. Itt a gyermek alkotóereje működik. Miközben a gyermek lehetőségeinek kiszámíthatatlan terében iparkodik, a sok próbálkozás, kudarc eredményeképpen gyakorlatra tesz szert, és megtalál egy utat, amely érzése szerint vágyai beteljesüléséhez, céljához vezet. Iparkodásában a gyermek lehet aktív vagy passzív, uralomra törő vagy szolgálatkész, kontaktusra képes vagy önző, bátor vagy gyáva, mozgékony vagy lomha, lassú vagy gyors, lobbanékony vagy aluszékony, ezt a gyermek eldönti feltételezett összhangban környezetével, amelyre a maga módján reagál, és ez a döntés egész életére szól, és ennek megfelelően alakítja mozgástörvényét. Minden egyes individuum másképpen tör célja felé, mindenki más irányt választ magának, úgyhogy változatok megszámlálhatatlan sokaságával van dolgunk…”[4]

Hellgart[5] szerint Adler ezzel a felfogással egy új gondolkodásmódot állított szembe a hagyományos „öröklés-környezet elméletekkel”. Ahelyett, hogy az ember fejlődése öröklött tényezők és kora gyermekkori környezeti befolyások által teljes mértékben kauzálisan meghatározott lenne, a személyiség fejlődésében egy döntő, harmadik elv is szerepet játszik, amely a „gyermek saját maga számára tudattalan és lényegét tekintve tudattranszcendens alkotóerejét” jelenti. Nem az a döntő, hogy a gyermek mit talál, vagy mit hoz magával, hanem az, hogy mit hoz ki ebből, hogyan éli ezt meg, hogyan dolgozza fel, hogyan „alkalmazza”, illetve hogyan reagál rá.[6]

Adlernél is jelentősége van a környezeti befolyásnak, a nevelésnek vagy a családi légkörnek. A kedvezőtlen, elnyomó, függővé tevő vagy elhanyagoló családi helyzet kedvez a kisebbrendűségi érzés és a szociális elidegenedés kifejlődésének. Így az alkotóerő sem olyan szabad, hogy ezekben az esetekben a tényezők ellenére jó és átfogó önértékérzés alakulhasson ki. Az alkotóerő annyiban szabad, hogy senki sem tudja pontosan előre megmondani, mely karaktervonások fognak a gyermeknél kifejlődni, ezek azonban a fent említett példákban mindig megjelenítik az inszufficienciák, irritációk és az élettel összeférhetetlen magatartások és ezek részeinek valamilyen formáját.

Az érzékelés, információfeldolgozás és a gyermek saját cselekvő aktivitása ’alkotó’ és ’szabad’, de szűkebb értelemben csak a korai gyermekkorban, majd egyre erősebb mértékben kerül az önmaga alkotta, de megszilárduló és saját törvényeket kialakító életstílus kényszere alá. „Az ötödik életév körül a gyermek környezet felé történő beállítódása általában már annyira megszilárdult és bevésődött, hogy élete hátralévő részében többé-kevésbé megtartja ugyanazt az irányt. A külvilág érzékelése mindig ugyanaz marad; a gyermek nézetei csapdájának foglya, és szüntelenül megismétli eredeti lelki mechanizmusait és az ezekből eredő cselekvéseket.”[7] Ez egy alapelv értelmében akkor is érvényes, ha a pszichikai kifejeződések „az évek során külsőleg megváltoznak, és jobban igazodnak a valósághoz, mint ahogy arra a gyermek fejlődése képessé tenne”.[8]

