Az igazi Bruno Bettelheim

Bruno Bettelheim osztrák származású amerikai pszichológust elsősorban az érzelmileg sérült, súlyos emocionális problémákkal küzdő, autista, skizofrén stb. gyermekek kezelése és nevelése terén kifejlett munkássága tett ismertté világszerte. A Bécsi Egyetemen tanult, 1938-ban ugyanott doktorált. Ausztria náci megszállásakor német koncentrációs táborokba hurcolták: előbb Dachauba, majd Buchenwaldba. 1939-ben sok-sok próbálkozás és anyagi áldozat árán kiváltották – az Egyesült Államokba emigrált. Itt a Chicagói Egyetem Haladó Nevelés Egyesülete elnevezésű szervezetének lett tudományos munkatársa. 1942–1944 között az illinoisi Rockford College docenseként dolgozott.

Az 1943 októberében publikált Az egyén és a tömeg viselkedése szélsőséges helyzetekben című dolgozatával azonnal széles körű elismerést vívott ki. A Dachauban és Buchenwaldban szerzett megfigyeléseken és tapasztalatokon alapuló, úttörő tanulmány az emberi alkalmazkodóképességet vizsgálta a koncentrációs tábor megpróbáltatásokkal teli hátköznapjaiban, és mérlegelte a náci terrornak a személyiségre kifejtett hatását.

1944-ben kinevezték a Chicagói Egyetem pszichológiai adjunktusává és egyidejűleg az egyetemen működő Sonja Shankman Orthogenic School igazgatójává. (A Magyar nagylexikon szerint „megalapította a később világhírre szert tett Orthogenikus iskolát”. 3. kötet 775. o.) E kísérleti bentlakásos iskolában 6–14 éves, súlyos érzelmi zavarokkal küzdő gyermekekkel foglalkozott, s ez az intézmény lett az autista gyermekekkel folytatott munkájának központja. 1947-től docensként, 1952-től professzorként dolgozott. Leginkább a pszichoanalízis elveinek szociális problémákra való alkalmazhatósága foglalkoztatta, különös tekintettel a gyermeknevelés kérdéseire. Kutatásaiban és írásaiban (Az elég jó szülő, 1950; Menekülés az élet elől, 1954;A tudatos szív, 1960; A kiürült erőd, 1967; Az álom gyermekei, 1967; A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, 1976) annak meghatározására törekedett, hogy milyen terápiás módszerekkel lehet csökkenteni a sérült gyermekek érzelmi szenvedését, belső zűrzavarát, és hozzásegíteni őket ahhoz, hogy szociálisan hasznosítható képességeiket alkalmazzák. Írásai betekintést nyújtanak az egészséges gyermekekkel való hatékony foglalkozás titkaiba is. Bettelheimet nagy általánosságban a pszichoanalízis továbbfejlesztőjeként, a gyermekkori skizofrénia és autizmus szakértőjeként ismerik.

A fentiek ismeretében nagy érdeklődéssel vettük kezünkbe Richard Pollak Az igazi Bruno Bettelheim című könyvét, mely szinte már címében hordozza az „Én majd megmutatom!” – inkább rosszat, mint jót sejtető, a görögöknél hübrisz néven ismert kivagyiságot, túltengő önbizalmat. Richard Pollakot nem ismeri sem aVilágirodalmi lexikon, sem a Britannica Hungarica. Csak annyit tudunk róla, amennyit a fülszöveg utolsó harmada közöl velünk: amerikai regényíró, tanár és újságíró; a The Episode című 1986-ban megjelent regénye az epilepsziával foglalkozik. Ezután hosszú éveken át Bettelheim életrajzán dolgozott. Megtudjuk azt is, hogy könyve erőteljesen személyes indíttatású: Pollak Chicagóban nőtt fel, és testvérét, az autista Stephent a szülei Bettelheim Ortogenikus Intézetébe vitték 1943 őszén, mert terhes volt számukra az állapota igényelte „figyelmesebb” foglalkozás. Az író ekkor kilencéves volt, öccse pedig hat. Pollakot (35 éves korában!) izgatta korán elhunyt testvérének története, ezért felkereste (1969-ben) Bettelheimet, aki közölte vele, hogy Stephen öngyilkos lett. Pollak tudta, hogy ez nem igaz (az öccse egyértelműen balesetben halt meg). A fülszöveg eme utolsó fél mondata tehát félrevezető, mintha öccse, Bettelheim kezelése következtében, egy esetleges téves behatás miatt vesztette volna életét, holott Pollak előszavában egyértelműen leírja, hogy 1948 nyarán „Stephen iskolai szünideje alatt kirándulni mentünk egy tanyára (...) nem messze chicagói otthonunktól. Éppen egy istálló szénapadlásán bújócskáztunk, amikor Stephen lezuhant egy nyitott aknán, amelyet eltakart a széna, tíz métert zuhant, s a koponyáját törte a fejőhelyiség betonpadlóján, ahol a szüleink megtalálták.”