Ha az életstílus kifejlődött, akkor a gyermek, majd később a fiatal és a felnőtt ezen az úton gondolkodik, érez és cselekszik, saját ’privát logikája’ szerint – többé-kevésbé alkalmazkodva az általános realitáshoz és a ’common sense’-hez. Ehhez újfent Adlert[9] idézzük: „Mire a gyermek ötödik életévének végéhez ér, már egységes, koherens magatartási mintát alakított ki, megteremtette saját stílusát, amellyel a problémákra és feladatokra reagál. Ekkor már szilárd, mélyen gyökerező fogalma van róla, mit várhat a világtól és saját magától. Ettől kezdve a kialakult felfogásmód szemüvegén át nézi a világot: megelőlegezi a várható tapasztalatok értelmezését, és ez az értelmezés mindig összhangban van az életének eredetileg tulajdonított értelmével.” A gyermek megalkotta saját mozgástörvényét, amely alapján ettől kezdve az életben és a világban orientálódik, viselkedik; egy ’belső kauzalitásnak’ engedelmeskedik. Az individuálpszichológia ezzel a nézettel egy „enyhe” determinizmust feltételez a személyiségkoncepciójában.[10] A gyermeknek most „véleménye van az életről – nem szavakkal megfogalmazott és nem gondolatilag kifejezett” –, véleménye van magáról, a többi emberről, a világról, annak nehézségeiről és kellemes voltáról. „Szerintem kétségtelen, hogy mindenki úgy viselkedik az életben, mintha teljesen meghatározott véleménye volna erejéről és képességeiről; éppen úgy, mintha valamely később bekövetkező eset nehézségével vagy könnyű voltával már cselekedete kezdetekor tisztában volna; röviden szólva: meg van győződve róla, hogy magatartása a véleményéből fakad. Az élet nagy és fontos tényeiről alkotott véleményünk az életstílusunktól függ.”[11] Itt mutatkozik meg az az alapvető jelentés, amelyet Adler a pszichikumot tekintve az ítéleteknek és véleményeknek tulajdonít; Adler itt speciálisan tartalmában már megfogalmazta, amit később a „kompetenciavélemény”, „kontrollhelyelvárás”, „énhatékonysági elvárás” alatt értünk. Az életszemlélet tehát nagyon szubjektív, és ezért többé-kevésbé erősen eltérhet a realitástól. Ennek ellenére minden későbbi új benyomás észlelése ezen a stabil és „tendenciózus appercepciós sémán” keresztül történik. A tapasztalatok még elfogadásuk előtt értelmezésre kerülnek, és az értelmezés mindig megfelel annak a felfogásnak, amit az életnek eredendően tulajdonítanak. „Még ha ez az értelmezés igen súlyos hibákat rejt is magában, még ha a problémák és feladatok megközelítésének módja sorozatos kudarcokhoz és gyötrelmekhez vezet is, nagyon nehezen változtatunk magatartásunkon.”[12] Hasonló gondolatokat fejtenek ki az attribúciókoncepciókkal, a kontrollhely-koncepcióval, az „attribúciós stílussal” és a depresszióknál jelentkező „negatív kognitív triásszal” összefüggésben. Az analógia éppenséggel érthető, minden esetben a következő kérdésekről van szó: Hogyan érek el ökonómiailag egy bizonyos célt? Melyik utat kell választanom? És természetesen a következő is idetartozik: Mely utak ismerősek, melyek idegenek, szokatlanok, esetleg félelmet keltőek? Adler az embert cselekvő, választó és önmagát alakító szubjektumnak ismerte el. Gondolatai egyrészt a humanista áramlat elődjének tekinthetők, mivel nyomatékosan hangsúlyozta, hogy fontos észrevenni és elfogadni minden egyes ember egyediségét. Másrészt ő a pszichoterápia kognitív feltételezéseinek előfutára is.