Ha erre – szemtanúként – ilyen jól emlékszik, miért zaklatja (huszonegy év múltával!) az öreg, beteges, esetleg feledékeny Bettelheimet?

Pollak beszámol arról, hogy 1986-ban „a BBC kétórás dokumentumfilmet sugárzott Bettelheimről, akit a narrátor »a világ egyik legnagyobb élő pszichológusának« nevezett. Egyik utolsó képviselője – mondták – annak a pszichoanalitikus nemzedéknek, amelynek tagjait »Sigmund Freud képezte ki«, s akit 1967 tavaszán kiáltották ki »napjaink egyik leghitelesebb Freud-követőjének« (...), aki újragondolta az ember pszichológiáját” stb. (456. o.). Nos, mindez nem zavarja abban, hogy előszavában kijelentse: „Bettelheim számára az igazság problematikus kérdés volt, (...) visszamenőleg igyekezett szellemi igazolást keresni színleléssel teli életéhez.” Választott utóda, J. S. Sunders szerint „Egy szó sem volt igaz abból, amit mondott”; Jerom Kavka, az iskola pszichiátere „a képzelgés nagymesterének tartotta”; Josette Wingo, az iskola nevelőtanára elmondta, hogy „Bruno Bettelheim mindig a helyzethez illő forgatókönyvet tervelt ki, s élete végén már mindenkiről meséket szőtt”. Egy kutató azzal állt elő, hogy Bettelheim csupán összeollóztaA mese bűvölete című, széles körben ismert és dicsőített művét. „Tapasztalatból tudtam, milyen ellentmondást nem tűrő és kegyetlen tud lenni Bettelheim”, s hogy „folyamatosan hazudozott” – mondta Pollaknak Benjamin Wright, Bettelheim közeli munkatársa az 1950-es években.

Előszavát e sorokkal zárja Pollak: „A következő oldalakon arra törekedtem, hogy Bruno Bettelheimmel kapcsolatos személyes tapasztalataim ne fessék nagyon sötétre a róla szóló képet, igyekeztem »jóindulatúan tartózkodó s részvétlenül résztvevő« (Leon Edel) lenni. Lehet, hogy nem sikerült felfedeznem a teljes igazságot, de talán mégis több lett ez a könyv, mint puszta halandzsa.”

Pollak hallatlan energiával, s minden – esetlegesen fontos – apró részletkérdést is felkutató alapossággal látott hozzá az önmaga által felajzott, kettős (negatív-pozitív) eredményt sejtető munkához. Prekoncepciója szerint Bettelheim összetett személyiség: származása és előélete miatt szakadatlanul vívódó, depresszióra hajlamos, ugyanakkor kifogyhatatlan energiájú tudós, akinek éles pszichológiai meglátásai voltak. Rendkívüli erővel tudott hatni munkatársaira, akik közül többen istenítették, mások talán rettegve teljesítették utasításait. Igen sok, intézetét „megjárt” gyermek felnőttként szeretettel emlékezett meg róla. Pollak szerint „komoly károkat is okozott mind az egyes emberek életében, mind a pszichológia tudományában, s az a kép, amelyet a külvilág felé mutatott, sok tekintetben hamis volt, egyszerűen nem felelt meg a tényeknek”. Kegyetlenül súlyos vélemény. Lássuk a szintézist!

A tizenhat fejezetre tagolt munka a maga 464 szöveges-képes oldalával s a hozzácsatolt impozáns (86 oldalas) forrás- és jegyzetanyaggal R. Pollak bizonyító erejű téziseit kívánja szolgálni.

Az első fejezet: Bécs, Bruno Bettelheim őseiről szóló tündérmesékkel átszőtt legendárium. Apai nagyapja egy zsidó árvaházban nevelkedett rabbinövendék, akinek szikrázó értelmére felfigyelt Rothschild báró, ezen az úton három fia házitanítójaként maga is dúsgazdag emberként a bécsi zsidó közösség egyik vezetője lett. Egy másik legenda szerint a Bettelheim név eredete Bethlen gróf, Pozsony leghatalmasabb emberéhez fűződik, aki úgy megkívánta egy zsidó polgár gyönyörű feleségét, hogy lovára kapva próbálta elrabolni, ám a bátor férj legyőzte a grófot. A zsidó létére egy gróffal vakmerően szembeszálló hőst ezután már csak „Bethlen-Jude” néven emlegették. (Pollak szerint Bruno Bettelheimet a tündérmesék győzték meg arról, hogy az ősei dicsőségéről szóló legendák igazak lehetnek.) A valóságban sem rabbi, sem Rothschildék házitanítója, sem bankár nem akadt közvetlen felmenői között. Ám volt egy Rudolf Seidler, aki 1907-ben fakereskedésbe fogott Anton Bettelheimmel. R. Seidler Paula nevű húga akkor már kilenc éve (1898) Anton Bettelheim felesége volt. 1899 végén lányuk született. 1903. augusztus 29-én pedig Bruno Bettelheim is megérkezett „gondtalan otthonukba, ahol a legteljesebb jólét és kényelem vette körül”.

Bruno Bettelheimet szoptatós dajkája táplálta még harmadik életévében is. Bruno jobban örült volna, ha az édesanyja maga szoptatja – későbbi írásaiban számtalanszor felhívja a figyelmet a megfelelő szoptatásnak a gyermek érzelmi kiegyensúlyozottságában játszott fontos szerepére. Nagyon beteges gyerek volt, minden elképzelhető gyermekbetegségen átesett. Amikor otthon betegeskedett, s édesanyja szüntelen mellette tartózkodott, nedves ruhával törölgette lázas testét: „…ezekben a pillanatokban értettem meg, mennyire fontos az anya jelenléte, ha az embernek fájdalmai tannak, ha aggodalom vagy kétségbeesés gyötri.” (Richard Pollak tanúja volt, amikor Bettelheim dühödten támadt édesanyjára, mert nem elég figyelmesen bánik öccsével, Stephennel. E személyes „élmény” vezette a továbbiakban arra, hogy minden olyan epizódot élesen feljegyezzen, amelyekben Bettelheim szidja a gyermekével nem eléggé odaadóan törődő anyákat.) „Bettelheim felnőttkori viselkedése arról tanúskodott, hogy édesanyjával szembeni érzései sokkal ellenségesebbek voltak, (...) korának jeles pszichoterapeutái közül senki sem helyezkedett olyan élesen szembe (…) az édesanyákkal, mint ő, aki amellett kardoskodott, hogy az autizmus hátterében a gyermekek elutasítása áll.” Kifejtette, hogy „egyes nők egyszerűen alkalmatlanok arra, hogy anyák legyenek, s ilyen volt az ő édesanyja is”. Egy alkalommal „úgy viselkedett, mint egy paranoiás, s magából kikelve üvöltötte: „nekem nem volt anyám” (Interjú Ernst Federnnel, 477. o.).