Az individuálpszichológia az ’életstílussal’ jelöli a személyes jelleget és az individuális (saját kialakítású) ’stílust’, amely által az ember az életben mozog, életfeladataival szembesül, hasonlóan egy művész stílusához, amely – saját kreativitásának eredményeként – minden művét formálja és jellemzi.[13] Az ’életstílus’ az ember „individuális személyiségstruktúráját” jelenti. Mindamellett e ’vezérvonal’ nem statikus, hanem dinamikus és térelméleti fogalom is egyben, amelyben megfogalmazódik az individuális „mozgástörvény”, mely szerint az adott személy specifikus gyermekkori szituációjában és az aktuális élethelyzetében viselkedik.[14] Az életstílus megmutatja az „egyedi személyiség lényegét”, önmagáról (önértékérzés szemben a kisebbértékűségi érzéssel) és környezetéről (közösségérzés, szemben a szociális elidegenedéssel) alkotott véleményét és a sajátos útját, ahogy ezeknek a véleményeknek az alapján a jellegzetes szituációiban egy adott cél felé törekszik (kompenzálás és túlkompenzálás; a magatartás szociális tendenciája; aktivitási fok). Ebben testet öltve jelenik meg a személyiség működése, az elv, amely az egyén egyediségének kifejtését tartalmazza. Az egyén cselekedetei életstílusából erednek, pszichikus funkciói ennek megfelelően működnek, így a személyiség viselkedési jellegzetességei, a fölényre törekvés kifejeződése, a kisebbértékűség érzése, a kompenzáció módja, alkotó-önteremtő képessége, fiktív irányultsága az ’életvezetés mintázatában’ nyilvánul meg. Az adleri koncepció magában foglalja a korábbi fejlődési szintek meghaladását, a képességek fejlesztését, a helyzetek feletti uralom megszerzését, dinamikailag a mindenkori hiányok, fogyatékosságok, problémahelyzetek, szorongások leküzdését, a hátrányérzésnek teljesítményekkel való kiegyenlítését. Így válik Adler a Lazarus[15] által leírt „megküzdési mechanizmusok” (coping, Bewältigungsmechanismen) előhírnökévé. Az életfeladatokra való felkészülés és megoldás folyamán egy-egy nehezített alkalmazkodási helyzetben, szorongás, stressz esetén a személyes jelentőséget is az életstílusa által értékeli az ember. Az optimális megküzdés adaptív vagy maladaptív természete a fölényre törekvés célszerű vagy célszerűtlen viselkedésmódjának, az énhatékonyságnak, az anyagi, szociális és pszichológiai „vagyon” mobilizálhatóságának a függvénye.

Adler úgy látta, hogy az emberiségnek – a környezethez való sikeres alkalmazkodás evolúciós kényszere miatt – „a sikeres teljesítményre, a problémák sikeres megoldására való törekvése a természetből eredően az élet struktúrájával van kapcsolatban”.[16] A felnőttek számára a legtöbb, illetve a legjelentősebb probléma mindenekelőtt a más emberekkel való társas kapcsolatokban, a szakmai tevékenységben és a szerelemben, erotikában, szexualitásban, valamint a partnerségben való nemi kapcsolatok területén merül fel. Ezeket a területeket Adler[17] a „három életfeladatnak” nevezte, melyet minden egyénnek meg kell oldania az ember szociális és szexuális természetének biológiai ténye miatt, valamint az emberi társadalomban való fennmaradás miatt. Mindez az együttműködés, a társas hozzájárulás és a munkamegosztás szükségességét vonja maga után. Minden feladat tartalmaz szociális részt is, egymást feltételezik, és egymásra vonatkoznak. A fiatalok számára Adler szerint[18] ezek a feladatok „elsődleges kérdésként” merülnek fel a „barátság…”, az „iskola…” és a „másik nemhez való kapcsolat” területén.

Az öntudatos, szociálisan kötődő ember a feladatait és a problémáit aktívan, optimistán, célratörően, türelmesen és másokkal együttműködve oldja meg. Adler ezt a viselkedést, illetve a hozzátartozó életstílust összefoglalva gyakran a következő fogalmakkal írta körül: ’bátor’, ’bátorított’ vagy ’bátorság’. Antoch[19] ezt írta hozzá: „A bátorítás által meghatározott életstílust az jellemzi, hogy az egyén, akinek nem kell önmagát saját értékeiről álideálok elvárásainak teljesítésével meggyőznie, aki a különböző dolgokkal és emberekkel bátran, azaz nyíltan és közvetlenül áll szemben, és aki lemond az előre megfogalmazott véleményekről és saját személyének sztereotip biztosításáról. A problémákkal és az emberekkel való vitába belemerészkedni, a közben felmerülő kudarcokat adott esetben az önértékvesztéstől való félelem nélkül elviselni és abból megtanulni, hogy legközelebb a hasonló helyzetekkel hogyan tud megbirkózni – ez a bátorság.”