Bruno 1914-ben, tizenegy éves korában kezdte tanulmányait a közeli Realschuléban, s hét év alatt alapos oktatásban részesült német, francia, angol nyelvből, matematikából, fizikából s minden más tárgyból, amelyet a tanterv magában foglalt. Szelíd, szorgalmas diák volt, egyetlen napot sem mulasztott, már ekkor is látszott a megfeszített munkára való hajlama. 1921-ben kiválónak minősítették, s felfigyeltek kitűnő íráskészségére. A többi gyerekhez hasonlóan igyekezett teniszezni, s „részt venni minden játékukban, de ügyetlen voltam”. (Rossz szemén nem javított a rossz szemüveg.) Megjelenése, csúnyasága kétségbeejtette. A tükörben hatalmas füllel, óriási orral, vastag ajakkal látta magát. Mindehhez hozzájárult rettegése, hogy örökölte apja szifiliszét. (Freud megállapította: „az apa szifiliszes megbetegedése jelentős szerepet játszik a gyermek idegrendszeri gyengeségének megalapozásában”.) „Az apja betegségének árnyékában élő, tétova kamasznak a könyvek és a filmek jelentették az egyetlen vigaszt” – írja Pollak. Az első világháborúval járó nélkülözés, fázás, járvány is nyomasztóan hatott. Influenza végzett a szecesszió két nagy festőjével, Gustav Klimttel és Egon Schielével, valamint Otto Wagnerrel, a modern építészet kezdeményezőjével és Victor Adler munkásvezetővel.

Anton Bettelheim 57 évesen halt meg súlyos gerincvelő-sorvadásos bénulásban, s agyvelőbántalommal. Édesapja betegségének végső szakaszát „borzalmas volt látni”, bár egészen az utolsó hónapokig fenntartotta az egészség látszatát: dolgozott a fakereskedésben. Bruno ekkor már a tizedik szemesztert végezte a Bécsi Egyetem művészettörténeti kurzusán, ám apja betegsége miatt 1921-ben a nemzetközi kereskedelemmel is ismerkedett a Hochschule für Welthandel keretei között, majd két évvel később letette a záróvizsgát. Nem lelkesedett az unalmas fakereskedésért, de dolgozott apja helyett, hat napot egy héten.

Pollak a továbbiakban hosszan és igen részletesen foglalkozik Regina Alstadttal, Ginával, Bruno első feleségével (1930. március 30-án házasodtak össze), s egy Patsy nevű önmagába zárkózott hétéves kislánnyal, kinek édesanyja mindent megtett azért, hogy elvetéljen, és később önmagát okolta Patsy mentális problémáiért. Patsy mintegy „fogadott lánya” lett Ginának s férjének is. Patsy nagyon szerette Brunót, érzelmeit Bruno is viszonozta. Támogatta művészi hajlamait, s ajándékokat is vásárolt neki. Richard Pollak 1991-ben kereste fel először az akkor már 85 éves Ginát, mert tudta, hogy „a Bettelheim család bécsi életéről szóló történetek alapjait elsősorban Gina emlékei adják”. Bettelheim „a háború után lemondott a szórakoztató irodalomról” azoknak a műveknek javára, amelyek feltárták előtte, hogyan orvosolhatók a világ szörnyűségei...” Szorongása csillapítását remélve analitikus kezelésre is vállalkozott. Mint írja, tizennégy éves korától kezdve mindent elolvasott, amit Freud valaha írt, s „egy életre a hívévé szegődött”.

A második fejezet, Az Anschluss, melyből elsősorban a Bruno Bettelheimre vonatkozó részekre kívánnék kitérni. A Brunóra legjellemzőbb erkölcsös magatartás, hogy Ginához hasonlóan ő is könnyűszerrel megkaphatta volna a vízumot, mégis úgy döntött, hogy Bécsben marad, mert gondoskodnia kell édesanyjáról és nővéréről (utóbbi könyörgött, hogy ne utazzon el), s a Bettelheim–Schnitzer céget sem hagyhatja ebek harmincadjára. Habozott elhagyni szülőföldjét, mert Bécs volt az egyetlen hely a világon, amelyet ismert; mert német volt az anyanyelve; és közben az 1930-as évek közepén megismerkedett Gertrude Weinfelddel, a kiváló tanítónővel, aki nagyszerű eredményeket ért el a Montessori-módszerrel, amely a gyermekek kreativitásából indult ki, és sajátos személyiségekként kezelte őket. Bettelheimék házassága addigra már szinte teljesen megromlott. Gina egész nyarakat is eltöltött az Egyesült Államokban, és Bruno egyre több időt töltött Trudéval. A későbbi, haláláig kitartó, hű, segítő feleség, Trude ösztönzésére Bettelheim 1936-ban újrakezdte tanulmányait a Bécsi Egyetemen, hiszen korábban már behatóan foglalkozott a bölcsésztudományokkal, különösen a művészettörténettel. Kilenc kurzust végzett el, mialatt a fakereskedést vezette, s dolgozni kezdett A természet szépsége és a modern esztétika problematikája című disszertációján is. Ötven évvel később azt írta dolgozatában: „a művészetpszichológia pszichoanalitikus irányultságú megközelítését igyekezett ötvözni a szépség – elsősorban Kantra építő – filozófiai elemzésével, illetve a művészettörténettel”. Bettelheim lényegében amellett érvelt, hogy a természet esztétikája nem részesül kellő megbecsülésben a művészet esztétikájához képest.

1938. február 2-án a humán tárgyak tanulmányozásáért bölcsészdiplomát adományozott neki az egyetem. Bettelheim emellett általános pszichológiából is három előadást hallgatott Karl Bühlernél, aki feleségével együtt az osztrák gyermekkutatás központi alakja volt. A gyermek szellemi fejődése (1918) című könyve a gyermek fejlődéspszichológiáját módszeresen tárgyaló úttörő munka.

Bettelheim szívesen mesélt az ellenállásban vállalt szerepéről, és történeteket költött Freuddal való kapcsolatáról is. Például: „Freud diákkorában gyakran járt nagyapám házában.” Vagy hogy jó barátságban volt Anna Freuddal, Sigmund Freud lányával, és amikor ő bemutatta apjának, Freud kijelentette: „Egy Bettelheimnek nincs rá szüksége, hogy bemutassák nekem.” Vagy amikor B. B. elmondta, hogy esztétikából doktorált, Freud így reagált: „A pszichoanalízis fejlődéséhez pontosan ilyen emberekre van szükségünk, sokkal többre megyünk a humán, mint az orvosi háttérrel rendelkező analitikusokkal.”

A harmadik fejezet: Dachau és Buchenwald tárgyalásától eltekintünk, tekintettel a koncentrációs táborok széles körű irodalmára.

A negyedik fejezet, a Chicago és Rockford Bruno Bettelheim első sikeres amerikai tevékenységének színterei. 1939-ben Ralph Tyler, a Chicagói Egyelem neveléstudományi tanszékének tetterős vezetője hamar felfigyelt Bettelheimre, úgy vélte, Bruno alkalmas lesz arra, hogy feltérképezze: megfelelően tanítják-e a művészetet a középiskolákban. Bettelheim hozzáállása a klasszikusokhoz az egyetemi mendemondák részévé váll. Beszélt Platónról, Arisztotelészről, Kantról, Homéroszról, Dantéról, Melville-ről – műveiket történelmi összefüggésbe helyezte. A nyolcéves kutatásban Bettelheim Paul Dietrich közvetlen beosztottjaként dolgozott. Együtt állítottak össze vizuális művészeteket értékelő teszteket, melynek keretei között tíz óriási modern festményről készült reprodukciókat helyeztek el az ország több középiskolájának aulájában, ezután több száz megjegyzést gyűjtöttek össze a művekre vonatkozóan. Ralph Tylert lenyűgözte, hogy Bettelheim szerint a kutatásoknak elsősorban a diákok gondjaiból kell kiindulniuk.