’Elbátortalanított’ életstílusról beszél az individuálpszichológia, ha az emberek az életfeladataikhoz, döntéseikhez vagy nehézségeikhez félvállról, megkésve, kerülő utakon vagy egyáltalán nem fognak hozzá, azokat másokra hárítják, vagy csak alacsony színvonalon oldják meg. Adler[20] itt a feladatokkal szemben tanúsított „késlekedő magatartásról“, a problémákkal kapcsolatos távolságtartásról és végül az élet valamennyi kihívásának „elhárításáról”, „elkerüléséről” és az azoktól való „visszavonulásról” beszélt. „A valóságos problémát az egyén elhalasztja vagy kiiktatja. Megkísérli kisebbíteni tevékenységi körét; nagyobb gondot fordít arra, hogy elkerülje a vereségeket, mint arra, hogy előrenyomuljon a siker felé.”[21]

Az ilyen magatartást „a hiúság kényszeríti ki, és végső célja az, hogy az embert biztosítsa az életfeladataival, a valósággal való összeütközéssel szemben, megóvja őt attól, hogy kisebbségének homályos titka lelepleződjön”.[22] A bizonytalan személyiségek a munka, a barátság és a szerelem problémáihoz annak a bizalomnak a hiányával közelednek, hogy ezeket a problémákat együttműködéssel meg lehetne oldani.

Patologikus védekezési manőverekkel és tünetekkel, a feladat leértékelésével stb. és a célnak megfelelő gondolkodásmóddal, érvekkel és kifogásokkal őrzik meg a látszatot és leplezik, rejtik el a társadalmi vagy emberi követelményekkel szembeni kudarcukat. Ehhez Antoch[23] interpretációjára hivatkozunk: „Az elbátortalanítás által meghatározott életstílust az jellemzi, hogy az egyén az önértékeit – a viszonylag magasra tűzött és megváltoztathatatlan ideálokkal a háttérben – trükkök, kifogások, mentegetőzések és más elhárító mechanizmus által tartja fenn. Saját személyét szentnek és sérthetetlennek tartja, és sztereotípiákban keres ehhez igazolásokat. Ha mások és az adott körülmények nem támogatják ezt a sajátos énképet, akkor projektív módon ezek a körülmények lesznek a hibásak a próbálkozások kudarcaiért.”

Az individuálpszichológiai elmélet szerint az életstílus és az életstílusra jellemző magatartás különösen világos azon problémák és nehézségek szempontjából, amelyekkel az ember konfrontálódik, mert a „szükségben” azokhoz az eszközökhöz nyúl, amelyek számára gyermekkora óta „privát logikája” alapján úgy tűntek, hogy eredményre vezetnek.

A problémamegoldó viselkedés és a nehézségekre, valamint a frusztrációkra, stresszre adott reakciók, a viselkedés- és kognitív pszichológiában a coping és a kontroll-, valamint a pszichológiai immunrendszer koncepcióiban differenciálódnak. Mivel minden coping- és kontrollstratégia emberi cselekvési lehetőségeket fejez ki, ezeket valószínűleg alapvetően minden embernél elő lehet hívni bizonyos szituációkban.