1941-ben, amikor a nyolcéves kutatás már a maga útján futott, az Amerikai Oktatási Tanács megbízta Tylert: vizsgálja felül az ország huszonkét főiskolájának oktatási minőségét. Tyler Bettelheimet szemelte ki a művészettörténet-oktatás megítélésére. A munka azonban részidős volt, keveset fizetett. Tyler a Rockfordi Főiskola rektorának, Mary Ashby Cheeknek ajánlatta Bettelheimet az éppen megüresedett művészettörténeti tanszékre. B. B.-t „zseniális embernek” tartotta Ulrich Middeldort, a Chicagói Egyetem művészettörténeti tanszékének elnöke; Tyler azt állította, Bettelheim „tehetős bécsi családból származik, amely saját műgyűjteménnyel rendelkezett”. Rockford a harmadik legnagyobb város volt Illinoisban, s Bettelheimet heti két napra kérték fel a művészettörténet oktatására: évi hatszáz dollárt, ingyenes szállást s étkezést biztosítottak érte (utóbbiak évi kétszáz dollárt is értek). Szeptember 22-én megkezdte előadás-sorozatát Bevezetés a művészettörténetbe, illetve Az ókori művészet története címmel.

Bettelheim élvezettel végezte kötelességét, „Szigorú, ám jószívű és jóindulatú volt, csüggtünk a szavain” – írták a hallgatók. Cheek úgy számolt be Tylernek: Bettelheim „kiváló, eredeti tanár és lehetséges tudós”, s 1942 júniusában már arra törekedett, hogy Bruno a következő tanévben visszatérjen Rockfordba. Ezúttal német irodalmat, filozófiát, általános és magasabb szintű pszichológiát tanított két évig. Az egyetem áhítattal körülvett személyisége lett, „temérdek diák töltötte vele az ideje nagy részét, s valósággal imádták”. Az európai tudás kútfejének látták, aki otthonosan mozog mind Dante, mind Freud műveiben.

Bettelheim Szókratész módszerével tanított, hogy önálló gondolkodásra serkentse hallgatóit. Erőpróbáló kérdéseket tett fel nekik, s válaszadásra bírta őket. Olvasmányjegyzéke is felcsigázta újonc tanítványait, nap mint nap meglepetésekkel rukkolt ki, önmaguk tanulmányozására késztette hallgatóit; arra kérte őket, írjanak magukról rövid pszichológiai önéletrajzot. Nagyon mélyenszántó volt – mondták –, sokakkal szinte munkatársi viszonyt alakított ki. Amikor az egyetem filmbizottságának elnöke lett, rajongóit egyre inkább elbűvölte az esténként vetített európai filmekkel és az azokat követő beszélgetésekkel.

Nagy népszerűsége munkatársait iriggyé tette, „értelmiségi patkányfogó”-nak nevezték, aki elcsalogatja hallgatóikat. A konzervatív testület minden szabad szellemű tanárt eretneknek bélyegzett. Ez a barátságtalan, némiképp antiszemita környezet nem kínált kedvező lehetőséget „egy nagyravágyó, delejes erejű bécsi zsidónak, aki nem röstellte kimondani, amit gondolt, s akinek az óráin olykor sírva fakadtak a hallgatók”. Bettelheimet egyáltalán nem törte össze a hír, hogy nem tölthet még egy évet a rendkívül unalmas Rockfordban. A Chicagói Egyetemen zajló élénk szellemi élet vonzotta: Hans Morgenthau és Leo Strauss német politológusok, Giuseppe A. Borgese olasz regényíró, irodalomkritikus, Elisabeth Mann(Thomas Mann legifjabb gyermeke), Enrico Fermi olasz fizikus jelenléte – bár 1944 nyarán még nem tudta, hol s milyen munkát talál Chicagóban.

A Szélsőséges helyzetek című ötödik fejezet jelentős része Bettelheim – már említett – 1943-as dolgozatának hatását, negatív, illetve pozitív fogadtatását taglalja. Richard Pollak e fejezetben sem mellőzi Bettelheimmel szembeni gonoszkodó megjegyzéseit, mely „tudományát” hallatlanul alapos felkészültséggel és minden lényegesnek vélt forrás felkutatásával s közlésével tette „abszolút igazsággá”.