Számunkra, a válaszadási lehetőségek palettáján lévő, a pszichológiai immunrendszer copingpotenciál-dimenzióit képviselő magatartások, életstílusjegyek érdekesek, amelyek feltételezhetően az életfeladatok megoldásában fellépő kritikus helyzetekben a megküzdés sikerességét vetíthetik előre. Individuálpszichológiai szempontból megjegyezhető, hogy az ember a különböző élet- és problématerületekkel szemben természetesen individuális erősségekkel és gyengeségekkel is rendelkezhet, ami nem tekinthető függetlennek a teljes személyiségétől és a személyiség ideáljától.

Az Oláh Attila által definiált pszichológiai immunrendszer már fogalmában is hordozza azt az adleri beállítódást, mely szerint a személyiség a „test-lélek eleven kölcsönhatása”[24] által jelenik meg. A lelki sajátosságok olyan szerveződése, amely a személyiség védekező rendszerét biztosítja. A pozitív gondolkodás, kontrollképesség, koherenciaérzék, öntisztelet, növekedésérzés, rugalmasság – kihívásvállalás, empátia –, társas monitorozás, leleményesség, énhatékonyság-érzés, társas mobilizálás képessége, szociális alkotóképesség, szinkrónképesség, kitartásképesség, impulzivitáskontroll, érzelmi képesség, ingerlékenységgátlás stb. dimenziók kialakításával, fejlesztésével, erősítésével pedig a megelőző-gyógyító lélektani, pedagógiai munka „tárgya” ragadható meg. Az individuum megküzdési forráskapacitását alkotó személyiségtényezőket Oláh[25] úgy fogja fel, mint egy integrált személyiségen belüli rendszert. „Hatásmechanizmusuk közös vonása, hogy a személy–környezet interakcióban erősítik a személy pozícióját a megküzdési folyamat kezdeti pontjától az ellenálló képesség növeléséig bezárólag, és irányt szabnak a megküzdési folyamatnak a fenyegetések érzékelésétől az adekvát viselkedésstratégiák megválasztásáig. A pszichológiai immunrendszer fogalma azoknak a személyiségforrásoknak a megjelölésére szolgál, amelyek képessé teszik az egyént a stresszhatások tartós elviselésére, a fenyegetésekkel való eredményes megküzdésre úgy, hogy a személy integritása, működési hatékonysága és fejlődési potenciálja ne sérüljön, inkább megerősödjön a stresszel való aktív foglalkozás során szerzett tapasztalat, élményanyag interiorizációja következtében.” A kognitív eszközrendszer monitorozó-megközelítő alrendszere révén a személyiség képes a kognitív apparátus olyan színvonalú működtetésére, amely által a helyzetek megértése, kontrollálása és a pozitív következmények lehetőségének felismerése valósulhat meg a kritikus helyzetekben. Az alkotó-végrehajtó alrendszer személyiségjegyei foglalják magukban azokat a módszereket, amelyekkel a személyiség elérheti célját, megváltoztatva saját vagy fizikai, illetve társas környezetét. Az önregulációs alrendszert alkotó képességek biztosítják a figyelmi és tudati működés feletti, valamint a stresszhelyzetekben kialakuló érzelmi állapotok kontrollját, az önszabályozás hatékonyságát.

Az individuálpszichológia „bátorító” pedagógiai elvei és eszközei elősegíthetik a pszichológiai immunitás kialakulását. Az adleri koncepció alapján kialakított módszereket Máday István[26] (1995) összefoglalásában mutatjuk be.