Az 1912 óta működő – fizikai és szellemi értelemben is „romhalmazzá” züllött – Ortogenikus Iskola (hatodik fejezet) vezetését Bruno Bettelheim hosszas, már-már erőszakos rábeszélés után, szinte „teljesíthetetlen” feltételek elfogadásával vette át 1944. október 1-jén. Fiatal munkatársakkal vette körül magát, kik éjt nappallá téve, életük kockáztatásával vesződtek a gyakran veszélyesen agresszív fiatalokkal.

Bettelheim szinte azonnal biztonságos menedékhellyé szerette volna változtatni a hajdani templomépületet, de azt is tudta, hogy az „örökölt” bentlakókkal – harminc-negyven kamaszkorú beteggel, akik között epilepsziában, agyvelőgyulladásban, vízfejűségben szenvedők is voltak – ez nem lehetséges. El kell távolítani őket, és „kizárólag hat és tizennégy év közötti átlagos vagy átlag fölötti értelmi képességekkel rendelkező (...) súlyos érzelmi károsodást” szenvedett, de testi betegséggel nem súlyosbított gyermekeket kell felvenni, és „legalább két évig kell gondoznia” őket, ha jelentős javulást akarnak elérni. A fő feladat, hogy „gyermekkort adjunk ezeknek a gyerekeknek” – mondta –, s ezek a fiatal, huszonéves lányok azonnal bentlakó pótanyákká, az ezzel járó összes, testileg és érzelmileg is kimerítő szeretetontó „angyalokká” váltak. E rendkívül kockázatos kísérletben Bettelheim nagyszerű segítőtársa lett a mind Bécsben, mind Chicagóban pszichoanalitikus kiképzést nyert Emmy Sylvester doktorasszony, az Amerikai Pszichiátriai Társaság örökös tagja, az iskola pszichiátere. Ők ketten voltak az elsők, akik a „terápiás miliő” kifejezést használták az általuk létrehozott, mindenkire kiterjedő, gyógyító légkör leírására.

A továbbiakban sajnos még ennyire sem foglalkozhatunk a hátramaradt fejezetekkel. Akit erősen érdekel ez a fantasztikusan érdekes, gazdag tartalmú munka, ajánljuk, hogy különös gondossággal olvassa el Az autizmusról szóló tizenegyedik fejezetet. Egészen más szempontból figyelemre méltó A kibuc című (tizenkettedik) fejezet, mert bizonyos vonatkozásban a gyermektársadalomban felnőtt gyermekek kapcsolata a szülőkkel hasonlatos lehetett az Ortogenikus Iskolában észleltekkel. Ám nagyon nagy a különbség az Izraelben tapasztalható öntudatosan vállalt közösségi együttlét légköre és a Bettelheim vezette intézet súlyos lelki sérültekkel kínlódó, labilis erkölcsi magatartású, nagyon szélsőségesen különböző, kiszámíthatatlan indulatú vadócok heterogén „társadalma” között. A kibuc fejezetben olvasott Pollak-kritikákkal, ellenvetésekkel párhuzamosan érdemes elolvasni (s összevetni) Bettelheim 1967-ben kiadott Az álom gyermekei című könyvét.

Az utolsó két (15. és 16.) fejezetben elvárnánk, hogy lényegesen több szó essék a Bruno Bettelheim – Trude Weinfeld házaspár és családja kimondottan privát életéről, kínlódásaikról, betegségeikről, halálvárásaikról, már csak azért is, mert gyermekeik, sőt unokáik jelenléte több derűre, játékosságra kínált lehetőséget. Ám A túlélő és a holokauszt című fejezet szinte végig Bettelheim azon egyoldalú és a zsidó önérzetet, sőt az igazságot is sértő „gettógondolkodás” véleményét hangoztatta, amelynek végkövetkeztetése, hogy a zsidók hozzájárultak saját pusztulásukhoz. Bettelheim hevesen vitatta ellenfelei érvelését, s folytatta a holokausztban elpusztult zsidók sértegetését meghunyászkodásukért, engedelmességükért. Bettelheim ahelyett, hogy az 1940-es és 50-es években napvilágra került új részletek és elemzések fényében (a zsidók tömeges, fegyveres ellenállása több országban is) korrigálta volna a állításait, újra és újra változatlanul adta közre azokat.

1948-ban fogolytársa, Ernst Federn A rémuralom mint rendszer címen tanulmányt írt a Buchenwaldban töltött hét évről. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a bebörtönzött zsidók nagy része Bettelheim nézetével épp ellentétesen, „rendkívül kitartónak és leleményesnek tűnt, s ezzel bebizonyította, hogy az emberek a legnagyobb végveszélyben is megőrzik személyiségüket”. Ám Bettelheim nem módosította nézeteit sem Elie Cohen Emberi viselkedés a haláltáborban, sem Viktor Frankl A haláltábortól az egzisztencializmusig, sem Eugen Kogon A pokol elmélete és gyakorlata című könyvének ismeretében sem. Ha egy eszme rögeszmévé válik, önmaga (megsemmisítő) végletébe csap át.

Az utolsó (16.), 31 oldalas Dühödt halálvágy című fejezetben miközben összefoglalja a Bruno Bettelheim – Gertrude Weinfeld házaspár harmonikus házasságának bő negyven évét – hangsúlyozottan kiemelve ebben Trude csodálatos, önfeláldozó szerelmét – helyet kap mindkettőjük súlyos, halálhoz vezető betegsége is. Felesége halála után írta: „Mindent neki köszönhetek.”

1989 elején már határozott elképzelései voltak az öngyilkosságról: Hollandiába utazott volna, ott törvényesen, orvosi felügyelet mellett kaphatott volna halálos injekciót.

Ám mindezt megelőzte még a BBC már említett 1986. évi kétórás dokumentumfilmje Bettelheimről, „a világ egyik legnagyobb élő pszichológusáról, aki egyik utolsó képviselője annak a pszichoanalitikus nemzedéknek, amelynek tagjait Sigmund Freud képezte ki”. 1987-ben Bettelheim részt vett Bécsben egy nemzetközi rendezvényen: „boldog volt, hogy meghívták, és lelkesen beszélt egyesült államokbeli életéről, munkásságáról, hálásan hallgatta a beszédeket, a Mandel Hallban tizenöten köszöntötték, kiadta tizenötödik, majd 1990-ben A freudi Bécs és más esszék című tizenhatodik könyvét. (...) 1990. március 12-én – pontosan ötvenkét esztendővel azután, hogy a nácik megszállták Ausztriát – Bettelheim gyógyszereket vett be, whiskyt ivott rájuk, majd egy nejlonzacskót kötött a fejére. Írógépében üzenetet hagyott: »Drága Eric, drága Naomi! (...) Édesanyátok halála óta kizárólag ti szereztetek örömöt nekem. Mégis képtelen vagyok arra, hogy tovább éljek nélküle. Nagyon szeretlek titeket, és mindent köszönök. Kérlek, amennyire tudtok, bocsássatok meg nekem. Szerető édesapátok. Isten veletek!«”

Igen, öngyilkos lett az a világhírű nevelő, aki egész életében, mindenütt hirdette, hagy nem szabad megtennünk ezt. De aki ismeri és felfogja az életét végigkísérő kisebbrendűségét, depresszióját és betegségeit, megérti őt.

Richard Pollak nekilátott, hogy lelkiismerete szerinti – minden fontos és kevésbé fontos részletre kitérő – alapos életrajzot és műbírálatot írjon az igaz Bruno Bettelheimről. Minden állítását s állításainak valódiságát, hitelét fejezetenként 69–131 (átlagolva 1172:16=73) jegyzettel igazolja. Művének „szépséghibája”, hogy könyve Bettelheim halála után hét évvel jelent meg angolul s tizenöt évvel magyarul. Amikor az érdekeltek már semmi kiigazítást sem tehettek, kérhettek.

A hiteles és nyelvi szépségű fordítás Endreffy Júlia érdeme. A könyvet bőséges bibliográfia, köszönetnyilvánítás és névmutató zárja.