  • Egyéni módon neveljünk! Ismerjük meg a gyermek egyéniségét, érdeklődését! Fejlesszük ki mindazt az értékes tulajdonságot, amely a gyermekben csírájában megvan!
  • Mint nevelők legyünk passzívak! Mindig csak annyira avatkozzunk a gyermek dolgába, amennyire szükséges! Ha a gyermek ellenkezik, soha ne bocsátkozzunk harcba vele. Járjunk el úgy, hogy a gyermek rájöhessen, mi volna az adott helyzetben és kérdésben a leghasznosabb számára! Ne éreztessük a gyermekkel, hogy neveljük! Éljünk együtt vele! Ne akarjuk önállóságát megnyirbálni, gyámoltalanságának, másokra utaltságának érzését fokozni!
  • Adjunk a gyereknek annyi szabadságot és önállóságot, amennyit a körülmények megengednek! Az önállóságra nevelés egyik feltétele, hogy a gyermek minél több tapasztalatot gyűjtsön. A nevelő egyik legfőbb feladata, hogy a gyermek bátorságát ne törje le. Már a legkisebb gyermekben is fenn kell tartanunk a testi bátorságot. Teremtsünk számára olyan helyzeteket, amelyekben maga kénytelen dönteni, határozni, cselekedni!
  • Igyekezzünk beleélni magunkat a gyermek lelkivilágába!
  • Öröm, jókedv honoljon a szobában, amelyben a gyermek él.
  • Jóság, türelem, pajtásság legyen magatartásunk jellemzője. Kifogásainkat mindig csak négyszemközt és következetes barátsággal mondjuk meg neki.
  • Tárgyilagosság (objektivitás) és tárgyiasság (realitás) vezessen mindig bennünket!
  • Ha hiba történt, mindig magunkban keressük az okát, ne a gyermekben.
  • Ne veszítsük el a gyermekbe vetett bizalmunkat! A nevelés olyan munka, amely bizakodást, optimizmust kíván.

Az ingerekre fogékony „kompetens gyermek” élete első pillanatától nagy érdeklődéssel fordul társas és természeti környezete felé. Bizalomra, biztatásra, bátorításra, érintésre, empátiára, szeretetre, biztonságra, lehetőségekre van szüksége ahhoz, hogy megőrizze vágyát az ismeretek megszerzéséhez, hogy együttműködésre legyen képes, hogy rájöjjön arra, tartozik valahová, s átélje azt az élményt, hogy megérthető. A differenciált, egyéni képességek fejlesztését célzó, ugyanakkor az együttműködést szem előtt tartó, a gyermek személyiségét tisztelő, megbecsülő, empátiára képes, türelmes nevelői attitűd révén elsajátíthatja a gyermek azokat a képességeket, amelyek krízishelyzetekben lehetővé teszik számára, hogy a problémának megfelelően, reálisan elemezze a tényezőket, s olyan megoldásokat hozzon létre, amelyek által a változások, az életfeladatok kihívásainak megfelelhet, érettebbé, hatékonyabbá válhat.

Minden próbálkozásnál, amely a fejlődést segíti elő vagy tanulási folyamatot vezet be, a bátorítás szerepet játszik. A nevelőnek meg kell mutatnia a gyermeknek, hogy bízik benne, mégpedig abban, amilyen ő maga, és nem abban, amilyen lehetne. Dreikurs gondolata a bátorítás szükségességét támasztja alá: „Napjainkban a gyerekek elbátortalanító tapasztalatok sorozatának vannak kitéve. A tudatos bátorítás elengedhetetlen ahhoz, hogy ennek ellenállhassanak. Egy gyerek csak akkor siklik ki, ha a bátorságot elvesztette, és már nem hisz abban, hogy jóra is képes. A bátorítás azt jelenti, hogy bizalommal legyünk a gyerek iránt. A bátorítás megmutatja a gyereknek egy másik ember belé vetett hitét, amely jelenlegi erejére, képességeire és nem csak fejlődési lehetőségeire vonatkozik. Ha az ember egy adott helyzetben nem bízik a gyerekben, akkor nem bátorítja őt.”[27]

Az individuápszichológia „bátorító pedagógiája” preventív szerepet játszhat, és a személyiség aktív védettségének kifejlődését segítheti elő. E képességek révén olyan kognitív, érzelmi-akarati és viselkedési kompetenciák alakulnak ki, amelyek a testi, lelki egészség megóvása szolgálatában állnak.

Footnotes

  1. ^ Louis, V.: Einführung in die Individualpsychologie. Paul Haupt Verlage, Stuttgart, 1975, 57.
  2. ^ Brunner, R. – Titze, M.: Wörterbuch der Individualpsychologie. Reinhardt, München, 1995.
  3. ^ Adler, A.: Életünk értelme. Kossuth Kiadó, Budapest, 1933/1996, 113.
  4. ^ Adler, A.: Életünk értelme. Kossuth Kiadó, Budapest, 1933/1996, 44–45.
  5. ^ Hellgart, H.: Grundbegriffe des individualpsychologischen Menschenbildes. In Schmidt, R., Hg.: Die Individualpsychologie Alfred Adlers. Fischer, Frankfurt,1989, 66., 59–110.
  6. ^ Adler, A.: Életünk értelme. Kossuth Kiadó, Budapest, 1933/1996, 110. 
  7. ^ Adler, A.: Kindererziehung. Fischer, Frankfurt, 1930/1980, 78. 
  8. ^ Adler, A.: Praxis und Theorie der Individualpsychologie. Fischer, Frankfurt, 1920/1978, 53. 
  9. ^ Adler, A.: Életünk jelentése. Kossuth Kiadó, Budapest, 1931/1994, 15. 
  10. ^ Ansbacher, H. – Ansbacher, R. (szerk.): Alfred Adlers Individualpsychologie. Eine systematische Darstellung seiner Lehre. In Auszügen aus seinen Schriften. Reinhard, München, 1982, 188.
  11. ^ Adler, A.: Életünk értelme. Kossuth Kiadó, Budapest, 1933/1996, 11. 
  12. ^ 12Adler, A.: Életünk jelentése. Kossuth Kiadó, Budapest, 1931/1994, 15.
  13. ^ Hellgart, H.: Grundbegriffe des individualpsychologischen Menschenbildes. In Schmidt, R., Hg.: Die Individualpsychologie Alfred Adlers. Frankfurt, Fischer, 1989, 81–83.
  14. ^ Ansbacher, H. – Ansbacher, R. (szerk.): Alfred Adlers Individualpsychologie. Eine systematische Darstellung seiner Lehre. In Auszügen aus seinen Schriften. Reinhard, München, 1982, 175–176.
  15. ^ Lazarus, R. S.: A megküzdés személyiségtényezői. In Oláh A.: A pszichológiai immunrendszer és mérésének módszere. Kézirat, 1996.
  16. ^ Adler, A.: Zur Traumdeutung. In Psychotherapie und Erziehung. Bd. III, Fischer, Frankfurt, 1933–1937/1983, 110–129.
  17. ^ Adler, A.: Életünk jelentése. Kossuth Kiadó, Budapest, 1931/1994, 198.
  18. ^ Adler, A.: Neurosen. Fischer, Frankfurt, 1981, 122.
  19. ^ Antoch, R. F.: Von der Kommunikation zur Kooperation. Reinhardt, München, 1981, 46.
  20. ^ Adler, A.: Das Problem der „Distanz”. Zeitschrift für Individualpsychologie, 1. 1914/1920/1978, 112–119.
  21. ^ Adler, A.: Életünk jelentése. Kossuth Kiadó, Budapest, 1931/1994, 47.
  22. ^ Adler, A.: Über den nervösen Charakter. Fischer, Frankfurt, 1980, 279.
  23. ^ Antoch, R. F.: Von der Kommunikation zur Kooperation. Reinhardt, München, 1981, 263.
  24. ^ Adler, A.: Életünk jelentése. Kossuth Kiadó, Budapest, 1931/1994, 25.
  25. ^ Oláh Attila: Megküzdés és pszichológiai immunitás. In Pléh Csaba – Boross Ottilia (szerk.): Bevezetés a pszichológiába. Osiris Kiadó, Budapest, 2004, 657.
  26. ^ Máday István: Individuálpszichológia. MIPE Kiadás, Budapest, 1995, 24. 
  27. ^ Dreikurs, R.: Adler, családi tanácsadás. Eugeneben (Oregon), University of Oregon Press, 1959, 23.